1980-ban lengyel gyerekeket táboroztattunk a Balatonnál. A Szolidaritás szakszervezet küldte és SZETA fogadta őket. Varsóban élő barátaink a leginkább rászorulókat keresték meg a mazowsei kerület három körzetéből. Elsősorban a sokgyerekes munkás és alkalmazott családokat, közülük is főleg azokat, akiket a független szakszervezet ajánlott.
A Szolidaritás varsói székházában heteken át falragaszok hirdették a magyarországi meghívást. A tluszczy és ostrówi körzetből gyári dolgozók és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport, amelyet Ferihegyen fogadtunk. A kékkúti táborozás közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidámparkban, Rajk Laci édesanyja, Rajk Lászlóné uzsonnára hívta őket és tolmács segítségével ki is kérdezte őket, nekem nem hagyta, hogy segítsek, valószínüleg túlságosan radikális antikommunistának vélt, bár ki tudja. (Nemsokkal később a csoport, Júlia asszony haláláról értesülve, koszorút küldött a ravatalára).
El lehet képzelni, hogy vendégeink mekkora feltűnést keltettek Kékkúton. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnosc feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletet, és a gyerekek is szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt.
A helybéliek közül akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El-eljöttek hozzánk a táborba, zöldséget és gyümölcsöt is hoztak és az emlékeikről beszéltek. A falu befogadta a gyerekeket, az idősebb emberek úgy mondták: “most megint vannak lengyeleink”.
Ám a magyar hatóságoknak egyáltalán nem tetszett ez a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, mert túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de az akkoriban játszott rabló-pandúr játékot nem bírták abbahagyni. Még erre a rövid időre sem. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a szállásunkon és először az üdülőhelyi adó befizetésére, másodjára pedig egészségügyi előírások megtartására figyelmeztettek, gyakorta ellenőriztek, ilyenkor összehívtak bennünket is meg a gyerekeket is.
Nyaranta a Balaton-part tele van rendőrökkel és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem állítottak meg ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindez, ha bosszantó is volt, könnyű volt elviselni.
Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le, mi tetszett Magyarországon és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretetét dicsérték. Elsbieta azt írta, “hogyha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre”. Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogy sem tudja megérteni: „Szerintem tízszer is lefényképeztek, talán azt hitték, hogy tolvaj vagyok”, majd hozzátette: „De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok.”
Szerző: Demszky Gábor, Facebook.
