Kezdőlap Címkék Orbán

Címke: orbán

Iványi: a Felház egyházzá nyilvánítása a cél?

„Semjén Zsolt szándékos tévedésnek nevezhető állításaira felelnem kellett, mert csak egy irányból van tájékozódási lehetősége mindenkinek” – indokolta Iványi Gábor lelkész, miért írt nyílt válaszlevelet a KDNP elnökének legutóbbi, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget élesen támadó, azt visszaélésekkel meggyanúsító megnyilvánulására. A 13 oldalas nyílt levelet („amit jobb lett volna rövidebben megírni de kiömlött belőlem a szó”) lefordítják angolra és németre is, s eljuttatják külföldre, egyebek között az EU-ba. Iványit nem lepné meg, ha az egyházügyi törvény őszre tervezett módosítása Orbán Gáspár Felházának egyházként történő elismertetése lenne a célja.

„Mind hívő ember, reménykedem, hogy valahol meghallgatnak”  válaszolta a lelkész a Független Hírügynökség kérdésére, hogy mit remél a nyílt levéltől. Az írás Semjén Zsoltnak arra az LMP-s képviselői kérdésre („Mikor szüntetik meg végre azt a jogsértést, amit az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség ellen immár négy éve folytatnak?) adott válaszára született, amelyben a miniszterelnök-helyettes az Ehtv. alakváltozásait ecseteli, amelyek által – szerinte – „csökkentek a vallási közösségek közötti különbségek”, és amelyben azt állítja, hogy a 2015-ben (részben, úgymond, Iványi Gábor miatt) kudarcba fulladt módosítási kísérlet megteremtette volna Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyházi státuszának bírósági regisztrációját. „

Már-már komikus véleményét azzal egészíti ki, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság döntése nyomán részünkre kifizetett állami kárpótlással – szintén szerinte – lezártnak tekinthetik az egyházunkkal folytatott vitájukat”

– olvasható a nyílt levélben, amely azzal is megvádolja az egyházat, hogy „szociális és oktatási intézményeink (többségét – szerinte – 2010-2011 után vettük át) – nyilván a történelmi egyházak gyakorlatából következtetve – fenntartói szerepére csupán az azóta is folyamatosan érkezett „normatíva igénybevétele érdekében” vállalkoztunk” – írja Iványi, aki végül az ő elfogultságáról és realitás érzéke hiányáról elmélkedik, megjegyezve, hogy „Magyarország kétharmados többséggel megválasztott miniszterelnökét és kormányát börtönbe küldeném sátáninak nevezve politikájukat, „a hazánk biztonságát és jövőjét veszélyeztető Soros Györgyöt” ellenben Nobel-békedíjra jelöltem”.

Semjén Zsolt hazugságait félre kell tenni, hiszen még amikor féligazságokat említ, az is csak porhintés” 

– állítja Iványi, aki a nyílt levelében pontról pontra kitér Semjén vádaskodásaira, tényekkel tételesen megcáfolva azokat, megvilágítva az egyes vádpontok hátterét és gyökerét. Megállapítja: „Egy valamire való jogállamban, ahol valóban függetlenek a   bíróságok, megvesztegethetetlen a legfőbb ügyész és bátor az ügyészség, ott nemcsak  az  éppen hatalmon lévők politikai ellenfelei, hanem a hatalmukkal visszaélő és a közvagyont dézsmáló állami/közjogi vezetők is kötelesek a törvény előtt a tetteikről számot adni. Ez a bibliai alapelv is.”

Kérdésünkre, hogy egyházának milyen mozgástere maradt, Iványi kifejtette: a strasbourgi döntés nyomán az állam ugyan kénytelen volt elismerni az egyezménysértés tényét, s valamennyit fizetett is az egyháza számára, ám az alapproblémát nem orvosolta, s

„azon mesterkedik, hogy elkerülje az orvoslást”,

s nem viszik a parlament elé a négy éve húzódó ügyet. „Számunkra nem  marad más hátra, mint hogy az Európai Unióban a Miniszterek Tanácsa elé fordulni, amely egy olyan fórum, amelyen a miniszterlnöknek szóvá teszik, ha valamit nem hajtott végre.

De persze Orbán Viktort nem úgy ismerjük, mint akit zavarna ilyesmi”

– ismerte be Iványi, hozzátéve, hogy neki akkor is mindent meg kell tennie amellett, hogy „imádkozom, s bízom abban, hogy az Örökkévaló nem hagy minket cserben”.

Felvetésünkre, hogy nem gondolkozott-e abban, hogy más érintettek számára is lehetővé tegyék a csatlakozást a nyílt levélhez, Iványi elmondta, hogy ez benne is felvetődött, volt is egyszer korábban egy összefogási kísérlet, akkor pár ezer aláírás össze is gyűlt, de hát ez sem rengeti meg a hatalmat, bár legalább az emberek magukénak érezhetik az ügyet. Azonban – tette hozzá – azt látni kell, hogy a többi érintett közül sokan úgy ítélik meg: lehet, hogy jobb, ha nem kötik össze magukat a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséggel. Hiszen egyrészt az ő egyháza a leginkább érintett, másrészt ők emelték fel a leghangosabban és –határozottabban a szavukat az ügyben.

„S régi magyar reflex, hogy az emberek abban reménykednek, ha jól viselkednek egy idő múlva már nem csak barackot kapnak a fejükre”.

Iványi egy érdekes szempontra is felhívta a figyelmet: napirenden van az egyházügyi törvény módosítása, ami ősszel esedékes. Nagy kérdés, hogy az „merre kanyarog majd” – mutatott rá, hozzátéve:

„kíváncsi vagyok arra, hogyan jelenik meg majd benne a Felház felfutó pozíciója”,

s nagyon érdekelné, hogy mi lesz a sorsa annak a követelménynek, hogy öt évig kell működni ahhoz, hogy egy közösség egyházzá válhasson.  „Nem lepne meg, ha a módosítással erre törekednének” – szögezte le Iványi, aki szerint nem ok nélkül vitte ki Orbán Viktor Erdélybe, Tusnádfürdőre a fiát és mutatkozhatott be ott is Orbán Gáspár mozgalma. Felfedezte ugyanis, hogy a fiatalok megszólításában – amelyben nem remekelnek – ez nagy segítséget jelenthet.

„De ettől még magunkra nézve semmi jóra nem számíthatunk, hiszen, ha nekik jó, az nem feltétlenül jó nekünk.” 

WSJ: Orbán Putyinhoz törleszkedik

0

Magyarország futó pillantást kínál arra, miként végzi Európa, miután Orbán Viktor, az egykori ellenzéki Putyinhoz törleszkedik és azt gondolja, hogy vége a liberalizmus korának.  A Wall Street Journal két munkatársa által írott hosszú riport a nyugati határon (Bucsu) kezdődik, mégpedig azzal, hogy a Nyugaton képzett magyar kémelhárítás nemrégiben rá akart állni egy ismert orosz hírszerzőre, aki éppen belépett az országba, ám a budapesti központ nem engedélyezte a műveletet.

Beavatottak szerint nincs semmi meglepő, mert az orosz titkosszolgálat már egy ideje ugródeszkaként használja Budapestet a Nyugat elleni tevékenységhez. Az amerikai és európai illetékesek hiába tiltakoznak a kormánynál, amely szerintük közelebb áll az orosz elnökhöz, mint hozzájuk. Széttöredezik az európai szövetség, amire Moszkva buzgón rásegít. A Kreml ezúttal a tekintélyelvű vezetési stílust adja el, amely gúnyt űz a liberális demokrácia finomkodásaiból.

Ehhez a legfőbb partner Orbán Viktor, aki újabb lázadást irányít, miután úgy véli, hogy az eddigi világrendnek leáldozott, viszont felvirradt Oroszországnak, illetve az általa megtestesített politikai modellnek.

Korányi Dávid a washingtoni Atlanti Tanács elemzője szerint a miniszterelnök van annyira gyakorlatias, hogy az országot egyelőre ne vigye ki sem ez EU-ból, sem a NATO-ból, tekintve a pénzügyi támogatást és a biztonsági ernyőt, de úgy gondolja, a századot a keleti kormányzási forma fogja meghatározni.

Orbán Viktor a legnyíltabb kihívást jelenti a közös szabályokkal és értékekkel szemben és az egymást váltó amerikai nagykövetek hiába próbálták jobb belátásra bírni. A magyar diplomatáknak jelenteniük kell, hogy miről tárgyaltak amerikai hivatalos személyiségekkel, de egyébként is korlátozniuk kell az ilyen megbeszéléseket.

Saját miniszterei ellenezték, Orbán mégis belevágott Paks bővítésébe, noha az fokozza az ország függőségét. Egy magas rangú Fideszes elismeri, hogy a jelek szerint az üzlet csak az oroszok számára előnyös. Ugyanakkor nyugatbarát magyar tisztségviselők figyelmeztetnek, hogy Putyin az uniós államok politikai és üzleti elitjét igyekszik megnyerni, mert azt hiszi, hogy ily módon gyengítheti a szervezetet, mivel az szerinte az orosz nagyhatalmi törekvések útjában áll. Orbán ezzel szemben bízik abban, hogy túljárhat a szintén cinikus orosz vezető eszén és képes egyensúlyozni a jelentős államok között. Egy magyar bankár szerint azonban a játék kockázatos és beletörik a bicskája.

Wall Street Journal/Szelestey Lajos

Teljesülnek Bayer Zsolt vágyai

Jó kis találós kérdést adott fel nekünk Tusnádfürdőn a miniszterelnök, hiába no, ahogy ezt belga rajongóinak mondta, a politika egy kicsit showműsor is. Ő ennek igyekszik mindig eleget tenni; beszédeit, felszólalásait még évek múlva is elemzik. De persze nem úgy, Arany János módjára – „gondolta a fene”, az ő beszédeiről lehet bármit gondolni. És gondolnak is; ki így, ki úgy interpretálja. Hívei feltöltődnek általa, megtanulják a következő hónapok kötelező leckéit, ellenfelei viszont különböző megfejtésekkel szolgálnak, többnyire olyannal, amelyek rávilágítanak Orbán Viktor gonosz terveire.

Most nagyjából itt tartunk, már ami az ellenzék értelmezését illeti; az Orbán-pártiak – tekintve, hogy ők sem tudják pontosan mit is akar az ő főnökük, kimerülnek abban, hogy a nagyszerűségét dicsérik.  Tényleg: mit is harangozott be Székelyföldön Orbán Viktor? Mit üzent haza, amikor a szeptemberi nagy változásokat jövendölte? Hogy nem viccelődött – mint a belga fiatalokkal – az egészen biztos. Hogy készül valamire, az is biztos. De mire, mely területeken? Mit akar még elfoglalni? Hol talál még olyan területet, amelyet még nem vett birtokba? Mi innen úgy látjuk, hogy sehol. Ő – és vele együtt ők – úgy, hogy még van bőven mit meghódítani. Mi innen úgy látjuk, hogy – például – a média 90-95 százaléka már az övék, és ami nem szinte az is; csak elhatározás kérdése, mikor teszik a földdel egyenlővé, vagy domesztikálják, ő – ők úgy látják, hogy fele-fele arányban van elosztva. És az így igazságtalan. (Az 50-50 százalékot Stefka Istvántól hallottam; szerinte a kilencvenes évek elején 95 százalék balliberális volt, mostanra egyenlítődtek ki az erőviszonyok. Azt persze nem mondanám, hogy Stefka egy orákulum, de arra mindenképpen jó, hogy a hatalomnak tetszőt mondjon. Akkor van bajban, ha a hatalomnak ez a fele-fele nem tetszik… Szurkoljunk neki.)

Lépjünk el egy kicsit a médiától – hogy aztán visszatérhessünk oda -, és próbáljuk megfejteni a találós kérdést. Mit akar még uralma alá vonni a kormányfő? Azt tudjuk, hogy a bírósággal elégedetlen; kész a terv a bekebelezésére. A civileket már maga alá gyűrte, az országgyűlés, a Fidesz, vagy a KDNP – mindegyik az ő játékszere. Ha így megy, lassan nem lesz mire törvényt hozni, minden az ő képét és hasonlatosságát mutatja.

Akkor térjünk tényleg vissza a sajtóhoz. Kétségkívül vannak még szabad szájak. Stefkának, Bencsiknek, Bayernek és többinek túl sok is van belőlük. Szerintük tökéletes a sajtó szabadásga, hiszen – lám – én is itt azt írok, amit akarok, nem fog holnap elvinni a fekete autó. És valóban: senki meg nem tudj akadályozni, hogy ide írjam a gondolataimat, akár azt is, hogy szerintem nincs sajtószabadság. Kétségtelen, hogy az állapotok nem diktatórikusak, csakhogy a sajtószabadság fogalma is másként értelmezendő egy kvázi demokráciában. Itt fontosak a demokratikus paravánok, a látszatok, és ezek talán szeptember után is megmaradnak. Pénz ugyanúgy nem fog jutni a „szabadszájúaknak”, bátor hirdető sem akad, olykor a terjesztés sem meg zökkenőmentesen, de abban a rezervátumban, ami kiszabatott nekik ellehetnek. Adatokhoz nem jutnak hozzá, tényfeltárásra nem nagyon lesz módjuk, de a véleményüket – mint most én – bátran közreadhatják. Tudom, soha nem fogom meggyőzni a jobboldaliakat arról, hogy ez nem egyenlő a sajtószabadsággal, legfeljebb akkor, ha ők maguk kerülnének hasonló helyzetbe.

A kérdés továbbra is él bennem: mit tehet még Orbán annak érdekében, hogy még jobban maga alá húzza a médiát? Mire számíthatunk?

Mindenek előtt talán a Sajtókamara felállítására. Volt már ilyen, működését 1939-ben kezdte meg, és tudjuk: a Horthy-korszak restaurációja nem csak a Szabadság téren kívánatos. Van ugyan most is érdekvédelmi szervezet a szakmának, a MÚOSZ, de azt, mint kommunista csökevényt sikerült teljesen szétzilálni, és egyszerű civilszervezet státuszba gyömöszölni. Félreértés ne essék: nem kívánom vissza azt az időt, amikor a hatalom része volt a MÚOSZ – épp úgy, mint a sajtókamara-  azt azonban igen, hogy a hatalomtól függetlenül, de a szakmára mégis erős befolyással bírva végezze a munkáját. Ilyen helyzetben sosem volt az újságírók szervezete; vagy kiszolgálta a hatalmat, vagy légneművé vált. Olyanná, mint mostanság. Orbán nem ilyet akar. Azt akarja, hogy olyan szervezet jöjjön létre, amelyet az ő emberei irányítanak – lásd mint Szöllősi György, hajdani felcsúti alkalmazottja – és olyan jogosítványokkal rendelkezzenek, amelyekkel képesek megrendszabályozni az ideológiailag tévelygőket, sőt adott esetben megvonni tőlük a megszólalás lehetőségét is. A kamara, amelynek ötlete valamikor az év elején bukkant fel, egyértelmű céllal jön létre: karámba szorítani a nyomtatott sajtó munkatársai mellett immár interneten működőket, a blogolókat, tehát mindenkit, aki befolyásolhatja a nyilvánosságot. Az irány, mondják, egyértelműen a fehérorosz rendszer, ahol mindezt már meg is valósították. (Ez az orbáni rezsimben nem ijesztő hivatkozási alap, ellenkezőleg: ki lehet jelenteni, hogy van hely Európában, ahol ilyen módszert alkalmaznak.)

Mondanám: a szakmának ellen kellene állnia, de már a gondolat is naiv, hiszen az újságírást ma – mint fentebb említettem már – több mint kilencven százalékban – nem fele-fele! – a kormányhoz hű emberek képviselik, így illúzió arra gondolni, hogy bármilyen állami akaratot meg lehetne fékezni. Vagyis, ha a hatalomban lévők megpróbálják bedarálni az RTL-t – egyesek szerint a német tulajdon miatt ez nem fog sikerülni, -, vagy az indexet átállítani – Simicskától ez megtörténhet -, akkor ezt simán keresztül tudják vinni, nem fognak semmilyen ellenerőbe ütközni. Az újságírás olyan állapotban van ma Magyarországon, ahol nincs semmiféle szakmai összetartás, nincsenek etikai szabályok. A szakmának nincs egyetlen közös ügye sem, a politika végtelenül megosztotta őket; a többség a túlélésre játszik. Azok az orgánumok, amelyek politikailag semlegesnek mondják magukat, igyekeznek távolt tartani magukat minden esetleges megmozdulástól, nehogy baj legyen. A kormányhoz húzók – á lá Bayer Zsolt – legszívesebben a szakadékba löknék azokat, akik a rezsim ellen írnak, a többiek, pedig megélhetésük érdekében igazodnak. Azt is mondhatnánk: nincs hova alámerülniük, ha meg akarnak élni. Ebben pedig nem fog nekik segíteni a sajtókamara, sőt: minden esetleges kilengésüket meg fogja torolni. És ehhez lesz felhatalmazása is. Nem az ősz lesz nehéz tehát számunkra; a jövőnk.

Újabb üzenet Orbánnak Brüsszelből

0

Ezúttal Sophie In‘t Veld, az európai liberálisok alelnöke csatlakozott európai parlamenti kolléganőjéhez, a néppárti svéd Anna Maria Corazza Bildthez, aki a napokban, szintén a Politicóban írt arról, hogy Orbán Viktor ezúttal túl messzire ment. A holland politikus szerint fel kell rázni az európai politikát és a populista magyar miniszterelnök csak egy tünete egy nagyobb problémának.

Sophie In‘t Veld teljes mértékben egyetért Bildttel, amikor a svéd politikus arra szólította fel az Európai Néppártot, hogy zárja ki a Fideszt a soraiból. A Politicónak írt cikkében hozzáfűzi: számtalan esetben szólították fel a néppártiakat, hogy álljanak le Orbán védelmével, de a válasz mindig az volt, hogy belülről sikeresebben tudják mérsékelni a magyar politikust.

„Ez a hozzáállás nem működött. Hanem éppen az ellenkezője: a néppártiak magukévá tették Orbán nézeteit. Az eredmény: a Néppárt, akárcsak a többi hagyományos pártcsalád mélyen megosztott a migráció, az identitás és az értékrend területén.” Szerinte

„Nem Orbán a gond. Ő csupán a legkirívóbb tünet.

Amire Európának szüksége van, az a politikai térkép teljes megújítása.”

A holland politikus szerint a törésvonalak már nem a különböző politikai csoportosulások között vannak, hanem azokon belül. Az Európa-párti, haladó liberális-demokraták szétszóródtak, míg a nacionalisták és populisták ott vannak a mainstream pártokban és nemcsak azok szélein.

Trump, a Brexit és Putyin korában

az Európa-párti erők nem engedhetik meg maguknak, hogy ne együtt lépjenek fel

– érvel Sophie In‘t Veld, aki szerint a 2019-es választások alkalom lesz a politikai tájkép felrázására és új szövetségek megteremtésére. „Új, közös kínálattal kell a szavazók elé állni: a változások agendájával.”

Ez az agenda szerint az EU erősebb és jobban tud alkalmazkodni a világ kihívásaira. Egy olyan Európa, amely a szolidaritáson és a védtelenek támogatásán alapszik. Egy Európa, amely védi, sőt erősíti az egyenlőséget, a pluralizmust, a szabadságjogokat és amely mindenek felett az értékek és egy politikai unió közössége.

A nemzetállami bandázás vége

0

„Az Orbán által oly gyakran magasztalt nemzetállami szuverenitás, a kültelki praktikák már az uniót, s ezen keresztül a transzatlanti biztonsági rendszert veszélyeztetik. Ezt ismerték fel Washingtonban és Brüsszelben, Párizsban és Berlinben. És ezt ismerte fel az a befolyásos nyugati sajtó is, melyet egyetlen egy vezető politikus sem hagyhat figyelmen kívül, és amely ma már olyan hangon ír Orbán Viktorról, mint ahogyan egykoron Slobodan Miloševićről és Nicolae Ceauşescuról írt.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Bár, mint utóbb kiderült, a magyar kormány diplomáciai úton megüzente a hozzá közelálló külföldi politikai, gazdasági és sajtótényezőknek, hogy „a Fidesz győzelme garantált, sőt a kétharmad sem zárható ki”, mégis meglepetést okozott, hogy az ellenzék – összességében – mintegy 100 ezer szavazattal többet kapott a kormánypártnál. A jobboldali és szélsőjobboldali körökben az is csalódást okozott, hogy a győzelem nem a Fidesz újrázó képességének volt köszönhető – leszámítva a gyanítható csalásokat –, hanem az ellenzék megosztottságának. Ennek megfelelően április 8-a után

Orbán Viktor olyan figyelmeztetéseket kapott, hogy a kockázatok, ami elé a Fidesz a jövőben néz, csak növekedni fognak.

A nemzetközi térben ugyanakkor azok is csalódtak a végeredményben, akik nem kívánták Orbán újabb győzelmét, bár eleve látták, hogy tulajdonképpeni alternatívája ennek nincsen, mert ha az ellenzék mégis győzni tudna, kormányzati (koalíciós) összhangra képtelen lesz. Ráadásul Orbán szélsőségesei – karöltve a teljesen orbanizált erőszakszervezetekkel – rövid úton és könnyen megbuktathatnák a demokratikus kormányt; lásd 2006-2007 vonatkozó tapasztalatait.

Ha csak a fenti megfontolásokból indulunk ki, a Fidesz politikai dominanciája egyértelmű: nincs még egy ilyen rendpárti módon szervezett erő a magyar politikai arénában, amely ráadásul élvezi is az olyan helyzeteket, amelyek demokráciákban tiltott eszközök és módszerek után kiáltanak, ugyanakkor semmilyen gátlás sem korlátozza cselekedeteiben.

Ám vannak más megfontolások is, s azok, akik szeretnék az orbáni korszak végét siettetni, egy ideje okkal hozakodnak ezekkel elő.

Az elsődleges ilyen szempont egyértelműen biztonsági, s főként Washington számára okoz egyre nagyobb fejfájást. Bár Trump megjelenése a Fehér Házban sok tekintetben leszűkítette az Egyesült Államok mozgásterét, már most látszik, hogy az ország gazdasági érdekeit mélyen sérti a katonai nyomásképesség csökkenése, s nem csoda, hogy a kormányzat igyekszik ezen változtatni. Nem véletlen, hogy a NATO szerepének korábbi megkérdőjelezése lekerült a napirendről, a sorok összezárása Oroszországgal szemben pedig példátlan méreteket öltött. A Baltikum, Lengyelország, Románia katonai szerepe Washington és a NATO oldalán új dimenziókat kapott, Csehországban ma már prioritást élvez az orosz hírszerzési manipulációk felderítésének ügye és az orosz beavatkozás megfékezése. Szlovákia pedig inkább meghúzza magát s igyekszik nem gátolni a vonatkozó nyugati lépéseket. Kelet-Európa súlya ismét megnőtt az összeurópai biztonság szempontjából, a NATO stratégiákban pedig azt követően, hogy Recep Tayyip Erdoğan politikai kalandorsága miatt a szervezet gyakorlatilag elveszítette Törökországot.

Eközben a magyar kormány egyre nyíltabban áll Moszkva oldalára,

s nem kétséges, hogy készséggel kiszolgáltatna neki minden olyan információt, melyekhez – NATO-tagként – egyébként okkal hozzájuthatna. Csakhogy ilyenekhez egy ideje már nem juthat hozzá. Washingtonban nyíltan megfogalmazott érvek hangzanak el nap, mint nap, hogy ez a helyzet nem tolerálható, s fontolgatják, mikor jön el az a pillanat, amikor lépni kell.

A magyar kormány ugyanakkor nem látszik változtatni az eddigi politikán, ám lássuk be, ha akarna ilyesmit, akkor sem tehetné már meg. Vannak helyzetek, amelyek még a politikában sem visszafordíthatók, különösen nem, ha egy politikai erő szövetségesek nélkül marad, minthogy elveszített a vele szembeni teljes szövetségesi bizalom.

A sokak által jó taktikusnak tartott Orbán egy dolgot kihagyott a számításból:

a Nyugat számára a magyar különutasság stratégiai fenyegetést jelent,

Oroszország számára viszont ez a különutasság csak taktikai és pillanatnyi előnyökkel bírt. Az orosz-ukrán konfliktus idején még jól jött Putyinnak az európai szélsőjobbal kollaboráló Orbán, ám egy kiszélesedő nyugat-keleti hidegháborús korszak küszöbén, az egyébként összes korábbi szövetségesét eláruló Magyarország már egyre csekélyebb jelentőséggel bír. Nem így a Nyugat számára, melynek ebben a konfliktusban nagyobb szüksége van és lesz az egységre, mint valaha.

A 2010-2018 közötti nyolc évben a magyar politika a leépülő demokráciáról, a jogtiprások legitimációjáról szólt. A nemzetközi közösség, lássuk be, bár aggódva figyelte a fejleményeket, de végül is elfogadta: ha a magyarok mindenáron ártani akarnak maguknak, tegyék, s részesüljenek a fájdalmas következményekben.

2018 után viszont már egy olyan korszakba lépett a világ,melyben a Nyugat belső kohéziója, biztonsága és a transzatlanti kapcsolatok újult megerősítése vált nélkülözhetetlenné.

Az Orbán által oly gyakran magasztalt nemzetállami szuverenitás, a kültelki praktikák már az uniót, s ezen keresztül a transzatlanti biztonsági rendszert veszélyeztetik. Ezt ismerték fel Washingtonban és Brüsszelben, Párizsban és Berlinben.

És ezt ismerte fel az a befolyásos nyugati sajtó is, melyet egyetlen egy vezető politikus sem hagyhat figyelmen kívül, és amely ma már olyan hangon ír Orbán Viktorról, mint ahogyan egykoron Slobodan Miloševićről és Nicolae Ceauşescuról írt.

A nap kérdése – Szükség lenne-e kormánygépre?

1

A rendszerváltás óta időről-időre téma a kormány-repülőgép kérdése. A HM az év elején beszerzett két Airbus A-319-es után most újabb repülőgépet vásárolt, egy Falcon 7X-et,állítólag katonai célokra, ám az A-319-esekkel is csak Orbán Viktort látták eddig utazni.

Szavazzon!

This poll is no longer accepting votes

Ön szerint mi szólna egy kormánygép mellett?

Times: Trump nem az USA Orbán Viktorja

0

A Sunday Times szerzője Niall Ferguson (Nyugalom. Donald Trump nem a demokrácia végét jelenti) óv attól, hogy Trump miatt bárki máris temesse az amerikai demokráciát, mert bár a politikus sok mindenben hasonlít Orbán Viktorra, a tengerentúlon az alkotmányos rendszert annak idején úgy alkották meg, hogy a legnehezebb időkben is kitartson.

Ráadásul a statisztikák azt igazolják, hogy nem igaz a tétel, miszerint világszerte erősödne az illiberalizmus. Azonkívül ha az Egyesült Államokban valóban annyira rosszul mennének a dolgok, akkor miért akarna kivándorolni oda 147 millió ember, szerte a világból, amint azt a Gallup egyik felmérése igazolja. Az viszont igaz, hogy a migrációs hullám populista visszacsapáshoz vezetett. De Európában ilyen erők csupán 6 országban vannak hatalmon: az osztrákoknál, cseheknél, görögöknél, magyaroknál, olaszoknál és a lengyeleknél. De csupán 11 párt élvez 20 százaléknál nagyobb támogatást. És ezek a tömörülések mindössze Magyarországon és Lengyelországban korlátozták érdemben az egyéni szabadságjogokat.

Mindebből azonban nem következik, hogy Trump lenne az USA Orbán Viktorja, bár a két politikus sok mindenben azonos véleményen van a politikában. Az Egyesült Államok nem Magyarország. Pontosan azért, mert az alapító atyák egykor előre látták, hogy egy nap jöhet egy populista demagóg, ezért az alkotmányba beépítették a fékeket és ellensúlyokat. A fő erőssége az, hogy decentralizált, arról nem beszélve, hogy a rendszer képes önmagát korrigálni. Az amerikaiak 53 százaléka nem ért egyet az elnök ténykedésével, ők majd ellene voksolnak a novemberi időközi törvényhozási választásokon, nem beszélve arról, hogy két év múlva a további sorsáról döntenek. Elképzelhető persze, hogy Amerika azért sikeres, mert mindig vannak károgók, akik a köztársaság és a demokrácia hanyatlása, illetve közelgő bukása miatt aggódnak.

Ezúttal Orbán túl messzire ment

0

Ezzel a címmel jelent meg a Politicón Anna Maria Corazza Bildt svéd EP-képviselőnek, az Európai Néppárt tagjának a véleménycikke. „A legnagyobb veszély az értékeink elleni támadás és erről tárgyalni kell novemberi Helsinkiben tartandó kongresszusunk előtt” – írja.

Orbán alatt a menedékkérőket ellenségnek és bűnözőknek nevezik, a rajtuk segíteni igyekvőket pedig börtön fenyegeti. Az emberi jogok védelmezőinek bebörtönzése és a menekültek jogának a megsértése szembe megy az Európai Unió Alapjogi Chartájával – állapítja meg a svéd képviselőnő, aki emlékeztet arra, hogy a Fidesz júniusban olyan alkotmánymódosítást mutatott be, amely megtiltja az idegen népesség betelepítését. Ez megtorpedóz minden esetleges közös uniós migrációs megoldást.

„Orbán politikája felbátorítja a szomszédjait Közép- és Kelet-Európában, hogy kövessék példáját és fordítsanak hátat az EU-nak. Az, hogy

egyértelműen támogatja Putyin ukrajnai háborúját

és a Moszkva elleni szankciók feloldása mellett száll síkra, szintén aggasztó és szembe megy az Európai Néppárt (EPP) értékeivel, mert az EPP egyértelműen támogatja Ukrajna függetlenségét és szuverenitását.”

Anna Maria Corazza Bildt szerint az sem lehet alibi az EPP számára miért nem lép fel a Fidesszel szemben, hogy más pártcsaládok például a szociáldemokraták nem fordulnak szembe testvérpártjaikkal Szlovákiában és Romániában.

„Elkövetkezett az igazság pillanata az EPP számára,

vezetőinek tisztáznia kell, hogyan állnak a Fidesszel. A további bizonytalanság súlyosan károkat fog okozni a pártcsaládnak.”

Orbán kísérlete meg fog bukni

Csepeli György szociálpszichológus a Független Hírügynökségnek nyilatkozva kifejtette: nem lesz eredményes Orbán tusványosi programja, mert a magyar kultúra szabadelvű, liberális. Nem lehet Ady Endre helyére Szabolcska Mihályt ültetni.  

  • Nem szuverének a polgárok
  • Mások kárára akarunk jól járni
  • A kormány a mi és az ők szembenállására épít
  • A Magyar kultúra nem fogadja be a görénykurzust
  • A kereszténység nem állítható szembe a szabadsággal

Mivel magyarázza azt a passzivitást, amellyel a magyar társadalom a sorra bekövetkező jogfosztásokat, elvételeket fogadja?

Vannak közvetlen és közvetett okok. Az utóbbiakkal kezdve azt mondhatom, hogy a magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes kiheverni az 1526-ban elvesztett állami szuverenitás bénító következményeit, melyek egészen 1920-ig tartottak. De azt követően sem tudott senki örülni a nemzeti függetlenségnek, mert az ország, mely függetlenné vált, nem egyezett az országgal, mely a magyarok fejében volt. A környező országokban most emlékeznek az I. világháború végének 100-ik évfordulójára, s mindenütt ünneplik ezt az évfordulót, melyet mi siratunk. Nem fogadjuk el még ma sem, hogy az a Magyarország, amely a Kárpátoktól az Adriáig terjedt, voltaképpen fikció volt, s az igazi Magyarország az a csonka, kicsi ország, melyet 1920-ban kaptunk a világháborúban győztes nagyhatalmaktól.

Külföldiek számára megmagyarázhatatlan, hogy mit mutat a kis matrica a magyar gépkocsik hátulján, mely számunkra egyértelműen Nagy-Magyarország térképe.

A szuverenitáshiány látszólag távoli magyarázó elv, de látnivaló, hogy ha nem szuverén egy állam, a polgárai sem lehetnek szuverének, csak alattvalók. Akár szolga, akár úr, aki nem szuverén, az passzív, ami vele történik, azt a sors (vagy esetünkben, a balsors) képletével magyarázza, úgy érzi vele, s nem általa történnek a dolgok. Ez a kérdésben megfogalmazott passzivitás igazi oka. A magyar társadalom történelmileg felhalmozott hiánya a bizalom hiánya, amit már Széchenyi is észrevett. Amikor ő hitelről beszélt, a hitelt nem kizárólag közgazdasági, hanem erkölcsi értelemben értette. Az európai összehasonlító szociológiai vizsgálatok eredményei szerint a magyarok szélsőségesen nem bíznak egymásban, nem bíznak az intézményekben, mindezek eredőjeként nem bíznak önmagukban. Ezt azonban nem merik bevallani, s az elképzelt nemzeti nagysággal vigasztalják magukat.  Ráadásul aki nem szuverén, az nem képes sem önmagát, sem közösségét külső szemmel látni. A végeredmény a valóság érzék ellehetetlenülése. Bibó István írja, hogy realitásérzék híján, a magyarok hajlamosak a valószínűt valószínűtlennek, s a valószínűtlent valószínűnek gondolni, vágyaiknak engedve. Ez a gondolkodás, mint azt történelmünk mutatja, mást, mint kudarcot aligha eredményezhet.

A kudarc okait, mint a rossz futball edző persze nem önmagunkban, hanem másokban, a körülményekben keressük. A közvetett ok tehát a fatalizmus.

A közvetlen ok talán érdekesebb. Ha szétnézünk az országban, nem azt látjuk, hogy az emberek reménytelenül, passzívan élnék életüket. A vidéki városok virágzanak, Budapest sosem volt ilyen pezsgő mint ma, bár vannak rémes környékek, afrikai nyomorra emlékeztető régiók. A kollektív bénultság nem akadálya az egyéni aktivitásnak, melyet azonban nem a szolidaritás, az összefogás, a közjó logikája éltet. Mindenki a maga módján, a másik kárára akar jól járni. Jó példa erre az egészségügy, melynek kaotikus szervezete arra épül, hogy minden betegben felvillantja a gyógyulás esélyét, ha zsebbe adja a pénzt, és különutat keres. Kollektíve ez öngyilkos stratégia, amit a magyar halálozási és megbetegedési adatok jól mutatnak. Hankiss Elemér annak idején “társadalmi csapdaként” azonosította ezt a különutas, üres individualista életstratégiát, amely ma is él, s élni is fog, jóval inkább, mint Lenin.

De honnan az időről időre fellobbanó tiltakozás, mely sokszor 100 000-es tömegeket mozgat meg?

Karácsony Sándornak van egy remek tanulmánya a magyar észjárásról, ahol külön megemlékezik a “szalmaláng” viselkedési módról, melyről már Széchenyi is beszélt. A fellobbanást szükségszerűen követi a visszaesés.

A fellobbanások és a visszaesések egymást felváltó ritmusa felettébb jellemző a magyar társadalomra.

Történetileg ez a ritmus jellemezte a Habsburgokkal szembeni magyar magatartást, a szabadságharcokat és az azokat követően hosszú, belenyugvó periódusokat, de legutóbb 1956-ban is ez a kettősség mutatkozott meg, amikor a szovjet birodalommal szemben kirobbant két hét fellobbanást négy évtizednyi meghunyászkodás követett. 

Más okokat tud említeni?

Szemmel látható, hogy nincs vezető, s nincs olyan politikai stratégia, mely a jelenlegi rendszerrel szemben működne. A racionális érvelés működésképtelen. Az olyan szavak, mint a “reform”, “modernizáció”, “Európa” nem működnek. A kormányzó erők felismerték, hogy a politika anyaga a hit és az érzés, s mint láttuk, nem haboznak bevetni akár a legszélsőségesebb érzéseket is, melyek a “mi” és az “ők” szembenállásra épülnek. Akik nem vevők ezekre az érzésekre, azoknak mozgósító érzések hiányában marad a passzivitás és a beletörődés, még azokban is, akik egyébként változást akarnának. Fontos szempont, hogy a fiatal, változtatni vágyó férfiak és nők ma elköltöznek az országból. 1956-ban 200 000-en mentek el, akik nem akartak diktatúrában, központosított rendszerben élni, ahol egy levél sem eshetett le az egyetlen párt akarata nélkül. A menekülők ma nem egyszerre, hanem szivárogva, nap mint nap távoznak, s csak azok maradnak vissza, akiknek nem számít a szabadság, nem érdekli az autonómia, beérik azokkal a falatokkal, amelyek a hatalmasok asztaláról nekik lehullanak.

Ön miért nem ment el, miért maradt itt?

Az én életkoromban elképzelhetetlen új élet kezdése külföldön. Másfelől amit én írok, gondolok, amit az én életem jelent, az nemzetközi, tehát bizonyos értelemben nem vagyok itt. S nem vagyok ezzel egyedül. Az MTA elleni jelenlegi hadviselés talán azért is váltott ki oly csekély ellenállást az akadémia tagjai között, mert ők is hasonló módon élik az életüket. Becsülöm Freund Tamást és Szathmáry Eörs-öt, akik felemelték szavukat az MTA gleichschaltolása ellen, s nem értem, hogy a társadalomtudósok miért hallgattak.

Mit gondol, eredményes lesz a Tusványosi Program, sikerül-e átállítani a szellemi és ideológiai váltókat Magyarországon?

Nem lesz sikeres a program. A magyar kultúra magja szabadságelvű, ha úgy tetszik liberális. A reformkor nagyjai mind liberálisak voltak.  Nem lehet Ady helyett Szabolcska Mihályt, Babits Mihály helyett Tormay Cecile-t tenni. Szabó Dezső a 20-as években Magyarországon megkísérelt hasonló próbálkozást “görénykurzusnak” nevezte, melynek szellemi szereplőit a feledés pora borítja.

Pekár Gyula annak idején ugyanolyan érvekkel támadta Krúdyt, mint ma utódai Esterházy Pétert, Parti Nagy Lajost támadják. Krúdy ma inkább él mint valaha, s az egykori államtitkár kénytelen beérni azzal, hogy a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János szobor alatt az övé a szépen kigyúrt férfitest. L. Simon László még ebben sem reménykedhet.

Neve és teste még életében elenyészik. Esterházy Péter hamvai a gannai kriptában vannak, de szelleme a XXI. században elevenebb lesz, mint valaha volt. A magyar szellemi élet purgálásával Révai József is próbálkozott. Az ötvenes évek azonban nem térnek vissza. Aki ma be akar tiltani egy regényt, novellát, drámát, az kiteszi az internetre.  A rendszer hiába szállta meg gyakorlatilag az összes tömegmédiát, amit azok írnak, mutatnak, arra nincs kereslet. Bödöcs Tibor nem is álmodhat arról, hogy a Magyar Televízióban mutassák, de a You Tube-on százezrek nézik és hallgatják.

Hogyan látja az európai szélsőjobb pályáját, sikeres lesz-e a miniszterelnök vállalkozása, hogy élére álljon ennek a mozgalomnak?

A DEREX index évről-évre mutatja a szélsőjobb térhódítását az egyes európai országokban. Az index szerint Kelet-Európában 10 % felett, Nyugat-Európában 10 % alatt van a szélsőjobb támogatottsága. Ez az arány az EP választások kampányának hevében, a migrációs probléma félrekezelése miatt esetleg elérheti átlagosan a 20 %-t.  Nem kevés, de az európai vezető szerep kivívásához nem elég. Az Európai Unió válaszúthoz érkezett. Az eredeti bürokratikus. közgazdasági, jogi terv tartalékai kifogytak. Európa európaiak nélkül nem lehet. A feladat az európai identitás kimunkálása lehetne, s ebben nyilván szerepe kell legyen a kereszténységnek, ezt a magyar miniszterelnök jól látja. A kereszténység azonban nem állítható szembe a szabadsággal, a boldogság keresésével, az egyén jogával arra, hogy megvalósítsa önmagát. Európa és benne Magyarország a Nyugat része, melynek lényege az individualitás, a keresés, a kutatás, kíváncsiság, az alkotás. Európában mindenkinek joga van az egyéni és megismételhetetlen sorsra, akár férfinak, akár nőnek született. Európa akkor lesz nagy, ha lesz ereje visszatérni a kezdet nagyságához.

Amikor majd Trump fogadja Orbánt…

„A veszélyt Orbán nem a világra, még csak nem is Európára jelenti, mindössze Magyarországra. Meglehet, hogy lesznek kelet-európai Orbán-utánzatok, de a magam részéről ebben már nem nagyon hiszek. Az Orbán-széria épp kifutóban van, tartalékait felélte, s az a figyelem, amit megkap a sajtótól és a nemzetközi politikusoktól, nagyon is ellene dolgozik.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Persze tudjuk, hogy nagyon nincsenek rendben itt a dolgok. Ám az már egészen fájó, ahogy Orbán tusványosi beszédében a világsajtó fajsúlyos, komoly értelmiségijei rendszert próbálnak felfedezni. Miközben valójában csak a pillanatot kívánja megragadni saját szerepének felértékelésére, legyen az akármennyire nevetséges, szánalmas… és persze egyben veszélyes is.

Az egyébként kiváló Leonid Bershidsky a Bloomberg oldalán így volt képes indítani cikkét, melyben egyébként az Orbán-jelenség elborzasztó voltáról szándékozott beszámolni: „A többi szélsőjobboldai vezetőtől eltérően Orbán meggyőző győzelmét az erőteljes többségi felhatalmazás támasztja alá és egy olyan szókimondó stílus, ami sokkal inkább belső meggyőződésből, semmint a proteszt-szavazatok elnyerésének vágyából fakad.”

Micsoda? Vegyük csak sorra e mondat állításait:

  1. „Meggyőző győzelem” – a Fidesz április 8-án szavazatokban kevesebbet kapott, mint ellenzéke együttvéve.
  2. „Erőteljes többségi felhatalmazás” – a kevesebb szavazat dacára kétharmada lett, köszönhetően az Orbán által alaposan átírt választójogi törvénynek.
  3. „Belső meggyőződés” – jó lenne Bershidskynek és társainak elmagyarázni azt, hogy mi is az a pávatánc.
  4. „A proteszt-szavazatok elnyerésének vágya” – nos erről a leginkább a Jobbik szavazótábora tudna mesélni, illetve azok, akik már nem tudnak még inkább jobbra menni, mert állandóan szemben találják magukat ott a Fidesszel.

A veszélyt Orbán nem a világra, még csak nem is Európára jelenti, mindössze Magyarországra. Meglehet, hogy lesznek kelet-európai Orbán-utánzatok, de a magam részéről ebben már nem nagyon hiszek. Még a hozzá olyannyira hasonlító Jarosław Kaczyński is – ha teheti –, nem mutatkozik vele. Az Orbán-széria épp kifutóban van, tartalékait felélte, s az a figyelem, amit megkap a sajtótól és a nemzetközi politikusoktól, nagyon is ellene dolgozik. Még az olyanok is, mint az idézett Bershidskyé, akit nem lefegyverzett Orbán „következetessége” és „belső meggyőződésének” ereje, hanem inkább kétségbe ejtett.

Ebből a szempontból egy demokratának nem tartania kellene egy esetleges Orbán-Trump találkozótól, hanem üdvözölni azt. Elvégre Trump már egy ideje – és Helsinki óta meg végképp – nincs abban a helyzetben, hogy bárkinek is politikai visszaigazolást adjon. Kompromittálni annál inkább tudná Orbánt. És egy ilyen kézfogás alkalmat adna mindenkinek – beleértve a lázongó republikánusokat is –, hogy levonják azt a következtetést, amivel a magyarok nagy többsége már rég tisztában van: hogy összenő, ami összetartozik.

Az a közeg, amiben Orbán új szerepet igyekszik most találni magának, amúgy sem alkalmas arra, hogy belőle kontinentális, vagy azt is meghaladó koalíció formálódjék. Ahhoz Orbán mögött egy nagyhatalomnak kellene állnia, de a magyar piedesztál kevés ehhez. Ráadásul hallott-e már valaki arról, hogy a nacionalisták, soviniszták valamiféle összefogásba, internacionáléba tömörültek volna valaha is? Hogy akadtak volna közös dolgaik és perspektívát nyitó céljaik? Ilyen sosem adatott meg azon egyszerű oknál fogva, mert a nacionalizmus mindig csak saját részérdekeit követi, ami szükségképpen más érdekeknek ellentmond. Elég végigkövetni a tengelyhatalmak együttműködésének mizériáját.*

Ráadásul a nacionalista lelki alkat képtelen arra, hogy akár saját érdekek alapján, de elgondolkodjon a kompromisszumokon. Ilyen sem fordult elő soha, amióta Európában feltalálták a nacionalizmust. Bizonyságképpen itt van mögöttünk két világégés, illetve Orbán naponta fel-felhangzó kardcsörtetése, mellyel most épp ráront Európára, ahogy előtte – amint alkalma volt rá – oly gyakran rárontott nemzetére. Ezek már csak ilyenek: felemésztenek maguk körül mindent és mindenkit, végül természetesen önmagukat is.

Hogy talán mégis számíthatunk az olasz, az osztrák és a magyar szélsőjobb egyfajta összefogására? Már csak azért is, mert talán összefűzi őket a migránsokkal szembeni közös intolerancia? Aligha, hisz épp a migránsokhoz fűződő embertelen viszonyuk az, ami elválasztja őket. Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, jelenleg az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője mondta nemrég: Matteo Salvini, a Liga vezetője szerint Olaszországnak elege van a migránsokból, azok azonnal távozzanak Ausztriába vagy még inkább Magyarországra. Sebastian Kurz osztrák kancellár erre ekként tromfolt: maradjanak csak a migránsok ott ahol vannak, az első országban, ahol regisztrálták őket, vagyis Olaszországa, de ha nem, Magyarország átveheti őket. Orbán Viktor pedig ekként érvelt: Olaszország kötelessége megvédeni Európa déli határait, de ha erre képtelen, küldje migránsait Ausztriába, de Magyarországra semmiképp.

Így mutat az európai szélsőjobb szövetségi potenciálja. Nem összefogásuk veszélyezteti a kontinens nyugalmát, a demokráciát és az emberi jogokat, valamint a jóléti államot megalapozó liberális szellemiséget, hanem a káosz, ami körülveszi őket. Igaz, az ellenük és velük való küzdelem elveszi az időt és az energiát attól, hogy a fő veszély, e káosz okai ellen küzdjenek a demokrácia erői és elkötelezettjei. Ám azt azért tisztán kell látni: nem Salvini és Le Pen, nem Kaczyński és Orbán, nem Donald Trump és Putyin a kór okai. Ezek csak a helyzetet kihasználó hatalmi élősködők.

Ugyanakkor minden bizonnyal igazuk van azoknak is, akik egységes szemléletet javasolnak az említett opportunista vezetők megítélésében, és komoly fellépést az ellen, hogy ezek egymást legitimálják, esetleg gazdaságilag támogassák. Nagyobb figyelmet kellene szentelni találkozóiknak, s elejét venni például annak, hogy megállapodásaik titokban maradjanak. Nem tűnt volna fel még senkinek, hogy gyakorlatilag nincsenek ismereteink arról, milyen megállapodásra jutott Orbán Erdoğannal, nem is beszélve Putyinnal folytatott gyakori találkozóin? Trump és Putyin esetleges megállapodásairól is csak találgatások keringenek; azazhogy megállapodtak volna Európa újbóli felosztásán. De mindez nem több ostoba szóbeszédnél, elvégre egy újabb Jaltához Trumpnak nincs elég otthoni, Putyinnak pedig nemzetközi ereje.

Meg kell őket fosztani a titoktól, ami körüllengi cselekedeteiket.

* Richard L. DiNardo: Germany and the Axis Powers: From Coalition to Collapse, University Press of Kansas, 2005.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK