Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.
Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.
Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!
Ha kíváncsi a megoldásra, kattintson ide!
Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagyharang.
Bolondok azok a városok, melyek arról panaszkodnak: „Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török.”
Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc, s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodék az egyik, ott csak egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik sem lakott, oda mind a három eljárt epret szedni.
Szepes vármegyének emlékezetes alispánja volt Görgey Pál a Thököly-féle időkben. Rossz, bizonytalan világ volt. Hétfőn még a labanc volt az úr, szerdán már a kuruc parancsolt. Tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze. Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.
Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.
Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.
Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái.
A Helységnévtárban következő két sor foglaltatik Szelistyéről: »Szelistye, Szeben megyében, szelistyei járás, 3750 lakos, 1064 ház, tsz. Nagyszeben, jb. helyben «.
Ötödfél-száz évvel előbb, Szilágyi Mihály őnagyságának gubernátorsága idején még nem lehetett volna ennyit írni Szelistyéről. Akkor még nem volt annyi lakosa, se vasútja, se távíró drótja, se méhköpűje, s postakürtje. Hanem azért mindezekből a felsoroltakból egy sem az, ami hiányzott, valamint most se tudja még a Helységnévtár a legbecsesebbet, amije van.
Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel koncipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kancellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást, s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.
A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.
Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, amely szivarjaink füstjéből szövődik, s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.
Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei, Klára feleségéhez intézve, kezdtek megjelenni a Pesti Hirlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok, s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról írt karcolataimmal, többé nem is gondolt.
Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól írt, de mindegy – hogy mer mégis írni? Jól írni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad.
Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?
Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.
Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.
Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.
Egy napon, amikor Micimackónak semmi más dolga nem akadt, az jutott eszébe, hogy most tenni kellene valamit. Elment tehát Malackához, hogy meglesse, mit csinál Malacka. Még havazott, amikor Micimackó a zúzmarás erdei házat elérte. Arra gondolt, hogy Malackát a kandalló előtt találja, amint éppen csülköcskéit melegíti.
De nagy meglepetésére tárva-nyitva találta az ajtót, és minél tüzetesebben pislogott befelé, annál kevésbé találta Malackát odabent.
Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös – akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.
Nektek nyugodtan megmondhatom: ez a dolog Emillel teljesen váratlanul ért. Tulajdonképp egészen más könyvet akartam írni. Olyan könyvet, amelyben a tigriseknek rémületükben a foguk is vacog, a datolyapálmák kókuszdiói pedig lúdbőrösök az iszonyattól. Szerepelt volna továbbá egy petrezselyem nevezetű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány, aki átúszta a Nagy- vagy Csendes-óceánt, hogy Amerikában, a Drinkwater-cégnél egy fogkefét vásároljon. A kis kannibál lánynak természetesen csak a keresztneve lett volna Petrezselyem.
Május 35-én történt. És így természetesen nem csoda, hogy Ringelhuth bácsi semmin sem csodálkozott. Ha egy héttel előbb esnek meg vele ugyanazok a dolgok, amelyek ma megestek, bizonyára arra gondol, hogy két-három kereke hiányzik vagy neki, vagy a földgolyónak. De május 35-én az ember a legrosszabbra is el lehet készülve.
Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. – A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; – itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá.
Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.
Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.
Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.
1672. augusztus huszadikán Hága városa – amely olyan eleven, olyan fehér, olyan kacér, mintha csak minden napja vasárnap volna -, Hága városa, amelynek árnyékos a parkja, amelynek lombos fái gótikus épületekre borulnak, és széles csatornáiban mint tükörben nézegetik magukat a tornyok szinte keleties kupolái, Hága városa, a hét egyesített tartomány székhelye, arra ébredt, hogy siető, lihegő, izgatott polgárok piros és fekete áradata hullámzik végig valamennyi ütőerén, s tőrrel az övükben, muskétával a vállukon vagy pálcával a kezükben a Buitenhof felé iparkodnak. Félelmetes börtön ez, vasrácsos ablakait ma is mutogatják; itt szenvedett Cornelius de Witt, Hollandia volt főminiszterének az öccse, amióta Tyckelaer, a sebészorvos, gyilkossággal vádolta meg.
Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.
Atyámnak kis földbirtoka volt Nottinghamshire grófságban. Öt fia
volt; én voltam a harmadik a hadban. Elénk, vidor fiúcska voltam,
de azért a veszteg-üléstől és a tanulástól sem idegenkedtem. Még
alig voltam tizennégy éves, amikor atyám s cambridge-i egyetemre
küldött, ahol három évig tanultam és szorgalmammal teljesen kivívtam tanáraim megelégedését. De atyám szűk jövedelméből testvéreim nevelésére sem tellett s azért sajna, az egyetemi tanulmányokat abba kellett hagynom. Inasnak adtak, még pedig Bates James úrhoz,
Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a harmadik közöttük. Tizennégy éves koromban Cambridge-be küldött a kollégiumba, ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fenntartásomhoz kellett, így hát beadtak tanoncnak Mr. James Bateshez, ez kiváló sebész volt Londonban.
Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta.
Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból
ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig.
Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig pártomat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, amikor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Amerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őrzőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!
Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is
Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.
Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.
Elbeszélésemet azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem, s hazamentem az apai házhoz Csicsóba. Említettem azt is, hogy érkezésem után apám mindjárt szekeret fogadott, s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy onnét a mi tulajdonunkat, vagyis a pásztori felszerelést, azzal a szekérrel hazaszállítsa.
Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda elmenni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hunokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt szegény emberek.
Sokan láthattak már hegyről visszatekintő vándort, kinek a homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé. No, hát azok most újat nem látnak, mert ama vándornak szakasztott mása vagyok magam is. Sőt a visszatekintésben a vándorok vándora lehetnék, mert arra az időre emlékezem vissza, melyet a mostani formám felvétele előtt éltem. Akkor ugyanis, mielőtt még jelen emberi testembe költöztem volna, fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben. Annak a seregnek, amelyikbe én is tartoztam, a Fiastyúk volt a központi helye; a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát. Én a kisebb és fiatalabb szellemek közé tartoztam, s bár nem válik nagy dicséretemre, játszi és helytelen voltam.
Legyen az Atya dicséretére, amit írok; nemkülönben legyen égő gyertyája az én jó szándékomnak.
Így legyen, ha már írásba fogtam, megadván magam a gondolatnak, mely a közeli múltban permetével engem meglegyintett, akár a hullám is meglegyinti, az ő párájával, a partmenti öreg fűzfát. Valóban, mint az öreg fűzfát a pára, először engem is csak úgy illetett a gondolat, alig-alig lehellet gyanánt; de aztán napra hold és holdra nap következvén, a gondolat késztető hullámai is folyvást növekedtek, sarkantyúzva eme írásra engem; majd pedig habos tajtékval minden nyugalmat is kimostak belőlem.
Jeromos nem is álmodta, hogy valami kellemetlenslég történik vele, míg Haggin úr hirtelen egyik karja alá nem kapta, s be nem lépett vele a várakozó bálnavadász-csónak farába. Haggin úr jeromos szeretett gazdája volt, attól fogva, hogy Jeromos hat hónapja megszületett.
Viszontlátásra – mondta Harry De Mar Daughtrynak a negyedik tárgyalás után, melyet Mihály megvételéről folytatott.
Ebben Harry Del Mar tévedett: sose látta többé viszont Daughtryt, mert Daughtry előbb találkozott Emory doktorral.
Vajon miért van ennyi hó az emlékezetében, gondolja magában, vajon miért tölti be ez a csikorgó hó minden álmatlan percét? Pedig augusztus van,az előbb mondta a patikus – és benne valami áttetsző, esztelen öröm áradt el, merőben fizikai jellegű boldogság, amikor meghallotta, hogy augusztus van.
Egy sincs már meg a fiúk közül. Ki a háborúban pusztult el, kivel betegség végzett, kinek egyszerűen nyoma veszett. Azokból pedig, akik még élnek, más ember lett.
Nem a legfontosabb napja volt életemnek, de valami olyasmi. Július huszonnyolcadika, születésem óta a tizenhatodik, tizenhatodik nyaramon. Nedves nap, sötét nap. Nap, mely kora reggeltől törékeny esővel döföli-kalapálja felforgatott szobám ablakát.
Abban a washingtoni épületben, amelyet még mindig a külügyminisztérium új székházának neveznek, a legmagasabb rangú tisztviselők szobái a nyolcadik emeleten vannak. A még magasab rangú tisztviselők – a külügyminiszter és a két külügyminiszter-helyettes, akik valóban diplomáciával foglalkoznak, tehát nemcsak az emberek kihelyezését intézik, vagy a költségvetést készítik elő, vagy gondoskodnak az ügymenet biztonságáról, egy kis elszigetelt épületrészben vannak, ahová egy külön kis folyosó vezet, amit egy ügyfélfogadó titkárnő őriz.
Colin már majdnem teljesen felöltözött. Amikor kijött a kádból, hatalmas bolyhos tötölközőbe csavarta magát: csak a lába, meg a mellkasa látszott ki. Levette az üvegpolcról a permetezőt, és illatos illóolajjal szórta be világos haját.
Delet harangoztak. Hyrman úr, az óriási hentes, egy parányi arany fülkarikával a bal fülében, kinyitotta a kirakatablakot, s egy sor disznófejen és aszparáguszokon át benézett a boltjába.
Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak ezrei rohanva megindultak észak felé. E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett, erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.
Képek! Képek! Képek! Míg meg nem tudtam, gyakran csodálkoztam, honnan származik az a rengeteg kép, ami elözönlötte álmaimat; mert ilyen képeket sose láttam a nappal, az ébrenlét valóságában. Már gyerekkoromban gyötörtek, álmaimat lidércnyomások sorozatává tették, s kissé később azt a meggyőződést ültették el bennem, hogy más vagyok, mint a fajtám: természetellenes, elátkozott lény.
Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.
Az egyetemi szemeszter éppen csak, hogy elkezdődött. Treece professzor, az angol tanszék vezetője a tanári asztalnál ült, háttal az ablaknak. A tiszta, hűvös októberi fény fagyosan áradt befelé a válla fölött. Az asztalán heverő papírhalmokra ömlött, s megvilágította három új diákjának sápadt arcát.
Reggel korán fölébredtem. Rég várt, de kellemetlen alvás volt. A feleségem nem tudott semmiről. Nagyon kevesen tudták, mit jelent nekem ez a nap. Megfürödtem, felöltözködtem. Sokáig, nagyon sokáig időztem a tükör előtt: az volt az érzésem, hogy utoljára látom magam.
Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat. Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.
De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett
a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga
nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az
eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.
A pisztoly eldördült.
Egy diák, ki a kifutó mögött foglalt helyet a mésszel írt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet, s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mindjárt oszlott el a hajnali levegőben.
Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: `Sárszegi Közlöny, 1899`.
A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a
hónapot, napot: `Szeptember 1. Péntek`.
Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és
sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó
napot, mutatta az időt: 1/2 1.
Volna türelmök, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének a történetét?
Olyan szívesen elmesélem.
Most, hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé-húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván: nótát keresett, hogy a fülüönket és a lelkünket elgyönoöyrködtesse.
Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót.
SZERETTEM ISKOLÁBÓL HAZAFELÉ MENET leszaladni az úsztatóhoz, ahol homokosbárkák álltak, csónakok, pallók nyúltak ki belőlük, azokon hordták ki talicskán a homokkotrók az óriási kupacokban álló, nedves homokot, játszi könnyen lapátolták azt a homokot, olyan volt, mintha a napsütésben csillogó, habkönnyű, ritka felhőbe mártanák szerszámukat, mert mindegyik apró homokszem a szivárvány színeiben játszott. Egyszer megkértem, hadd rakjak tele egy talicskát azzal a hegyekből lehömpölygött homokkal, amely biztosan egészen Hamburgig görgött volna, aztán még tovább, magába a tengerbe, ha itt ki nem kotorják, de amikor meg akartam emelni a lapátot, először azt hittem, hogy megakadt a csónak fenéklemezében, még egyszer bele kellett merítenem a lapátot a homokhegybe, aztán lassan, nehezen, mintha kátrányból, gumiarábikumból húztam volna ki, úgy emeltem a palló fölé a lapátot, de a talicskáig már nem tudtam elvinni, leejtettem, a homokkotrók meg nevettek, és én meztelen felsőtestüket néztem, mindegyik homokkotrónak horgony, meg kisasszony volt a kezére tetoválva, és az egyikük teljesen lenyűgözött, mellkasán tetovált csónak, egy vitorlás volt, csak néztem és könnybe lábadt a szemem, de nem a sírástól, hanem attól a felismeréstől, annak a tudásától, hogy nekem is egy ilyen kis csónakot kell tetováltatnom a mellkasomra, hogy nem tudok élni egy ilyen csónak nélkül, hogy egy ilyen csónak az biztosan melengeti az embert, hogy a lélek jelvénye az, és hogy nekem is lesz egy ilyen.
Tűző nap villogott: az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta.
Az ablak nyitva állt. A nyár fényözönében a tulipáncsokor, a háttérben a ég kékje Matisse-ra emlékezteti, akit a korai halál nemrég ragadott el nyolcvanadik életévében, sőt a váza körül lehullott szirmok is mintha a mester ecsetjének engedelmeskedtek volna. Lady L. úgy érzi, hogy a természet nem bírja az iramot. A nagy festők mindent elszedtek tőle.
A halász már öreg volt, kis csónakja egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De azután, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fú szülei azt mondtákm, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao,
ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú parancsukra ettől fogva egy másik hajóval ment halászni és fogtak is mindjárt az első napon három nagy halat.
Öreg szekér döcög az öreg emberrel. Öreg már Gülszári is, a kocsi elé fogott sárga poroszka ló, nagyon öreg…
Keserves lassúsággal kapaszkodik az út a fennsíkra. A szürke, kopár dombok között hófúvás kavarog szinte egész télen, nyáron meg pokoli a hőség.
Holcomb mezővároska, Kansas nyugati részén, a búzatermő fennsíkon: a gyéren lakott területről a többi kansasi csak úgy beszél, hogy „ott künn”. A táj nagyjából hetven mérföldnyire ekszik Colorado határától keletre, égboltja szikrázóan kék, levegője tiszta, mint a pusztáké, s egész atmoszférája inkább vadnyugati, mint közép-nyugati.
