Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca. Stephen Elekes:
Ezt írtam, jegyeztem le április 8-án 17:12-kor a Facebook oldalamon
Voltam szavazni, pardon választani. Nem tetszett! Nem tetszik. Rengetegen voltak. Főleg fiatalok, és „átszavazók”, azaz nem a lakhelyük szerintiek. Mint kiderült, két sor volt: egy a helyi lakosoknak, egy pedig az „átszavazók”-nak. Mikor közöltem, hogy helyi lakos vagyok, hirtelen lerövidült a sor, ill. rögtön egy tanteremben találtam magam. Hallottam, hogy a szavazóbizottság tagjai azon tanakodnak, hogy az első szavazók panaszkodnak. Máshol (ezt honnan tudják?) nemzeti színű karszalagot kapnak, itt meg nincs. Az egyik szavazóbiztos magyarázta: igen, valóban, de mi nem kaptunk elegendőt. Ez hogyan lehetséges? Hiszen hajszálpontosan tudják (a személyi, és a választási névjegyzék alapján), hogy hány első szavazó (18 éves) van, még sincs elég nemzeti színű kedvesség.
De ennél is feltűnőbb (és „gyanús”) volt számomra a sok fiatal az ország minden részéről (Debrecen, Zala, csak amit hallottam), akik épp ebbe a budapesti szavazókörzetbe jelentkeztek be. Eszembe jutott a 2010-es átszavazás, amikor Szanyi választókerületét ostromolták a „vidékiek”. Engem a kék cédulás időkre emlékeztetett. Talán kevesen tudják, de annak az volt a lényege, hogy a nem a lakóhely szerinti szavazáshoz adtak egy kék cédulát. (Most zöld borítékot kaptak az „idegenben szavazók”, amit le kellett ragasztaniuk. A helyi lakosoknak nem kellett leragasztaniuk a fehér borítékot). Ezzel a kék cédulával aztán teherautón vitték a (kommunista) aktivistákat egyik faluból a másikba. Ha létezik „Kubatov-lista”, akkor könnyen lehet mozgósítani (és „átcsoportosítani”) az átszavazásra hajlandó fiatalokat. Bocs, a gonoszkodásért. Néhány óra és kiderül az igazság. (Ha kiderül).
Ez volt az első reakcióm a friss élményekkel átélt 2018-as szabad választásról. A levegőben benne volt, hogy itt „valami nem stimmel”. Ezt a rossz, bizonytalan érzést csak fokozta a számlálás részeredményeire való várakozás. Az eredmények csak nem jöttek. A választásért felelős elnökasszony bejelentette, hogy addig nem közölnek részeredményt (sem), amíg valamennyi szavazóhelyiségben be nem fejezték a voksok maradéktalan leadását. A tv-ben végül két budapesti szavazó helyet mutogattak, ahol iszonyatos sorbaállás volt. Mind fiatalok, akik türelmesen várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Ez ugyancsak kétségeket ébresztett bennem. Vajon mi késztethet egy fiatalt, hogy szombat este (étlen-szomjan) 4-5 órát sorba álljon, csak azért, hogy kedvenc pártjára leadhassa szavazatát? Én biztos, hogy otthagytam volna az egész cirkuszt, hiszen nem valószínű, hogy az ott várakozók (kb. 2.000 ember) fogják eldönteni, hogy ki kormányozza az országot a következő négy évben. Azt ugyanis nem tudtam még elképzelni sem, hogy ennyire szoros legyen az eredmény. (nem is lett!) Vajon ez a zárás utáni sorbaállás csak Budapesten volt, azaz országosan mindössze két választási körzetben, vagy máshol is, csak arról nem szóltak a híradások. A humánus segítők vizet és harapnivalót hoztak a szerencsétleneknek. Érdekes, senkinek sem jutott eszébe a természetes szükséglet kielégítésén segíteni. Úgy tudom, aki kiállt a sorból, az már vissza nem mehetett. Vajon mi hajthatta ezeket a megszállottságig elszánt vidéki fiatalokat, hogy lakhelyüktől távol, ráadásul az utolsó percben menjenek el szavazni. Ha nem első szavazók voltak, akkor pláne kérdéses, hogy nem tanultak a négy évvel ezelőtti hasonló helyzetekből. Ugyanakkor, a választókerület, körzet emberei is mind nyeretlen kétévesek voltak, akik ugyancsak nem tanultak az előző választás (rossz) tapasztalataiból. Arról nem is beszélve, hogy (a választási névsor alapján) tudták, hogy hány szavazóra számíthatnak! Tehát, itt valami nagy kaka volt a szervezés oldaláról.
Elgondolkoztató, a biztos Fideszre szavazók számát, kb. 2,5 millióra tartják. Számszakilag ez az embertömeg 11:00 óráig jelent meg országosan a választási helyiségekben, azaz elméletileg a buzgó szimpatizánsok már a délelőtt folyamán megtették kötelességüket. Tehát, ugyancsak elméletileg 11:00 órától lett izgalmas a dolog, hiszen a fennmaradó szavazóknak (ellenzék?) hét és félóra idejük volt eldönteni a választás kimenetelét. A mintegy hétmillió választásra jogosult polgár közül 11:00 órától kb. 4 millió dönthette volna el az ország sorsát. Ez különösen azért érdekes, mert a közhangulat kormány- és korrupcióellenes volt. Másról sem lehetett olvasni, hallani, minthogy a kormány közeli cégek és kapcsolatok minden fejlesztési lehetőséget „lenyúlnak”, magyarán lopnak.
Egy dologról viszont megfeledkezett az ellenzék: a pártállam működésének alapját képező ellenőrzött tájékoztatásról. Az orbáni vezetés éppúgy tisztába van a központi tájékoztatás fontosságával, mint azt a Kádár és Rákosi korszakban megtapasztaltuk. Nem véletlen, hogy Márai „szellemi légihíd”-nak nevezte a Szabad Európa Rádiót, mely minden tiltás és zavarás ellenére eljuttatta a Szabadvilág híreit. Viszont az akkori hatalom, a pártvezetés, mindent elkövetett, hogy a tájékoztatás központi irányítás alatt maradjon, mert akkor a lakosság kizárólag egyoldalú, mi több manipulált hírek birtokában azt hiheti, hogy a rendszer hibátlan (és megbízható). Ezzel tisztában van a jelenlegi hazai vezetés is. Egy választást úgy lehet megnyerni, ha az emberekkel el tudják hitetni: az a jó, az az igaz, amit a pártvezetés mond és cselekszik. Csodálom, hogy negyven év elzártságból ennyit nem tanult meg az ország népe. Igaz, az azóta visszanyert szabadság közel harminc éve alatt sok mindent el lehetett felejteni, és közben felnőtt közel két nemzedék, mely elvben szabadságban született és élt. A jelenlegi kurzus viszont jól tudja, hogy a félretájékoztatás, a manipuláció az egypártrendszer alapja, mely képes hatalmon tartani és anyagi biztonságot nyújtani a haveri alapon működő (uram-bátyám) rendszernek.
Orbán mindig is ezen ügyködött: a hatalom megszerzése és megtartása (bármi áron). Ennek jelei már első kormányzása idején (1998-2002) láthatóak voltak. Ő az egyetlen hazai politikus, aki hivatali ideje alatt gazdagodott meg. Tőle ered a híres mondás: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet….” Kormányzása alatt az útépítésre szánt állami megbízásokat édesapja kőbányái kapták, és ez a monopolhelyzet tette családját milliomossá. Ilyen, még a sokat szidott Horthy korszakban sem történt. Horthy miniszterelnökei közül hivatali ideje alatt senki sem lett milliomos. Utána sem. Vajon a Horthy-val és rendszerével szimpatizáló Fideszes szavazók ezt nem látják?
A 2010-es kétharmados parlamenti győzelem nem Orbán érdeme, hanem a megelőző szocialista kormányzás kudarca. Mai napig nincs feldolgozva, hogy mi okozta ezt a csúfos fordulatot, amit még mindig nem tudott sem az ország, sem az ellenzék, azaz a baloldal, kiheverni.
2010-es győzelme óta Orbán többször is hangoztatta, hogy a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra. Eszerint csakis az Orbán vezette jobboldali párt, a Fidesz, irányíthatja az országot. Ez nem demokrácia. Ez a hírhedt, proletárdiktatúrának nevezett, egypártrendszer analógiája. Úgy, ahogy azt Lenintől ismerjük: csak egy igaz párt van, melynek vezére tévedhetetlen. A nép pedig önként és dalolva elfogadja és éljenezi a pártvezért. Errefelé halad Magyarország.
Orbán remekül kihasználta a nacionalizmust, amit eddig egyetlen párt vagy mozgalom sem tudott demokratikus („liberális”) úton legyőzni. Erre csak rájátszott a 2015-ös menekültáradat. Ennél jobb lehetőség nem is hullhatott volna Orbán ölébe, amit saját érdekében egyedülállóan ki is használt. Ilyen fokú gyűlöletkampányt talán a náci időkben lehetett tapasztalni. Habár a szocializmusnak nevezett egypártrendszer is hasonló gyűlöletet táplált. Akkoriban a külföldről „felforgató tevékenységet” folytató imperialistákkal ijesztgették a lakosságot, napjainkban pedig az ugyancsak külföldről irányított és pénzelt „sorosisták”-kal. Így utólag, teljesen nyilvánvaló, hogy a 2018-as parlamenti választási kampány erre az idegenellenességen alapuló félelemre épült. Az ellenzék pedig a demokrácia klasszikus szabályait feltételezve azt hitte, ha szociális problémák megoldásáról papol, akkor arra a nép „ugrik”. Hát, nem! A félelem sokkal nagyobb úr, pláne, ha a média állami irányítás alatt lévő része jut csak el az ország minden pontjára. Tessék csak elképzelni a magyar vidéket, ahol a lakosság többségének egyetlen hírforrása van (állami televízió és központi irányítású helyi (megyei) lapok).
Alapvető emberi tulajdonság: „azt hiszem, amit látok” elv, melyre a legjobb bizonyíték a tv, a hangos mozgókép. Az ugyanis cáfolhatatlan. És a riportok valódik! Csak azt nem tudni, hogy a felvételek mikor és hol készültek. Viszont naponta (többször is!) bemutatják a migránsok által elkövetett helyi rendbontást. Naná, az átlagember fejében azonnal megfordul: „Nehogy már ez a borzalom egyszer ideérjen!” – én is így gondolnám, – pláne, ha nem közlik, hol, mikor és miért történt. Igen, ez a legprimitívebb manipulálás, ami napjainkban Magyarországon folyik, ahol ismét aktívak a pártállami manipulátorok, a BM, a munkásőrség, vagy a rendőrség egykori újságírói, szerkesztői. Még a stílus, a hangnem is ugyanaz, mint az átkosban! Erre még rátett a 21. század digitális világa, a „fake news”. Ha ez a Szabadvilágban is probléma, akkor egy olyan „zárt” társadalomban, mint a magyar, sokszorosan az, hiszen már maga a nyelv is megszűri és elszigeteli az embert a valódi információktól. Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca.
