Kezdőlap Címkék Orbán. kormány

Címke: orbán. kormány

Fidesz-világ Magyarországon

Este hét órára jónéhány mandátum becslés jelent meg a különböző portálokon; ezek mindegyike pontosan azt a bizonytalanságot tükrözte, ami már az előző időszakban is jellemezte az országgyűlési választások végkimenetelére vonatkozó jóslatokat. Tekintettel arra, hogy ma Magyarországon senki nem készít exit-pollos eredménykutatást, azaz nem vállalja a szavazóhelyiségekből kijövő választók megkérdezése alapján készített – általában pontosnak tartott – vizsgálatot, így ezek az este hét órás várakozások sem tűntek megbízhatónak. Vagyis: egy bizonyosság volt az urnák lezárásakor – már amelyiket sikerült lezárni -, mégpedig a teljes bizonytalanság. Pedig ekkor már annyit legalább nagyjából tudhattunk, hogy a választási hajlandóság, országos szinten, hetven százalék körül alakult, de, hogy ez végül kinek kedvezett, nos ebben enyhén szólva is jelentősek voltak az eltérések. A Medián például kényelmes többséget adott a Fidesznek, más, kormányközeli jóslatok, kétharmadot ígértek a kormánypártnak, míg egyes ellenzéki elemzők esélyesnek tartották a Fidesz bukását.

A teljes bizonytalanság mellett annyit még meg lehetett állapítani, hogy a lakosság, a választani akaró emberek, nagyon fontosnak tartották, hogy leadják szavazatukat; ez a nagy választási kedv meglephette a szervezőket; azokon a helyeken, ahol pedig várható volt a tömeges jelenlét, érkezésükre nem voltak felkészülve. A budapesti Bocskai úton például – az egyetemi negyed miatt itt tudhatóan magas átjelentkezésre lehetett számítani, sőt az előzetes regisztráció alapján tudható is volt -, este kilenc óra felé még kétezer ember várta, hogy leadhassa szavazatát. Éppen emiatt nem lehetett nyilvánosságra hozni a már lezárt körzetek már összesített számait, tovább nyújtva ezzel az ideges várakozást. Mindenki az óvatos nyilatkozók gesztusaiból, testbeszédéből akart következtetésekre jutni; vajon juthatott-e párttársaitól, a szavazat számláló bizottságban dolgozó kollégáktól információhoz.

Az eredmények közlése végül, az ígéretek ellenére este fél tíz tájban sem indult el; igaz a szivárgó információk alapján már végleges következtetésekre lehetett eljutni. Elsősorban addig, hogy vidéken szinte földcsuszamlás-szerűen tarolt a Fidesz; az ellenzék – beleértve a Jobbikot is – alig-alig rúgott labdába. Ugyanakkor – így szóltak a fülbe súgott eredmények – Budapestet a baloldal hódította el, visszaállítva ezzel a Demszky-idők állapotát: éles határt húzva a baloldal és a Fidesz közé.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy a Fidesz migrációs politikája tökéletesen működött országosan, csak éppen a fővárosiakat nem tudta megfogni. Súlyosan tévedtek a közvélemény-kutatók, amikor az esetleges magas részvételi arányt az ellenzék előretörésével azonosították; a mozgósítás – vidéken – a Fidesznek sikerült jobban. Lehet keresni – sőt kell is – ennek okait, és persze adódik néhány kapásból – például a nagy kormánypárti médiafölény -, de az a leghelyesebb, ha alapvetően az el nem végzett munkát jelöljük meg. Azt ugyanis tudhattuk, hogy a Fidesz vidéki szervezettsége rendkívül magas, és azt is, hogy a helyi potentátok igyekeztek megfelelni a központi utasításoknak. Ez pedig azt jelentette, hogy a Fidesz félelem keltésével nem tudtak mit kezdeni, de legfőképpen jövőképet nem tudtak nyújtani. A Budapesten túli világban az emberek majdnem százszázalékosan a Fidesz hatása alá kerültek, ami azt jelenti, hogy csak általuk látták biztosítva saját egzisztenciájukat, illetve biztonságos védelmüket a vizionált migrációs hullámmal szemben.

A 2018-as parlamenti választás tökéletesen megmutatta: a töredezett ellenzék nem veheti fel a versenyt Orbánnal. Azért beszélünk most Orbánról, mert ma lényegében ő az egyetlen arca, húzó embere a Fidesznek, de – úgy tűnik – az ő karizmája éppen elegendő ahhoz, hogy a vidék-Magyarország abszolút híveként adózzon neki. Hiába a sok-sok korrupciós ügy, hiába az utóbbi hónapok súlyos lebukásai, hiába az Európai Csalás Elleni Hivatal jelentése, amely egyenesen az Orbán-család közepébe csapott be, az embereket mindez nem érdekelte. Mint ahogy Kósa Lajos súlyos baleksége sem.

 

Marad tehát az Orbán-kormány, amelynek csak a nemzetközi piacok örülnek, mert így legalább nem lesz bizonytalanság itthon, de a nemzetközi politika már annál kevésbé. Az örömtelenségen túl azonban nem tudni, hogy az Európai Unió miként fogja kezelni a vele szemben folyamatosan csatázó magyar vezetést, valóban felgyorsulnak-e azok a folyamatok, amelyek hazánkat a perifériára kényszerítik. Ha ez b is következik, a Fidesz legitimitását senki nem kérdőjelezheti meg, hiába derül ki akár ezerszer is, hogy hamis kampány segítette a pártot, hogy a kormány durván beszállt a kampányba, és hogy olyan választási törvényt dolgozott ki, amely jelentős hátrányba hozza a politikai ellenfelet. Mindez nem számít: érvényes választás volt, magas támogatottsággal, kiemelkedően jelentős részvétellel, és ezzel szemben semmilyen érv nem hat. Folytathatja a Fidesz azt a demokrácia-dúlást, amelyet nyolc éve megkezdett, s noha igyekeztek néhányan felhívni a figyelmet arra, hogy mi várható, ha a választók így döntenek, ennek csak Budapesten lett hatása. Ne feledjük: azt jósolták, hogy a változatlan hatalmi konstrukció veszélybe fogja sodorni az önkormányzatok önállóságát, a maradék média, és még az internet függetlenségét is; tovább fog nőni a Fidesz befolyása városokra, falvakra egyaránt.

És ez nagy valószínűséggel így is lesz. Magyarország tovább fog csúszni az illiberális állam jelentette demokratikus minimum felé. Azt mondták az ellenzéki pártok képviselői: a választó bölcs, tudja, hogy kire kell szavaznia, és korrigálni fogja az hibáikat. Hát nem korrigálta. Inkább elvette a bizalmát, elvette a hitét, hogy képes erős kézzel vezetni az országot. Mondhatjuk persze erre azt: butaság a választó bölcsességében bízni – egyébként az -, de ez nem pótolja a szembenézést, a szembenézést a hibákkal és a valós helyzettel.

Nem akarjuk hosszan taglalni azokat ballépéseket, amelyeket az ellenzék az elmúlt nyolc évben elkövetett, már csak azért sem, mert minden a szemünk előtt zajlott. És nagyon valószínű, hogy az elvesztett választás súlyos következményekkel jár majd az egész oldalra. Azt gondoljuk, hogy a Jobbik sem marad érintetlen, még akkor sem, ha eredménye valamelyest meghaladja a négy évvel ezelőttit. De az a temérdek pénz, energia, amely belefolyt a párt kampányába nem hozta meg a várt eredményt; az sem kizárt, hogy ezek után Simicska Lajos kiszáll mögüle. Ez pedig veszély jelentene a médiájára is. Ami pedig a baloldal pártjait illeti: aligha tévedünk, ha azt jósoljuk, egymás vádolásával lesznek elfoglalva. Az egymás vádolása egyben a belső viták felszikrázását is jelenti; újra indul, megint elölről a bomlás, és sehol nem látszik egyelőre az építkezés.

Az világosan kirajzolódik mindenesetre, hogy a fragmentált ellenzéknek négy év múlva sem lesz esélye Orbánnal szemben.  Budapest szembenállása kevés lesz ahhoz, hogy elindulhasson valami új, egy olyan építkezés, amely országosan is hitelessé teszi az ellenzéket, illetve hitelteleníti a kormánypártokat. Itt marad feltáratlanul és megtorlatlanul a sok-sok korrupciós ügy, sőt: Orbán elkezdheti bedarálni mindazokat, akik szembe mentek vele.

A 2018-as országgyűlési választások sokkolóan hatottak mindazokra, akik reménykedtek a kormányváltásban. A sokkot egyhamar nem fogják kiheverni – ha egyáltalán kiheverik – a vesztes pártok, de a változásban reménykedő választók sem. Nem egy választást veszítettek el, annál sokkal többet.

Látni, érezni fogjuk.

Hadházy Ákos: „A kormány mindenkit átver, leginkább saját híveit.”

A magyar rendőrség határozatban ismerte el, hogy a Soros terv – amely valójában nem is létezik – veszélytelen az országra. Ennek ellenére a kormány közpénzen több tízmilliárd forintot költ a Soros terv elleni harcra, de újabban civilektől további összegeket is gyűjt a menekültek elleni küzdelem folytatására.  Hadházy Ákos pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a menekültekről szóló nemzeti konzultáció pusztán egy csalássorozat, mert a visszaérkező kérdőívek számát egyszerűen meghamisítja a kormány. Állítása miatt Hadházy ellen az év elejétől nyomozás kezdődött. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Hadházy Ákos azt mondja, hogy az ügy tisztázása érdekében szívesen lemond mentelmi jogáról, mert akkor legalább az igazságszolgáltatás előtt kiderül a nemzeti konzultációban részvevők száma. A politikus ezen kívül elárulta azt is, hogy a választások előtt olyan jelöltekkel is megállapodhat az LMP, akik nem a pártszövetséghez tartoznak, mert mindenképpen meg akarják buktatni az Orbán kormányt.

 

 

A kormány ismeretlen tettes ellen feljelentést tett „a nemzeti konzultáció hitelességét rontó megnyilvánulások”, illetve a becsület csorbítására alkalmas hamis felvételek készítése és nyilvánosságra hozatala miatt. Ön lenne az ismeretlen tettes?

Azt még nem tudom, hogy ki lenne az ismeretlen tettes, de az már világos, hogy néhány hét elmúltával a „hitelességet rontó megnyilvánulás” mind vád egy ideje feledésbe merült, erről már nem beszél a kormány. Ezen a címen valószínű feljelentést sem tettek, vagy ha mégis, akkor a rendőrség komolytalannak tekintette a kormányzat erőlködését. Itt tartunk jelen pillanatban.

De világos, hogy miért ismeretlen tettes ellen tettek feljelentést, miközben a televíziós kamerák kereszttüzében ön járkált?

El akarják kerülni, hogy a kormányzatot hamis vádért feljelentsem.

Pusztán ennyi a magyarázat.

Más oldalról viszont a leghatározottabban állítják, hogy ön és képviselőtársa valótlanságokat állított a nemzeti konzultációval kapcsolatban, különös tekintettel az adatokra.

Ugyan! Az egész nyilvánvaló kommunikációs blöff, amit csak azért vetettek be, mert a kormányzat csalt a nemzeti konzultáción, aztán le is bukott. Miután ezt képtelen elismerni, legalább saját híveit próbálja a hazugságaival megtéveszteni. Pedig ha tudnák, akár be is bizonyíthatnák, hogy valóban visszaérkezett a 2 millió 171 ezernél is több válaszküldemény. Elég lenne, ha a képviselők, vagy az újságírók betekinthetnének azokba a dobozokba, amelyekben állítólag a válaszleveleket őrzik. Ennél is egyszerűbb lenne, ha a beérkező postai küldeményekről készült nyilvántartásokat megmutatnák, illetve az adatokat nyilvánosságra hoznák. Ezt hiába kértem többször írásban és szóban is, miután a nemzeti konzultáció beérkező leveleit gyűjtő, és tároló helyszíneket meglátogattam. Máig semmit sem engedélyeznek, ez a tiltás viszont nagyon beszédes. Talán a közérdekű adatigénylésemtől nem tudnak majd elzárkózni.

De emlékeim szerint a Fidesz ígéretet tett arra, hogy nyilvánosságra hozzák a kért adatokat. Ez is elmaradt?

Igen, máig rejtegetik, mint valami államtitkot. Pedig a kérdőívek raktáraiban tett 3×10 perces látogatásom után közleményben vállalták, hogy kiadják a kért adatokat, de ez a mai napig nem történt meg. Talán rájöttek, hogy bizonyítékot nem is olyan könnyű hamisítani.

Lehet, hogy addig őrzik a titkot, amíg a jogszabályok lehetőséget adnak a kérdőívek megsemmisítésére? 

Így igaz, a visszaküldött íveket január végéig megsemmisítik. Mindenesetre azt azért tudjuk, hogy november végi látogatásomkor annyi dobozt mutattak, ami mindössze 900 ezer levél tárolására lehetett alkalmas. Tény az is, hogy nem engedték megnézni, hogy a dobozokban valóban a nemzeti konzultációs íveket tárolják. Ahová beengedtek, ott nem voltak hajlandók megmondani, hogy melyik nap hány levelet kaptak. Tény továbbá az is, hogy a kormány a postakönyveket a mai napig nem hajlandó megmutatni. Viszont azt közölték, hogy november 13-ig 400 ezer levél érkezett vissza. Ehhez képest már másnap 1 millió 300 ezer küldeményről beszélt Dömötör Csaba, államtitkár.

A kormány két papírlapot lobogtat az orrom előtt, az egyiken az szerepel, hogy összességében hány visszaküldött levelet számlázott le a kormány. Amíg októberben még csak 200 ezer levélről beszélnek, novemberben pedig már 2 millióról. Holott az emberek folyamatosan kapják meg az ilyen küldeményeket, s ugyanígy küldik vissza, nem pedig lökésszerűen. Nem életszerű, hogy az emberek az első hetekben szinte semmit nem küldenek vissza, majd néhány hét alatt viszont tízszer annyit. Tehát a kormány bizonyítéknak szánt dokumentuma buktatja le igazán a piszkos trükköket.

Azt is tudjuk, hogy a látogatásairól készített hangfelvételeket, rögzítette a beszélgetéseket, majd nyilvánosságra is hozta. De a kormány szerint hamis hangfelvételeket tett közzé. Ezt hogy kell érteni?

Fogalmam sincs, a felvételek eredetiek, bizonyító erejűek. Fogalmam sincs, mire gondolt a kormány.

Az ön ellen megfogalmazott vádakról kapott hivatalos értesítést? 

Nem, mert engem véd a mentelmi jog – amiről szívesen lemondok – ami mögé a hatalom akar elbújni. Azt sugallja, hogy azért nem büntet az állítólagos bűncselekmény miatt, mert nem lehet, holott szerintem a kormány követ el jogsértést. Ez is része a blöffnek, és ez is a híveknek szól. Ugyanis nem az a cél, hogy a vizsgálatot lebonyolítsák, mert akkor kiderülhetne az igazság, kikérhetnénk az adatokat.

Szóval blöff az egész, a célja pedig a megfélemlítés lenne?

Ettől nem kell megijedni, de félni sem. Ez az egész arra viszont nagyon jó, hogy nyilvánvalóvá váljon az a hatalmas csalássorozat, amit nemzeti konzultációnak neveznek csak manipuláció.

Az ön korrupciós információi nagyon ismertek, rendszeresen leplezi le az uniós pénzekkel való milliárdos nagyságrendű visszaéléseket, a Farkas Flórián által eltüntetett milliárdokat, vagy azt, hogy az állam az olcsóbb lélegeztető helyett inkább drágát vett. Érdekes, hogy mindezekért nem perelték, ám a nemzeti konzultáció kritikája miatt most keményen támadják. Tudja, miért?

Meglepődtem én is, hogy ez a kritika ennyire fáj a hatalomnak, talán azért, mert a rendszer lényegét sikerült leleplezni. A kormány ugyanis minden állampolgárt átver, manipulál, leginkább saját híveit.  Nem abban hazudik, hogy van menekültkérdés, hanem abban, hogy csak menekültkérdés van! Ezt sulykolják megállás nélkül, milliárdokat költve erre. Ezt a népbutítást és csalást lepleztem le, talán ezért veszik ezt komolyabban. 

Meglepő, hogy a rossz időkre emlékeztető stílusban van megírva a kormányközlemény, amely önt vádolja. Így szól: Hadházy Ákosnak és pártjának akciója egy előre kitervelt kísérlet volt arra, hogy a magyarok ne mondhassák el a véleményüket a betelepítési tervekről. Nem úgy szól, mintha a sötétben bujkáló osztályellenséget keresné a hatalom? 

Van ilyen kisugárzása az idézett szövegnek, de logikailag teljesen hibás az okfejtés, hisz senkit nem akadályozok meg a véleménye megfogalmazásában. Inkább az az érzésem, hogy a hatalmat nem érdekli az emberek véleménye, hisz ha komolyan venné, akkor lehetővé tenné az ívek megszámolását. Nem beszélve az értelmetlen, sugalmazó kérdésekről, s persze az arra adott válaszokról, amin szerintem csak röhög a hatalom.

A nemzeti konzultáció részleges feldolgozási adatai alapján azt állítja a hatalom, hogy a résztvevők elsöprő többsége nemet mondott a Soros-tervre. Bele tudott nézni a kérdőívekbe?

Alig. 

Azt, hogy valójában nincs is Soros terv, ezt viszont nem csak az ellenzék állítja, de Navracsics Tibor, a Fidesz európai politikusa, illetve a rendőrség is azt közölte, hogy nincs ilyen konkrét elképzelés. Az uniós biztos, vagy a hatóság nem rontja a nemzeti konzultáció hitelét, vagy talán még a rendőrséget is feljelenti a kormányzat?

Az érdekes lenne.

Ha ugyanis nincs soros terv, akkor a konzultációra költött milliárdok lopásnak minősülnek.

Bár már milliárdokat költöttek a nem létező Soros terv propagálására, ám most a kisemberek pénzét is elkérné Orbán Viktor, hogy folytathassa a hadjáratát. Mit szól ehhez?

Ezt a pénzt a Fidesz kéri, és nem a kormány. Így aztán

mi képviselők nem sokat tudunk tenni, ha akadnak olyan honfitársaink, akik képesek a saját gyerekeik szájától is elvonni a pénzt csak azért, hogy aztán odaadják egy olyan hatalmi elitnek, amely az elmúlt években már hülyére lopta magát.

Az oligarchák biztos jelentős összegekkel támogatják majd az újabb Soros kampányt. Ha ebből milliárdok jönnek össze, azzal el kell számolni, vagy szabadon elkölthetik?

Ez egy kampánytechnika, tehát ha valóban kap a Fidesz néhány milliárdot a házi oligarcháitól, Mészárostól vagy Garancsitól, akkor mondhatja, hogy ebből kampányol.

Alapvetően már most látszik, hogy a választások nem lesznek se tisztességesek, se tiszták, hiszen a kormány évek óta adófizetői pénzekből csinálja a pártpropagandát.

Az ellenzéki pártoknak viszont csak a töredéke jut, de szerintem így is van esély a kormány leváltására. Milliárdos kampányokat nem tudunk csinálni, mert nincs rá pénzünk, nincsenek saját tévéink, de igazunk viszont van! Az se kevés!

Az elmúlt héten a HVG két cikkben is felvetette, hogy a kormány azért is szeretné megnyerni a választást, mert egyébként az elmúlt évek tevékenysége miatt súlyos büntetést kaphatna Orbán Viktor, illetve a többiek. Önnek mi erről a véleménye?

Szerintem a Fidesz szabadságharcot vív, elsősorban saját szabadságukat próbálják megvédeni. Az elmúlt években nagyon messzire mentek, kormányváltás esetén még Polt Péter védőszárnyai sem tudnák a miniszterelnököt megmenteni, tehát jó esély van arra, hogy a leginkább érintettek elveszítik a szabadságukat. Nagyon egyszerű dolgunk lesz, mert rendkívül nyíltan lopnak. Igaz, nagyon sok az ügy, egyszerűen nincs annyi képzett gazdasági rendőr, amennyi elég lenne valamennyi eset felderítésére, de a fő felelősök nem kerülhetik el a büntetésüket.

Ma a Momentum azt nyilatkozta, hogy az egyéni kerületekben nem akadályozzák a képviselők koordinált indulását, különben Orbánék maradnak hatalmon.  Önök, akik gyakran elzárkóznak az együttműködéstől, tárgyaltak-e már hasonlóról?

Úgy gondolom, hogy lesznek még együttműködési megállapodások, akár olyan jelöltekkel is, akik nem az LMP-hez, vagy a pártszövetséghez tartoznak.

Ezekről a megállapodásokról akkor kell beszélni, ha már létrejöttek. Az ellenzék legnagyobb hibája, hogy szavakban állandóan ezzel van elfoglalva, a választó pedig azt érzékeli, mintha a bennünket más sem érdekelne, mint a várható megállapodások.

A kérdés úgy merül fel, hogy mi a fontosabb: az Orbán kormány megbuktatása, vagy néhány párt szuverenitásnak megőrzése?

Alapvetően az a reálisan elérhető cél, hogy ne legyen meg a Fidesz abszolút többsége, tehát ne szerezze meg a mandátumok 50 százalékát.

Ez egy elérhető cél, azt szeretnénk, ha ez a kormány megbukna. Ha az ellenzék idén nem kerül hatalomra, akkor már csak díszlet marad a magyar parlamentben.

Schulz ante portas!

A német szociáldemokraták elnöke, akinek csütörtökön sikerült maga mögé állítani a párt kongresszusát, Európai Egyesült Államokat vízionál 2025-re. „Aki ez ellen van, egyszerűen távozni fog az unióból” – sommázott Martin Schulz, akinek németországi kormánycsináló szerepe egyszeriben felértékelődött. A magyar kormány őszinte sajnálatára.

Az Orbán-kormány a németországi választások eredményhirdetése után fellélegezhetett: ugyan nem az alig titkoltan favorizált szélsőjobb (AfD) vitte a prímet, habár jócskán megerősödött, hanem Angela Merkelék (CDU/CSU). És ami talán még fontosabb volt: a Martin Schulz vezette SPD fennállásának leggyengébb eredményét érte el, valószínűleg pártnak a nagykoalícióban történt megkopása következtében és éppen emiatt az egykori EU parlamenti elnök sietett szavazóit megnyugtatni, hogy márpedig nagykoalíció többé nem lesz.

A magyar kormány berkeiben nem alaptalanul nyugtázhatták, hogy az örökké jogállamisággal, demokráciával, sajtószabadsággal akadékoskodó Schulz a német ellenzék félhomályába veszik el.

Igen ám, de Merkeléknek nem jött össze az úgynevezett Jamaica-koalíció vagyis az uniópártok, a szabaddemokraták és a zöldek kormányalakítása, mert a Bundestagba most visszakerült liberálisok felálltak a tárgyalóasztalhoz. Hasonlóan több mostani magyar ellenzéki párthoz, ők is kivárnak és a következő, négy év múlva sorra kerülő választásokra koncentrálnak, jelenleg pedig megelégednek a nem túl jelentős ellenzéki szereppel és a képviselői juttatásokkal.

Ezek után három opció maradt Angela Merkel számára: új, előrehozott választások, ami a spórolós németeknél nem túl jó poén, a kisebbségi kormányzás, külső támogatással vagy ismét – nagykoalíció a szocdemekkel.

Kapkodás kizárva, hiszen a németeknél nincs határidő a kormányalakításra, az átmeneti Merkel-kabinet játszva viszi az üzletet. A kisebbségi kormányzáshoz is és a nagykoalícióhoz is Schulz és a pártja kell. A német államfő, Frank-Walter Steinmeier, aki szintén szocdem politikusként összesen nyolc évet volt külügyminiszter,

összehozta ismét Merkelt és Schulzot.

Mindent a stabilitás és a biztonság érdekében, értsd: hogy a szélsőjobb ne törjön még előbbre.

Csakhogy a hónapokkal ezelőtt karakánul nemet mondó Schulznak most egy piruettel éppen az igent kellett elfogadtatni a kongresszusi küldöttekkel. Nem volt egyszerű és még nehezebb lesz a tagsággal lenyeletni a békát (nemrégi felmérés szerint a szocdemek egy negyede támogatná csak a nagykoalíciót). De a pártelnök sikeresen vette ezt az akadályt is és megszerezte a kongresszusi jelöltek nyolcvan százalékának a bizalmát.

És meghirdette az Európai Egyesült Államokat!

Meg megüzente azoknak, akik ezt nem akarják (nem kell találgatni: Orbán és Kaczinsky), hogy fel is út, le is út.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni: Schulz olyan pozícióban van, hogy gyakorlatilag rajta múlik Angela Merkel következő mandátuma. Tehát ezért cserébe sokat kérhet, a külpolitika irányítását mindenféleképpen. Márpedig ebben a pillanatban, amikor Orbánékat szinte naponta hívják tetemre az unióban, Schulz megjelenése a színen egy valóságos rémálom.

A szocdem pártelnök konkrétan azt is mondta a kongresszuson, hogy Lengyelország szisztematikusan aláássa az európai értékeket, és az EU nem tud semmit tenni ez ellen, de Magyarország is egyre jobban eltávolodik az uniótól, részben azáltal, hogy nagy üzleteket köt Kínával.

A magyar államilag irányított sajtó erre gyorsan reagáltatta az éppen európai pávatáncot járó külügyminisztert és az olvasóik megnyugtatására megírták:

Szijjártó kellőképpen helyretette Martin Schulzot.

Mivel is? Ezzel a mondattal: Magyarország azzal, hogy a határvédelemre költött 800 millió eurót, a Németországgal legszolidárisabb európai állammá vált.

A tökéletlen mellébeszélés példája.

Állampolgárság vs. kettős állampolgárság

1

Ezt a törvényt módosította az Orbán-kormány, amikor az 1938-1944/45 között születettek gyermekeinek automatikussá tette a magyar állampolgárság elnyerését. Nemrég ebből lett kisebb fajta botrány Ausztráliában, amikor az ellenzék a környezetvédelmi miniszterről kiderítette, hogy édesanyja révén, de a miniszter tudta nélkül(!) – „papíron” magyar is.

Régóta foglalkoztat az állampolgárság vs. kettős állampolgárság kérdése. A téma közelebbi tanulmányozását az ún. Zentai-ügy adta. Érdekelt, hogy egy ország (esetünkben Ausztrália) mennyire komolyan veszi az állampolgárság intézményét, mi mindenre képes állampolgárai érdekében, védelmében. Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Charles Zentai Károly kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. Az akkoriban Magyarországon zajlott állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – az állampolgárság jelentőségének alapos jogi ismertetése, és vonzatainak hangsúlyozása. Ehelyett érzelmi alapokra próbálták és próbálják helyezni az egyén és az állam közti nagyon erős kapcsolatot, mint az államiság nélkülözhetetlen alapját, az állampolgárságot. Emlékeztetőül a Zentai-ügy lényege: Magyarországon háborús bűntettel (egy zsidó teenager,Balázs Péter agyonverésében való közreműködéssel) vádolták az egykori katonát.

Számomra azért érdekes a Zentai ügy, mert egy olyan esetről szól, amikor egy ország állampolgára honosítását követően, azaz az állampolgári esküjének szellemében, példamutató életet él(t), majd olyasmivel gyanúsítják, amit, mint (ausztrál) állampolgár el sem követett. Ergo, egy ország kiadhatja-e saját állampolgárát egy idegen országnak, egy olyan (feltételezett) ügyben, amit, nem állampolgáraként követett el? Ez a dilemma egyetemes, hiszen bárhol, bármikor megtörténhet, pl. Magyarországon is, hogy egy honosított, teljes jogú állampolgárról utólag kiderül: még előző állampolgársága ideje alatt bűncselekményt követett el. Vajon ilyen esetben mi a hazai jogállás? Egyáltalán, a magyar törvények mennyire védik az ország polgárait? Tiltják-e saját állampolgár kiadatását? Mi a teendő, ha egy magyar külföldön elkövetett bűncselekmény után hazájába visszatér (hazaszökik)? Kiadják, vagy itthon vonják felelősségre? Mi a teendő, ha bűnét (esetleg) még más állampolgárként követte el?

Az ausztrál bevándorlási és honosítási törvények, ill. a jogalkotók és a hatóságok a II. világháborút követő időkben ilyenekre nem gondoltak. Az alapelv az volt, hogy humanitárius alapon menekülteket fogadnak be, méghozzá lehetőleg „életerős fiatalokat”, akik a földrész nagyságú ország építésében való közreműködésükkel hálálják meg az újrakezdés lehetőségét.

Ugyanakkor, az ENSZ alapokmánya kimondja: állampolgárságától senkit sem szabad vagy lehet megfosztani, az abból való elbocsátást csakis és kizárólag az egyén kérheti. Ezt a náci Németországban alkalmazott gyakorlat miatt hozták, amikor a zsidó származású németeket az állam megfosztotta német állampolgárságuktól. Igaz, közel 100 évvel ezelőtt Lenin is alkalmazta ezt, amikor az Októberi Forradalom következtében elmenekülteket „hazaárulóknak” nyilvánította, és megfosztotta állampolgárságuktól. (mintegy 480.000 emberről volt szó!) Emiatt született meg 1922-ben a Nansen-útlevél. A híres norvég sarkkutató kezdeményezte a hontalanná vált orosz tömegek „realizálását”. Így tudott létezni (és utazni) pl. Marc Chagall, Igor Strawinski vagy Anna Pawlowa is. A Szovjetunió és egyes diktatúrák az ENSZ alapokmány ellenére II. világháború után is alkalmazták ezt a „kitagadási” módszert, például a Nobel-díjas Szolzsenyicin kiutasításakor.

Az állampolgárságtól való megfosztást az Egyesült Államok is alkalmazza, de csak a honosítottak, azaz a bevándorlók esetében, ha az illető Amerika földjére érkezve elhallgatja, letagadja addigi életének sötét foltjait. Franciaországot viszont nem érdekli a honosított múltja, állampolgárságot ad és élete végéig oltalmazza azt, aki legalább három évet eltöltött (harcolt az országért) az Idegen Légióban.

Mindezek ismeretében, Magyarország hogyan jár el a honosítottakkal kapcsolatban? Mi van, ha egy (honosított) állampolgárról kiderült, hogy előző állampolgársága idején bűnt követett el? Akkor a magyar hatóságok kiadják annak az államnak, amelynek – a kettős állampolgárság miatt – még mindig állampolgára, vagy sem? Esetleg Magyarországon állítják bíróság elé és ítélik el a „nem magyarként” elkövetett bűne miatt? Elgondolkozott már ezen valaki is, mondjuk a kormánypárt politikusai, „szakértői” közül?

Emlékeztetőül, a jogfolytonosság alapján 1989 után az Antall-kormány csak azoknak adott „magyar útlevelet”, ismerte el magyar állampolgárságát, akik 1945 után hagyták el az országot, (emigráltak, disszidáltak), azaz Magyarország területén születtek, éltek, és születésükkor magyar állampolgárként anyakönyvezték őket.

Akik Magyarország (jelenlegi) területén kívül születtek, éltek és születésükkor – eleve – más állampolgárként anyakönyveztek, azoknak nem „osztogatták” sem az állampolgárságot, sem az útlevelet, ahogy azt a Horthy korszakban sem tették a (területileg megcsonkított) Magyar Királyságban! Ez a lényeg és az óriási különbség, amit a Fidesz elhallgat.

Viszont érdemes megjegyezni, – mivel Semjén Zsolt sokszor hozza fel példának testvérbátyát, aki Svédországba disszidált, majd 1990 után visszavette magyar állampolgárságát -, hogy a svédek (akárcsak a németek és a legtöbb európai ország) az állampolgárság megadását az előzőről való lemondáshoz kötötték!  Erről pedig a disszidensek, az ENSZ előírásoknak és a nemzetközi jognak megfelelően, „önként” mondtak le, kérvényezték elbocsátásukat az előző (esetünkben magyar) állampolgárságból, amit akkoriban (évente kétszer) a magyar államfő írt alá, engedélyezett. Eszerint Semjén bátyjának hivatalosan le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Majd, – a befogadó ország tudta nélkül! – 89 után visszavehette, kérhette, és visszakaphatta a magyart – anélkül, hogy a jelenlegiről (svéd) le kellett volna mondania.

Ebből is látható, hogy csak az kaphatta vissza magyar állampolgárságát, aki eleve Magyarország területén, magyarnak, magyar állampolgárnak született! A ma élő határon túliak soha sem voltak születésüknél fogva magyar állampolgárok! Ezt kellene megértetni az emberekkel. Akik 1920 (Trianon) óta az országhatáron kívül születtek, azok egyike sem magyar állampolgárként látta meg a napvilágot! A korábban születtek pedig jelenleg 97 éven felettiek! Kivételt csak a 1938-1944/45 között a visszacsatolt területen születtek képeznek, hiszen őket magyar állampolgárként anyakönyvezték. Ezek a kiskorúak eredeti magyar állampolgárságukat pedig úgy tarthatták meg, hogy szüleikkel önként vagy kényszer (kiutasítás, lakosságcsere stb.) alatt 1945 után magyar területre jöttek, és azóta is itt élnek. Ezt a törvényt módosította az Orbán-kormány, amikor az 1938-1944/45 között születettek gyermekeinek automatikussá tette a magyar állampolgárság elnyerését. Nemrég ebből lett kisebb fajta botrány Ausztráliában, amikor az ellenzék a környezetvédelmi miniszterről kiderítette, hogy édesanyja révén, de a miniszter tudta nélkül(!) – „papíron” magyar is. Az ausztrál törvények szerint állami tisztségviselő nem lehet kettős állampolgár.

Klasszikus és egyetemes értelemben állampolgárnak az tekinthető, aki egy ország határain belül született és anyakönyvezett – függetlenül a bőrszínétől, a vallásától vagy nemzetiségétől. Ebből kifolyólag és kiindulva a kettős állampolgárság nem adható vagy kapható, az csak kivételes esetben áll fenn, amennyiben egy ország számára közömbös honosított vagy elbocsátott állampolgára előélete, ill. további sorsa. Az 1879-es állampolgársági törvény, amelyre a jelenlegi kormánytagok is hivatkoznak, a honosítás feltételének szabja meg az előző állampolgárságról való lemondást. Különben a világ legtöbb állama ezt megköveteli. Igaz vannak kivételek, mint például Ausztrália, ahol az állampolgárság megszerzésének nem előfeltétele az előbbiről való lemondás. Viszont felhívják a honosított figyelmét, hogy saját érdekében ezt tegye meg, mert hiába tér ausztrálként vissza, előző állampolgársága helyére, általában szülőföldjére, ott reá – az elbocsátás hiányában – az adott ország törvényei vonatkoznak, és az ausztrál állam semmit sem tud tenni az érdekében.

A németek (akárcsak az előbb említett svédek) viszont épp ilyen konfliktusok elkerülése érdekében kötelezik a honosítottat az előző állampolgárságáról való lemondására. A kiskapu azonban ott van, hogy arra nincs törvény (és ellenőrzési lehetőség sem), hogy a már honosított állampolgár visszavegye előző állampolgárságát, amennyiben szülőhazája törvényei ezt lehetővé teszik, megengedik.

Tehát, a kettős állampolgárság (tömeges) adása, pláne osztogatása ismeretlen fogalom a nemzetközi (állam)jogban. Megjegyzem, ha minden nemzetiségi, kisebbségi egy másik ország állampolgára is, akkor az adott országnak nincs szüksége nemzetiségi törvényre, politikára stb., hiszen a második állampolgárság tökéletes biztonságot nyújt a kisebbség számára. Viszont, ebben az esetben mi van a cigány kisebbséggel?

A problémák a honosítás, a második állampolgárság megszerzéséből adódnak. Általában (épp a kettős állampolgárság és abból adódó konfliktusok elkerülése végett) a befogadó ország megköveteli az előző állampolgárságról való lemondást. Ezt ugyanis csak a honosításra jelentkező egyén teheti meg, hiszen, mint fentebb jeleztem az ENSZ emberi jogi alapszabálya kimondja, senkit sem szabad állampolgárságától megfosztani. Különben az 1879-es állampolgársági törvény is megkövetelte a honosítandó (magyar) állampolgártól, hogy előző állampolgárságáról előbb mondjon le. Sőt, az akkori törvény szerint, aki hazájától (Magyarországtól, a Magyar Királyság területétől) 10 évnél tovább távol tartózkodik, az elveszti magyar állampolgárságát – még akkor is, ha születésénél fogva magyar (volt). Ergo, a határon túl élő magyarok – e törvény alapján – eleve nem jogosultak a magyar állampolgárságra.

A nemzetközi jog(gyakorlat) szerint minden ország maga dönti el, hogy honosított állampolgárát milyen feltétellel fogadja be, ill. bocsátja el az állampolgárság kötelékéből. Hiszen a nemzetközi jog szerint az elbocsátás csak akkor engedhető meg, ha a másik állampolgárság már megvan, mivel egyetlen ország sem teheti állampolgárát hontalanná. Viszont, ha egy állam tudomására jut, hogy állampolgára egy másik ország állampolgárává vált, akkor alkalmazhatja az állampolgárság kötelékéből való elbocsátást. Hiszen az illető ezzel nem válik hontalanná! – és ezt az ENSZ alapszabálya is elfogadja, engedélyezi.

Az igazi probléma azonban a visszahonosítással van. Tehát, ki és milyen körülmények között szerezheti vissza előző vagy eredeti állampolgárságát?

A nyugati országok felfogása (és gyakorlata) szerint ez a honosítottakat nem igen érinti, hiszen azért kérték felvételüket az új (befogadó) ország polgárai közé, mert ott szeretnének élni, a többséggel egyenrangúan. Annak viszont nincs akadálya, hogy előző állampolgárságát a későbbiekben visszavegye, ha ezt előző hazája, szülőföldje törvényei minden következmény nélkül megengedik. Igaz, elvben (és gyakorlatban) nem jó szemmel nézik az ilyen cselekedetet, hiszen ezzel (nemcsak) szimbolikusan hátat fordít a befogadó országnak, második hazájának.

Az állampolgárság megadása, ill. megszerzése két – egymásnak ellentmondó – elven alapszik. Az egyik a jus soli, azaz a terület szerinti, a másik pedig a jus sanguinis, azaz a vér szerinti. A terület szerintit a francia forradalom óta alkalmazzák előszeretettel, és nem csak az angolszász (tengerentúli, úgymond bevándorló) országokban, hanem Franciaországban is. Sőt, a nagy birodalmak is ezt alkalmazták, lásd Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország stb. azaz a soknemzetiségű államok. A vér szerinti, pedig az első világháborút követő nemzetállamokra volt jellemző, melynek „vadhajtását” a náci Németországban láthattuk. De a legtöbb közép- és kelet-európai országban is előtérbe került ennek a „származási” elvnek az előnybe részesítése a nemzetállamok megalakulása óta.

A honosításnál lehet jelentősége ennek a „vér szerinti” elvnek, mely felgyorsíthatja, ill. leegyszerűsítheti az állampolgárság megadásának, elnyerésének folyamatát, de nem befolyásolhatja a honosítás feltételeit! Mert vannak bizonyos kritériumok, aminek a honosított személynek meg kell felelnie, ill. amiben a honosított személy, különös tekintettel a kettős állampolgárságra, egész életében korlátozva van. Legismertebb példa: amerikai elnök csak az USA területén születetett személy lehet. Kevésbé ismert, hogy az ausztrál (szövetségi) parlamentben nem lehet képviselő, aki kettős állampolgár (ez elsősorban a britek miatt van). Rupert Murdoch média mágnás lemondott ausztrál állampolgárságáról, és felvette az amerikait, mert az USA törvényei szerint tv-állomás csak amerikai állampolgár tulajdonában lehet. Murdoch csak ezután tudta megvenni a FOX NEWS média birodalmat. Különben a már említett 1879-es magyar állampolgársági törvényben is szerepel, hogy csak született magyar állampolgár lehet a magyar képviselőház tagja. Honosított nem! Ugyanakkor a (kisebbségi) származás, a hiányos (magyar) nyelvismeret nem volt akadály. Talán így már érthetőbb az állampolgárság fontossága, szentsége és magasztos, kivételes helyzete, jelentősége egy ország és népe életében.

Még nem említettem azon kitételeket, „megszorításokat”, amelyek egyes országokban természetes. A legtöbb országban, pl. Németországban, hivatalnok, köztisztviselő (Beamter) csak német állampolgár lehet. Ugyancsak állampolgársághoz kötik a hadsereg, a rendőrség, és általában a fegyveres alakulatokhoz, szervezetekhez tartozást. Ezeken a (munka)helyeken nemzetbiztonsági okokból a kettős állampolgárság szóba sem jöhet! Vajon a magyar törvény ezekre az „apróságokra” kitér-e, figyelembe veszi-e?

A magyar törvény kitér-e a rokoni kapcsolatokra, fokokra? Az angolszász bevándorlási, „családegyesítési” modell például csak a le- és felmenő közvetlen hozzátartozót, azaz házastárson kívül, csak a szülőt és gyermeket tekinti családtagnak. A testvér, például már nem számít „vérrokonnak” a bevándorlási előírások szerint. Egy bevándorlót csakis a házastárs (férj v. feleség), illetve a szülők és a gyerekek követhetnek. Magyarán, egy „újonnan érkező” (honosított), nem hozhatja „egész pereputtyát”. A törvényben meghatározták-e, hogy hányad fokig kell igazolni a magyarsághoz tartozást? Mondjuk a „zsidótörvényekhez” hasonlóan legalább az egyik nagyszülőnek kell magyarnak, magyar származásúnak lenni? Nincs ennek egy kicsit rasszista jellege, szelleme? Ha pedig a „magyar identitás”, és egy bizonyos fokú nyelvismeret is elegendő, akkor sok magyarul kiválóan beszélő szomszéd állambeli, sőt roma is kettős állampolgársághoz juthat. Ezt hogyan kívánják ellenőrizni, ill. megakadályozni a hazai „mélymagyarok”?

Hogyan, és mi alapján állítják ki az állampolgárságot igazoló oklevelet, ill. a magyar útlevelet? Ahogy a jelentkezőt anyakönyvezték, és a születési bizonyítványában szerepel, azaz „elrománosított” vagy „elszlovákosított” névvel, vagy pedig (eredeti) „magyarosított” nevén? A jelenlegi hazai törvények szerint minden személyes dokumentumot az eredeti anyakönyvben szereplő adatok alapján kell kiállítani. Ha nem így történik, akkor az – ugyancsak a fennálló törvények szerint – okirat-hamisításnak számít.

Mi a biztosíték, hogy a honosítottak névsora titokban marad? És nem történhet olyan, mint ami az adóelkerülő németekkel, akiknek (ellopott) névsorát a német állam vette meg, mert az államérdek felülír minden más szempontot és tettet. Vajon nemzeti, nemzetbiztonsági érdekből hasonló eset nem történhet a kettős állampolgárságot elutasító, tiltó környező országok államvezetése részéről?

Tudom, ezek a kérdések csak élénk fantáziám szülöttjei, melyek külföldi tapasztalatokra épülnek, viszont a választ nem látom, nem érzem a hazai illetékesek részéről. Mintha a mostani államvezetés csakis az érzelmekkel fűtött közhangulatot követné, nem pedig a 10 milliós ország állampolgárainak érdekét, az állampolgárság szentségét. Különben is a hazai 10 milliónak ki ad még egy állampolgárságot, hogy hasonló előnyökhöz juthasson, mint a külhoniak?

Néha elgondolkozom, vajon a sokat emlegetett, esetenként irredentának és nacionalistának megbélyegzett Horthy-korszak vezetői miért nem folyamodtak hasonló lépés megtételéhez? Igaz, Trianon után, – a Népszövetség előírása szerint – volt másfél év, hogy az elcsatolt területek (magyar) lakossága áttelepüljön (Csonka-)Magyarországra, és fordítva. A tömegesen érkezőket (kb. 300 ezer menekült) az akkori Magyarország befogadta, majd néhány év alatt beilleszkedésüket biztosította, megoldotta. A bécsi döntéseket követően 1939-ben módosították az 1879-es állampolgársági törvényt, hogy a visszacsatolt területek lakossága ne csak a nemzetközi, de a hazai törvényeknek megfelelően is a visszahonosítással minél hamarabb váljék magyar állampolgárrá. Hiszen a területi visszacsatolás csak a magyar közigazgatás bevezetését jelentette a nemzetközi fórumokon. Ezt erősítette meg nemcsak a nemzethez, de az országhoz tartozás valós és kézen fogható jele, az állampolgárság felvétele, visszavétele, melyet a nemzetközi jog „visszahonosításnak” nevez. Akkor még tisztelet, megbecsülés és büszkeség övezte az ország határain belül élő 10 millió magyar államiságának alapvető jelképét: az állampolgárságot. A magyar állampolgárságnak rangja volt, annak megszerzésével egy időben a másik (általában a hazával szemben nem éppen barátságos ország) állampolgárságáról le kellett mondani, ezzel is mutatni és bizonyítani a magyarsághoz való kötödést. Ezért a kettős állampolgárság ilyen értelemben nemzetellenes, ill. annak kellene lennie a hazai radikális nacionalisták szemében, és helyette a magyar állampolgárság megadását az addigi állampolgárságról való lemondásához kellene kötnie, követelnie, hiszen ez az elv vezérelte elődeinket is.

Jó lenne, ha a Fidesz politikusok is belátnák, hogy az Antall-kormány intézkedése a nemzetközileg 97 éve meghatározott, és elfogadott Magyarország területén született és élt, majd hazájukból elűzött vagy (önként) eltávozott, elmenekült (emigrált, disszidált) magyar állampolgároknak adta meg eredeti állampolgárságuk visszaszerzésének lehetőségét, mintegy kárpótlásként az előző évtizedek politikai elnyomásáért. Ezeket az embereket nem nemzetközi egyezmények kényszeríttették, hogy más ország területén éljenek! Ezek az emberek a hazájukban fennálló államrend, a diktatúra, elől menekültek! – és még lehetőségük sem volt, hogy (büntetés nélkül) akárcsak látogatóba visszatérhessenek szülőföldjükre, szeretteik temetésére, sírjához. Csak az idegen állampolgárság megszerzése adott ilyen esetekre némi reményt.

Ezzel szemben néhány példa a Horthy korszakra. Teller Ede és társai a szégyenletes numerus clausus ellenére magyar állampolgárként, magyar útlevéllel tanulhattak külföldi egyetemeken, és térhettek bármikor vissza szülőföldjükre. Hitler hatalomra jutását követően ugyancsak a magyar útlevél és állampolgárság tette lehetővé számukra, hogy bántódás nélkül elhagyhassák Németországot, majd Európát. Báró Thyssen-Bornemissza szintén magyar állampolgárként mentette ki vagyonát náci Németországból Hollandiába még a 30-as években, majd a világháború kitörésekor magyarként telepedett le Svájcban. A magyar állampolgárságnak igenis rangja volt a két világháború között. Ezt a szellemet követte és képviselte az 1990 óta kettős állampolgár Zwack Péter is, aki lemondott USA állampolgárságáról, hogy magyar nagykövet lehessen Washingtonban.

Stephen Elekes

 

 

 

 

Orbán tehet bármit, beárazták, a magyaroknak így is jó

Időről időre felvetődik, hogy Orbán Viktort gyakorlatilag azért nem lehet leváltani, mert a publikum már beárazta. Ismerik jól, tudják, hogy milyen, nem tud meglepetést okozni.

Ha kiderülne róla, hogy muszlim, és esténként együtt vacsorázik Soros Györggyel, hívei azt is elnéznék neki. Ha nyílt adásban piszkálná az orrát, és közben nagyokat böfögne, a rajongó ezért is odavolnának. Azt mondanák, hogy Gyurcsány csúnyábban böfög Orbánnál, és undorítóbban piszkálja az orrát. Ráadásul, gyakrabban vacsorázik Sorossal, mint a mostani miniszterelnök.

Orbánról sokan tudják, hogy jóval vagyonosabb annál, mint amennyit hivatalosan bevall.

És azt is tudják, hogy ez a vagyon nagyobb annál, mint ami törvényesen lehetne neki. A politikából ugyanis nem lehet ennyi pénze. Pontosabban: csak onnan lehet, de nem azért, mintha a legálisan szerzett jövedelme ilyen sok lenne. Orbánt olyan pénzek gazdagítják, amelyek nem tudni honnan, milyen forrásból érkeznek.

Tudják ezt róla a hívek is, de erre meg azt mondják, hogy hát a másikak is loptak. És akkor már inkább a miénk lopjon. Mert az mégis más, mint amikor idegenek teszik el a pénzünket. Multik, teszem azt, vagy magyarak mondott idegenszívűek.

Akik Orbánt nem kedvelik, ennél jobban már nem fogják utálni. A rajongók pedig akkor is a nemzet nagyját, a haza megmentőjét látják benne, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Kitartanak mellette a végsőkig. Ha Orbán élő adásban megölne valakit, néhányan biztosan csóválnák a fejüket és hümmögnének, de megmagyaráznák ezt is: annyi gyilkosság volt már a tévében, egy ide, vagy oda, nem oszt, nem szoroz.

Vagy, kiderülne róla, hogy nem annyira hűséges, mint azt tudni vélik. Hogy a feleségén kívül titokban más nőt is kedvel. De hát, mondanák erre a rajongók, férfi az olyan, aki legalább álmában ne randizott volna valamelyik szép és fiatal színésznővel?

Ha bebizonyosodna róla, hogy Svájcban, van bankszámlája? Na és, akkor mi van?

A Svájcban élő unokatestvéremnek (lányomnak, fiamnak, anyámnak, nagymamámnak – megfelelő aláhúzandó) is van svájci bankszámlája.

Ha elterjedne róla, mert a gonosz sajtó megszellőztetné, hogy időnként eljár a keze? Közöd? Egy-két pofon, még egyetlen gyereknek sem ártott. Minket is vertek a szüleink gyerekkorunkban, aztán bárki megnézheti, hogy milyen rendes, tisztességes emberré cseperedtünk. És az sem véletlen, hogy az egyik legismertebb magyar közmondás szerint a pénz számolva, asszony verve jó.

Ha naivak lennénk, azt is gondolhatnánk, hogy az övénél vonzóbb programokkal lehetne Orbánt legyőzni.

De hát, aki nála nagyobbat és hihetőbbet ígér (hazudik?) a választóknak, az minimum gazember. Azt akarjuk, hogy a mostani miniszterelnököt egy gazember taszítsa le a trónról? Tegye fel a kezét, aki azt akarja!

Na ugye!

Talán, ha bebizonyosodna róla, hogy éhezteti a kutyáját és földhöz vágott egy kiscicát. Na, akkor mindennek vége lenne, mehetne a levesbe. De hát miért tenne ilyet Orbán: nincs neki baja az állatokkal.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK