A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!
Orbán újabb kétharmada végzetesen megváltoztat(hat)ja Magyarország, sőt az egész magyarság sorsát, és meglehet, ez volt az utolsó lehetőség, hogy – bármennyire is a hatalom fele lejtett a mezőny – demokratikus úton leváltható legyen „a rendszer”. Véget ért egy éra, még akkor is, ha a folytonosság látszik. Valami új jön, és ami jönni fog, az nagy valószínűséggel, a nyílt és fölvállalt diktatúra lesz, amit a vezér be is jelentett elhíresült „elégtételt veszünk”, mondásával. (És ne feledjük, a legvéresebb diktatúrák mindig is „demokratikus” választások nyomán alakultak ki. És éppen úgy, mint Orbán teszi, a választásokat soha nem pozitív programok bemutatására és elfogadtatására, hanem már önkényesen elkövetett „tettek”, pontosabban politikai bűnök, utólagos legitimálására használták/ják. A kétharmad most majd a végeláthatatlan korrupciót fogja menteni: nem lehetnek korruptak, hiszen megszavazták őket, nemde?).
Azt hiszem nem téved az, aki, ismerve a kurzust (nemcsak az orbáni kormányzás elmúlt nyolc évét, hanem az európai- sőt, világrendszerbeli-változásokat), decivilizációs folyamat kezdetét látja abban, ami van és főként abban, ami bekövetkezni látszik. Hiszen a civilizáció végső soron, az erőszak, a hatalom egyre jobb és szélesebb körű intézményes kontrollját jelenti, kiegészítve azzal is, hogy a kontroll egyre inkább az egyén által önként vállalt, önkorlátozással valósul meg és nem föltétlen külső nyomásra. Ami a mai Magyarországon, az ellensúlyok rendszerének fölszámolásával bekövetkezett – mindenekelőtt a legfőbb ügyész magatartásában tetten érhetően, aki egyetlen hatalomközeli korrupciós ügyben sem indít nyomozást – az Orbán, akár külső, akár belső, önkorlátozó (Lol) hatalmának kiteljesítése, egy regresszív/reakciós lépés. Az enyhébb kifejezést használom a társadalmi folyamat leírására – Norbert Elias viszont a leginkább a barbarizációt („barbarization spurt”, 1987) preferálja – mert ezt kevésbé normatívnak vélem, de az új barbárság fölvetése sem túlzott, ha azokat az előjeleket vizsgáljuk, melyek elvezettek a mostani magyar politikai közélet, illetve politikai kultúra színvonalának, békeidőben példátlan, lesüllyedéséhez. A regressziós pályára kerülő, a decivilizáció útját járó társadalmakra jellemző, a félelem és bizonytalanság (insecurity), a veszélyérzet és kiszámíthatatlanság, az erőszak föléledése a közéletben, a növekvő egyenlőtlenségek és társadalmi feszültség (Jonathan Fletcher, 1995). Mindezek a mai magyar kormány által előidézett és támogatott – rejtett programként dédelgetett és terjesztett – politikájának részei. A többi létező diktatúrához hasonlóan a decivilizáció az a rejtett, egyelőre ki nem mondott populista politikai program, melynek folytatásához Orbán szavazatok általi legitimálást kért és kapott. Orbán, a kétharmaddal, lehetőséget kapott, hogy egy hosszútávú decivilizációs folyamatot levezényeljen, melyet orosz-török stb., mintára kezdeményezett, és amelynek következő lépése semmi más, csak a nyílt és erőszakos diktatúra bevezetése lehet, Magyarországon. A félelemre és gyűlölködésre, az álhírekre és „alternatív tényekre”, a fiktív összeesküvésekre és nacionalista retorikára épített kampány gyümölcsöt termett, keserűt és rothadtat, sőt mérgezőt, de ez van és ezt fogjuk zabálni. Ki két pofára, ki csak moderáltan, kinek ebből sem jut, de más nincs és egyre kevésbé lesz.
És el lehet újra és újra mondani, hogy a vox populi, az a vox dei, vagyis, ha „a nép beszél”, akkor a politikusoknak és kritikusoknak hallgatni ildomos. És hogy az istenadta nem tévedhet, holott nagyon is. A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!
Olvasom, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai pezsgőznek és győzelmüket (sic!) ünneplik, vagy legalábbis remélhetően azt, hogy nem lesznek retorziók és a pénzcsapokat nem zárja el Orbán, a klientúra virágozni fog, mert éppen elég volt az erdélyiek szavazata a kétharmadhoz. Csakhogy ez a főnöki fejbúbsimogatás bármelyik pillanatban megváltozhat, a lehajtott fejű vezérek pedig hiába papolnak autonómiáról, ha közben csicskaságukat nemcsak elfogadják, hanem büszkén ünneplik is. Miközben álságosan a Fidesszel való „partnerségről” beszélnek, maguk is tudják, hogy a főnök kénye-kedve irányítja minden lépésüket, és mozgásteret sem hagy számukra a külső kontroll: kiszolgáltatottak, megfélemlítettek és Judás-pénzen megvásároltak.
És ne legyenek illúzióink, a Kelemen-féle fiókpárt nem egyszerűen csak a „büszke csicskás” passzív szerepében tetszeleg, közvetíti a budapesti ukázt a rommagyarság fele, hanem nagyon is aktív közvetítője és lelkes támogatója az orbáni (erdogani putyini, stb., mintájú) illiberalizmusnak, az arra nagyon is fogékony román hatalom fele. Nincs ma reakciósabb, visszahúzóbb és ebben megbízhatóbb partnere Dragnea and Co-nak, mint a Fidesz itteni fiókpártjai, és nincs hiteles képviselete a rommagyar közösségnek, védtelenek és kiszolgáltatottak lettünk, messze Bukaresttől, és messze Budapesttől is. Győztünk mondják a vezérek, csak tudnánk, hogy miben? Kinek a háborújában, kinek a zászlaja alatt? Ahogy mondani szokás, még néhány ilyen győzelem és végképp elveszünk, vagy legalábbis elfogyunk.
És ha – mint állítom – egy civilizációs visszalépés küszöbén áll a magyarság, akkor az is igaz kell legyen, hogy a regresszió megállítását nem várhatjuk el egyféle töredezett „politikai ellenzék” néhány tucat, lényegében eszköztelen, vezetőjétől, ez ellen valóban csak közösen tehetünk. Az első lépés a decivilizáció tényének felismerése, és az ellenállás, cenzúrának, a kisajátított médiák agresszív és gyűlöletkeltő és hazug diskurzusának, a civil társadalom megfélemlítésének, az oktatás és egészségügy végletes leépítésének, s ó jaj hosszú még a lista. Ez illúziókkal való leszámolást is jelent, közös felelősséget, és azután közös cselekvést is. Nem lesz könnyű, de más út nincs, a menekvés nem megoldás, illetve csak egyéni megoldás lehet, a civilizáció pedig kollektív alkotás, kezdődnie kell a barbárság lebontásának is.
Most már csak élni kellene, civilizáltan, „normálisan”, szabadon és emelt fővel, kimondom: európai emberhez méltón. Legyünk azon, és a haza egyszer csak fölvirágzik általunk.
Magyari Nándor László
Csányi Sándor milliárdos vállalkozó könnyek közt mondta el gyászbeszédét:
