Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.
Olyan időkben, amikor az innovációt “valósághajlításnak” nézik hangadó politikusok, valóban bármi megtörténhet, az is, hogy a szavaknak új “valósághajlítóan innovatív” jelentést tulajdonítsanak, és az is, hogy össze nem illő, egymásnak ellentmondó kijelentéseket, játszi könnyedséggel, és látszólagos következetességgel illesszenek egymáshoz. (Baudrillard évtizedekkel ezelőtt megjósolta az “alternatív tények” és “igazságok”, irracionális mátrix alapján való összekombinálódását, a hiperreális szimulákrum új dimenziójában. Ez az a tér, ahol a valóságot teszik hiperreálissá, valószerűtlenné, ahhoz, hogy az új dimenziót, a szimulákrumot, valóságosnak láttassák. A valósághajlító guruk – például Orbán tanítómesterei, többek között az éppen Pesten, nagy titokban bölcselkedő Bannon és Yiannopoulos az alt-right fekete papjai – arra vállalkoznak, hogy egy szimulált teret valóságként prezentáljanak és megtévesszék nemcsak a vélt, vagy valós ellenzéket, hanem- és elsősorban a jóhiszemű konzervatív-jobboldali híveket. Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni “magyar embereknek”, hogy az amerikai nemzeti szupremációt hirdető megszállottak miért, és mennyiben képviselnek “magyar nemzeti” érdeket, vagy hogy miért is tennék ezt?). A valósághajlítás sikeréhez elégnek látszik, hogy valami horribiliset mondjanak a hatalommal rendelkezők, amihez azután hozzáillesztik a “nemzeti” jelzőt – melyet t.k. kiürítenek, tartalmától fosztanak meg, amikor mindenhez hozzáillesztik a dohánybolttól kezdődően az összes intézmény nevéhez, amit mi idevaló magyarok nagyon jól ismerünk a százéves román gyakorlatból – mintha az valóban a szimulákrum kapuja, az új dimenzió mennyei bejárata lenne. Orbán éppen fölfedezte a román, és különösen a nacionál-ceausiszta retorika adta lehetőségeket, azt, hogy a nemzeti jelzővel – legalábbis egyelőre – bármi eladható, a valósághajlítás időszakos gyakorlatát segíti a tartalmatlan nemzetieskedés. És immár, a sebtében kivégzett diktátorhoz hasonlóan, Európára, a politikai Nyugatra vetíti reakciós látomását a szuverén nemzetállamokkal kapcsolatban (hajlottabb korúak jól emlékezhetnek még arra, hogy Ceausescu szájából hogyan hangzott a “szúverényítátyé” és a külföldi beavatkozást átkozó kifejezések, és akkor Soros nem lévén, terítéken az “adzsinturíli sztrőíné”, belügyekbe avatkozásának sűrű emlegetése volt divatos).
Orbán “szuverén nemzetállamok” Európájáról képzelődik, mely nem a liberális demokrácia és a haladás, hanem – legalábbis hellyel közzel – a nyugati pénzen hizlalt diktatúráknak (a Putyin-Orbán-Erdogan triónak) kedvez, a gyűlölködésnek és kirekesztésnek. Nem zavarja, hogy ez abszurdum, hogy a nacionalizmus, a nemzetállami kizárólagosság és az EU-hoz való csatlakozással közössé tett, átruházott szuverenitás elemeinek “visszavétele” elválaszt és nem egyesít. Ez a Brexit-elve, a közös EU-politika feladása, t.k. a menekülés, regresszió, vissza az akol melegébe, ha ugyan meleg és befogadó, barátságos lesz ez még, Nagy-Britannia esetében is (még az sem biztos, hogy a “nagy” jelző megmarad a királyság nevében). Orbánt nem érdekli, hogy egy ilyen alapon elképzelt Európa nem egyesülne/egységesülne, hanem először parttalan – és lássuk be, számunkra esélytelen – vetélkedésbe és végül háborúkba keveredne. Orbán, amikor az EU-t “szabad nemzetállamok szövetségének” mondja valójában megveszekedett EU-ellenes, megszüntetné a jelenleg létező uniót és egy bizonytalan, szimulált, szövetséggel helyettesítené, mely az örökös belső viszály, és egyáltalán nem az egységes és demokratikus unió képzetét idézné.
A szimulákrum elsőbbsége a valóban létező és fontos dolgokat teszi zárójelbe, feledteti, hogy az oktatás és kutatás, a “valódi innováció” és a haladás szolgálója és nem a valósághajlítás olcsó bűvészmutatványa, bár a cirkusznak, ez időben, elsőbbsége van a magyar közéletben a teljesítményhez képest, ez a szimulákrum valósága: szándékos megtévesztés. És kétség sem férhet hozzá, hogy a mérleg nyelve, Magyarországon is, vissza fog lendülni és a szimulákrumból való visszatérés fájdalmas lesz, áldozatokkal tele, és szomorú (illúziókat veszíteni mindig lehangoló).
És kétszeresen abszurd – még a szimulákrum mátrixából is kilóg – rommagyar vezetőink Orbánt majmoló, vazallusi magatartása. Nemzeti kizárólagosságot, idegengyűlöletet, hirdetni kisebbségi helyzetben, a biztos vég fele való határozott lépés, zsákutca, amit semmilyen köntörfalazással magyarázni nem lehet. A mai rommagyar politikai formációk mindenike ebben a zsákutcában és az ott levő lagyakban caplat: fejjel a falnak, a visszatérés esélye nélkül. Mert itt, sajátos helyzetünkben, és főként fogyásunk okán, az ingalengés is másként működik, könnyen megeshet, hogy nem lesz aki, és főként nem lesz akinek, visszalendítse azt. A szimulákrum foglyaivá válunk mert helyzetünk többszörösen vulnerábilis, elfogyunk, mielőtt kijózanodnánk. Nem lep meg, hogy azok, akik az Orbán Judás pénzén hoztak létre “alternatív” (sic!) pártocskákat, vagy akik a szövetség elfideszeződését évekig erőltették, amíg az is a Fidesz egyik itteni fiókpártjává nem vált (egyszer majd az ebben közrejátszó magánérdekekről is beszélni kell!), kitartanak a tévúton.
Az viszont meglep, hogy Markó Béla – egy jobb korszak politikai, sőt kulturális ikonja – még mindig mentegeti a regnáló hatalmasokat, hogy maszatol, bizonytalan, ellentmondásos és következetlen, maga is építi, és nem lebontja a szimulákrum terét. Úgy tesz, mintha a rommagyar politikai establishment téves döntései csupán logikai bakik lennének. Pedig ő is tudja, ez a politikában több, mint bűn, ez biza megbocsájthatatlan, sőt visszafordíthatatlan hiba. Az illiberális állam orbáni eszméjét és “innovatív ötleteit” közvetíteni a bukaresti hatalom fele, minden reakciós PSD-ALDE-s valósághajlító elképzeléshez asszisztálni, sőt orbáni mintára, akár kezdeményezni a reakciós szabályozásokat, eljárásokat, kisebbségveszejtő cselekedet, árulás.
Markó újabb hosszú interjúban fejtegeti – esszéisztikusan, sejtelmesen, elhallgatva lényeges dolgokat, de mégis – helyesen, hogy a jelenlegi szövetségi vezetők téves úton járnak, csakhogy. Anélkül, hogy levonná a korrekció szükségességének következtetését, értelmetlenül teszi: ez így, “csak szövegelés”. Elhiszem, hogy a szerkesztő hibája, hogy Markó szájába adja, miszerint “a korrupció” – és nem a korrupció ellenes föllépés hatékonysága – “a kordában tartó /európai/ eszköz”. Hogy intézményes kapcsolatok jó működését hiányolja magyar-román viszonylatban, majd Orbán Dragneahoz intézett magán telefonbeszélgetését tekinti mégis helyénvalónak, azzal együtt, hogy ennek beígért eredménye sincs meg, lehet csupán figyelmetlenség.
Viszont egyensúlyozási kísérlete az orbáni nemzetállami kizárólagosság és a “határok nélküli Európa” között nemcsak erőltetett és logikailag is hibás eljárás (tertium non datur, mondanák a bölcs latin logikusok), hanem politikailag is gyáva. Képtelen megkongatni a vészharangot (igaz, azzal menti magát, hogy “továbbra is RMDSz-es vagyok”, és innen a korlátja. Értsük úgy, hogy ez az “identitás” már számára is terhes?) és ezzel t.k. felmenti az elhajlókat, még ha ezzel az ő politikai építményét bontják is le. Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.
Magyari Nándor László
/Baudrillard szimulákrum-elmélete azt mondja, hogy minden csak másolat, a másolat másolata. A valódi, a létező világgal nem találkozunk, csak másolatok között élünk./
