Vasárnap parlamenti választások tartanak Olaszországban. Három tömbnek van kisebb-nagyobb esélye, hogy elérje a 40 százalékot, amivel már kormányzó többséget lehet összehozni: a Matteo Renzi vezette balközépnek, a Silvio Berlusconi vezette jobbközépnek és a Luigi Di Maio vezette Öt Csillag Mozgalomnak (M5S).
1979-ben jártam először Rómában, amikor még Giulio Andreottiék vezették a kereszténydemokratákat, Bettino Craxi volt a szocialisták üstököse és Enrico Berlinguer, a kommunisták főtitkára.
A második világháború utáni Olaszországban egymást váltogatták a kormányok. Egy alapelv viszont sziklaszilárd volt: minden áron meg kellett akadályozni, hogy a Moszkvához akkor még hű olasz kommunisták, Nyugat-Európa legnagyobb és legsikeresebb kommunista pártja hatalomra kerüljön. Minden eszközzel. Erről talán a CIA aktáiban is lehetne találni érdekes olvasmányt.
A hidegháborús szemben állás egyik következménye volt ez:
tényleg öngyilkosság lett volna egy szovjetbarát csapatot kormányba emelni.
Annak ellenére, hogy az olasz szavazók óriási hányada nem így gondolta.
1978-ban Berlinguerék már szakítottak Moszkvával és létrehozták az eurokommunizmust, amelynek pártjai már mindenben megfeleltek a liberális demokrácia követelményeinek. A PCI a népszerűsége csúcsán volt, Aldo Moro kereszténydemokrata kormányfő már előkészítette a Történelmi Kompromisszumot, amely a kommunistákkal való együtt kormányzást alapozta volna meg. A szélsőbaloldali Vörös Brigádok azonban keresztül húzták annak a szándékát, hogy egy „nemzetmentő nagykoalíció” alakuljon meg.
Elrabolták és meggyilkolták Aldo Morot.
Annak ellenére, hogy Berlinguerék élesen elítélték a Vörös Brigádokat, a kommunista párt népszerűsége csökkent. 1979-ben emiatt alig, de veszített a kereszténydemokratákkal szemben.
Berlinguer a választás éjszakáján a párt római székházának erkélyéről szólt lelkes, de csalódott híveihez. Mi, tudósítók meg már Bettino Craxi után loholtunk, akinek nem túl jelentős szocialistái a kommunisták kudarcából tudtak politikai tőkét kovácsolni és a nyolcvanas évek végéig Craxi (többször volt miniszterelnök) az olasz politika legjelentősebb figurájává vált. Nem utolsósorban egyik nagy barátja, a médiamágnás Silvio Berlusconi segítségével. Karrierje korrupcióba fulladt és a bírósági ítélet elől Tunéziába szökött (1994).
De akkor már megkezdődött a botrányoktól még hangosabb és színesebb Berlusconi korszak.
A leggazdagabb olasz a II. világháború utáni Olaszország leghosszabb ideig hivatalban levő miniszterelnöke volt. Három alkalommal töltötte be ezt a tisztséget: 1994-től 1995-ig, 2001-től 2006-ig, majd 2008-tól 2011-ig. A Forbes magazin szerint 11 milliárd amerikai dollárra rúgó vagyonával Olaszország leggazdagabb embere, a világon pedig a 37. Többször is börtönre ítélték, de a kora miatt nem kellett bevonulnia.
2011-ben történt lemondása után, most 82 éves korában aktivizálódott ismét és egy jobbközép koalíciót irányít: pártja mellé szegődött a bevándorlóellenes Északi Liga és
a szélsőjobbos Olasz Testvériség, amelynek vezetőjét a minap fogadta a magyar miniszterelnök, igen szívélyesen.
A gyűlölet és a hazugság jellemzi az olaszországi kampányt – így összegez a Der Standard osztrák lap. A bevándorlóellenes kampánynak máris megvan a hatása: az olasz lakosság körében – pár hónapja ez még elképzelhetetlen lett volna – 19 százalékra emelkedett azoknak az aránya a közvélemény-kutatások szerint, akik szimpatizálnak Benito Mussolinivel, az országot a második világháborúba kormányzó fasiszta diktátorral.
Úgy tűnik azonban, hogy aligha lesz igazi nyertese az olasz választásoknak. Előrejelzések szerint Berlusconiék nem érik el a kormányzáshoz szükséges 40 százalékot, a legerősebb egyedi párt viszont a populista Öt Csillag Mozgalom lehet, de kérdés ki állna össze velük. Ha az Északi Liga leválna Berlusconiéktől és csatlakozna az Öt Csillaghoz, akkor meg megjósolhatatlan lenne az olasz politika. Nem tudni maradna-e a több Olaszország (a több Európa helyett) jelszó és vajon tényleg kitoloncolnának 500-600 ezer menekültet/bevándorlót?
Mindenestre bájosan megejtő az egyik magyar kormányoldal aggodalma:
„Az a kérdés, hogy az olaszoké marad-e Olaszország”.
