Kezdőlap Címkék Orbán

Címke: orbán

A korrupt kormányokat büntetné az Európai Bizottság

0

Nem csak lex Magyarország, de lex Polt is van a Bizottság új pénzügyi keretrendszerre vonatkozó javaslatában. Jávor Benedek blogbejegyzése.

Az EB által ma publikált, a 2020 utáni uniós kifizetések szabályaira vonatkozó előterjesztés az előzetes híreknek megfelelően a jogállamisággal és korrupcióval kapcsolatos feltételekhez köti az EU-s pénzekhez való hozzáférés lehetőségeit.

A Bizottság az uniós pénzek kezelését végző hatóságok, a nyomozati és ügyészi szervek, és a független bíróságok megfelelő működésétől, valamint a csalás és korrupció megelőzésétől, szankcionálásától, valamint az OLAF-fal és az Európai Ügyészséggel való szoros együttműködéstől teszi függővé az uniós pénzek kezelésének módjait, illetve a forrásokhoz való hozzáférést. Nem nehéz észre venni a magyar kormány gyakorlatára való reakciót, de az ügyészség nevesítése egyértelműen a Polt Péter tevékenységével kapcsolatos súlyos elégedetlenségre utal.

Fontos, hogy a Bizottság egyértelművé teszi: nem elvenni akarják egy-egy adott országtól az uniós forrásokat, hanem a kormány kezéből kicsavarni a pénzek fölötti rendelkezést. Az EB ugyanis meg van győződve, hogy nem az egyes kedvezményezetteket, a tagállamok társadalmait és gazdaságát kell büntetni, hanem a korrupt kormányokat.

Figyelemre méltó az is, hogy az intézkedések bevezetése egyes esetekben a javaslat szerint nem hogy nem igényel egyhangú támogatást a Tanácsban, de valójában ahhoz kell minősített többség, hogy a Bizottság ezirányú döntését megvétózzák! Szemmel láthatólag biztosak akarnak lenni a dolgukban, hogy kisebb-nagyobb mértékben korrupt tagállami kormányok alkalmi szövetsége se állhasson az intézkedések útjába.

A gyanú és árnyéka

Vad egyeztetési láz tört ki az ellenzék soraiban. A megbeszélés kezdeményezője Szél Bernadett arról a stratégiáról akar az ellenzéki pártokkal egyeztetni, amelyet a még meg sem alakult parlamentben alkalmaznának.  Az eseményen mindenki ott volt: az MSZP, a DK, a Párbeszéd, és a Jobbik képviselője is, korábban egyébként hasonló ötlettel a szocialisták is próbálkoztak.  A zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson az LMP társelnöke – a választások után két héttel – azt igyekezett a baloldali pártokban tudatosítani, hogy a jövőben a választókért kell dolgozni, illetve nem egymással, hanem a Fidesszel kell megküzdeniük. A hivatásos véleménymondók viszont azonnal emlékeztettek arra a „történelmi” bűnre, amelyet az LMP közvetlenül a választások előtt követett el azzal, hogy a fővárosban nem léptette vissza öt jelöltjét. Ha ezt megtette volna, akkor ma nincs a Fidesznek kétharmada, s az ellenzék sem marad teljesen eszköztelen parlamentben. Ez lett volna az igazi ellenzéki stratégia.

Ennek hiányában kitört a botrány az LMP-ben, de a mai napig nem azt kívánják tisztázni, hogy a választási véghajrában Szél Bernadett miért csak látszategyeztetéseket folytatott az ellenzék többi pártjával, s miért nem követelt kölcsönösen előnyös visszaléptetést.  Ha ugyanis a társelnök valódi egyezséget köt, akkor Orbán Viktor ma nem teljhatalmú ura az országnak; nincs alkotmányozó hatalma, nem nevezhetné ki ismét legfőbb ügyésznek Polt Pétert, nem lenne befolyása a Kúria új elnökének kiválasztásában sem, s nem dönthetne személyesen az idén kinevezendő alkotmánybírákról.  De ezt a hatalmi centralizációt nem akadályozta meg az LMP, ehelyett fegyelmi eljárást kezdeményezett az ellen a Hadházy Ákos ellen, aki az ellenzék jobb választási eredménye érdekében – talán nem a párt belső szabályzatának megfelelően – még időben visszaléptetett volna néhány ellenzéki jelöltet.

A többit már tudjuk, illetve az egészről fogalmunk sincs. Ugyanis Hadházy azért nem tudta a győzelemre esélytelen jelölteket visszaléptetni, mert a párt főtitkári teendőit ellátó Sallai Róbert Benedek az erről szóló javaslatot nem terjesztette a döntéshozó elnökség elé. Sallai ugyanis úgy vélekedhetett, hogy a „komcsik” erősödése nagyobb probléma, mint a Fidesz kétharmada. Ezért Schiffer András társaságában százmilliós kártérítési perekkel fenyegette meg a visszalépni akaró LMP-s jelölteket.  A kilátásba helyezett eljáráshoz Sallai pont azt az ügyvédet, Schiffer András kérte fel, aki feltehetően megfogalmazta ezt az alapszabályt, s aki regnálása idején egyébként szintén ellenzett mindenfajta együttműködést a baloldallal.

Az esetről nemcsak Hadházy nyilatkozott, de állítását az LMP más vezetői is megerősítették szerkesztőségünknek. Természetesen Schiffer és Sallai nyilvánosan cáfolják a történteket, de aki a politikát figyeli mégiscsak azt látja, hogy a Sallaival lefolytatott vita után kórházba viszik Hadházyt.  Az LMP pedig viselni kényszerül azt a bélyeget, amely kijár azoknak, akik tudatosan, vagy sem: kétharmados hatalomhoz juttatták Orbán Viktort. Miközben győzelmet ígértek, hisz az utcákon még látható művészi fotókon Szél Bernadett sejtelmesen és diadalmasan mosolyog: „most mi jövünk!” A plakátokat rövidesen lekaparják, de vele nem tűnik el az LMP-ben csalódott szavazók bizalmatlansága.

Ugyanis aligha lehet hitelvesztés nélkül Orbán Viktort teljhatalomhoz juttatni, s közben ellenzéki együttműködésről kerekasztalokat szervezni. A politika kulisszatitkait jól ismerő Herényi Károly a közelmúltban azt írta, hogy Schiffer egykori pártjának az a szerepe és küldetése, hogy az Orbán által kitalált centrális erőteret egyben tartsa. A nemzetközi hírű szociológus professzor, Szelényi Iván pedig azt nyilatkozta: ha az LMP nem létezne, akkor minden bizonnyal ezt írná fel az orvos Orbán Viktor számára. Az LMP azt csinálta, ami a Fidesz számára fontos. Persze Orbán nélküle is nyert volna, de ehhez az LMP nagyon jól bedolgozott. Mások pedig azt jósolták, hogy a párt zokszó nélkül elvállalná a koalíciós fél szerepét, ha a Fidesz kisebbségben maradna.

Mindez persze legfeljebb látszat, de olyan látszat, amely földig rombolhatja az LMP hitelét.
A pártvezetés is érezheti ezt a veszélyt, azért is siethetett Szél Bernadett mielőbb tárgyaló asztalhoz hívni az ellenzéki pártokat, hogy igyekezzen ellenzéki arculatot adni a pártjának.
S közben persze gyakran elhangzik az is, hogy az LPM eddigi teljesítményét visszaigazolja, hogy létezése óta idén érte el a legjobb választási eredményt.  Ami így nem igaz, mert az idei választásokon az LMP a szavazók 7.1 százalékának a szavazatait kapta, a 2010-es voksoláson pedig 7.48 százalékot gyűjtöttek be. Az végképp nem világos, hogy ezzel az eredménnyel, hogyan akar kormányozni a párt, ha nem koalícióban. Emlékeztetőül érdemes felidézni, hogy korábban az LMP visszautasította az alakuló Új Pólus formáció együttműködési ajánlatát is.

Pedig az LMP az egyik legkreatívabb, legharcosabb ellenzéki pártnak látszik, s ehhez a múltja is hitelt adhatna.  Hisz Hadházy és párttársai az elmúlt egy évben élesen támadták a vitatott paksi atomerőmű bővítését, s vele az Orbán-Putyin kapcsolatot. Leleplezték a kormány, vagy a kormányközeli oligarchák milliárdos csalásait, Farkas Flórián visszaéléseit, az OLAF jelentés nyomán feltárták az Elios ügy részleteit, s vég nélkül sorolhatnák Szél Bernadett büntetéssel is járó parlamenti akcióit.

Ugyanakkor nehéz elfelejteni, hogy az LMP elnökeként Schiffer András még 2009-ben segédkezet nyújtott a Fidesznek, és az akkor hatalomba készülő Orbán helyett feljelentést tett Sukoró ügyben. Ezzel segítette a Gyurcsány kormány elleni akciót – Császy és Tátrai ügyét – a politika felszínén tartani. Vagy amikor hiányzott a Fidesz kétharmada, akkor az LMP közreműködésével választottak alkotmánybírákat, ami lehetne józan, politikai döntés is. Ámbár annak fényében nehéz ezt hinni, hogy Tusványoson, Szél Bernadett viccelődve küldte el Soros Györgyöt melegebb éghajlatra. És most már ebbe a sorba illik az is, hogy az LMP a 2018-as országgyűlési választáson kétharmadhoz segítette a Fideszt. Legalábbis ez a látszat. Emiatt egyre nehezebb elhinni, hogy lehet más a politika.

A néppártosodástól a pártszakadásig?

Sajátos utat járt be a Jobbik, nemcsak a cukiság kampányként elhíresült középre való fordulás óta, hanem akár az elmúlt hónapokban is. A választásokig voltak repedések a Vona-féle irányvonal és a Toroczkai fémjelezte hagyománytisztelő, azaz ebben az esetben szélsőjobboldali radikális, neonáci hívei között. A kudarc azonban elemi erővel hozta fel az ellentéteket.  Sorozatunkban az ellenzéki pártok elmúlt egy évét mutatjuk be.

 

Tavaly novemberben az úgynevezett CEU-törvény vitájában csúcsosodott ki először a Vona-Toroczkai ellentét. Míg a pártelnök a törvény ellen állt ki, Ásotthalom polgármestere és a párt alelnöke igen markáns ellenvéleményének adott hangot.

Vona szerint a Jobbik nem az egyetem (CEU), hanem általában a felsőoktatás mellé állt. „Nekem is megvan a véleményem Soros Györgyről, értékrendjéről, világképéről, de nem hiszem, hogy a CEU beszántása a megoldás. Amúgy is teljesen világos, hogy Soros György csupán ürügy Orbán Viktor számára, hogy elterelje a figyelmet a fontos ügyekről.

Soros György Orbán Viktor démona, győzze le maga,

ha tudja. Ami pedig a törvényjavaslatot illeti: nem fogjuk megszavazni. Aki teljesíti a törvényes feltételeket, s átlátható, joga van működni, ez ennél nem bonyolultabb. Ráadásul, ha a törvény életbe lép, azzal komoly veszélybe kerülhetnek a határon túl, elsősorban Erdélyben működő magyar egyetemek.”

Facebook posztjában egészen más véleményt posztolt a CEU ügyéről Toroczkai László:

„Soros egyetemével nem gyáván finomkodni kellene, hanem nemzetbiztonsági veszélyre hivatkozva

betiltani, bezárni, a romjait pedig sóval behinteni.”

Toroczkai szerint a CEU „az elsikkasztott rendszerváltozás óta külföldről mozgatva, de Budapestről mérgezi a levegőt, támadja a nemzet és a társadalom alapjait”.

„Nem csupán elsőként indította el például a régiónkban az elmebeteg, romboló, szélsőliberális gender-elméletet, de fészke és keltetője lett azoknak a politikusoknak, akik tönkretették a hazánkat” – írta tavaly novemberben Toroczkai, példaként említve az itt oktató Bokros Lajost, Kis Jánost és Balázs Pétert.

Ásotthalom polgármestere tehát

már régóta időzített bombaként várta a maga idejét.

A választási kudarc lett a gyújtózsinór vége.

Ez a Toroczkai-féle jobbikos ellenreform vethet véget Vona Gábornak, a Jobbik eddigi elnöke több éves igyekezetének, hogy meggyőzze a közvélemény egy részét: ő és pártja (vagy legalábbis pártvezetősége) véglegesen szakított az antiszemita, cigányellenes, Irán- és oroszpárti múlttal. Ebben nagy segítségére volt a kormányzó Fidesz, hiszen retorikájában és gyakorlatában lenyúlta az eredeti Jobbik ideológiáját, kommunikációját. Persze közben elcsábította a Jobbik szavazóit is. A mostani választások megmutatták, hogy az ilyen radikális hangnemre bőven van befogadó készség az országban. Van rá igény.

Vonáék feltételezése abból indult ki, hogy a Orbán Viktor Európa-ellenességével, Putyin-barátságával és egyre hangosabb háborús retorikájával, jobbról már nem előzhető. Ez, paradox módon, egybeesett a magyar miniszterelnök felismerésével, hogy középen és a baloldalon már nincs mit keresni, ezért a Jobbik szavazótáborát kell megcélozni. Vidéken aratott ezzel a stratégiával a legnagyobb sikert a Fidesz, hiszen az egykori szocialista, egykori kisgazda szavazókat migránsozással és egzisztenciális félelemkeltéssel már megszerezte.

Az Orbán-Vona menetet a miniszterelnök simán nyerte.

A Jobbik, amelynek legfontosabb politikai mentora, Simicska Lajos még hetekkel a választások előtt is bízott a párt győzelmében, a vesztes oldalon találta magát. Erre mehet rá a néppártosodás és a pártvezetés. Vagy jöhet a pártszakadás. A Fidesz szalámi stratégáinak őszinte örömére.

A cikksorozat többi része az alábbi linkeken olvasható:

Ellenzék: Hogy volt, hogy lesz?

https://old.fuhu.hu/a-neppartosodastol-a-partszakadasig/

https://old.fuhu.hu/a-nolimpiatol-a-3-szazalekig-ez-volt-a-momentum-bo-egy-eve/

https://old.fuhu.hu/a-parbeszed-utja-a-sulytalansagbol-a-megmaradasig/

https://old.fuhu.hu/a-dk-es-a-valasztas-meseje/

A keresztény értelmiségiek felbátorodtak, aztán visszagyávultak

A kormányból épp most távozó Balog Zoltán mutatta be azt a kötetet, amelyet a Fidesz holdudvarához tartozó értelmiségiek, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete és a Professzorok Batthyány Köre jelentettek meg. Az Újra nevén nevezzük című kiadvány szerzői meglepően kritikus hangot ütöttek meg a kormánnyal szemben, kiálltak a valódi polgári értékek mellett, bírálták a strómanok gazdagodását, a lebutított közmédia lejáratókampányait.

Kezdtünk örülni, hogy helyreállt a világ rendje, felébredt a keresztény értelmiségiek lelkiismerete, rájöttek, hogy ők nem ilyen lovat akartak.

Aztán jött a hidegzuhany: a tegnapi bátrak mára magyarázkodásba kezdtek. Egy nap elteltével rájöttek, hogy ők nem is úgy gondolták, ahogyan azt mások belemagyarázzák.

A következő közleményt tették közzé: „Szomorúan olvastuk azokat a cikkeket, amelyek Az idők jelei elnevezésű társadalmi kezdeményezés Újra néven nevezzük című kötetével kapcsolatban láttak napvilágot. A szóban forgó írások olyan színben tüntetik fel a kiadványt, mintha azt a kötet szerzői a jelenlegi Kormány vagy egy konkrét politikai párt kritikájának szánták volna.

Ezzel a kiadvány szerkesztői és írói nem tudnak és nem is akarnak azonosulni.

A kötet általános hazai és nemzetközi politikai, társadalmi, illetve közéleti jelenségekre reflektál, azokat vizsgálja meg a keresztény erkölcs szemszögéből. Az ókori világtól napjainkig érvényesnek tartott, az emberi természetből fakadó pozitív emberi tulajdonságok (erények) – okosság, igazságosság, mértékletesség és erősség – szükségességét vagy hiányának következményeit elemzi.

A következtetések általános érvényűek úgy a múltban, jelenben és jövőben, mint az egyének és a közösségek számára.

A kritikus szolidaritás hangvétele nem aktuálpolitikai jellegű, tehát azok az értelmezések, melyek kiragadva egy-egy állítást manipulálják olvasóikat, elfogadhatatlanok. „

Lefordítjuk a közlemény szövegét magyarra: a keresztény értelmiségieknek nincs bajuk a kormánnyal. Amiről a kötetben írtak, az nem Magyarországon játszódik, talán még csak nem is valamelyik szomszédos országban, az is lehet, hogy egy másik bolygón, de valószínűbb, hogy egy, a miénkétől nagyon távol létező univerzumban.

Nem arról van szó tehát, amire az általuk leírt szövegek alapján a legtöbben gondoltunk. Hogy a keresztény értelmiségieknek elegük lett a harácsolásból, tele a hócipőjük a korrupcióval, a strómanok gazdagodásával, és nem hajlandók tovább asszisztálni az ország kifosztásához.

A közleményből kiderül, hogy szó sincs ilyenről, mert ők csak úgy általában, nagy vonalakban, globalice beszéltek bizonyos erkölcsi, valamint morális megnyilvánulásokról, olyan kérdésekről, amelyek nem minket, magyarokat érintenek, hanem másokat. Nálunk, Magyarországon valójában nincsenek strómanok, üzenik közleményükben a keresztény értelmiségiek, a közmédia nem lebutított propaganda, és aki az Újra nevén nevezzük kiadványból ezt olvasta ki, az rosszindulatú, a migránsok pártján áll, és Soros György 2000 zsoldosának egyike.

A keresztény értelmiségiek nagyon sajnálják, ha valaki az általuk írt és megjelentetett szöveget úgy értelmezte, hogy kritizálták volna a kormányt. Szó sincs ilyenről, üzenik a keresztény értelmiségiek, ez a kormány minden kormányok legjobbika, Orbán Viktor bölcs és igazságos, a fekete fehér, a kicsi nagy, a Föld lapos és négy elefánt tartja a hátán.

Jó ez a közlemény, mindenki érthet belőle. Ha van hiányérzetünk, az legföljebb annyi, hogy a végére még odaírhattak volna néhány, személyesen Orbán Viktornak címzett mondatot. Valahogy így: „Reméljük nagyjóurunk, meg tudsz nekünk bocsátani, nézd el nekünk a mi vétkeinket, hozzád képest gyarló és esendő földi halandók vagyunk csupán. Már ezerszer megbántuk, hogy azt a látszatot keltettük az emberekben, hogy kételkedni merészeltünk benned. Bízunk bölcs belátásodban, közismerten legendás nagyvonalúságodban, és engedd meg nagyméltóságos urunk, hogy szabadjon bátorkodnunk neked és családodnak nagyon hosszú, sikerekben gazdag, boldogságban és jó egészségben eltöltött életet kívánni.”

A magyar szavazókat az érzelmeik vezérlik

„Orbán Viktor kiválóan kiaknáz bizonyos történelmi sérelmeket, hangsúlyozza az országunk európai történelemben – és annak védelmében – vett fontosságát, és úgy általában a történelmi idők szereplőivé teszi az embereket. A kádári reflex pedig megjelenik a tisztes megélhetés, a biztonság, a kiszámíthatóság, a XXI. századi krumplileves ígéretében. Természetesen csak akkor, ha a hatalmat nem kívánja nyakra-főre ellenőrzi a keményen dolgozó kisember. Nagyon ügyesen lavíroz, akár tetszik az embernek, akár nem, azt el kell elismerni, hogy nagyon tudatos és kitalált, amit csinál” – mutat rá a Független Hírügynökségnek adott interjújában Demeter András, politikai pszichológiával foglalkozó szociálpszichológus. „Sokan mondják, hogy a politika valódi színtere valójában a szimbólumok világa – ebben a kormányoldal nagyon ügyes: migráns, Soros, kerítés, stb…. általuk a maximumra fokozzák az emberek szorongását.”  

 

Mindannyiunknak vannak – családi, baráti, munkahelyi beszélgetésekből, a médiából – leszűrt tapasztalatai arról, mi az, ami alapján az emberek pártot választanak, s szavaznak. Mit mond erről a szakirodalom? És persze a szakember?

Kezdjük az elméleti síkkal: a választói magatartás leírására három klasszikus elmélet létezik. Az első a racionális választói magatartás: ez – mint a nevéből is következik – olyan egyénekkel számol, akik úgy döntenek a pártok között, mintha árucikket vásárolnának. Az ilyen választók pártprogramokat böngésznek, szakpolitikai kérdésekkel foglalkoznak, s ésszerű döntést igyekeznek hozni a számukra, csoportjukra fontos kérdések mentén.

Napjainkban Magyarországon ez nem látszik uralkodónak…

Valóban, ez ma naivnak és idealistának tűnik. Ennél sokkal elterjedtebb az úgynevezett pártidentifikációs modell, ami – megjegyzem – inkább szociálpszichológiai megközelítésű. Ennek a lényege, hogy az egyéni tényezők játsszák a legfontosabb szerepet a döntésben. Ebben az esetben nem beszélhetünk tipikus haszonmaximalizálásról, „költségtervezésről”, a korábbi, szintén pszichológiai jellegű ingerek alapján egy adott párttal kialakult azonosulás határozza meg. Ebben nagy szerepet játszik a gyerekkor, a tanulás, a szocializáció – az az időszak, amikor a különféle attitűdök megerősödnek.

Ennek a kettőnek a motivációja egymásnak a szöges ellentéte. Mindig ilyen végletes alapon választunk?

A harmadik típus, amikor a korábbi diszpozíciók válnak mankóvá, ami segít mérlegelni a tényeket, fenntartani egy egységes világképet. A hiedelmek, a gondolatszerveződések, vagy éppen a családi előzménytörténetek válnak ideológiává. Ebben a viselkedésmintában komoly befolyásoló erő a szociológiai kötődés, ami kevésbé pszichológiai megközelítés, s amely Magyarországon – mint átmenti társadalomban, fiatal demokráciában – nem igen érzékelhető. Például Angliában a munkásosztálynak háromszáz éves múltjával igenis van egyfajta kötődése a Munkáspárthoz.

Már említette is Magyarországot. Nálunk milyen minták érvényesülnek?

Azt azért meg kell jegyezni, hogy a három viselkedési mód persze hat egymásra. Ami pedig a kérdését illeti: nem ismerem az össze ide vonatkozó kutatást, de az ismertek alapján kijelenthető, hogy

nálunk eleve nem jellemző, hogy ok-okozati tényezők alapján döntenének a választók,

amióta immár lassan harminc éve ismét szabadon választunk, azóta inkább az érzelmek vezérlik az embereket.

Mennyire berögzültek a pártpreferenciák nálunk?

Kutatások is mutatják, hogy a magyar választók korábban képesek voltak tömegesen megváltoztatni a pártpreferenciáikat. Kiváló példa erre az 1990-est követő 1994-es választás, amelyen a bal-liberális oldal, élén a szocialista párttal kétharmadot szerzett, és ezt átpártoló MDF-szavazóknak is köszönhették. Majd 2002-re megszilárdult a két nagy tömb, a Fidesz-MSZP tengely; klasszikusan arról volt szó, hogy vannak jobb- és vannak baloldali vélekedésű emberek, s az alapján álltak fel az oldalak.

Eléggé tartósnak látszott akkor a berendezkedés, s ha nem jött volna be  a gazdasági válság, amely széles körben alapvetően rengette meg a bizalmat a mainstream pártok, a politikai intézményrendszer, a közösségi termékek iránt, akkor ez maradhatott is volna.

Majd jött a 2015-ös menekültválság, s e kettő hatására mégis csak bekövetkezett és megerősödött az átrendeződés: megjelenhetett a radikális jobboldal, illetve a populista hangokat hallató néppárt, a centrális erőtér.

Ez a magyarországi minta illeszkedik-e a nemzetközi vonulatokba?

Világszerte tapasztalható a hagyományos baloldali-liberális pártok visszaszorulása. Ennek sok oka van, nem csak az, hogy a jobboldal ügyesebben képes rájátszani az emberek érzelmeire, általában is nőnek az olyan igények, amiket a populizmus tud kielégíteni. S ezt nem szűkíteném le jobboldali populizmusra, hiszen baloldali populizmus éppen annyira létezik, mint jobboldali. Az is szerepet játszik ezeknek a trendeknek a kialakulásában, hogy a jobboldali pártok a magukévá tettek a hagyományosan a liberális és a baloldali pártok által hirdetett programokat, vallott elveket, más szóval, kifogták a szelet a vitorlából. A baloldali-liberális pártoknak új témákat kellene találniuk, plusz vagy választ adni a jobboldali populizmusra vagy kialakítani a saját és működképes populista hangjukat, ez a döntést nekik kell meghozni.

Így joggal merülhet fel a kérdés: vajon mennyire jobboldali, illetve baloldali a Fidesz ma már.

A magyarok választására visszatérve: mennyire hit, illetve mennyire ráció alapján döntenek a szavazók?

Nem igazán tiszta keretek között döntenek. Ezek a határok eléggé átléphetők. Ez általában is igaz, de valószínűnek tartom, hogy  posztszocialista térségre különösképpen.

A magyarok és  lengyelek körében például nagyon népszerű a gondoskodó állam koncepciója: ez a biztonság iránti vágyakozást testesíti meg, abban a generációban, amely a Kádár-rendszerben szocializálódott, élt és dolgozott.

Nem véletlenül játszanak rá a pártok regresszív megközelítésben a „bezzeg régen” életérzésre, de az ország jövőjét és a nemzeti kormányzás összefonódásának szükségét hangsúlyozni nyilván már hitkérdés is.

Jól látom, hogy a mostani választásokon különösen szembetűnő volt az egyszerű üzenetek, a szimbólumok szerepének a felértékelődése.

Sokan mondják, hogy a politika valódi színtere valójában a szimbólumok világa – ebben a kormányoldal nagyon ügyes: migráns, Soros, kerítés, stb., ezek mind ható hívószavak. Ezek szorongáskeltő jelképek, s általuk a maximumra fokozzák az emberek szorongását – ez a mozgósításnál is nagy szerepet játszott. Ugyanakkor ugyanez a párt egyidejűleg megoldást is hoz, azzal, hogy én majd megvédelek. Mérték, hogy a választók mennyire tudják egy-egy párthoz kapcsolni azok szakpolitikai kérdésekben elfoglalt álláspontjukat, meg, hogy az melyik párthoz tartozik egyáltalán. Kiderült, hogy nem tudják ezeket összekapcsolni, és

a preferenciák kialakulásában a szimbólumok, valamint az érzetek, érzések játszanak általában döntő szerepet.

Jellemző adalék ehhez: a saját kormány teljesítményét a rá szavazók kevésbé kérdőjelezik meg. Kiderült az is, hogy szeretik a tekintélyelvű vezetőket – ez is ideológiai háttértől, oldaltól független, habár különbség azért van a szekértáborok között ennek fokában. Ezért is jelent meg a Fidesz retorikájában nem csak a saját erő hangsúlyozása, de a szemben álló oldal erejének megkérdőjelezése: „Ezekre bíznád az országot?”

Ha már a Fidesznél tartunk. Pszichológiai megközelítésben is ügyes, amit csinál? Mert hogy hatásos, az biztos.

Nem én mondtam meg, hanem Puzsér, de egyetértek a frappáns megfogalmazással: Orbán Horthyként beszél, de Kádárként cselekszik. A patrióta felhangjával amúgy nem feltétlenül van egyébként probléma, van is rá igény Magyarországon. Kiválóan kiaknáz bizonyos történelmi sérelmeket hangsúlyozza az országunk európai történelemben – és annak védelmében – vett fontosságát, és úgy általában a történelmi idők szereplőivé teszi az embereket. A kádári reflex pedig megjelenik a tisztes megélhetés, a biztonság, a kiszámíthatóság, a XXI. századi krumplileves ígéretében. Természetesen csak akkor, ha a hatalmat nem kívánja nyakra-főre ellenőrzi a keményen dolgozó kisember. Nagyon ügyesen lavíroz, akár tetszik az embernek, akár nem, azt el kell elismerni hogy nagyon tudatos és kitalált, amit csinál.

És akkor ennek fejében lenyelik az emberek mindazt, amit magánemberként esetleg elítélnek? Gondolok itt például a korrupcióra, a lopásokra, csalásokra, arra, hogy sokak életszínvonala romlik, feudális viszonyok alakultak ki, hogy csak néhány kiragadott példát említsek a különböző csoportok sérelmei közül.

A demokráciánk nagyon fiatal, hosszú a tanulási folyamat. Egy bizonyos, a vezetők hitelessége általában eltűnt, sokan kiábrándultak a rendszerváltásból, az emberek nem igen tudnak dönteni – volt itt már kétharmada a baloldalnak éppen úgy, mint a jobboldalnak. A politikusok az elmúlt harminc évben elérték, hogy ma már érvként szinte elfogadott, hogy „van aki, többet, van, aki kevesebbet lopott, mindenki lop, de legalább ezek alatt maradt valami a lopás után is”. Úgy látom, hogy

a bizalmatlanság már kialakult, de jött egy ember, aki ennek a bizalmatlanságnak egy részét igen ügyesen kihasználta – konspiratív információk elhintésével, elitellenes retorikával, dezinformációkkal, másrészt megtette magát olyan népvezérnek, aki érti a nép nyelvét.

Már esett szó arról, hogy a kétezres években berögzültek a szavazótáborok. Ez a mostani választáson is tetten érhető volt?

Kutatások szerint átalakultak a táborok. Korábban a Fidesz szavazói önmagukat általában fiatal, illetve középkorú, középosztálybelinek gondolták, sőt, ellenfeleik is ezt mondták róluk. Most pedig azt látjuk, hogy szociológiai értelemben más csoportokat vonz be a Fidesz. Behoztak olyan témákat, amelyek felülírják a korrupciót – ez pedig nem más, mint hogy „Mi megvédjük a hazát. te talán azt akarod, hogy migránsok özönöljék el az országot?” A narratíva ezen a táptalajon fogalmazódik meg, a reakció, az elköteleződés érzelmi alapon történik – erre nehéz megfelelő ellenválaszt adni.

Az ellenzék megpróbálta a korrupciós szálat, de láthatóan nem volt eléggé hatásos. Hát persze, amikor a félelemre, szorongásra alapozva azzal fenyegetnek, hogy veszélyben van a saját, meg a saját családom és nemzetem biztonsága és jövője, akkor ezen elgondolkodik mindenki.

Ez magasabb prioritású kérdés tud lenni, mint mondjuk a sokszor felfoghatatlan összegek és bonyolult céghálók összefüggéseinek ismertetése.

Ez a társadalomban a szorongást erősítő törekvés mennyire veszélyes a társadalomra nézve? Gondolok itt arra, hogy mennyi idő, hány generáció kell ahhoz, hogy ez kikopjon majd a magyarokból?

Nem egy egészséges állapot, az biztos, de szerintem azért nem akkora baj, ha ezt is megtapasztalja egy társadalom. Nem mernék generációs megjegyzést tenni, sokkal ésszerűbb, hogy inkább azt várjuk, hogy a politika tér vissza egy kicsit unalmasabb módon a munkájához.

Azért elég nyomorult érzés ilyen közegben élni…

Történelmi léptekkel értendő  fenti vélekedésem. S azt is hozzáteszem, hogy ez azért szerintem sem menti fel a tevékenységet, de az is igaz, hogy már igen régóta él ilyen spirálban az ország. A riogatás történelmileg is velünk él: jönnek a szerbek, a muszkák, a románok, riogattak minket már pánszlávizmussal, a környező országokkal, szovjetekkel, fasisztákkal, ellenforradalmárokkal –

ez a fajta szorongás nem genetikailag, hanem történelmileg van belénk kódolva.

Persze azt is hozzá kell tenni, hogy a politika alapvető természete az ellenségkép-generálása; másutt is történik ilyen. Ez nem jelenti azt, hogy morálisan elfogadható lenne. Akár külső, akár belső ellenségkép kialakításáról van szó.

De most nagyon erősnek tűnik ez az egész sulykolás.

Merthogy menetközben elbulvárosodott a politikai közeg – ma teljesen más a kommunikációs stílus.

A hagyományos ellenségképgyártás mellett van alternatív ellenségképgyártás is. És más a hőfok.

Nem gondolnám, hogy ez egyébként örökké így marad majd, szerintem periodikus dolog ez is, majd elmúlik.

Ahogy látom, ez nem csak Magyarországra jellemző. Elég, ha Donald Trump megválasztására vagy éppen a Brexit megszavazására gondolunk.

A politika ma világszerte a korábbiaktól eltérő összefüggésben működik a médiával.

A lényeg, hogy a szakpolitikusok helyét átvették a népi nemzeti hős politikusok. Celebbé váltak, s egy kicsit így is működnek.

Ennek az adagolása persze már országonként eltérő. Az Egyesült Államokban például nagyon sokra tartják, ha valaki felépít egy cégbirodalmat – ez még a vadnyugati életérzésre, a kikaparni a gesztenyét elismerésére vezethető vissza. Ugyanakkor Európában, s különösen Közép-Kelet-Európában ez nem nyerő, gyanús, amikor valaki nagy vagyonra tesz szert.

A fentiek fényében akkor nem kell azt érezzük, hogy el vagyunk veszve?

Egyáltalán nem kell, hogy ilyen érzésünk legyen. Az persze keserédes boldogság, hogy másutt is a legfontosabb hívó szó, hogy mi van a valóság után. Ma a realitás utáni világot éljük. Az egyes embereknek nem csak a véleményük alternatív, a tényei is. Élünk a saját kis burkainkban, s fals képet alakítunk ki a világról. Rosszul mérjük fel, hogy kinél van az igazság.

Tehát sokkal nehezebb ma kiigazodnunk a világban, mint pár évtizeddel ezelőtt volt?

Pontosan. Egy felmérés kimutatta, hogy a kevésbé tájékozott azt gondolja, hogy nagyon is a birtokában van az információknak. Ez egy világjelenség. Rengeteg az információ, kiegészítve az álhírekkel – itt már differenciálni kellene, forrásokat találni, elemezni. Ez nagyon izgalmas, de az emberek zömének erre sem kedve, sem kapacitása nincs. Nagyon mellbevágó volt, amikor a választások után közvetlenül a vesztes oldal a buta és/vagy vidéki szavazókra tolta a felelősséget – igaz később már azt is hangsúlyozták, hogy nem tehetnek róla, hiszen egyoldalú információkat, álhíreket kaptak mindvégig, s megvezették őket. De meg kell értenünk, hogy nincs mindenkinek kapacitása arra, hogy alaposan utánajárjon annak, amit igyekeznek belé sulykolni.

És amúgy is az első benyomásnak, az első információnak van mindig a legmeghatározóbb szerepe a vélemény kialakításában. Ráadásul a negatív érzelmek kiemelkedően fontos szerepet játszanak.

Ezért is működik nagyon jól a félelemre, szorongásra játszó információk. Ezek hatnak az emberek tömegeire.

Azért gondolom, táptalaj is kell ahhoz, hogy ez szárba szökkenjen.

Megvannak az alapok, például az a mennyiségű választópolgár, aki egyébként is bevándorlóellenes. Lehet, hogy ezek az emberek régebben más ügyek mentén szavaztak, de ma már számukra nem az ideológia a fontos, hanem pont a szimbólumok, a logó, a honvédelem és Orbán Viktor, nem pedig a keresztény-konzervativizmus, nem a polgári Magyarország, nem az adórendszer. Megjegyzem: sokszor és sokan propagandának értelmezték a Fidesz kampányát. Az valóban csak a saját táborának szólt. Az mutatja, hogy propaganda, hogy

nem kívánta meggyőzni a nem kormánypárti szavazókat semmiről, csak a már kialakított prediszpozíciókat célozta a saját tábornál. Amikor a szavazókat megkérdezték, hogy mire fognak ikszelni, nem azt mondták, hogy a Fideszre, hanem azt, hogy az Orbánra. Ez inkább azért érdekes, mert hogy van igény a tekintélyelvűségre. De ez igaz volt a másik oldalra is: bárkire, csak nem Orbánra.

Az emberek azt tudják a legjobban megfogalmazni, hogy mit nem akarnak, mi ellen lépnek fel.

Ez azt jelenti, hogy a politikusok úgy játszanak rajtunk, szavazópolgárokon, mint egy hangszeren, amikor a zsigeri félelmeinkre, érzéseinkre alapoznak? Semmi más nem is számít? Ez vastagon populizmus.

A Fidesz persze nem szereti, ha populistának nevezik – pedig a történelem körforgásában állandóan visszatér a populizmus, hiszen pszichés szempontból bizonyos időkben kielégítő választ és megismerési keretet nyújt az embereknek. Pedig nézzük csak: a populista párt három részre osztja a társadalmat, megteremti az elitet, mi vagyunk középen, a normál emberek, akiket az elit kihasznál, s végül alattunk vannak azok, akik nagy veszélyt jelentenek ránk. Ha ezt össze lehet kapcsolni, akkor működik igazán a dolog.

A Fidesznél ez működött Soros és a migránsok esetében, a Demokratikus Koalíciónak ugyanakkor nem sikerült ugyanez Orbánnal és a határon túli magyarokkal.

És remélem, hogy nem fog sikerülni a vidékiek meg Orbán Viktor közös démonizálásával. Pontosan elég törésvonal van már ebben a társadalomban.

Van arra remény, hogy ez egy kilengés csupán? És ingaszerűen ismét visszaáll majd a világ egy normalitásba ezen  téren?

Tartok attól, hogy a helyzet még fog fokozódni, lesz még ennek kifutása világszerte, de azt gondolom, hogy ingaként vissza fog ismét billenni. Az ideológiáknak is vannak fellángolási időszakai, majd visszatérnek az eredeti állapotukba. De most először tapasztaljuk meg azt, hogyan dolgozza meg egyszerre a társadalmakat a populista retorika és a fake news. Izgalmas éveknek nézünk elébe. Talán jobban járunk ha jelenségként és nem problémaként tekintünk erre, mert akkor a válaszadás is optimális lehet. De persze az is lehet, hogy az inga még sokáig kileng, s ötven év múlva még radikálisabb időszak következik.

A Fidesz Magyarország büntetésére játszik

0

„A Fidesz azt szeretné, ha megbüntetnék Magyarországot” – állítja Ujhelyi István szocialista Európai Parlamenti képviselő mai blogbejegyzésében. Orbánék tudják, hogy csökkenni fog a támogatásunk, a forrásokat pedig a jogállamiság feltételeihez is kötnék, de úgy igyekeznek beállítani ezt, mintha a menekültkérdés magyar kezelése lenne a tényleges ok. 

 

„Orbán Viktor és a Fidesz politikusai azért támadják soha nem látott arroganciával az európai intézményeket, mert a minél nagyobb balhéban érdekeltek” – állítja Ujhelyi, hozzátéve: pontosan tisztában vannak azzal, hogy a politikai atombombának tartott 7-es cikkelyes eljárás végül – a tagállamok teljes egyetértésének hiányában, a lengyel vétó miatt – nem fog a legsúlyosabb következménnyel, vagyis a szavazati jog megvonásával járni.

Közzétette: Ujhelyi István dr. – 2018. április 28.

Ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy az új többéves pénzügyi keret (MFF) kiosztásakor Magyarország érdemi forráscsökkenést szenvedhet majd el, és nem csupán a Brexit, az új kihívások vagy a déli államok várható kedvezményezése miatt – írja a képviselő, aki emlékeztet arra, hogy az Európai Bizottság jövő szerdán mutatja be a 2020 utáni pénzügyi keretre vonatkozó tervezetének első verzióját, s

először fordulhat elő, hogy jogállami feltételekhez kötnék az uniós büdzséből történő kifizetéseket. Ez pedig egyértelműen az illiberális, Európa-ellenes politikát követő lengyel- és magyar kormánnyal szembeni lépés.

„Azt állítom, hogy Orbánék már régóta számolnak a források csökkenésével, ezt jól mutatja a választások előtti rohamtempóban szétosztott uniós pénzek habzsolása is” – szögezi le a képviselő. A jogállamisági deficit miatti szankció pedig – bármily furcsa is – passzol az Uniót tudatosan destabilizáló elképzelésükbe, a hazugsággyárban már nyilván készülnek a „migrációs politika miatt a magyarokon bosszút álló” Brüsszelt gyalázó plakátok.

„Ez ugyanis eltakarja mindazt a mocskot és agressziót, amit a kormány közben véghez visz a magyar nemzet ellenében.”

Amiről igazából szól minden európai kritika, jelentés és szankció.

Orbánt csak szívlapáttal lehet meggyőzni

Nekirontottak Orbán Viktor hívei Judith Sargentininek a saját Facebook oldalán azután, hogy a nevével fémjelzett jelentést megtárgyalták az Európai Parlament belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi bizottságában. Válogatott ocsmányságokat vágtak a jelentéstevő fejéhez. Volt már ilyen, hogy nem a rossz hírt fogadták lesújtva Orbán hívei, hanem a rossz hír hozóját kezdték mocskolni. Ferenc pápát például demens vénembernek nevezték nemrégiben, amiért nem úgy gondolkodik a menekültekről, a szegénységről és úgy általában a keresztényi tanításokról, mint Orbán Viktor.

Most Judith Sargentinit találták meg, az ő Facebook oldalát lepték el a Magyarországról érkező gyalázkodó üzenetek. Pedig a jelentéstevő csak azt tette, amit az Európai Unió felelős embereinek már rég meg kellett volna tenniük. Megelégelte, hogy Orbánék mindenkivel szembemennek az autópályán, felmarkolják a pénzt, mert erre jó nekik az Unió, de értékközösséget már nem vállalnak vele,

Most nem történt más, mint ami már rég a levegőben lógott. Belátható közelségbe került, hogy a Fideszt és vele Orbánt kirakhatják a Néppárt frakciójából, Magyarországot azzal fenyegetik, hogy elzárják a pénzcsapokat, és felfüggesztik a Magyarországnak szánt fejlesztési pénzeket.

Akik nem értik, hogy idáig miért nem lépett fel keményebben az Unió, ismerik ugyan Orbánt, de nem ismerik az Európai Uniót, és annak elsőszámú intézményét az Európai Parlamentet. Az Európai Parlament ugyanis egy demokratikus, és éppen ezért lassú, körülményes, valamint jelentős mértékben bürokratikus szervezet, amely ráadásul teli van külön érdekekkel, mely érdekek még lassúbbá teszik a döntéseket.

Velük szemben ott van Orbán, aki nem demokratikus, és ebből kifolyólag nem is körülményes. Ha ő valamit kitalál, arról nem kell konzultálnia senkivel. Délelőtt dönt, délután megcsinálja.

Ezt nem fogták fel eddig az EU testületeiben, és talán még most érzik át teljesen. És nem azért, mert a felfogóképességük ezt nem tenné lehetővé, hanem mert ezeket a testületeket demokratikus viszonyok között, demokratikus viták eldöntésére hozták létre.

Amit Orbán képvisel, az a demokrácia világában, az európai kultúrkörben nem értelmezhető, mert kívül esik ezen a tartományon. Nekünk, akik idehaza demokratának valljuk magunkat, és támogatjuk a jogállamot, mert abban látjuk az egyén szabadságának kiteljesedését, szimpatikusak ugyan a diplomatikus és udvarias megnyilatkozások, ám épp ezek miatt kellett rendre azzal szembesülnünk, hogy Orbán idehaza rendre úgy állíthatja be brüsszeli kalandozásait, mintha már megint győzött volna.

Miközben Orbán Brüsszelben a párbeszéd fontosságáról beszél, és a közös európai érdekek fontosságát helyezi előtérbe, idehaza arról papol, hogy meg kell állítani Brüsszelt, mert a mi érdekeinktől idegen dolgokat akar rákényszeríteni a magyar emberekre.

Régóta játssza ezt Orbán, és még játszhatja sokáig. Idehaza van hozzá sajtója, több is, mint elég. A vidéki Magyarországon, ahol még mindig csak kevesen nézik az internetet, és leginkább a közmédiából, valamint Andy Vajna TV2-jének hazugságaiból tájékozódnak, simán beveszik a kormányzati kommunikáció aljas maszlagjait.

Az Európai Uniónak, amely nem harcra, hanem együttműködésre jött létre, már rég fel kellett volna vennie a kesztyűt, és változtatni a harcmodorán. Felfogni, hogy Orbán nem érvekkel, hanem széklábbal a kezében támad, vele nem lehet vitatkozni, mert mire az első érv elhangzana, ő addigra már tucatnyi tockost és sallert kiosztott.

Az Európai Uniónak előbb-utóbb fel kell ismernie, hogy Orbánnal szemben csak akkor van esélye, ha fejbe vágja őt egy szívlapáttal.

Aggódik a PEN

0

A Nemzetközi Írószövetség küldöttséget menesztett Magyarországra, mert nagyon aggasztja, hogy nálunk erősen romlott a szólásszabadság, a független sajtó, a tanszabadság és a civil társadalom helyzete.

A delegáció, a PEN elnökével, Jennifer Clementtel az élen, annak is utána kíván járni, milyen súlyos következményei vannak Orbán Viktor idegengyűlölő és migránsellenes kijelentéseinek, amelyek robbanásveszélyes állapotot idéztek elő a választási hadjárat során. A kormányfő a migrációt nevezte az országot fenyegető fő veszélynek. Az ilyen megnyilvánulások szintén hozzájárultak, hogy az országban immár nyíltan rasszista légkör uralkodik. A PEN titkára kijelentette, hogy a miniszterelnök veszedelmes dolgokat mond, az ilyesfajta vélemények a múltat idézik és semmi keresnivalójuk nincs napjainkban. Az úttal azt kívánják megmutatni, hogy szolidárisak az írókkal, újságírókkal, egyetemi oktatókkal és a civil szervezetekkel, amelyek munkája a jelen helyzetben fontosabb, mint valaha.

További súlyos baj, hogy a hatalom összehangolt kampányt folytat az NGO-k, illetve a civil társadalom más szereplőinek elnyomására és elhallgattatására, lásd a Figyelő listáját. De veszélyben van az oktatás szabadsága is, ha valamely egyetem külföldről kap támogatást. Az is problémás, hogy a közmédia, illetve a magánsajtó jelentős része a hatalom ellenőrzése alá került. A PEN már eddig is többször riadót fújt amiatt, hogy egyre szorul vissza a független média, valamint a civil szféra.

A szervezet sürgeti, hogy vizsgáljanak ki és toroljanak meg minden rasszista, xenofób és antiszemita bűncselekményt, ahol felmerül az erőszakra buzdítás gyanúja, továbbá szüntessék be a támadásokat az eltérő véleményekkel szemben. Ne csapjanak le a civil csoportokra, inkább ismerjék el nyilvánosan azok fontosságát a nyílt, átlátható és toleráns társadalom védelmében. Ne erőltessék a bevándorlás-ellenes ideológiát, harcoljanak az idegengyűlölet ellen. Végül pedig vonjanak vissza minden olyan intézkedést, amely hátrányos megkülönböztetést jelent a határon túlról finanszírozott NGO-kkal szemben.

PEN/Szelestey Lajos

 

Washington Post: Merkel nem engedi megbüntetni Orbánt

0

A vendégkommentár (Judy Dempsey), amelynek témája, hogy Angela Merkel Európa leggyengébb láncszemévé válik, a magyar helyzettel is foglalkozik.   A szerző szerint a német kancellár és bajor kollégája, Weber, az Európai Néppárt EP-frakcióvezetője visszautasítja, hogy felfüggessze a Fidesz tagságát, netán kizárja a pártot.

Merkel persze pontosan tudja, hogy Magyarország figyelmen kívül az EU normáit, amikor a tekintélyelvűséget forszírozza, ám a német kancellár vonakodik konkrét lépéseket tenni Orbán Viktor feltartóztatására. Azt sem kifogásolta, hogy a magyar kormányfő brüsszeli pénzekből finanszírozza kedvenc terveit, illetve hogy jelentős részben vazallusainak játssza át a közösségi támogatásokkal megvalósuló programokat. De a legrosszabb, hogy nem ítélte el nyilvánosan Orbán mérgezett és antiszemita kampányát Soros György ellen. És ugyanez vonatkozik német részről Lengyelországra is. Az ország igencsak keveset tesz azért, hogy megvédje az unió értékeit és a jogállamot.

Az elemzés kiemeli, hogy lassan Németország lesz a gyenge láncszem Európában. Míg a francia elnök bátor víziót terjesztett elő az EU megreformálására, addig Merkel habozik és ez kisiklathatja Macron elképzeléseit. A szerző, Judy Dempsey, a Carnegie Europe kutatóintézet szakértője megjegyzi, hogy a berlini passzivitás régtől való, a német vezetés nem gondolkodik stratégiában, gyűlöli a kockázatot és nem túl bátor. A szörnyű múlt mögé bújik, hogy igazolja békebarátságát. Az Északi Áramlat-2 gázvezeték támogatása újabb példa a német stratégiai vakságra, hiszen az egészből Ukrajna fogja a rövidebbet húzni. A baj az, hogy ha a kancellár nem veszi fel a lépést francia kollégájával, akkor a német félénkség meggyengítheti mind Macront, mint Európát.

Elitek és ellenelitek

0

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva.

A populizmus relatív sikerének egyik fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik, fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza van Vilfredo Paretonak, aki jó száz éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a „nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie, hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági elit érdekeit követi.

Trumpnál is radikálisabb a nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás”, a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem szerepel stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is, csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!), azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba stb.

És akkor mit mondjunk a rommagyar politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő – illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett, most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája. Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc – „helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt. Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok összegyűjtésére és továbbítására stb., elköltött magyar költségvetésből származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a határon túliak) felelős.

Az újmagyar politikai elit és értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”) segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma – megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva. Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit, nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon, sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon, és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat, melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának, tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).

Gyakran elhangzik nálunk fele is, hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK