Minden politikus és politikai párt azt mondja, hogy a nemzetet fogja szolgálni. Felvirágoztatja az országot, lakóinak életét jobbá teszi. Soha még senki nem állt elő olyan programmal, hogy szavazzanak rá, mert ő majd tönkre teszi az országot. Lebontja a jogállamot, növeli a korrupciót, padlóra küldi az egészségügyet, az oktatást.
Senki nem azt ígéri, hogy megválasztása esetén lopni fog és csalni. Helyzetbe hozza családtagjait, rokonait és üzletfeleit, és a nemzet javait, szétosztja a csókosok között.
És a dolog azért működik, mert mindig lesznek elegen, akik elhiszik, hogy a jelölt tényleg a nemzetet fogja szolgálni. Felvirágoztatja az országot, lakóinak életét jobbá teszi. Eszükbe sem jut, hogy akire szavaznak, tönkre fogja tenni az országot. Lebontja a jogállamot, növeli a korrupciót, padlóra küldi az egészségügyet, az oktatást. Lopni fog és csalni, családtagjait, rokonait és üzletfeleit hozza helyzetbe, az ország javait pedig szétosztja a csókosok között.
Az emberek rendre megszavazzák azokat, akikben aztán csalódnak. Lehet, le kellene váltani az embereket és olyanokat választani helyettük, akik nem azokra szavaznak, akik tönkre teszik az országot. Lebontják a jogállamot, növelik a korrupciót, padlóra küldik az egészségügyet, az oktatást. Lopnak és csalnak, helyzetbe hozzák családtagjaikat, rokonaikat és üzletfeleiket, az ország javait pedig szétosztják a csókosok között.
Vagyis, velünk van a baj, emberekkel. Ha nem olyanokat választanánk, akik tönkre teszik az országot, lebontják a jogállamot, növelik a korrupciót, padlóra küldik az egészségügyet, az oktatást, mindemellett lopnak és csalnak, családtagjaikat, rokonaikat és üzletfeleiket hozzák helyzetbe, az ország javait pedig szétosztják a csókosok között, jobb lenne az életünk.
Nektek nemzeti konzultáció, nekünk parasztvakítás.
Nektek pénznyerőgép, nekünk a hazánk.
Nektek Wass Albert, nekünk Radnóti Miklós.
Nektek Horthy, nekünk a cipők a Dunaparton.
Nektek elüldözött egyetem, nekünk oktatás, tudás: a gyerekeink jelene, Magyarország jövője.
A ti világotok szolgákat akar, a miénk a közt kívánja szolgálni.
Ti szabadlábon vagytok, mi szabadok vagyunk.
Nektek Quaestor-ügy, Pasa Park, stadion, letelepedési kötvény, kaszinó, föld, trafik, helikopter, magánrepülőgép, és minden, ami mutyi.
Nektek kifizetőhely, nekünk egy olyan ország, ahol a gyerekeink velünk élnek, s nem menekülnének el előletek.
Nektek nagy és gondoskodó állam, nekünk szabad emberek okos, gondolkodó gyülekezete.
Nektek a csalás, nekünk a család.
Nektek a saját láb, nekünk a tehetség.
Nektek csókosoknak kiírt pályázat, nekünk valódi verseny.
Nektek a másként gondolkodó legyőzendő ellenség, nekünk ellenfél, akit vitában kell meggyőzni.
Nektek migráns, és terrorista, nekünk menekült és ember. Ti terrorveszéllyel riogattok, számunkra ti vagytok a terror és a veszély.
Nektek európai szintű egészségügy, nekünk hosszú várólisták, kórházi fertőzések, túlhajszolt orvosok és ápolók.
Nektek VIP-ellátás, mi nem meghalni akarunk a kórházban, hanem meggyógyulni.
Nektek a korrupció a kormányzás, nekünk az a meggyőződésünk, hogy nem szabad lopni.
Nektek Felcsút, nekünk Budapest, Miskolc, Szeged, Debrecen: az ország.
Nektek a kisvasút, a mi gyerekeinknek a nagy utazás. Ők nem csupán Bicskéig mennek, vagy Lovasberényig, számukra Anglia, Németország a végállomás.
Az Átlátszó.hu birtokába került egy szerződés mely szerint a Miniszterelnöki Kabinetiroda blogokat, bejegyzéseket figyeltet kulcsszavak alapján.
A Rogán Antal vezette tárca „hírportálok, blogok, a YouTube, a Twitter, a Facebook, és az orosz közösségi oldal, a Vkontakte felületein megjelent cikkeket, posztokat, bejegyzéseket figyeltet egy magáncéggel”. A hivatalos magyarázat szerint az álhírek terjedése ellen küzdenek. Az internetet figyelő szolgáltatást a Mediaradar Információs Ügynökség Kft.-vel írták alá havi nettó 862 900 forint értékben.
Mielőtt felületesen ítélkeznénk, és nekünk is jutna az eszünkbe, amire józan paraszti ésszel minden normális ember gondolna, vagyis, hogy a pártállam már megint terjeszkedik, ráadásul a személyiségi jogaink rovására, vegyünk vissza az amúgy jogos indulatainkból és próbáljuk meg a dolog jó oldalát is észrevenni.
Nem arról van szó ugyanis, hogy a kormány Rogán Antal minisztériumán keresztül megfélemlítené az újságírókat, a bloggereket, számon szeretné tartani, hogy mi a véleményük bizonyos dolgokról, úgymint a korrupcióról, a lopásról és minden másról, ami a miniszterelnökkel és környezetével kapcsolatba hozható.
Ha például az a kulcsszó, hogy helikopter, akkor a kormány nem azt vizslatja, kik azok, akiknek nem tetszik, hogy Rogán Antal helikopterrel utazott a családjával együtt Szabó Zsófi színésznő lakodalmára. Már csak azért sem, mert ahogyan azt Bencsik András (a Demokrata főszerkesztője, korábban a pártállami Népszabadság pártrovatának oszlopa) is megfogalmazta, ez nem urizálás, mert egy helikopter bérlését a középosztály tagjai közül bárki megengedheti magának. Vagyis, a kormány épp azért figyelteti az internetet, hogy a helikopterezés ne csak kevesek kiváltsága legyen, hanem minél több magyar számára váljék elérhetővé.
Ha teszem azt, az a kulcsszó, hogy magánrepülőgép, ebben az esetben nem arra kíváncsi a kormány, hogy kik azok az elvetemült hazaáruló Soros-Sargentini ügynökök, akik már megint olyanba ütik az orrukat, amihez semmi közük. Vagyis, hogy Orbán Viktor miniszterelnök miért magánrepülőgépen repked futballmeccsekre és időnként hivatalos tárgyalásokra, hanem azt szeretnék, ha a magánrepülőzés a mindennapok részévé válna, például olyan esetekben is, amikor beteg a cica és Amerikába vinnénk gyógyíttatni.
Kósa Lajos is lehet kulcsszó, valamint a vele szoros kapcsolatba hozható csengeri örökösnő. Vagy teszem azt, maga Rogán Antal és a letelepedési kötvények, Semjén Zsolt svédországi vadászatai. Vég nélkül lehetne példákat hozni arra, hogy a kormány miként szeretné még a mostaninál is jobbá tenni az emberek életét. Nem kell tehát azonnal a legrosszabbat feltételezni, amikor a Rogán Antal vezette minisztérium most napvilágra került szerződésére gondolunk.
Rogán és társai értünk figyelnek, nem ellenünk – aki ezt nem hiszi, annak utánajárnak.
Egy nap elteltével már lehet mérleget vonni arról, hogyan emlékeztek 1956-ra a magyarok. Nagyjából úgy, ahogyan szoktak. Külön a kormány, és külön az ellenzék szimpatizánsai.
Orbán Viktornak a Terror Háza előtt elmondott beszédéről röviden annyit lehet mondani, hogy a miniszterelnök hozta a kötelezőt. Mint ahogy a futballban, a győzelemre álló csapatnak a politikában sem érdemes kockáztatni. Tartani kell az előnyt, mert ahogy múlik az idő, az ellenfél úgy veszíti el a reményét a győzelemre.
Orbán tehát biztonsági beszédet mondott, amiben nem volt semmi új és meglepő. A kötelezőt viszont a tőle megszokott színvonalon hozta. A hívek egyben tartása a cél, hogy azok egyetlen percre se lankadjanak, de legalábbis a jövő tavaszi Európai parlamenti választásokig kitartsanak. Ennek megfelelően Brüsszel, Soros és Sargentini lett megjelölve ellenségként. Sokakban, akik nem eléggé ismerik a történelmet, még az a képzet is keletkezhetett, hogy nem az oroszok, hanem az említett trió verte le 62 évvel ezelőtt a forradalmat, ők vonultak be november 4-én a szovjet tankokkal Budapestre. Ezt tapsolták meg Orbán hívei, akik, ahogyan az elmúlt években megszokhattuk, szigorú személyi ellenőrzés (casting) után járulhattak a miniszterelnök színe elé.
Az ellenzék október 23-án kihozta magából a maximumot. Nem sok ez, mert sok lehetőség nem áll a rendelkezésükre, de azért voltak új momentumok is az ünneplésben.
A legelső az, hogy a pártok külön és együtt is ünnepeltek. Utóbbi nem vonatkozik a Jobbikra és az LMP-re, mely két párt nem vett részt a közös megemlékezésben. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de érdekességként érdemes megemlíteni, hogy e két utóbbi ellenzéki párt van mostanság a legnagyobb bajban: sorra hagyják el őket az ismert arcaik, az újak felépítése pedig még várat magára. A többi párt – legalábbis a saját lehetőségeihez képest – viszonylag elfogadható helyzetben van. Legalábbis abból a szempontból, hogy még a balhéiról, kibeszéléseiről ismert MSZP házatáján is csend honol, nincsenek ügyek, amelyek korábban jellemezték a szocialistákat.
Ezzel együtt, nem lehetett könnyű közönséget toborozni a közös ellenzéki tüntetésre. Nemcsak azért, mert sokakon apátia uralkodik, és egyre kevésbé hisznek abban, hogy Orbán és a Fidesz legyőzhető. De azért is nehéz közös megmozdulásokat szervezni, mert az ellenzék sokféle pártból, mozgalomból és emberből áll, akiknek ma gyakorlatilag egyetlen közös nevezőjük van: az, hogy elutasítják Orbán Viktort és a Fideszt. Ez a közös nevező, ami nem sok, bár talán nem is annyira kevés, mint sokan gondolnák.
Az MTI szerint néhány száz ember vett részt a Bem téri demonstráción, ám ez nem igaz: néhány ezren voltak, ami persze így sem jelentős, de jelenleg ez a realitás: ennyi emberrel sikerült elfogadtatni, hogy Orbán és a Fidesz leváltásához olyanokra is szükség van, akik sok mindenben mást gondolnak, mint ők.
Márki-Zay Péter, aki a rendezvény fő szónoka volt, sokakat képes megszólítani, de ugyancsak nem kevés azoknak a száma, akik a hódmezővásárhelyi polgármestert jobbikos (vagy annak vélt) kötődései okán elutasítják. A tüntetés felszólalói civilek és pártemberek hivatalosan a Hadházy Ákos által elindított európai ügyészséghez csatlakozás köré fűzték a mondanivalójukat, ám a tegnapi tüntetés túlmutatott ezen a konkrét célon. Arról (is) szólt, hogy meg kell találni azt, ami összeköti az egyébként különbözően gondolkodó embereket. Ez a közös gondolat pedig az, hogy az emberek nem kérnek a zsarnokságból és a korrupcióból. Ez a gondolat amúgy minden másnál jobban kapcsolódik 56 szelleméhez is, hiszen akkor is sokféle ember mondta ugyanazt, jelesül, hogy elég volt a zsarnokságból.
Sokan fanyalogtak az ellenzéki oldalon, hogy már megint nem történt semmi, de igazából nem is volt várható, hogy most ennél több történjen. Ami viszont látszik: az egyszer csúfosan lejáratott összefogás most új értelmet kapott, mert a politikai pártok rájöttek néhány igazságra. Ezek közül az első, hogy nem feltétlenül a pártok első embereinek kell megszólalniuk az ilyen rendezvényeken, mert őket már unják, és nem is mindig kedvelik az emberek. A másik tanulság, amit idén felismertek, hogy nem az amúgy összedolgozhatatlan programokat kell egymáshoz igazítaniuk, hanem meg kell fogalmazni olyan hívószavakat, amelyek sokféle embert képesek megszólítani. Ilyen például a korrupció elleni harc és az, hogy az emberek nem kérnek a diktatúrából.
Ezt ismerték fel az ellenzéki tüntetés szervezői és szónokai: hogy arra kell koncentrálni, ami összeköt, és nem arra, ami elválasztja őket egymástól.
Most már csak a neheze van hátra: ezt a sokak számára elfogadható „programot” kell minél többekkel megismertetni és rávenni őket a támogatásra. Nem mondunk újat azzal, hogy nem lesz könnyű. De megkerülhetetlen, mert ha az ellenzék valaha a siker reményében akar fellépni Orbán és a Fidesz ellen, akkor csak ez az egy út áll előttük és ezt kell választaniuk.
1956-ról számtalan alkotás született, könyvek, filmek színdarabok. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy ahány ember, annyi 56 év él a szívekben. Egy nap, amely – bárki bármit is gondoljon róla -, beleivódott a magyarok tudatába.
Voltak forradalmárok, és olyanok is, akik féltek a forradalomtól. Sokáig ellenforradalomnak hívták, mert sokan úgy is gondolták, hogy az volt. Idővel, később, cinikus közhellyel, „Októberi sajnálatos eseményekként” említették, a rendszerváltozást megelőző utolsó évben már népfelkelésnek is lehetett nevezni.
Ami a konkrét történéseket illeti: nagyjából tudjuk, hogy mi történt. Ismerjük az események menetét, azt, hogy ki, mikor, mit csinált, ám az összefüggések higgadt és tárgyszerű elemzése, valamint a tanulságok levonása még mindig várat magára.
A budapesti műegyetemisták békés tüntetésével kezdődött, akik 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, majd másnapra tüntetést szerveztek a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.
A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára – akit júliusban állítottak Rákosi helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot.
A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren a környező épületekből szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre, az áldozatok pontos száma nem ismert, de száznál többre tehető. 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó karhatalmi sortüzek. Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.
A Rákosi-diktatúra elhúzódó válsága által kirobbantott forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnyának kezében összpontosult, melynek központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP – Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott – első titkára. A forradalom napjait politikai pezsgés jellemezte: újjáalakultak a korábban megszűnt, vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.
A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, de a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt.
A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 11-e táján törte meg a szovjet túlerő.
Az 1956-os események számos áldozatot követeltek. A KSH adatai szerint az október 23. és január 16. között 2652-en haltak meg (Budapesten 2045-en), 19 226-an sebesültek meg (Budapesten 16 700-an), az országot mintegy 200 ezren hagyták el. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg, 51 pedig eltűnt.
A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte, koncepciós per után kivégezték a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert. Gimes Miklós újságírót, Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát, míg Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.
A rendszerváltozás után összeült első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án első törvényében az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1992 novemberében Borisz Jelcin orosz államfő magyarországi látogatása során az Országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért.
Hogyan lettél édes hazám, a gonosz mostohám? Ez a mondat jutott az eszembe, miután néhány nappal ezelőtt megszólított egy troll. Egy a névtelen, arctalan hozzászólók közül, akik abban lelik örömüket – vagy ez a munkájuk, hivatásuk – hogy másokat gyaláznak.
Azzal kezdte a tisztelt troll, hogy milyen jól írok. Kifejezően, hatásosan. (Megdicsért). És hogy idegenszívű vagyok, amiért ezt a képességemet nem a haza javára hasznosítom. (Belém rúgott.)
Írtam neki, hogy ami képességem van, azt mind a haza javára igyekszem hasznosítani. Azt szeretném ugyanis, hogy a hazám jobb hely legyen annál, mint amilyen most.
Azt válaszolta a troll, hogy én a haza árulóit szolgálom. Azokat, akik eladják Magyarországot, kiszolgáltatják külföldi érdekeknek.
Írtam neki, hogy idézzen tőlem egy ilyen példát. Egyetlen árva félmondatot, amiből arra lehet következtetni, hogy valakinek a szolgálatába szegődtem.
Példát nem hozott, mert hát honnan is hozott volna. Ehelyett megírta, hogy ez a mostani kormány a nemzet érdekeit szolgálja és mindenki, aki őket támadja, a magyarok ellen van, és rosszat akar a nemzetnek.
Írtam neki, hogy én is a magyar emberekért írok. Mert szerintem a magyar embereknek az az érdekük, hogy ez ország ne olyan legyen, mint amilyenné a mostani vezetői tették. És még kevésbé olyan, mint amilyenné tenni szeretnék.
Miért, milyen ez az ország? Nem állított a troll, hanem kérdezett.
Bátorításnak vettem a felszólítást, azt gondoltam, talán tényleg érdekli, amit válaszolok.
Hogy milyen ez az ország? Bezárkózó, múltba néző, hátrafelé nyilazó, írtam válaszként. Mindenkiben ellenséget sejtő, saját démonaival harcoló. Árvalányhajas, avítt, rosszkedvű. Ha nincs ellensége, keres magának. Bűnbakot kreál, ellenséget sejt mindenütt, ahelyett, hogy együttműködne.
Nem szabad behódolni másoknak, így a troll.
Nem szabad és nem is kell, írtam neki. Érvényesíteni kell az ország érdekeit. Az országnak az az érdeke, hogy szövetségeseink legyenek és barátaink. Hogy ne legyünk lesajnált páriái Európának. Ez a magyar emberek érdeke.
Tekintélyre van szükség, írta a troll.
A tekintélyt nem követelni kell, feleltem, hanem kiérdemelni.
Meg fogom bánni, írta, amiért ennyire hazafiatlan vagyok.
Ez utóbbit fenyegetésnek vettem, úgyhogy erre már nem is válaszoltam.
Rekordgyorsasággal, néhány óra leforgása alatt írta alá Áder János a lakástakarék-pénztárak állami támogatásának megszüntetéséről szóló törvényt. Nem szokott ennyire gyors lenni az államfő, korábban többnyire kivárta a törvényben előírt néhány napot, s volt olyan is, amikor a törvényt megfontolásara visszaküldte az országgyűlésnek. (Mely megfontolás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a parlament fideszes többsége valamilyen jelentéktelen, többnyire formai változtatással újra elfogadta a törvényt, s ezt követően az államfőnek már nem maradt mérlegelési lehetősége.)
Ezúttal azonban Áder a tőle elvártnál is gyorsabban cselekedett, így a kedden elfogadott törvény szövegét már másnap, azaz szerdán reggel ki is hirdethették a Magyar Közlönyben.
Áder János első hivatalba lépésekor azt nyilatkozta, hogy száz jó törvényből százat aláír, száz rossz törvényből pedig százat visszaküld a parlamentnek. Szerencséje volt Áder Jánosnak, hiszen szinte kizárólag jó törvényeket toltak elé aláírásra – ezt onnan lehet tudni, hogyha nem lettek volna jók a törvények, akkor azokat ígérete szerint nem írta volna alá.
Áder most annyira gyors volt, hogy hivatala még csak nem is mentegetőzött. Pedig ez utóbbi is előfordult, például, amikor a sokak által vitatott médiatörvény módosítását jóváhagyta, azt közölte a nyilvánossággal: nem tehetett mást, jogászai megvizsgálták a törvény szövegét, és mivel nem találtak rajta fogást, nem volt más választása, mint aláírni.
Most nem mondott semmit az államfő, csak rekordgyorsasággal aláírt. Állítólag azért kellett a szokottnál is gyorsabban lezavarni a lakástakarékok állami támogatását felszámoló törvényt, mert a kormány azt akarta, hogy annak hatályba lépéséig már ne lehessen új szerződéseket kötni. Ha ez így van, és ezt a feltételezést semmi nem cáfolja, akkor ebbe a folyamatba a törvényhozástól és a kormány működésétől elvileg független államfőt is bevonták. Csakis így fordulhatott elő, hogy Áder egyetlen napot sem várt, hanem amilyen gyorsan csak lehetett, aláírta a törvény szövegét.
Áder János elődje, a plágiumügye miatt dicstelen körülmények között távozó Schmitt Pál beiktatásakor azt mondta: ő nem fékje, hanem motorja kíván lenni a kormány működésének. Ennek megfelelően minden elékerülő törvényt gondolkodás és mérlegelés nélkül azonnal aláírt.
Áder idáig legalább a látszatra adott, futott néhány kört, mielőtt beadta volna a derekát. Ezúttal azonban gyorsan megadta magát – talán azt gondolta, így hamarabb túl van rajta.
Ma, október 16-án van az Élelmezés Világnapja. Mint más napokon, most is meleg ételt osztanak a rászorulóknak. Ünnepekkor és gyakran hétköznapokon is hosszú sorok kígyóznak ilyenkor az utcán – kilátástalanság, reménytelenség, szomorúság, amerre csak a szem ellát.
Valódi látványosság ez ma Magyarországon, csak idő kérdése, hogy az ételosztás belekerüljön a hozzánk érkező külföldi turisták bédekkereibe.
Szegénység van ma Magyarországon, nyomorúság. Politikailag inkorrektül ezt így mondják: rászorultság.
Az MTI nem szokott beszámolni arról, hogy hosszú sorokban állnak az ételre váró emberek. Erről se kép, se hang. Bizonyára nem akarnak ünneprontók lenni, de az sem kizárt, hogy szakmai szempontok vezérlik őket: számukra nem hír, hogy Magyarország szegény.
Talán mert a kereszténydemokrata Harrach Péter azt nyilatkozta néhány évvel ezelőtt, hogy sok gyerek azért megy el reggel éhgyomorral az iskolába, mert náluk életforma, hogy nem reggeliznek. Nyilván jó helyről tudja ezt, a környezetében sok nem-reggeliző gyerekkel találkozik. Ők mondhatták neki, hogy úri passzió náluk a rosszul táplálkozás. Nem azért nem esznek, mert nincs mit, hanem mert vigyáznak a vonalaikra.
Néhány éve Kriza Ákos, Miskolc fideszes polgármestereként, azzal utasította a vissza a krisnások ajánlatát, hogy húsvétkor ételt osztanának a városban, hogy náluk nincs erre szükség, menjenek oda ételt osztani, ahol igény van az ilyesmire.
Magyarországon ma már nem csak az szegény, akinek nincs fedél a feje fölött, vagy nincs munkája. Úgy is lehet szegénynek lenni, hogy az ember lakik még valahol, és dolgozik. Tisztes szegénységnek hívják az ilyet, pedig valójában ugyanúgy tisztességtelen, mint a nyomor.
Sokféle ember szokott beállni az ételre várók közé: régóta reménytelenek, és olyanok is, akik csak mostanában lettek azok. Nem csak a végleg leszakadtak, de olyanok is, akik még valamennyire tartják magukat. Viseltes, de tiszta ruha van rajtuk, és a gyerekeiken. Erre futotta, vasárnapi ebédre, vacsorára már nem.
Ezt nem akarja látni a hivatalos Magyarország, mert nem illik az általuk festett képbe. A gyereknek vásárolt 70 milliós budai lakásból belezavar a panorámába a Blaha Lujza téri sor, és a Dunakeszin, a miniszter szüleinek megfeszített munkájából összespórolt 167 millió forintos kulipintyó is fényévnyi távolságra van az ételre váró emberektől. A helikopterrel vidéki lagziba utazó minisztert, a kedveséről (azóta felesége) és annak családjáról bőkezűen gondoskodó jegybankelnököt is bizonyára mélységesen irrtálják az ilyen képek.
Ki magánrepülőn száll fölé, annak térkép e táj.
A vak is látja, hogy Magyarország jobban teljesít. Aki mást gondol, magára vessen, amiért a saját szemének hisz, és nem annak, amit mondanak neki. Tessék tudomásul venni: az, hogy emberek tömött sorokban ételre várnak, csupán egy kedves népszokás, nemzeti magyar hungarikum.
Tessék oszolni emberek, ne bámészkodjanak, nincs itt semmi látnivaló!
Magyarországgal kapcsolatban gyakran felmerül az az állítás, hogy Magyarország nem jóléti állam. A legkülönfélébb indokok és érvek hangoznak el ilyenkor, melyek gyakran megtévesztők lehetnek azoknak, akik nincsenek tisztában a fogalom valódi jelentésével és nem is akarják megismerni azt. Tartsunk mítoszirtást, lássuk, Magyarország valóban távol áll-e a jóléti állam fogalmától vagy megfelel-e annak.
A jóléti állam történelmi távlatból
Jóléti államokról a kifejezés modern értelmében a huszadik század eleje óta beszélhetünk. A huszadik század előtt sokkal inkább jóléti gondoskodásról beszélhetünk, mivel az állam, ha létre is hozott egyáltalán valamilyen szociális hálót, az csupán a társadalom egy elenyésző hányadának csekély mértékű szociális biztonságát segítette. Ezen kiváltságosok a magasabb rangú tisztségviselőknek, rokkant és harcképtelen katonáknak és a munkásság meghatározott rétegeinek, például a bányászoknak jártak. A munkásság nagyobb része és úgy amúgy a lakosság jelentős része nem élvezte a szociális háló biztonságot kínáló előnyeit.
Még a 19. században történt meg a nagy áttörés. A városiasodás révén a szegénység egyre inkább látható formában jelent meg. Ebben az időben az iparosodás hatásaként keletkezett társadalmi feszültségek a szervezett munkásmozgalmak és munkáspártok révén közvetlen módon politikai nyomást gyakoroltak a politikai elitre.
A társadalombiztosítási rendszer, mely megteremtette és megtestesítette a kiterjedt állami szerepvállalást, része lett a hétköznapi ember életének is. Az Otto von Bismarck nevéhez köthető társadalombiztosítási rendszer kiépítését 1880-ra datáljuk. A legfontosabb a bismack-i jóléti intézkedések sarokköve, az elsősorban iparban dolgozó munkásságra érvényes kötelező állami betegbiztosítás, e mellett a baleset és nyugdíjbiztosítás vált elérhetővé.
Később
a háborúk tanulságaiból tanult a politikai vezetés és megszületett az a felismerés, miszerint az emberek igénylik az állam által nyújtott jóléti és szociális intézkedéseket.
A háborús időkben még nem volt jellemző a nagy állami szerepvállalás és a szociális biztonság mindenki számára való elérhetővé tétele. A jóléti államok fénykorukat élték Európa szerte 1950 és 1975 között. A gazdasági növekedés a modern államokban szárnyalt és volt lehetőség a jóléti kiadások növelésére. A 70-es évekre azonban újabb nagy változás következett be. 1975 és 1980 között a válság uralta a közgondolkodást. A gazdasági bővülés lassulása, és az olajár robbanás életre hívta a neoliberális gazdaságpolitikát, amikor is a jóléti intézkedések tudatos leépítése valósult meg a szabadság és az önellátás nevében. Az egyéni boldogulás és az állam csökkenő szerepvállalása került a középpontba a nyugati demokráciákban. A rendszerváltást követően az addig szovjet-rendszerben működő államok, mint például Magyarország, nem csupán politikai ideológiájukban követték a nyugati trendeket, hanem gazdasági és a jóléti rendszerek szempontjából is alkalmazkodtak. Ennek következtében a kelet és közép európai poszt szovjet nemzetállamok sajátos jóléti rendszereket építettek ki, melyek leginkább a konzervatív és szociáldemokrata jóléti államok ismertetőjegyeit viselik magukon mind a mai napig.
Mi az a jóléti állam?
A jóléti állam fogalmi meghatározása nem egységes a szakértők között. Mint minden politikai töltettel és ideológiai meghatározottsággal rendelkező fogalom esetében, úgy a jóléti állam esetében is az a helyzet áll fent, hogy az ideológiai béklyók nem engedik, hogy egy mindenki által elfogadott definíció létrejöhessen.
Az egyik széles körben elfogadott értelmezés szerint a jóléti állam
„az állam felelősségvállalását jelenti a polgárok jólétének egy meghatározott szintjéért, amelyet a jövedelemtranszferek és a szociális szolgáltatások rendszere útján kíván biztosítani.”
Ez alapján a definíció alapján igyekszem a továbbiakban megvizsgálni, megállapítani azt, hogy Magyarország jóléti állam e vagy sem.
A jóléti államok tehát alapvetően nem azért azok amik, mert nem létezik szegénység vagy minden ember annyit keres, hogy probléma nélkül képes megélni és eltartani családját.
A jóléti állam attól jóléti állam, hogy az állam működteti a jóléti szolgáltatások rendszerét a közszektorokat valamilyen hatékonysági fokkal üzemelteti.
A felmerülő kihívások
A modern európai demokráciák legtöbbje hasonló, kihívásokkal néz szembe, már, ami a jóléti rendszereket és azok mechanizmusainak hatékony működését illeti.
Ezeket a kihívásokat a politikai vezetőknek is figyelembe kell venniük amikor a területet érintő döntéseket készülnek meghozni.
A kihívások megnehezítik a jóléti rendszerek működését, csökkentik a jóléti ellátórendszer működésének hatékonysági fokát.
Ilyen kihívások lehetnek demográfiai eredetűek, mint a népesség rohamos ütemben történő fogyása vagy elöregedése, de ide sorolnám a kivándorlással kapcsolatos problémákat is. A legtöbb fejlett európai ország küzd saját népességének elöregedéséből adódó problémákkal. Minél inkább elidősödik egy társadalom, annál nagyobb teher hárul az ellátórendszerre. A munkaképes aktív korú népesség egyre fogyatkozó bázisának kell fent tartania vagy csúnyábban fogalmazva eltartania a nyugdíjas korú népességet. Itt a munkaképes aktívkorú népesség elvándorlása csak tovább rontja az amúgy sem rózsás helyzetet. Ezen jelenségeknek köszönhető az időleges megoldások egész sora, melyek nem jelentenek végleges megoldást, sokkal inkább az ellátórendszerben bekövetkező problémák foltozgatására és félretolására adnak lehetőséget. A nyugdíj korhatár megemelése, a beszedett adók mértékének növelése jelennek meg legtöbbször, mint időleges megoldások.
A gazdasági eredetű problémák jelenléte is nyilvánvaló mindenki számára. A munkanélküliség az ország egyes régiói között tátongó bérkülönbségek nagy mértékben való előfordulása nem csupán gazdasági de társadalmi problémák egész sorát előlegezik meg, mint a szegénység mértékének növekedése, vagy a bérek különbségeiből adódó társadalmi törésvonalak.
A munkanélküliség jelensége nagy terhet ró az ellátórendszer működésére egyrészt azért, mert a munkanélküliekről gondoskodnia kell az államnak valamilyen mértékben és valamilyen formában, másrészt, minél kevesebb a munkavállaló, annál kevesebb bevétel folyik be az államhoz, melyek javarészt adók és járulékok formájában öltenek testet. Bevételek hiányában a szociális ellátórendszer pedig nem képes tartani a lépést a növekvő társadalmi igényekkel. Ehhez a problémához kapcsolódik az is, hogy minél alacsonyabbak a bérek, annál kevesebb pénzt költenek az emberek. Az élelmiszereket és minden fogyasztási terméket is adó terhel, mely adókból származó bevételek ugyanúgy az államhoz folynak be, mely bevételek egy meghatározott részét a jóléti szektorok fenntartására, fejlesztésére költik.
Egy politikai probléma
A szabad szemmel is könnyedén észlelhető problémák mellett, léteznek olyan politikai trendek, melyek meghatározzák vagy inkább megpecsételik a jóléti rendszerek, mechanizmusok fejlődését, javulását.
A politikusok nem hosszútávra terveznek. Általánosan négyéves választási ciklusokban gondolkodnak, mivel amint véget értek a választások már azon kell gondolkodni, hogy miként lehetne megnyerni a következőt.
Azzal, hogy a politikai vezetők ilyen ciklusokban gondolkodnak hozzátartozik az is, hogy a népszerűtlen de szükséges intézkedéseket előszeretettel halogatják vagy hárítják át egy következő kormányra a népszerűségük megtartása céljából.
A hosszútávú egészségügyi, oktatásügyi, nyugdíj vagy a szociális rendszert érintő reformok ezért nem is kerülnek előtérbe.
Egy-egy ilyen reform megvalósítása nem megy egyről a kettőre, több évbe is beletelhet, hogy az ilyen nagyszabású reformok megvalósulhassanak és jellemzően nagy anyagi áldozatokkal járnak.
A kormányokon átívelő célok és reformok ezért egyáltalán nem jellemzők.
Amennyiben egy kormány elkezd egy reformot és az ellenzék végig a kormány politikáját és tevékenységét kritizálja, úgy egy esetleges kormányváltás után az új kormány rá van kényszerítve arra, hogy valami újat mutasson, máshogy csináljon, mint az a politikai erő, amelynek kritizálásának köszönhetően jutott hatalomra.
Ez egy ördögi kőr melyből csak akkor tudnak kikecmeregni a politikai vezetők, hogyha nem a politikai haszonszerzés és a hatalom megszerzése, megtartása a legfőbb prioritásuk.
A választóknak való görcsös megfelelés kényszere, mely a demokratikus politikai rendszernek köszönhető, azt eredményezi, hogy a politikai haszonszerzés sok esetben felülírja a gazdasági racionalitást.
Egy jó példa lehet a társadalomnak való megfelelés esetét nézve Bajnai Gordon egykori miniszterelnök tevékenysége, akire a gazdasági válság hazai kezelése hárult. Egy ilyen válság kezelése talán az egyik leghálátlanabb feladat egy politikai vezető számára. Az adók emelése és a különböző megszorítások bevezetéséből az átlag választó csupán annyit lát, hogy nehezebb előteremteni a megélhetés feltételeit és kevesebb pénzből tud csak gazdálkodni.
Az a tény, hogy a megszorítások szükségesek egy válság kezelésében eltűnik és rejtve marad azoknak, akik nem foglalkoznak, gazdasággal vagy politikával.
Ennek is köszönhető Bajnai veresége a 2010-es választáson.
Összegezve tehát a politikusok érdekeltek abban, hogy a jóléti juttatásokat és a jóléti szektorok működését a társadalmi igényekhez igazítsák, különben veszélybe kerülhet megítélésük a választók szemében. Ezen a pontos metszi egymást a demokrácia és a jóléti állam.
A rendszerváltást követően végzett kutatások tanulsága is az, hogy a magyarok sokkal inkább társítják a demokrácia fogalmához a jólétet, mintsem a szabadságjogok széles tárházát.
Ennek elsődleges oka lehet, hogy a kádári gulyáskommunizmus évei alatt a szabadságjogok kevésbé voltak a középpontban és azok, akik nem lázadtak nyíltan a rendszer ellen, azok viszonylagos békességben élhettek. Ezért is volt nagy és fájdalmas pofon, amit a magyar társadalom elszenvedett a gazdasági átalakítás után. A várt és áhított nyugati jólét nem köszöntött be. Ez pedig visszavett a politikusokba és a demokráciába fektetett bizalomból. A magyar demokratikus berendezkedés a rendszerváltás óta küzd legitimitásdeficittel.
Magyarország, mint jóléti állam
Magyarországot hibrid rendszerként szokás leírni a jóléti szemszögből nézve. Ennek oka, hogy
a három domináns ideológiai forma közül, melyek a liberális, konzervatív és szociáldemokrata, egyikbe sem sorolható bele teljes bizonyossággal.
Magyarország túl sokat költ a jóléti rendszerre, túl magasak a beszedett adók és túl nagy az állami újraelosztás mértéke ahhoz, hogy liberálisnak lehessen nevezni, ahol az egyéni boldogulás és szabadság van előtérbe helyezve kisebb állami szerepvállalással karöltve, mint például az Amerikai Egyesült Államok esetében.
Szociáldemokratának sem lehet nevezni a magyar jóléti rendszert, hiszen nem az egyenlőség és a magas színvonalon történő szolgáltatásnyújtás az elsődleges szempont a rendszer működésében. Továbbá nem állampolgári jogon járnak a jóléti juttatások, mint például Svédországban.
Magyarország a konzervatív modellhez áll a legközelebb, ahol fő támpillérek a munka és a család. A legtöbb szociális jog munkához vagy státuszhoz kötött.
A jóléti juttatások mértéke függ az egyén jövedelmétől, e mellett a családos életforma meglététől. A családosok magasabb adókedvezményben részesülnek, pályázhatnak többféle programra, mely a gyermekvállalásban vagy otthonteremtésben nyújt segítséget. Természetesen ezek a kedvezmények és támogatások is nagy mértékben státuszhoz, munkához vannak kötve, így a szegényebb társadalmi rétegek, legalábbis Magyarországon kevésbé részesülnek ezekből. Politikai irányvonal és értékválasztás kérdése, hogy az állam, mely társadalmi rétegeknek kedvez.
A konzervatív vonalat erősíti a közmunkaprogram léte, mely segélyezés helyett viszont-szolgáltatást vár el a munkaerőpiacról kiszorult társadalmi csoportoktól. A családi pótlék összege is már évek óta nem emelkedett.
Magyarország már a szocializmus idejében is inkább a konzervatív jóléti államok körébe volt sorolható ezen állítás alapja elsősorban a munkaalapú társadalomban érhető tetten.
A központi költségvetés és a jóléti funkciók
Alapvetően a jóléti funkciókra szánt források az államháztartás kiadási oldalának több mint 55%-át teszik ki.
Ez annyit jelent, hogy az összes állami kiadás több mint 55%-a jóléti funkciók fejlesztését és működtetését foglalja magában.
A jóléti funkciók magukba foglalják a következő nagyobb kategóriákat:
-Oktatási tevékenységek és szolgáltatások
-Egészségügy
-Társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások
-Lakásügyek, települési és közösségi tevékenységek és szolgáltatások
-Szórakoztató, kulturális, vallási tevékenységek és szolgáltatások
A pontos kiadások GDP arányosan megtalálhatóak a költségvetésből kiragadott táblázatban.
Forrás:Költségvetés
A hagyományos jóléti államot veszélyeztető kihívások nálunk is megtalálhatóak, mint a kedvezőtlen demográfiai trendek, nagy arányú bérkülönbségek vagy a szegénység. Ezek a problémák viszont majd minden európai államban jelen vannak csak eltérő mértékben.
Tehát Magyarország jóléti államnak számít? A válasz egyértelműen igen. Akkor nem lenne az, ha semmilyen mértékben nem tartaná fenn a jóléti újraelosztás állapotát.
Nem költene semmit sem az egészségügyre, sem az oktatásra, nem léteznének a közintézmények, amik célja elsősorban nem a legmagasabb minőség biztosítása, hanem az, hogy olcsóbban biztosítja a szolgáltatásokat, mint a magánszféra a lehető legnagyobb társadalmi lefedettség mellett.
Most, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az állam többet is fordíthatna a jóléti funkciókra, de ezt nem teszi, mert más szektorokat részesít inkább előnyben, láthatjuk, hogy
inkább értékválasztás függvénye, mintsem a gazdasági teljesítőképesség gyengülésének trendje az, hogy mennyit költ az állam állampolgárai jólétére és a szociális biztonság alapjainak megteremtésére.
Decens hölgyek és urak gyülekeztek pénteken este egy óbudai vendéglőben. Egy húsz évvel ezelőtti eseményre, egykori munkahelyük, a Kurír megszüntetésére emlékeztek.
A Kurír bezárása volt az első a sorban. Amolyan ujjgyakorlat a hatalom részéről, előjáték a Népszabadság, a Metropol, a Magyar Nemzet bezárásához.
Ma húsz éve, 1998. szeptember 30-án (akkor szerdára esett) jelent meg a Kurír utolsó száma. A megszűnés tágabb előzménye, hogy 1998-ban kormányváltás volt Magyarországon. Orbán Viktor lett a miniszterelnök, aki már akkor sem lelkesedett a szabad, tőle független sajtóért.
Október elsején még megjelent egy különszám, amelyet közösségi adományokból finanszírozott a szerkesztőség.
A közvetlen előzmény pedig az, hogy a lap szeptember 30-án cikksorozatot harangozott be az olvasóinak: oknyomozó riportereink az akkori (és mostani) belügyminiszter, Pintér Sándor, valamint a sajtóban csak bombagyárosnak nevezett Dietmar Clodo üzleti kapcsolatairól ígértek cikksorozatot. Ez az írás volt az utolsó csepp a pohárban, a cikksorozatnak csak az első része jelenhetett meg.
A szakmai körökben minőségi bulvárlapnak nevezett Kurírnak utolsó éveiben a Postabank volt a tulajdonosa. A Postabank akkor már döntően állami tulajdonban volt, így Orbán miniszterelnök megtehette, hogy utasítsa a menedzsmentet, hogy szüntesse meg az újságot.
A lapot kiadó P&B Média nevű céget akkor Németh Péter vezette, őt bízták meg azzal, hogy jelentse be: megszűnik a Kurír. Ő azonban ezt nem vállalta, ezért lemondott posztjától. Így végül a Postabank egyik vezető munkatársa, bizonyos Kőhalminé hívta össze a szerkesztőséget szerdán, a kora délutáni órákban és közölte a munkatársakkal, hogy másnap már nem jelenik meg az újság.
És akkor most jusson eszünkbe, amit az ember, aki még sohasem hazudott, a Sargentini-jelentés Európai Parlament-i vitájában mondott: „Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint a miénk.”
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
