Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ő politikai szlogenjeiket hangoztatja. A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett „cukiságkampányolni”, középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?
Ideges reakciókat váltott ki a Fidesz-táborban a szombati Orbán-ellenes, méretes tömegtüntetés, és sokan közülük azt emlegették – már a kevésbé vehemensek, a többiek csak anyázásra voltak képesek – hogy a tüntetés(sorozat) nem legitim, hiszen most voltak a választások, és a kétharmad mindent legitimál, akár utólag, akár előremenően is, bármit is tett, vagy tenne Orbán. Pedig a megmozdulás egészen mást, a liberális demokrácia értékeit és intézményeit védte és védi, legitimitása ebből, az egyébként formálisan a hatalom által is elismert rend – hiszen ennek szabályai szerint nyert választásokat – méltóságából fakad.
Az a magyar választások nyomán fölmerülő kérdés, hogy lehet-e legitim – a liberális demokrácia szabályai szerint választott – illiberális hatalom? Ez pedig tulajdonképpen a jobboldali és szélsőséges populista politika létjogosultságának a kérdése a demokratikus rendszerekben, mely politika éppen a jobb-baloldali fölosztáson alapuló rendszert tagadja, egy maga által kreált nép-nemzet nevében.
A populizmus, többek között, olyan gyakorlási módja a hatalomnak, amely lényegét tekintve, nem illeszkedik a liberális demokrácia politikai gyakorlatába. A populizmus ugyanis túl akar lépni azokon a közvetítő és egymást kölcsönösen ellenőrző intézményeken (checks and balances), melyek a liberális demokráciák sajátjai, és amelyek a hatalomgyakorlás legitimitását biztosítják, azt, hogy egy adott hatalmi elrendeződést, egy adott rendet, azok is elismerjenek, akik nem közvetlen részesei annak.
A populista vezér kettős beszédet folytat akkor, amikor hatalmon van, hiszen legitimitásának alapját az a formális rend adja, mely leginkább a választási szabályok és eljárások betartásán alapul. Azaz a liberális demokráciák működésének intézményes keretére apellál, de csak szigorúan formálisan, miközben ezen intézmények ellen lép föl. Közvetlen kapcsolatot akar és hoz létre a „népnek” nevezett választói tömeggel, vélemény-csoporttal, akiket azután a vezetettek teljes körével azonosít, úgy hivatkozik rájuk, mint a „népre”, illetve „nemzetre”, mint az állampolgárok teljes körére. A kettős beszéd lelepleződik, amikor a populista vezér választásokat veszít, mint ahogy az Orbán esetében 2006-ban történt, amikoris kijelentette, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”, azaz nem tekinti legitimnek a formálisan – választáson – fölhatalmazott kormányt, az általa közvetlenül „képviselt” nemzetnek nevezett kisebbség szempontjából. Erre a populista szlogenre tett még egy lapáttal – minden bizonnyal a kétszeresen kisebbségi frusztráltság által stresszelt Kelemen Hunor, éppen Orbánnak hajbókolva, illetve populista hite mellett tett tanúságként –, mondván: „ahogy a nemzet nem lehet ellenzékben, egy nemzeti közösség, nemzeti kisebbség sem lehet érdekelt a teljes politikai elszigetelődésben, így az RMDSZ sem”.
A Fidesz látszólagos elsöprő többsége mögött az áll, hogy személyre szabta a választási törvényt, mely Európában egyedülálló módon torzít és teljességgel aránytalan, átrajzolta a választási körzeteket és asszimetrikus módon adott lehetőséget a határon túliaknak a levélben szavazáshoz, szemben a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokkal, kisajátította a közmédiát, pártcélokra fordított irdatlan mennyiségű közpénzt, stb., stb. (Jellemző, hogy még így is arról beszéltek kormánypártiak, hogy az ellenzék készül választási csalásra, és Orbán egy kiszabott kisebb bírságot sem akar szó nélkül kifizetni stb., stb.). A Fidesz magatartása a magyarországi választásokon minden elemében megmutatta mit is jelent(ene) az illiberális demokrácia orbáni gyakorlata (amely, nem meglepő módon, erősen hajazna a putyini rendszerre, bár még kevésbé agresszív annál), a tökéletes kettős beszéd, az alternatív tények és post-truth világa: álellenség, gyűlöletkeltés, választási program nélküli demagóg kampány, cinizmus, és pöffeszkedő, valamint korrupt vezetés.
Mindezek mellett, fölösleges az ellenzéken számon kérni az eredménytelenséget, keresni a bűnbakokat, és tovább rombolni az amúgy is alacsony önbizalmat. Paradox módon, ma Magyarországon nem a baloldal, vagy az ellenzék van válságban, hanem a nem populista, a szabványos jobboldal képtelen Orbán köntösének zsebéből kinőni, (ha úgy tetszik coming out-olni). A jobboldali konzervatív-keresztény, de nem orbánista-semjénista, azaz klasszikus pártok hiányoznak a palettáról, illetve rejtőznek a populista hatalom szoknyája mögé. Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ő politikai szlogenjeiket hangoztatja. A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett („cukiságkampányolni), középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?
Magyarországon két fejlemény billentheti helyre az agresszív nacionalista populizmus (NER) által eltorzított, illiberális demokráciának nevezett, politikai mezőnyt. Vagy a Fidesz hasad és válik ki egy valóban konzervatív demokrata frakció, távolodik el Orbántól és épít föl – persze nem egyik napról a másikra, de négy év ehhez elégnek kellene, hogy legyen – új jobboldali pártot. Vagy pedig a Jobbiknak kell megszabadulni szélsőségeseitől, kell valóban konzervatív demokrata párttá válnia (lehet, hogy naiv vagyok de Vona Gábor utóbbi időbeni magatartása hitelesnek tűnik egy ilyen fordulat véghezvitelére), és akkor akár központi szerepet játszhat(na) Magyarországnak a liberális demokrácia útjára való visszavezetésében, és persze mindkét fejlemény párhuzamosan is bekövetkezhet.
Szombaton – és amennyiben tényleg állandósul –, szombatonként a magyarországi demokraták vonult(n)ak az utcára: ott voltak (és remélhetőleg lesznek) baloldaliak, liberálisok és jobboldaliak is. Összekapcsolja őket, hogy mindannyian a liberális demokrácia hívei, és ez a felállás – lényegében – egy teljes politikai palettát rajzol körbe, ha úgy tetszik és másik kontextusban, ez az európai Magyarország. Ehhez képest Orbán alternatív („politikai homokozót”) politikai mezőnyt, illiberális demokráciát, populista politikai szcénát hozott létre a maga számára, ahol semmi sem az aminek látszik, az „alternatív tények” világa, melyről könnyen kiderülhet, hogy csak üres kulissza, egyszereplős előadás színpada. Bár fordítva tűnik, Orbán az elszigetelt, bármit is mondjon, vagy üzenjen sajtóbeli csicskásaival, a gyűlöletet szító és fokozó populista sleppel, a NER világa magába zárult és képtelen lesz ebből kitörni, nem az a kérdés, hogy megbukik-e, csak az, hogy mikor.
Magyari Nándor László
