Az Orbán-rezsim dinamikus diktatúra, amelyben a hatalmi eszközök megválogatását az alkotmányozó többség megtartásának érdeke vezérli.
A sajtó, ahogy az ellenzéki pártok, a bíróságok vagy egyáltalán az emberi jogok, tehát a formális demokrácia intézményrendszere, de az adó- és családpolitika, az oktatás- és külpolitika stb. is mind ebből a szempontból értelmezendők. Viszont ha ebből a szempontból értelmezzük őket, világos, hogy a rezsimet választáson nem lehet legyőzni a nagyhatalmi kontextus most elképzelhetetlen megváltozása nélkül.
Az ellenzéki bábozás és a jól kalibrált, orbánilag gondozott pártrendszerbe vetett illúzió, amelyet láthatóan nem tud elereszteni a közvélemény, az ellenzéki pártok pedig táplálják az „előválasztásokkal”, a TV-kben tett magas röptű fecsegéssel és „utolsó csepp” demonstrációkkal, a rezsim életének szerves része, és tartanak addig, amíg ez hozzájárul a kétharmadhoz, de minimálisan nem veszélyezteti a robusztus (a hatékony ellenzékiséget gátló) többséget.
A „hibrid rezsim” vagy a „kompetitív autoritarianizmus” rendszertani kifejezéseket megtévesztőnek tartom, nemcsak mert azt sejtetik, a politikai versenynek bármi értelme van (holott nincs: ami versenynek látszik, az az ellenállás erejének folyamatos szondázása és elterelése), hanem mert állandósult formákat sugallnak, pedig az orbánizmus lényege a dinamikus változás, a formák applikációja a végső cél, az ellenőrizhetetlen hatalom érdekében. Ez azonban azt jelenti, még messze nem tartunk a végén, és ha majd egyszer tartósan erősödik a nyomás a rezsimen – ami be fog következni a versenyképtelensége, élősködése és az extraktív természetéből következő forrásfelélése miatt – akkor máig még nem alkalmazott eszközökhöz fog nyúlni.
Konszolidálódni nem tud, ennek megfelelően folyamatosan radikalizálódik az eszközök alkalmazásában. Szerintem véres vége lesz.
