Kedves Örökösen Magyarkodó és Magyarkodásból Folytonosan Leckéztető Igaz Kultúrharcos Magyar Honfitársaim (továbbiakban: KÖMMFOLEIKUMAH)! Az a nagy helyzet, hogy november 15-én a Teatro alla Scala (vagy ha nektek így egyszerűbb: a milánói Scala) bemutatja Kurtág György Fin de partie c. operáját, amelyet Samuel Beckett drámájára komponált.
Tudjátok, kedves KÖMMFOLEIKUMAH, hogy kicsoda Kurtág György? Annyit elárulok nektek, habár innentől kezdve már talán nem is érdekel benneteket, hogy a kortárs zene talán legnagyobb és legmeghatározóbb személyisége. Akit Ausztriától az Egyesült Államokig, Svájctól Hollandiáig, Franciaországtól Japánig, Angliától Ausztráliáig, Németországtól Kanadáig az egész világon megbecsülnek: műveinek előadása mindenütt a zene ünnepének számít, akinek tanítványa volt – mások mellett – Kocsis Zoltán és Schiff András, s aki már minden létező zenei díjat megkapott, beleértve a zenei Nobel-díjként számon tartott Ernst von Siemens Stiftung-díjat is.
És tudjátok, kedves KÖMMFOLEIKUMAH, hogy mennyi kortárs bemutató volt a Scalában az elmúlt évtizedek során? Ha az olaszokat leszámítjuk, akkor bizony gondolkodni kell, hogy akár csak egy is az eszünkbe jusson. És még egyszer mondom, lassan, hogy mindenki megértse közületek: nem a Városmajori Szabadtéri Színpadon, hanem a Scalában.
Hát most lesz kortárs bemutató! A Scalában! Csak van egy picinyke difi (gond, baj, eredetileg az angol difficulty-ből): mégpedig az, hogy Kurtág 92 éves, nehezen mozog, idős, beteg ember.
És most jön a találós kérdés: tudjátok-e, kedves KÖMMFOLEIKUMAH, vajon hány magyar milliárdos ajánlotta fel Kurtágnak, hogy saját repülőgépével kiszállítja őt Milánóba, az opera bemutatójára, akár úgy is, hogy a repülőgépen tartózkodjék még három orvos és nyolc betegápoló? Megmondom én nektek, kedves KÖMMFOLEIKUMAH! Hát egy sem. Biztosan azért nem, mert a Scala díszpáholyában nem szokás a szotyolázás, s mert a színpadon nem a Vidi játszik.
Ha meg sem szotyola, sem Vidi, akkor marad a gép idehaza, oszt annyi!
Köszönöm a figyelmeteket, kedves KÖMMFOLEIKUMAH! Élvezet volt hozzátok szólni!
Szerző: Gábor György, Facebook
A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.
Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.
Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.
