Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.
Azt hiszem eljött az ideje egy névváltoztatásnak, mégpedig egy lényegesnek, tudniillik a jobb időkben magát RMDSz-nek nevező mostanra a Fidesz itteni fiókpártjává átvedlő párt érett meg a névváltoztatásra. És senki ne mondja majd, hogy nem láttuk, nem hallottuk, hogy meglepett ami történt, hiszen én csak megírtam, de több százezren szavazataikkal támogatták és sunyításukkal továbbra is fenntartják a folyamatot. Demokrata, már rég nem (ha valaha is volt), szövetségi jellegét már néppárti besorolása is cáfolta, és ma már semmilyen más alternatívát el nem fogad, csak a Fideszt és vezérét.
Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.
Amikor azt mondja Kelemen Hunor, hogy a magyarországi ellenzéki pártoknak nincs helye az itteni politikában, mert minden igyekezetük fölösleges időtöltés „hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak … az RMDSZ a Fidesz-KDNP nemzetpolitikáját jónak és folytatandónak tartja”. Akkor magára, illetve pártjára húzza a Fidesz(-kádéenpé) programjának (Sic!) és tevékenységének jelzőit. Beleértve a sovinizmus – az idegengyűlölet – szélsőséges formáit is, ami ellen váltig hadakozik, ha román mezőnyben üti fel a fejét. Miközben a magyar kormányhoz egyre nagyobb mértékben hasonlító bukaresti pártszövetséghez köti itteni politikáját. A fiókpárt és a (pontosabban a Dragnea-féle) PSD viszonya nem valamilyen ideológiai alapon, vagy elvszerű politikai megegyezésen, hanem a közös zsákmányszerzésen alapul, valamint az illiberális állam bevezetésének törekvésén. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy míg a magyarországi kormánypártokkal a néppárti együvé tartozást hangoztatva elfogult, sőt kizárólag azt támogatja a kampányban stb., addig Bukarestben a reakciós és illiberális, de formálisan a szocialista pártcsaládhoz tartozó párttal menetel, annak minden kudarca ellenére.
Kelemen Hunor és fiókpártja ma a híd, illetve előretolt helyőrség, szerepét tölti be Budapest és Bukarest között, csak nem a kisebbségi jogok, az európai értékek, vagy a jószomszédság stb., nevében, hanem az illiberalizmus, a diktatórikus vezetés, és az autokrácia kiépítésének a szószólójaként.
De nemcsak a fiókpárttá válás, a szervezeti és politikai autonómia (a reális és nem az autonómiázás közben föl-fölmerülőt, de hiszen a Fidesz bevallott ellensége mindenféle helyi, vagy intézményi autonómiának, centralizál, és államosít stb.) feladása okán, hanem, ha úgy tetszik, saját jogon és közvetlenül is kiérdemli a fenti minősítést, a jelzők sorozatát.
A decentrált fiókpárt, ellentmondva saját programjának is, diktatórikus, hiszen már semmiféle belső demokrácia szabályaihoz nem tartja magát. Programjában az szerepel, hogy: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit. A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét.” Ezzel szemben Kelemen Hunor ellenzi még az ártatlan és udvariassági kapcsolatokat is magyarországi demokratikus pártokkal. Semmibe veszi saját szervezete platformjainak álláspontját, lesepri a palettáról politikai pluralizmus mindenféle kísérletét, kizárólagos módon tart igényt olyan hatalmi monopóliumra, amit diktatórikus vezetésnek nevezhetünk, jogosan. Az már kezd természetessé válni, hogy minden olyan emberjogi és a társadalmi szolidaritással kapcsolatos ügyben – szembe menve programjával – Budapest hatalmi érdekeinek megfelelő álláspontot képvisel, ami minden csak nem következetes, nem demokratikus és nem európai. Kelemen Hunor és fiókpártja határzárpárti, idegengyűlölő, homofób és hímsovén, reakciós, és mindenek fölött etno-nacionalista és populista.
Közben a sunyító politikusoktársak hallgatása azt „üzeni”, hogy a pénz, hogy a realpolitik, azért kell elfideszesedni, mert onnan jön a zsé (valójában a magyarországi adófizetők pénzének átláthatatlan és méltánytalan, klienteláris újraosztásáról van szó, amit a határokon is átcsorgatnak), csakhogy. Szerény számításaim szerint a múlt decemberében a fiókpárton kívüli személyek és szervezetek több támogatásban részesültek, mint a párt az elmúlt „hét bő esztendőben” összesen (az „akadémiákat” és egyéb láthatatlan klienshízlaló juttatásokat nem számítva, Kató Béla-Demeter Szilárd elhozott, illetve elvitt, vagy százmillió eurót). Aztán a reálpolitikának mondott árulással két gond is adódik. Egyrészről, mert az árulót nem fogadják bizalmukba azok sem, akik javára az árulás történt, valójában megvetik és adott alkalommal megszabadulnak tőle, hiszen ismét árulhat, most már a mások javára. Az a modortalanság, amivel a magyarországi ellenzék vezetőit fogadta a pártvezér, csak a jólneveltség, a diplomáciai érzék, a morális tartás hiányának tudható be (a rózsaszín pantalló átka?). Mert – egyelőre úgy néz ki – nem az a nagy veszély, hogy Orbán áprilisban veszít és jönnek azok, akiket most megalázott Kelemen Hunor, és akik, ha hatalomra kerülnek bosszút állnak. Tapasztalat, hogy azok megengedők és elnézők lesznek, hiszen demokraták, és nem gyarmatosítani, kiszolgáltatni, foglyul ejteni akarják a rommagyarságot, hanem saját céljai elérésében segíteni.
Viszont egészen más kockázat van itt, amitől Kelemen Hunor joggal szoronghat.
Ha nem sikerül elég rommagyart mozgósítani a Fideszre szavazáshoz, akkor lesz az igazi gond, hiszen bosszúállóbb politikusról nem tudunk az elmúlt lassan harminc esztendőben, mint Orbán Viktor.
És akkor mi rommagyarok hova álljunk? Mutatnak-e majd utat, vállalják-e a felelősséget Kelemen Hunor és tsai? Ma a pluralizmus ígéretének a feláldozásával és a rommagyarság jórészének félrevezetésével, a demokratikus politikai kultúra elfojtásával stb., fizetünk a fideszpártiságért, ha rosszul sül el az átszavazás, akkor majd anyagiakban is fizetünk a vezér(ek) téves politikájáért.
Azzal a „bölcs” de főként voluntarista meglátással utasítja el a párbeszédet a mai magyarországi ellenzék képviselőivel Kelemen Hunor, hogy „én úgy gondolom”, felesleges az itteni jelenlétük, hiszen ő tudja kire szavaz a rommagyarság, és ezzel vége mindenféle toleráns és demokratikus politikának. Hiába teszünk úgy, mintha mi sem változott volna, a rommagyarság nagy része (eltekintve attól a torz statisztikától, amit hangoztatnak, hogy tudniillik akik átszavaznak, azok szinte mind fideszpártiak, csakhogy a rommagyar összpolgárokhoz képest számuk elenyésző volt, és minden bizonnyal marad) képviselet nélkül sodródik az árral. Nincs „szövetség” és nincs egyetértés sem, ma az egyedüli vezér, „Karcfalva hangja” hallatszik: Felcsút és Teleormány között, félúton.
Magyari Nándor László
