Az Egyesült Államok 240 éves történelmében még sohasem fordult elő, hogy egy elnök akkora gyűlölettel a hangjában beszéljen elődjéről, mint ahogy Donald J. Trump mocskolja Barack Obamát. Noha a hatalomra kerülő elnökök rendszeresen bírálják elődjük gazdaságpolitikáját (különösen, ha az a másik párthoz tartozik), mindeddig senki nem ugrott neki elődjének az országhatárokon, az óceánon túl. Ahogy Amerikában mondják, „a politika megáll a vízparton”.
Annak a politikai hagyománynak azonban, amely kompromisszumkeresésre ösztökélte a két nagy párt vezetőit, hirtelen vége szakadt, amikor Obama letette a hivatali esküt. A szélsőjobb egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy egy feketebőrű ember vezesse Amerikát – még ha annak az édesanyja fehér nő volt is.
A politikai intoleranciának ezt a szörnyetegét lovagolta meg a New York-i ingatlanmágnás 2015 júniusában és ennek a „szárnyas lónak” a hátán került hatalomra – a választók egy kisebbségének a szavazatai alapján. Noha elődje a lehető legméltóságteljesebben viszonyult hozzá a választások és a beiktatás között, Trump már másnap sutba vágta a tisztességet és azóta is folyamatosan becsmérli elődje minden húzását.
Azok között is a legtöbbet gyalázott politikai fejlemény az Obamacare néven elhíresült betegbiztosítási reform, amely 80 év sikertelen liberális-progresszív igyekezeteit beteljesítve jogot biztosított minden amerikai állampolgárnak (és letelepedési engedéllyel rendelkező külföldinek), hogy biztosítást vásároljon magának a legdurvább profitcélzatú akadályok eltörlésével. Trump már hivatalba lépésének első napján legelső elnöki rendeletébe foglalta, hogy a Betegvédelmi és megfizethető egészségügyi ellátásról szóló törvényt hatályon kívül kell helyezni, addig pedig „minden törvényes eszközzel” hátráltatni kell annak működését.
A jobboldal „Hatálytalanítani és helyettesíteni!” mantrája azonban sokkal korábban megszületett a republikánus törvényhozók köreiben: alig néhány nappal azután, hogy Obama 2010. március 23-án aláírta az eredeti törvényt, miután azt a kongresszus mindkét háza, kizárólag demokrata szavazatokkal, megszavazta. 2011 januárjában azonban jobboldali többség került a képviselőházba, majd 2015 januárjától a szenátusba is, és a republikánus vezetőség a legkülönbözőbb manőverek és törvényjavaslatok formájában több, mint 60 alkalommal próbálta meg eltörölni a törvényt, vagy legalább meghiúsítani annak teljes életbe lépését.
Amíg azonban Obama lakott a Fehér Házban, folytonos vétófenyegetés hárított el minden ellenigyekezetet. Idén január 20-a óta viszont a hatalom mindhárom ága (a kongresszus, a végrehajtó szervek és a legfelsőbb bíróság is) konzervatív kézen van. Ezért indultak, a gátlástalan milliárdos elnökkel az élükön, immár reális kilátásokkal, döntő ütközetre a törvény ellen a nagytőke megátalkodott kiszolgálói.
De még a hatalom teljes birtokában is többszöri nekifutásra volt szükség ahhoz, hogy titkos tervezetek sokaságán és még titkosabb „lócsiszáralkuk” (amerikai politikai zsargon arra a módszerre, amikor egy kongresszusi vezető valamilyen különegyezséget köt néhány taggal, hogy azok – akár saját meggyőződésük ellenére is – megszavazzanak egy fontos javaslatot) sorozatán át eljussanak a végső szavazásig. Ilyen botrányos előzmények után, péntek hajnali háromnegyed kettőkor, a szenátusban három republikánus tag józan belátásának köszönve (egyelőre) elbukott a kevésbé szerencsés amerikaiak tízmillióit kisemmizni igyekvő törvényjavaslat.
2010 óta az amerikai politikai csatározások jelentős része e körül a törvény körül forog. Így hát érdemes emlékeztetni arra, honnan eredt és mit is hozott az Obamacare (a care szó gondoskodást, ellátást jelent), ha már a másik politikai tábor mindent megtett, hogy eltörölje.
Az Egyesült Államokban 2010-ig nem létezett kötelező betegbiztosítás (miközben a gépkocsi-felelősségbiztosítás természetesen kötelező). Az amerikaiak döntő többsége munkaadójának belátására és hajlandóságára van bízva ahhoz, hogy magának és családtagjainak biztosítást vegyen a cégen keresztül. Legtöbbjüknek nincs választási lehetőségük – amit a gazda kínál, azt vagy elfogadják, vagy nem. De mivel a munkaadókat sem kötelezi erre senki, sokhelyütt nem is nyújtanak semmilyen lehetőséget, különösen a kisebb cégeknél és az alacsonyabb munkahelyeken. Egyéni biztosítást lehetett ugyan kötni, de csak csillagászati összegekért és általában hátrányos feltételek mellett.
A biztosítók ugyanakkor teljesen legálisan elutasíthattak bárkit, akinek valamilyen komolyabb betegsége volt vagy éppen megbetegedett. Továbbá meghatározhatták, hogy egy évben mennyit hajlandók maximálisan fizetni, és azt is, hogy a biztosított egész élettartama alatt mennyit vehet igénybe. Aki azt túllépte, annak befellegzett: a magáncsőd, hajléktalanná válás, sőt öngyilkosság is nem egyszer volt egy-egy súlyosabb betegség következménye.
Mindebből kifolyólag körülbelül 50 millió amerikainak nem volt biztosítása. Közöttük sok fiatal és egészséges embernek, akik nem voltak hajlandók pénzt költeni olyasmire, ami egyelőre nem kellett nekik. Ezzel azonban terhelték a többiek számláját is, hiszen ha a kockázati közösség sokkal több betegből áll, mint egészségesből, akkor mindenkinek nagyobb lesz a hozzájárulási kötelezettsége. Ráadásul a sürgősségi osztályokon azokat is el kellett látni, akiknek nem volt biztosításuk – és azt a társaságok természetesen a biztosítottak terhére írták.
Létezik ugyan két szociális alapú betegbiztosítási program Lyndon Johnson demokrata elnök idejéből: a Medicare a 65 évnél idősebbek, valamint a Medicaid a legszegényebbek ellátását biztosítja. Az utóbbira való jogosultság államonként változik és összetett kritériumrendszer szerint alakul, de köze van a szegénységi határhoz is, amely 2015-ben egy négytagú család esetében kb. 24 ezer dollár volt. A harmadik nagy rendszer a fegyveres erőkben szolgáló, illetve az onnan kilépő veteránokat látja el. Mindenki más magára volt hagyatva, ha nem jutott hozzá betegbiztosításhoz a munkaadóján keresztül.
Az évtizedek óta folyó megoldási kísérletek utolsó előtti változata Bill Clinton elnökségének elejéről származik, amikor Hillary Clinton vezetésével és szakértők egész seregének a bevonásával kidolgoztak egy tervezetet. Annak törvényre emelése azonban a biztosítóipar több, mint százmillió dollárt bevető lobbikampánya nyomán gyorsan meghiúsult. Annak kapcsán indult be a Hillary-ellenes gyűlöletkampány is, hiszen a jogásznő-elnökfeleség olyasmire vállalkozott, amit a konzervatív jobboldal és az érdekelt nagytőke alapból elutasít.
Obama sokat tanult az utolsó demokrata előd kudarcának leckéjéből, és arra az alternatívára alapozta reformprogramját, amit a Clinton-terv ellen három republikánus szenátor 1993-ban kidolgozott. Az volt egyébként az alapja Mitt Romney republikánus kormányzó Massachusetts államban 2006-ban bevezetett általános biztosításának is. Joggal remélte hát az eleinte pártfelettiségre törekvő Obama, hogy képes lesz együttműködést csiholni a politikai szekértáborok között.
Hogy nem úgy történt, azt a republikánus vezetők akadályozták meg, akik már Obama első beiktatásának napján harci szövetséget kötöttek ellene, majd 2009 őszén megtiltották az említett három kollégájuknak, hogy együttműködjenek az akkori demokrata többséggel. Néhány további kétpárti próbálkozás kudarca Obama után úgy döntött, hogy inkább a biztosítókkal, a kórházakat fenntartó cégekkel, valamint az orvosi szakegyesületekkel egyeztet, és az azokkal kidolgozott elvekre támaszkodva fogadtatja el a törvényt. Több hónapos előkészületek, egyezkedések és kompromisszumok, valamint párton belüli győzködések után 2010 márciusában (kizárólag demokrata szavazatokkal) meg is született az Obamacare-törvény – de rögtön utána az azt „hatálytalanítani és helyettesíteni” felesküvő ellenfél eltökéltsége is.
A legutóbbi választási kampányban Trump egyszerűen meglovagolta az Obamacare ellen pangált közvéleményt, idén januártól pedig a republikánus teljhatalmat. Csakhogy fogalma sem volt arról, milyen politikai akadályok várják a szándék megvalósítását, illetve, hogy mennyire teljesíthetetlen ígéretet tett közben arra nézve, hogy senki nem veszíti el biztosítását, hogy olcsóbbá válnak a csomagok, és közben minden törvényes kötelezettséget megszüntetnek: Eltörlik mind az 50 alkalmazottnál többet foglalkoztató munkaadók kötelességét biztosítás-kínálatra (egy 8 százalékos járulék fejében), illetve minden adófizető kötelességét a biztosításvásárlásra (amit évi 695 dolláros büntetéssel lehet kiváltani). A legfontosabb ígéret azonban az évi több százezer dollár felett keresők különadójának, valamint a szuperluxus-biztosítások megadóztatásának az eltörlése volt.
Trump már maga is elismerte tévedését, amikor egy óvatlan pillanatban kibökte: „Senki nem tudta, hogy az egészségügyi ellátás ennyire bonyolult!” Ez a mondat eleve tudatlanságra utal, hiszen mindenki tisztában volt ezzel a ténnyel, csak éppen a politikában járatlan jelölt nem volt hajlandó azt elhinni. Ennek ellenére Trump folyamatosan ugratta Twitter-üzenetekben a republikánusokat, hogy minél előbb hatálytalanítsák az Obamacare-programot.
Az egymás után születő képviselőházi és szenátusi tervezetek szakmai elemzése azonban egy republikánus kongresszusi költségvetési igazgató irányítása mellett is megmutatta, hogy minden igyekezet 15-32 millió polgár biztosítását szüntetné meg néhány éven belül, ötszörösére emelné az idősek biztosítási költségeit a fiatalokéhoz képest, és még jobban ellehetetlenítené a szegények biztosíthatóságát. Az újabbnál újabb elemzések egyre nagyobb ellenállást váltottak ki az érintettek körében, olyannyira, hogy a korábban népszerűtlenné manipulált Obamacare országos támogatottsága kétszeresére nőtt a hatálytalanítási javaslatokkal szemben. A republikánus törvényhozók már a húsvéti szünetben dühös polgárok százaival szembesülhettek választói gyűléseiken, sőt a Kapitólium épületében is elszánt mozgáskorlátozottak kerekesszékezték körbe a törvényhozók irodaajtajait, nem rettenve vissza a kínos letartóztatások tucatjaitól sem.
A végeredményt ismerjük. Mitch McConnell, a szenátus minden hájjal megkent republikánus munkaelnöke több procedurális akadályt leküzdve a múlt héten végre napirendre tűzte a legeslegutolsó hatálytalanítási kísérletet. A titokban megírt tervezetet éjjel tízkor tette közzé az éjfél után egy órára kitűzött szavazáshoz. Az elképzelés az volt, hogy a szenátus megszavaz egy „sovány hatálytalanítást”, amiből aztán a képviselőházzal való egyeztetés során zárt ajtók mögött majd kikerekítenek egy – konzervatív szempontból – elfogadhatóbbat. Csakhogy ekkor három jobboldali szenátornak is elege lett. Susan Collins Maine-i és Lisa Murkowski alaszkai republikánus ellenszavazatát előre sejteni lehetett, de ők ketten csak 50:50-re egyenlíthették volna ki a „mezőnyt”, ami után a teremben várakozó Mike Pence hiperkonzervatív alelnök szavazata eldöntötte volna a harcot.
Csakhogy az utolsó pillanatban a szavazatszámlálókhoz lépett John McCain arizonai szenátor – akit egy héttel korábban agydaganattal diagnosztizáltak, de műtétje ellenére visszatért Washingtonba erre az alkalomra –, és lefelé fordított hüvelykujjával elásta saját pártja hét éve tartó igyekezetét. Amikor McCain a késő éjszakában kilépett az épületből, újságírói kérdésre, hogy vajon miért szavazott nem-mel, egyszerűen csak így válaszolt: „Mert ez volt a helyes döntés.”
A politikai harcnak természetesen nincs vége. Trump szerint az Obamacare annyira „katasztrofális”, hogy „önmagától össze fog omlani”, és akkor majd a demokraták fordulnak a republikánusokhoz könyörögve, hogy együtt „mentsék meg a népet” a következményektől. Nos, az elnöknek és kongresszusi csatlósainak megvan az eszköztáruk ahhoz, hogy éppen ilyen végkimenetelt csiholjanak. Az új biztosítási rendszer működése ugyanis jónéhány alrendszer hatékonyságától függ. A szövetségi kormány fontos adminisztratív és koordináló szerepet játszik a szabályok betartatásában. A kongresszusnak költségvetési feladatai vannak a program működtetésében. Az egyes tagállamoknak pedig meg kell(ene) szervezniük a Medicaid kiszélesítését és a helyi biztosítási piacot. A biztosító társaságoknak pedig jelen kellene maradniuk minden piacon (az egész rendszer abszurd földrajzi felaprózottság mellett működik), hogy az utóbbi egyáltalán piacnak legyen nevezhető.
A rendszer azért ennyire bonyolult, mert még Obamának sem sikerült saját pártját rávennie arra, hogy egy egységes mechanizmust vezessen be, vagy legalábbis olyat is lehetővé tegyen, amilyen a világ összes fejlett kapitalista államában szinte magától értődik. Így aztán túl sok jóindulattól vált függővé a siker – márpedig abból van a legkevesebb. Jelenleg az amerikai politikai rendszer jelentős része – az egész szövetségi hatalom és a kormányzók több, mint fele – abban érdekelt, hogy megbuktassák az Obamacare-t, és újra a profithajhászás vásárterévé tegyék a brutális szabadpiacnak kiszolgáltatott emberek egészségügyi ellátását.
Az öt legnagyobb biztosítótársaság körülbelül ötven milliárd dolláros évi profitot termel. Ezt próbálta Obama és pártja megnyirbálni a minél kiterjedtebb egészségügyi ellátás biztosítása érdekében, még akkor is, ha közben kénytelen volt jelentős engedményeket tenni a tőkét képviselő nagyrendszereknek. Most viszont ezt a profitot igyekszik még növelhetőbbé tenni a republikánus politikum túlnyomó része Trumppal az élén, miközben álszent és képmutató meséket adagol a nyilvánosságnak az Obamacare működésképtelenségéről. Noha a politikai rendszer egyelőre képes ellenállni az elnök dilettáns igyekezeteinek és a kongresszus tagjaira való polgári nyomás formájában meghiúsítani a brutális és elkapkodott hatálytalanítást, a kisemberek érdekei elleni összehangolt tőketámadást (a Trump-kormányzat tele van a Wall Street képviselőivel!) csak egy széleskörű népi ellenállás lenne képes hosszú távon kivédeni.
Purger Tibor (Washington)
Szabad Magyar Szó
Elkészítette a Global English Editing azon könyvek listáját, amelyek a leghíresebbek egy-egy adott országban játszódók közül.
