Kezdőlap Címkék Orbán

Címke: orbán

Orbán macedón csapdája

0

„Orbán nyilvánvalóan tudja: Nikola Gruevszki aktuális sorsában saját jövője van megírva, jobb, ha nem erőlteti tehát a párhuzamokat, s nem megy a – rá és családjára – oly veszélyes következmények elébe. Komoly kényszerpályákon száguldozik, s láthatóan igazán alkalmas kiutat egyik lehetőség sem tartogat számára.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Azok a politikai – de nem csak politikai jellegű – kényszerpályák, amelyekbe Orbán Viktor manőverezte magát 2010 után, most kezdik majd igazán megnehezíteni a magyar kormány és a fideszes politikai „elit” életét. Csak egy közülük a napokban kipattant Nikola Gruevszki-ügy. Ez is roppant kockázatokat rejt magában, de egyelőre nem lehet megmondani, mi lesz az az esemény, ami a jelenlegi kaotikus, elvtelen és csak rögtönzésekre épülő Orbán-féle kormányzást végképp ellehetetleníti majd.

A miniszterelnök előtt három lehetőség van, amikkel a Gruevszki-ügyre reagálhat. Márpedig így vagy úgy reagálnia kell, mert annak is meglesz a súlyos ára, ha semmit sem tesz. Valóban, ez az egyes számú opció: Megtűrni Gruevszkit Magyarországon, és a teljes média és diplomáciai hangerőt maximumra állítva azt kommunikálni, hogy Macedóniában politikai leszámolás történt, Gruevszki pedig okkal kérheti a magyar hatóságokat, hogy neki menedéket adjanak. És ezt humanitárius okokból a magyar kormány nem tagadhatja meg.

Ám ha a kormány ezt az utat választja, azzal felrúg egy sor nemzetközi megállapodást – beleértve unión belüli jogszabályokat is –, egyben olyan politikai miliőt teremt maga köré, mint anno Moammer Kadhafi ezredes, Líbia diktátora, aki sorozatosan adott menedéket a világ kétes és mindenki által keresett elemeinek. Csakhogy Líbia akkor nem volt – és azóta sem – igazán része a nemzetközi rendszernek. Kadhafi végzetét egyébként épp e tényből fakadó sajátos líbiai kényszerpályák tették olyannyira elkerülhetetlenné.

A másik lehetőség, mellyel Orbán élhet, hogy Gruevszkit felülteti az első Moszkvába induló gépre. Elvileg ezzel kivonja magát a problémából, ugyanakkor ez sem kisebb nemzetközi jogsértés, mint az, ha itthon tartja a macedón hatóságok által körözött korábbi, végtelenül korrupt és populista – egyébként magát jobboldalinak nevező – miniszterelnököt. Igaz, Vlagyimir Putyin hálás lesz neki, hisz egyik balkáni szövetségesét ezzel kimenti Orbán a bajból, de Putyin hálája és a várható nemzetközi felháborodás között többszörös aránybeli eltérés van – mégpedig ez utóbbi javára. Igaz, volt már rá példa, hogy hasonló esetekben Orbán inkább élvezte a kockázatot, semhogy megfontoltan döntött volna.

A harmadik lehetőség, hogy Gruevszkit szépen hazaküldik, vagyis eleget tesznek a macedónok kérésének, s tartják magukat a nemzetközi megállapodásokhoz. Az egyszerű hazazsuppolás és a Szerbiába, azaz abba az országba történő kiutasítás, melyen keresztül Gruevszki állítólag Magyarországra érkezett, esetünkben gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Belgrád, abban a nagy igyekezetben, hogy megtartsa pozícióját az Európai Unió előszobájában, aligha kockáztatná, hogy ellenszegüljön a nemzetközi szabályoknak, s ezzel kiváltsa Brüsszel, Párizs és Berlin közös felháborodását. Ráadásul Belgrád és Szkopje viszonya sem olyan felhőtlen, hogy megérné Aleksandar Vučić szerb elnöknek Orbánt utánozni.

Nem mellékes körülmény, hogy ha a magyar kormányfő végül Gruevszkit mégis hazatoloncolná, azzal jövendő sorsához teremtene olyan precedenst, amit vele – és viselt dolgaival – kapcsolatba egyébként ma már számosan emlegetnek. Ugyanakkor tudjuk: azok a kelet-európai vezetők, akik Orbán politikájával és jellemével igazán rokoníthatók – egy bizonyos román és egy bizonyos szerb politikusra gondolok –, soha nem teremtettek volna olyan helyzetet országlásuk során, amit egyébként messze el szerettek volna kerülni. És feltehetően ez Orbánra is igaz.

A magyar politikus nyilvánvalóan tudja: Nikola Gruevszki aktuális sorsában saját jövője van megírva, jobb, ha nem erőlteti tehát a párhuzamokat, s nem megy a – rá és családjára – oly veszélyes következmények elébe. Komoly kényszerpályákon száguldozik, s láthatóan igazán alkalmas kiutat egyik lehetőség sem kínál számára.

Budapesten bújtatják Orbán bűnöző barátját

Kedden késő délután Szijjártó Péter még sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta (akarta), hogy Nikola Gruevszki volt macedón miniszterelnök Budapesten bujkál. Folyamatban lévő menekültügyben nem adhat felvilágosítást, tette hozzá a magyar külügyminiszter.

Magyarra fordítva: a hír tehát igaz. Úgy van, ahogyan a korrupcióért két év börtönre ítélt volt macedón elnök a Facebookon írta: Budapesten van és politikai menedékjogot kért.

Nikola Gruevszki nemrég még Macedónia miniszterelnöke volt, de pártja elveszítette a választást, ráadásul egy hangfelvételről az is kiderült, hogy még kormányfőként arra utasította a belügyminisztert, hogy – jogellenesen – szerezzen a számára egy 600 ezer eurós Mercedest. Miután erre fény derült, nyomozás indult, melynek végén a volt miniszterelnököt két év börtönre ítélték. November 8-án kellett volna bevonulnia a büntetésvégrehajtási intézetbe, ám ő ehelyett, ki tudja, hogyan, Magyarországra szökött. Hogy miként sikerült átjutnia az igen szigorúan őrzött határon, kik segítették az illegális határátlépésben – egyszer talán erre is fény derül. Repülőn nem jöhetett, mert az útlevelét bevonták a macedón hatóságok, valószínűbb, hogy a zöld határon érkezhetett, embercsempészek, vagy mások segítségével.

Nikola Gruevszki, ha nem Orbán barátja lenne, hanem egyszerű, csóró menedékkérő, most a tranzitzónában várakozna, mostoha körülmények között, zord határrendészek társaságában. Nikola Gruevszki azonban Orbán Viktor magyar miniszterelnök politikai szövetségese volt, Orbán kampányolt is az érdekében a macedón választáson – igaz, sikertelenül, mert Gruevszki és pártja megbuktak, a volt miniszterelnököt pedig elítélték.

Már ez is igen necces, de legalább ennyire izgalmas, hogy Nikola Gruevszki miért épp a magyar kormánytól vár segítséget. Miért gondolja egy köztörvényes bűnért elítélt ember, hogy nálunk majd szépen elrendezik az ügyét, nem kell felelnie semmiért, mert politikai menedékjogot adnak neki. Miben reménykedik, amikor hivatalosan semmiben sem reménykedhet. Nem egy halálos ítélet elől menekült hozzánk, de még csak nem is életfogytig börtön vár rá. Ráadásul hazája, Macedónia, a hivatalos besorolás szerint biztonságos országnak számít, mint ahogyan a velünk szomszédos Szerbia is az, oda is visszatoloncolhatnák a magyar hatóságok.

Miből gondolhatja Nikola Gruevszki, hogy nálunk menedékjogot kap? Miért nem Romániát választotta, Bulgáriát, vagy valamelyik más, hazájához közeli országot. Lehet, azért, mert nem bízik abban, hogy ezekben az országokban az ő szempontjából kedvezően bírálják el a kérelmét. Egyedül Magyarországban bízhat, mert a miénk jó ideje olyan ország, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet. Az is például, hogy egy politikai ellenlábast vádemelés nélkül több mint egy éve börtönben tartanak, a zárkájában tartott könyvek száma, majd a borostája miatt vegzálják, miközben a miniszterelnök veje ellen – hiába a 13 milliárd forintos károkozás – a Nemzeti Nyomozó Iroda megszünteti a nyomozást.

Ez az az ország, ahol a miniszterelnök kötélbarátjának magánrepülőgépén utazik kedvenc futballcsapata meccseire, egy miniszter helikopteren megy lakodalomba, egy másik – volt – miniszter 80 éves, aktív korában védőnőként dolgozó mamája gondol egyet, és sertéstelepet vásárol, majd a malacok mellé méregdrága, márkás autókat lízingel.

Ilyen hely lett Magyarország. Ahol ugyan gyűlölik a menekülteket, ám ha az illetőnek van pénze és a csókosok számára milliókat fialó letelepedési kötvényt vásárol, akkor szabadon mozoghat és üzletelhet Magyarországon, valamint a magyar kormány által rendre szidalmazott Európai Unió területén.

Ez egy olyan ország, ahol semmi sem az, aminek látszik. A bűnt nem üldözik, hanem pártolják, az elesetteket, a szegényeket nem segítik, hanem ócsárolják. Ebben az országban igyekszik oltalomra lelni a korrupcióban vétkes volt macedón miniszterelnök – Orbán Viktor barátja, harcostársa és szövetségese. Hivatalosan ugyan semmi sem indokolja, hogy a kérelmét pozitívan bírálják el a magyar hatóságok, de a meccs messze nincs lefutva. Láttunk mi már karón varjút, vagyis az is benne van a pakliban, hogyha másként nem megy, Gruevszki magas rangú magyar barátai megcsinálják majd okosba.

Putyin és csapata

A korrupcióba belebukott volt macedón miniszterelnök Magyarországon való felbukkanása, ahol állítólag menekült státuszt kér, csak egy epizódja annak a balkáni összképnek, amelynek lényege: a magyar kormány olyan erőket támogat a jugoszláv utódállamokban, amelyek egytől-egyik Putyinnak is kedvesek.

Nikola Gruevszki az amúgy is színes balkáni cirkuszban egy kiemelkedően parádés szereplő. Egy etnikailag megosztott (a lakosság legalább egynegyede albán), nemzetközileg agyon gyötört (Athén tragikomikus makacssággal nem engedte nevén neveztetni Macedóniát, nem sokáig, csak negyedszázadig), mélyszegénységben tengődő 2 milliós országocska fővárosának, Szkopjénak a központját grandiózus épületekkel aggatta tele és ezek között is kiemelkedő helyen áll a történelemhamisítás aranyszobra. Nagy Sándorral amint éppen a lovát ugratja.

A 300 euró körüli átlagbér és a birodalmi ambíciókkal alaposan felhizlalt macedón nemzeti öntudat még jól megfért volna egymás mellett, ha Gruevszkit nem kapták volna rajta sorozatos visszaélésen, amelyekről a rendőrség néhány nem lojális tisztje értesítette az akkori ellenzéket, hangszalagok formájában. Ezek alapján derült fény (több mint 10 ezer embert hallgattak le) a kormánytagok és a miniszterelnök különböző piszkos ügyeire. Gruevszki jobboldali kormánya (a párt rövidítése VMRO-DPMNE) megingott, de nem adta fel, sőt még kopaszokkal meg is verette a szobrányeban az ellenzék vezérét, Zoran Zaevet. De a választásokon már nem tudott győzni, Zaev szocialistái két albán párttal összefogva összehoztak egy kormányzásképes koalíciót.

Jöhetett a felelősségre vonás. Végül is Gruevszkire egy 600 ezer eurós Mercedes közpénzből való megvásárlását bizonyítottak rá és emiatt kellett volna a múlt héten börtönbe vonulnia. Csodák csodájára önként nem jelentkezett, erre a rendőrség keresni kezdte, majd miután nem találta, az ügyészség elfogatóparancsot adott ki ellene. Ez egy nappal ezelőtt történt és ni csak másnap egy twitter formájában a bukott, börtönkerülő miniszterelnök Magyarországon bukkant fel.

A választása logikus hiszen a magyar miniszterelnök többször is a támogatásáról biztosította Gruevszkit, még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a volt öklöző nem az igazság bajnoka. Orbán Viktornak nem csak ő a barátja a Balkánon, hanem minden olyan politikus, aki Putyin orosz elnök balkáni stratégiájában is szerepet kap. Mint például, Janez Janša szlovén szélsőjobboldali politikus, akinek sajtóbirodalmát (több portál, napilap, sőt egy tévé is) magyar közpénzekből is építették. A választásokon aztán itt sem jött be a számítás – Janšáék ugyan a legerősebb pártnak bizonyultak, de a liberális demokráciát jobban tisztelő többi párt kizárta az egyezkedést velük.

A Nyugat-Balkán talán legrakoncátlanabb országával, Szerbiával történelmi magasságokba szökött Budapest viszonya. Nem véletlen ez sem és főleg nem a vajdasági magyarok szavazata játszik ebben különösebb szerepet. Belgrád továbbra is Moszkva legfontosabb ütőkártyája a Balkánon. Ezért nem fogják megoldani egyhamar a „koszovói válságot”, mert ezzel sakkban lehet tartani a mindenkori szerb vezetést. Más lapra tartozik, hogy ez a helyzet Orbán Viktor kebelbarátjának Aleksandar Vučićnak is megfelel.

A tét azonban nem a zavarkeltés, hanem annak megakadályozása, hogy Szlovénia és Horvátország után a többi utódállam a Nyugathoz csatlakozzon. Gruevszki bukása után Macedónia kiegyezett Görögországgal (Észak Macedónia Köztársaság – így fogják hivatalosan is nevezni a szláv macedónok államát), megnyílt előtte az út a NATO és az EU előtt. Más kérdés milyen hosszú lesz ez az út.

A Nyugatnak is fontos lehet az ügy, hiszen még a félresikeredett macedón népszavazást is nagy sikerként könyvelték el.

Előtte Putyinék elveszítették Montenegrót, amelynek „örökös” vezetője ellen (Milo Đukanović) annak idején még merényletet is kíséreltek meg. Belgrádban abban az időben két magasrangú orosz titkosszolga lófrált.

Gruevszki esetében eljött a végjáték ideje. A magyar kormánynak már voltak hajmeresztő külpolitikai húzásai (baltás gyilkos), úgyhogy nem lenne meglepő, hogy menedéket nyújt egy köztörvényes bűnözőnek, aki ellen otthonában újabb eljárás indul választási csalás miatt.

Talán ezek után az sem elképzelhetetlen, hogy Slobodan Milošević özvegye (Mirjana Marković) és fia Marko is felbukkannak Magyarországon. A rokonokkal és ismerősökkel így könnyebben összefuthatnak a Váci utcában.

Orbán: Már a miniszterelnök sem mondhatja el a véleményét?

– Miniszterelnök úr, köszönjük, hogy fogadott bennünket.

– A sajtó előtt mindig nyitva áll az ajtóm. A magyar emberek tájékoztatása mindennél fontosabb.

. Nem bánja, ha néhány, hogy úgy mondjam, keményebb kérdés is felteszünk?

– El is várom. Mi másról kellene beszélnünk, mint arról, ami az embereket érdekli.

– Köszönjük. Tehát az első kérdés: mit szól hozzá miniszterelnök úr, hogy ilyen szép az idő?

– Magyarország nemzetközileg egyre jobban elszigetelődik. A demokratikus országok vezetői szóba sem állnak velünk, csak néhány diktát…

– De miniszterelnök úr…

– Ami pedig a hazánkat fenyegető mingránsokat illeti: nincsenek ilyenek. Mi találtuk ki a Habonnyal az egészet…

– Látom, miniszterelnök úr vicces kedvében van. Ironizálni tetszik…

– Eszem ágában sincs viccelődni. Szomorú, ha egy ország miniszterelnöke idáig süllyed. Hogy gyűlöletet szít mások ellen. Ellenséget keres, ott is, ahol nincs. Milliárdokat költ uszító kampányra, propagandára, ahelyett, hogy az ország valós problémáival foglalkozna.

– Itt valami félreértés lehet. Miniszterelnök úr, az Ön sajtósa egészen más választ küldött nekem erre a kérdésre… De evezzünk más vizekre.

– Evezzünk. Először egy bohócot jelöltem köztársasági elnöknek…

– Schmitt Pálra méltóztatik gondolni?

– Igen. Találtam egy bohócot, akinek a múltja és a jelene is vállalhatatlan. Nagyon szórakoztató volt, gyakran megnevettetett.

– Ön szórakozott a köztársasági elnökön?

– Plagi bácsin? Igen. Ha tudná, milyen fárasztó egy kormányt vezetni. Hát még egy országot. Nagyon stresszes. Kell valami, hogy az ember kieressze a feszkót. Ha tudná, mennyit röhögtünk a Szijjártóval ezen a Schmitten…

– Szijjártóval?

– Persze. A Peticicán pedig a Lázárral együtt röhögtünk. Hogy mekkora nagy bazi házat vett magának Dunakeszin 167 millióért. Azt mondta, hogy a szülei egy élet verejtékes munkája…Kifeküdtem a röhögéstől…A Lázáron meg a Rogánnal röhögtünk. A londoni luxusútja… Milyen hülyén nézett ki, amikor magyarázkodott. Hát, az tényleg egy jó történet volt.

– Önök, miniszterelnök úr, Rogán Antallal együtt szórakoztak egy másik miniszter rovására?

– Várjon, még nincs vége… van egy papírzsebkendője, könnybe lábadt a szemem a röhögéstől… Szóval, a Rogánon pedig a Matolcsyval szórakoztunk. Hogy hetente nőtt egy szobával a lakása…Aztán az a helikopteres történet. Hát, ezt nem tényleg nem lehet kibírni… De a legviccesebb a Semjén volt. Egy törpepárt fősenkije, aki Svédországban háziasított rénszarvasra vadászik… Bocs, hátba tudna verni néhányszor? … Ha rossz napom van, mindig erre gondolok, és minden bajom elfelejtem.

Miniszterelnök úr, jól van? Ne hozassak egy pohár vizet?

– Egy pálinkát mondjuk, azt felhajtanék, ha lenne hozzá szotyola…

– Miniszterelnök úr, ezt a beszélgetést nem adhatjuk adásba.

– Nem? Én eddig úgy hittem, hogy Magyarországon sajtószabadság van. Milyen ország az, ahol már a miniszterelnök sem mondhatja el a véleményét?

Becsúszunk a diktatúrába?

1

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust.

Egyre több a jele annak, hogy a jelenlegi román hatalom és csatolt részeként a Fidesz itteni fiókpártjai, elkötelezték magukat az illiberalizmus mellett. A magyar-lengyel, de az orosz és török, és egyéb autokratikus rendszereket kiváló útnak látják arra, hogy korrupt ténykedéseiket elrejtsék, hogy a politikai korrupciót, a klientelizmust és a demokratikus intézmények, különösen a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányzás fő szabályává tegyék. Az illiberális demokrácia – Fareed Zakaria által használt – eredetileg analitikus fogalmának legújabb kori politikai karrierjét, nehéz néhány szóban összefoglalni, de egy kis kitérőt kell tegyünk, hogy az elemzett jelenséget jobban megértsük.

Eredeti jelentése szerint a fogalom abból indul ki, hogy a politikai nyugaton régóta működő – nemcsak az illető államok alkotmányában, hanem az EU alapszerződésében is törvényesített – demokráciák kontextusban használták a liberális kifejezést, jelezve, hogy nem a többség diktatúrájáról, hanem a kisebbségi jogokkal alkotmányos védelmét, a fékek és ellensúlyok rendszerének működését jelezték vele. (Ebben a részben Bozóki András jó és közérthető elemzését használom, melynek címe is igen kifejező: A hibrid rezsimek egyik típusa: “illiberális demokrácia”). Eredetileg a szó eleji (nem magyaros) fosztóképzővel ellátott illiberalizmus a nyugati típusú demokrácia hiányosságára utal és ez abból is kiderül, hogy milyen államokat/rezsimeket szoktak az illiberális demokráciák osztályba sorolni. Azután pedig – látva azokat a fejleményeket, melyek éppen térségünkben az elmúlt években zajlottak és amelyekkel szemben értetlenül állt, mindenekelőtt Európa, de általában a politikai nyugat – Orbán Viktor 2014-ben, éppen Tusnádon használt kifejezése, miszerint „illiberális demokrácia” fölépítésébe kezdett, új karrier felé indította a kifejezést. És bár kezdetben az Orbán-közeli értelmezők megpróbálták valamiféle „konzervativizmusként” újra definiálni az illiberális demokráciát – ami azért is abszurdnak tűnt, mert egyfelől példaképként említett rezsimek világosan jelezték az irányt, ami az eredeti kifejezésnek felelt meg, másrészt meg fura, ha nem abszurd az államot/rendszert az egyik klasszikus ideológia, illetve politikai filozófia „ellenében” átalakítani, stb. – igen gyorsan fölhagytak ezzel. Magyarán lelepleződtek, hiszen kiderült a rezsim az autokráciák fele vette útját, ez az EU-tag Magyarország vagy Lengyelország esetében példátlan fejleménynek számít, egyetlen európai ország sem szakított még a liberális demokráciával, egyik sem indult el az autokrácia és diktatúra fele. Nálunk a kimagyarázással – tulajdonképpen a manipulatív célú félremagyarázással, Székely István pártideológus és fő politikai tanácsadó, amikor azt mondta: Orbán „az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását (whatever this mean) kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel”.

Az illiberalizmus-viták ezután az körül forogtak, hogy mennyiben tekinthetők az ilyen rendszerek – köztük a legbefolyásosabb a putyini Oroszország, a legfurább viszont az EU-tag, orbáni Magyarország, mely „visszafordult a nyugatosodás útjáról”, keleti irányt vett, stb. – még egyáltalán demokráciának, és mennyiben a diktatúrák „puha”, vagy legalábbis vértelen (azért el ne feledjük az oroszországi és török ellenzékiek és újságírók gyanús halálát és vegzálásukat) változatai. Én azt a nézetet osztom, hogy ha létezik egy kontinuum, melynek egyik végén a „fejlett” liberális demokráciák, másikon pedig a diktatúrák vannak, az illiberális demokrácia valahol ezen a vonalon, de arccal a diktatúrák fele haladó autokratikus, úgynevezett hibrid rezsimek.

Visszatérve a román és benne a rommagyar politikai mezőnyhöz, világos, hogy Dragnea-Tariceanu és Kelemen Hunor minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse terveit, a hibrid rezsim irányába vezetik az országot. A magát baloldalinak mondó PSD programjában sehol nem szerepel az autokrácia, viszont az egész jogrendszer és intézményeinek átalakítása, mely végső soron a korrupt politikusoknak kedvezne, ebbe az irányba viszi a kormányt: a fékek és ellensúlyok leépítése, a jogállam gyengítése, az (i)gazságszolgáltatás politikai megszállása stb. a hibrid rezsim felé menetelés. Az ALDE – szembe menve saját pártcsaládjának politikai filozófiájával – vezéreinek magán-, valamint hatalmi érdekeit követve megy a hibrid irányba. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig budapesti elvárásnak megfelelően, az orbán-rezsim klienseként az illiberális állam, a hibrid, az autokrata rendszer transzmissziós szíjának szerepébe kormányozták magukat.

Kétségbeesett és kilátástalan a kettős kiszolgáltatottság az a rossz pozicionálás, mely minden más mellett a kisebbségi politizálás elárulását, és ellehetetlenítését eredményezi. Kelemen Hunor – immár egymagában, a nevetségesség határán védi Orbán Viktor rezsimjét, manipulál és átlátszó módon próbálja félrevezetni az arra még fogékonyakat. Azt állítja: „Én ugyanis azt mondtam, hogy az illiberalizmus Romániára nem veszélyes, mert Romániában soha nem volt liberális demokrácia. Az elmúlt 100 esztendőben, de hadd beszéljünk csak az elmúlt 29 esztendőről, Romániában liberális demokrácia úgy, ahogy azt a nyugati világ a második világháborút követő fél évszázadban megismerte, nem létezett. Mint ahogy nem létezett kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia sem”. Nincs gond az első állítással, hogy Ro-ban nem volt/nincs „liberális demokrácia” – és itt a politikus is a nyugati, jelző nélküli demokrácia torzulásaként/ellentéteként értelmezi az illiberálist, viszont csúsztat, amikor a végén mégiscsak a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia mellé helyezi, ahol más a jelentése és egyszerűen a liberalizmusra próbál utalni. A dolog az orbáni eredeti kijelentést magyarázni, mentegetni akaró jobboldali populista és manipulatív eljárás leképződése, a megtévesztési szándék pedig nyilvánvaló.

A csatlós politika szép példája, abban a kontextusban, amit Szijjártó Péter bukaresti és kolozsvári látogatásáról tudni lehet. Budapestet és Bukarestet az illiberalizmus, a hibrid rezsim irányába való tájékozódás, az EU-ellenesség, és ebben – egy marék aranyért – a Fidesz itteni fő fiókpártja közvetít. Egyfelől azt üzeni a magyar külügyminiszter hangján Orbán Viktor, hogy a bukaresti illiberálisok számíthatnak rá, ha az EU büntetéseket helyez kilátásba ellenük („Magyarország sem fog semmilyen politikai alapon, elfogult nem kormányzati szervezetek véleménye alapján elindított politikai támadást támogatni Románia ellen” – mondta a külügyér – egyben utalva azokra a konteókra, melyeket a magyar kormány központilag irányított módon propagál). De ezért cserébe elvárásai vannak, kisebb részt a rommagyarság jogaival kapcsolatosak, nagyobb részt energetikai üzletek megkötését várja a jelenlegi román kormánytól, és a fiókpártnak is ígér, ezt-azt. Csakhogy, a román kormányok egyelőre változékonyak, a választási rendszer még működik és a mostani ígéretek betartása, enyhén fogalmazva föltételesek. A rommagyarság kettős kiszolgáltatottága viszont marad. A székelyföldi mezőgazdaságba – állítólag – beforgatott klienteláris ingyenpénz (bár ne lenne igazam) percek alatt elenyészik, és akkor majd hova állunk?

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust. Ha Románia abbe az irányba fordul az végletesen megronthatja a román-magyar viszonyokat, ellehetetlenítheti az egész rommagyar közösség helyzetét. És akkor? Vajon a kettős kiszolgáltatottságba, marék aranyért, és egy kis hatalomért, az egész közösséget vezető vezéreink vállalják majd a felelősséget tetteikért? Az előzmények ismeretében én ezt nagyon kétlem. Márpedig a rommagyar kisebbséget leváltani nem lehet, elfogyni viszont elfogyhat, és akkor vége az illiberális szirénhangoknak, bezárható a kísértések apró kis boltja.

Magyari Nándor László

Gyújtósnak jó lesz

Az élet sajnos bonyolultabb a konzultációs kérdőíveknél. Tudja ezt a magyar miniszterelnök is, aki maga is nemmel felelne a feltett kérdésre – írja Stumpf András a pozsonyi Új Szóban, aki szerint a kérdőív ahhoz járul hozzá, hogy a kormánypárti képviselők száma növekedjen tovább a következő választáson. Haszna persze van azért ezen túl is, a számunkra is. Nem sok, de van. Jönnek a hidegek, szóval: gyújtósnak jó lesz.

Az Új Szó jegyzetírója a magyar miniszterelnök felhívását idézi:

„Tudom, mindenkinek sok dolga van, de arra kérem a nőket és az asszonyokat, szánjanak fél órát rá és töltsék ki a kérdőívet.”

Orbán Viktor miniszterelnök szólította így meg a magyar népesség nagyobbik felét, annak örömére, hogy újra konzultálunk. Nemzetileg. Ahogy szoktunk – írja Stumpf András: „A kormányfő engem – mivel nem vagyok sem nő, sem asszony – szerencsére felmentett a válaszadás kötelezettsége alól, amit ezúton is köszönök, mert igen, valóban sok dolgom van. Mondjuk, ha már a véleményem egyikünk szerint sem fontos, megspórolhatták volna a postaköltséget: az én ládámban is landolt egy a családügyi kérdőívek közül. Ha már így, azért ránéztem.”

Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?

„A felszólítással ellentétben mégsem az anyukáknak, nőknek kellene átismételniük a leckét. Éppen a házi feladatot kiadó nagy hatalmú férfiak felejtik el olykor. Rögtön a magyar miniszterelnök. Bizony. Ő maga például láthatóan nemmel válaszol a fenti kérdésre. Meglepő? Az. Honnan veszem ezt? Nos, ugyanabból a múlt pénteki rádióinterjúból. Orbán ugyanis amikor arról beszélt, miért utasítja el Magyarország az ENSZ migrációs csomagját, ezt találta mondani: menekültek jöhetnek, migránsok a jobb élet reményében nem, illetve a hiányszakmák művelőit is befogadjuk. Hoppá. Már az is érdekes, hogy ’menekültek jöhetnek’, hiszen egy éve még nem léteztek menekültek egyáltalán. Csak migránsok. Merthogy déli szomszédainknál nem dúl háború. Sokkal érdekesebb azonban a hiányszakmák művelőire vonatkozó kitétel. A konzultációs kérdést felvezető szövegben ugyanis az szerepel, hogy ’brüsszeli bürokraták szerint’ a népességfogyást bevándorlással kell megoldani, ám a magyar kormány szerint nem, hanem bizony családtámogatással. Na most, ha igaznak fogadjuk is el, hogy az álnok bürokraták bevándorlással lennének úrrá a demográfiai katasztrófán, ugyan miért gondolkodnak így? Mert nem szeretik a szép fehér, szőke gyerekeket? Korántsem. Gazdasági okokból. Öregedő társadalmakban ugyanis lassan nincs, aki dolgozzon, adót fizessen és megtermelje a nyugdíjasok járandóságát. Tehát azért kell a bevándorló, mert munkaerőhiány van. Be kell tölteni a hiányszakmákban levő üres helyeket. Gondolja az egyszeri, álnok brüsszeli bürokrata. És mint latjuk, még valaki. A magyar miniszterelnök. Aki tehát azt mondja, hogy családtámogatással ÉS bevándorlással kell megoldani a problémát. Ő maga mondja, hogy a kérdés nem vagy-vagy alapon döntendő el. Ami egyébként igencsak értelmes álláspont, ám így a konzultációs kérdésre a miniszterelnöknek is nemmel kellene felelnie – a logika szabályai legalábbis ezt diktálják. Hja, az élet bizony bonyolultabb a konzultációs kérdőíveknél.”

Sorostalanság

Még mindig és már megint Soros a soros. Nincs jobb, mert nála hatásosabban senkivel sem lehet ijesztgetni a magyarokat. Talán még a migránsok rúghatnának labdába, de hát, mint tudjuk, mögöttük is Soros áll. Ő pénzeli a migránsokat, utaztatja az Orbán-kormány ellen tüntető magyarokat repülőgéppel. Egy közel 90 éves, magyar-amerikai milliárdos az első számú közellenség, akinek egyébként az a legfőbb bűne, hogy a Fidesz jelenlegi vezetőit ösztöndíjakkal segítette, taníttatta. Tegye próbára tájékozottságát az  alábbi teszttel, amely csupán egy szerény adalék, mondhatni, a jéghegy csúcsa.

 

  1. Melyik magyar politikus volt 1988 áprilisától a Soros Alapítvány pénzéből gründolt Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa? Ki volt az, aki 1989 szeptemberétől az alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ben az angol liberális filozófia történetét tanulmányozta?
    Orbán Viktor (1), Andy Vajna (2), L. I. Brezsnyev (X).
  2. Melyik magyar politikus tanult Soros-ösztöndíjjal tanult az Oxfordi Egyetemen 1986–87-ben?
    Kun Béla (1), Szájer József (2), Angela Merkel (X).
  3. Ki az a volt külügyi államtitkár, aki 1988–89-ben ösztöndíjasként politikaelméletet hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ban?
    Barack Obama (1), Németh Zsolt (2), Rákosi Mátyás (X).
  4. Orbán melyik korábbi főtanácsadója nyert hároméves kutatási ösztöndíjat a Soros Alapítványtól, hogy a magyar zsidóság XX. századi történelmét tanulmányozza ­1985-ben?
    Schmidt Mária (1), Schmitt Pál (2), Recep Tayyip Erdoğan (X).
  5. Ki az a jelenlegi parlamenti házelnök, aki 1987–1988 között Soros-ösztöndíjjal kutathatta a közép-európai társadalmi mozgalmakat?
    Nicolae Ceaușescu (1), Kövér László (2), Kim Dzsong Un (X).
  6. Melyik magyar politikus volt hallgatója annak a részben Magyarországon, részben Angliában működő 6 hónapos menedzseriskolának, amelyet kifejezetten a Fidesz és az SZDSZ ifjú reménységei számára szerveztek?
    Gerő Ernő (1), Deutsch Tamás (2), Benjamin Netanjahu (X).
  7. Melyik magyar kormányszóvivő tanult 1994 és 1995 között Soros-ösztöndíjjal Oxfordban a The Queen’s College-ban?
    Kovács Zoltán (1), Kósa Lajos mamája (2), Todor Zsivkov (X).

A helyes megfejtőket kisorsoljuk.

A CEU rektora: szó sincs diktatúráról!

Michael Ingatieff, a CEU rektora az amerikai köztelevízióban (ilyen is van: PBS vagyis Public Broadcasting Service) többször is méltatta a magyar miniszterelnök politikai adottságait. Emiatt, szerinte, az Egyesült Államoknak oda kell figyelnie Magyarországra. A riportra S. Balogh Éva a Hungarian Spectrum szerzője hívta fel a figyelmet.

A PBS riportere egy korrekt összeállítással rukkolt elő, amelyben annak rendje és módja szerint megszólalt az elmaradhatatlan Kovács Zoltán (a kormányszóvivő) és Pardavi Márta a Helsinki Bizottságból. A majd tíz perces riport felénél érünk el a CEU-hoz és Michael Ignatieffhez, aki először a december elsejei határidővel kapcsolatban megállapította: „Ha nem kapok beleegyezést a magyar kormánytól, nem várhatok új hallgatókat. Puskacső irányul a fejemre. Orbán úr azt hiszi, hogy valamilyen kampányt akarunk indítani ellene. Ez nevetséges, megnyerte a választásokat. Ő egy demokratikusan megválasztott vezető. Ezt nem kérdőjelezem meg. Az én ügyem az akadémiai szabadság: itt maradni és azt tanítani, amit akarunk.”

A CEU rektora a Magyar Tudományos Akadémia elleni lépéseket is kommentálta érthető leegyszerűsítéssel az amerikai nézők számára: „… arról van szó, hogy ki kapja a pénzt a tudományos kutatásokra, nem az Akadémia. Leállították a gender tanulmányokat… tehát nemcsak mi vagyunk nyomás alatt”.

Amikor a sajtószabadságról volt szól, amelyről Kovács Zoltánnak és Pardavi Mártának, mi sem természetesebb, teljesen eltérő véleménye van, Michael Ignatieff sokak számára talán meglepő megállapításra ragadtatta el magát:

„Legyünk elővigyázatosak: ez nem egy totalitárius rendszer, egy fasiszta rendszer. Szó sincs róla! Ez egy demokrácia, habár egy sérült demokrácia.”

Az összeállítás utolsó részében tért rá a volt kanadai liberális politikus a magyar miniszterelnök politikusi mivoltának az elemzésére:

„Egy modern politikus, fölényes előadói képességgel. Fantasztikus érzéke van népének félelmei, haragja iránt. Használja a közösségi médiát, a kormány ellenőrzése alatt álló médiát és alapjában véve dominálja a közvéleményt éjjel-nappal (24/7). Trump úr ezt teszi az Egyesült Államokban, Orbán úr meg itt, Magyarországon. Mások is kezdik követni a példáját, például Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Törökország. Ezekben az országokban erős egypártrendszer van. Arra a használják a demokratikus intézményeket, hogy konszolidálják saját hatalmukat. Magyarország a lehetséges szimbóluma annak, hogy a világ egy ideig merre fog tartani. Tehát Amerikának talán kifizetődne, hogy figyelemmel kísérje mi is történik Budapesten.”

„Minek nekünk az öreg zsidó akkor?”

Meg szoktam védeni Orbán Viktort. Ismerőseim, barátaim közül ugyanis sokan azt állítják, hogy Orbán antiszemita. Vitatkozom velük, mert szerintem ez nem igaz.

Úgy gondolom, és már hosszú évek óta ez a véleményem, hogy Orbán rosszabb annál, mintha antiszemita lenne. Orbán populista, ami ebben az esetben – pontosabban, az ő esetében – azt jelenti, hogy számára a hatalom mindennél fontosabb, ennek megszerzése és megtartása érdekében bárkivel képes alkalmi szövetségeket kötni.

Adott esetben szélsőségesekkel, kirekesztőkkel, antiszemitákkal is.

Mindennek csak látszólag mond ellent, hogy a miniszterelnök időnként „lenyilatkozza”, hogy Magyarországon zéró tolerancia van az antiszemitizmussal szemben, hogy nálunk él Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége, ráadásul minden más országnál nagyobb biztonságban.

Ez azonban csak az egyik oldal, a mérleg másik serpenyőjében ott a kormányzati hátszéllel erősített Horthy-kultusz, a Szabadság téri emlékmű és a Sorsok Háza körüli történelemhamisítás. Nem beszélve a milliárdokba kerülő és mindmáig tartó Soros elleni kampányról. Nemrég még a zsidó származású magyar-amerikai milliárdos fotójával volt tele az ország számos plakáthelye, s bár a hivatalos cél nem az volt, hogy Soros zsidó voltát hangoztassák, „mellékszálként” ez is jól funkcionált, mert mindenki tudta, hogy miről van szó.

Egy nyári Fidesz frakcióülésen Gulyás Gergely állítólag feltette a kérdést: ha nem ártott a Fidesznek, amikor a vizes világbajnokság idején eltűntek a Sorost ábrázoló és őt kritizáló plakátok az utcákról, akkor a vb után, amikor elmentek a külföldi sportolók és szurkolók, miért kell újrakezdeni a kampányt ellene? „Minek nekünk az öreg zsidó akkor?” – kérdezte Gulyás. Mire Orbán: „Mi is gondolkoztunk ezen elvtárs, de augusztus van és semmi nem jutott eszünkbe helyette, marad a Soros”.

Mindez alátámasztja, amit az elején írtunk: hogy Orbán és a Fidesz, valamint az általuk fémjelzett kormány nem utálja, csak használja Sorost, és az antiszemita kártyát. Ráadásul úgy, hogy közben mossák kezeiket: ők soha egyetlen szóval nem utaltak Soros zsidó származására, arról pedig, hogy ki mit gondol róla, ők tényleg nem tehetnek. Magyarországon szólásszabadság van, és mindenki azt, gondol, amit akar.

Sunyi és alattomos hozzáállás ez, nem kell különösebben okosnak lenni ennek belátásához.

De van ennek a történetnek egy másik olvasata is. Amíg a Fidesznek volt egy Simicskája, aki – stílszerűen szólva – Orbán pártjának éceszgébereként is funkcionált, addig csak úgy sorjáztak az ötletek. Nem mondanánk, hogy ezek tisztességes, korrekt ötletek voltak, épp ellenkezőleg – de a Fidesz szempontjából igen hasznosnak bizonyultak. Amióta nincs Simicska, az elvtársak nem tudnak újat kitalálni a gyűlölet fokozására. Maradnak a migránsok és mögöttük Soros, őt lehet felelőssé tenni minden gonoszságért, a magyarság elleni támadásokért. Ő akarja tönkre tenni a keresztény kultúrát, valamint egykori, őt és sorstársait megtagadó hazáját.

„Minek az öreg zsidó akkor?” A kérdés nem jó, mert így kellett volna föltenni: „Meddig használjuk még az öreg zsidót akkor?” Ebben az esetben a válasz is más lett volna: „Addig elvtárs, ameddig nem találunk helyette mást, akit gyűlölni lehet”.

A Néppárt a homokba dugja a fejét

0

Az EPP nem maradhat közömbös azzal szemben, ahogyan Magyarországon égbekiáltóan visszaélnek a hatalommal, márpedig Weber ezt demonstrálta azzal, hogy milyen szívélyesen fogadta a Fidesz támogatását mostani jelölésekor. Ha az EPP releváns akar maradni, akkor friss, hiteles, eszméktől hajtott vezetőt kellene jelölnie, aki az egész EU-ban tud szólni a szavazókhoz, nem pedig Webert, aki a legkisebb közös nevezőt kínálja.

Európa konzervatívjainak nem apparatcsikra, hanem vezető egyéniségre van szüksége, és szakítaniuk kell a business as usual gyakorlatával, ha túl akarják élni a jövő évi európai választást. Manfred Weber megválasztása felér az elavult status quo fenntartásával – írja a Politico. Nem kétséges, hogy Weber, akit a pártcsalád az EU Bizottságának élére szán, a jelen környezetben jól navigál. Ám az európai politikának ez a víziója elavult. Európa ma sokkal szakadozottabb, polarizáltabb politikai táj, mint négy éve volt.

A mai kihívások közös vonása, hogy nem technikai, hanem politikai jellegűek

Olyan megoldásokat követelnek, amelyek átnyúlnak a nemzeti határok felett, és bírják a szavazók legitimációját. Ha tetszik, ha nem, egy közös erő már kialakulóban van – a szélsőjobboldalon. Steve Bannon víziója talán nem reális, de az Európa-szkeptikusok alighanem jelentősen növelik szavazati arányukat a választáson. A Néppárt azzal, hogy nem néz szembe a realitásokkal, és Manfred Webert választja meg arra, hogy vezesse a pártcsaládot az európai választáson, jelentős alkalmat mulaszt el arra, hogy meghallja az európai szavazók hangját.

Az elmúlt évtized nem volt kegyes a szociáldemokratákhoz, de most az EPP következik. Ennek semmi köze Weber személyéhez. Tekintélyes teljesítményt nyújtott az Európai Parlamentben, nem megosztó személyiség, és bizonyította, hogy szót tud érteni a pártcsalád minden tagjával egészen Orbán Viktorig. Az sem kétséges, hogy egy német elnök a Bizottság élén növelné az intézmény súlyát. Weber megválasztása csúcsjelöltnek azonban felér a kifáradt status quo jóváhagyásával, most, amikor a nyugati világ liberális demokráciái és nemzetközi intézményei példátlan legitimációs válsággal néznek szembe.

Az egész EU-ban morzsolódnak a centrista pártok régi koalíciói,

és az európai választók ebből már nem kérnek. Ahol sikerült a centrista erőknek visszaszorítani az ellenfeleket, ott ez mindenhol a centrista politika merész újbóli feltalálásának, és mindenekelőtt a múlt kudarcaihoz nem köthető friss, új arcoknak volt köszönhető, mint Ausztriában vagy Franciaországban. Ugyanez a logika érvényes a májusi európai választásokra is. Tekintettel arra, hogy milyen kis számban vesznek részt a szavazók a nemzeti választásokon, az európai választás eredményét a választói csoportok motivációs és energiaszintje közötti különbség dönti majd el. Alighanem az elégedetlenek és a dühösek mennek majd el voksolni, és a kihívás az lesz, hogy mobilizálni tudják-e a csendes többséget, amely nem akarja, hogy az európai projekt lángra lobbanjon.

Az EPP megmutatta, miben válik el a jobboldali populistáktól és a liberálisoktól. A szubszidiaritás és a keresztény európai örökség hangsúlyozásával nincs baj, de az EPP nem maradhat közömbös azzal szemben, ahogyan Magyarországon égbekiáltóan visszaélnek a hatalommal, márpedig Weber ezt demonstrálta azzal, hogy milyen szívélyesen fogadta a Fidesz támogatását mostani jelölésekor. Ha az EPP releváns akar maradni, akkor friss, hiteles, eszméktől hajtott vezetőt kellene jelölnie, aki az egész EU-ban tud szólni a szavazókhoz, nem pedig Webert, aki a legkisebb közös nevezőt kínálja.

Mások a politikai centrumban már demonstrálták ezt,

például Macron és Rutte, akik megkerülték az egyre fárasztóbb Guy Verhofstadtot. Ha van jövője az EPP-nek, az egészen bizonyosan inkább úgy néz ki, mint Alexander Stubbe. De bizonyosan könnyű lenne legalább egy tucat olyan jelentős embert találni az EPP-ben, akinek Webernél jobb hangzású a neve a brüsszeli buborékon túl is. A tekintélyelvű populizmus felemelkedésének, a Brexitnek és Trumpnak a fő tanulsága az, hogy a Nyugat új politikai realitással áll szemben, és a centrista politikusoknak alkalmazkodnia kell ehhez.

Minél inkább homokba dugja a fejét az EPP, és minél inkább folytatja a business as usual gyakorlatát, annál fájdalmasabb, és annál megérdemeltebb lesz a csapás, amelyet májusban elszenved majd.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK