„Hogy a jelzett politikai fordulat valódi párfordulásnak bizonyul-e vagy csak újabb megtévesztő manővernek, azt a jövő dönti el. De ha pávatánc marad, az egyszerre irritálja majd a kétértelműségeket kevéssé kedvelő orosz vezetést, s mélyítheti el azt az ellenszenvet, amely Orbánnal kapcsolatban már-már közmondásossá vált az amerikai adminisztrációban.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:
Komoly zavar mutatkozik a magyar diplomáciai kommunikációban, melynek okait nehéz megítélni: vajon csak a már állandósuló „helyezkedési káosz” hozta ezt magával, vagy inkább megtervezett és a megtévesztést szolgáló lenne-e a „szétbeszélés”? Bármi is a magyarázata a jelenségnek, nem valószínű, hogy az bármilyen vonatkozásban is könnyebbé vagy jobbá tudná tenni a kormányzat helyzetét a nemzetközi térben.
Az épp most zajló NATO-csúcs alkalmával Orbán Viktor valami olyasmit tett szóvá, amit 2009 óta egyáltalán nem hallottunk tőle. Az Európára leselkedő veszélyek két típusáról beszélt; a már jól ismert déliről, vagyis a „migránsokról”; illetve a keletiről, azaz Oroszországról. Mindeközben érvényben maradt külügyminiszterének kijelentése, hogy amíg Ukrajna nem teljesíti a kisebbségekkel – elsősorban a kárpátaljai magyarokkal – szembeni emberjogi vállalásait, addig Magyarország nem hajlandó támogatni az ország számára kilátásba helyezett európai perspektívákat, elsősorban a NATO-hoz köthető védelmieket.
Orbán és Szijjártó megnyilatkozása nem illeszthető egyazon kormányzati stratégiába. A külügyminiszter Kijeven ugyan egy, a magyar kisebbséghez kapcsolódó jogos elvárást kér számon, de azt is tudjuk, az ukránok a diplomáciai érintkezések során egyértelművé tették: a jogok szűkítése nem a magyarok ellen irányul, hanem kifejezetten azon orosz etnikumú ukrán polgárok ellen, akik az orosz „hibrid háborút”, illetve az ország keleti tartományainak dezintegrációját támogatják. Kijev arra is ígéretet tett, hogy csendben mellőzni fogja az efféle korlátozó intézkedéseket Kárpátalján. Ha ebből a szempontból nézzük a Szijjártó által többször elismételt magyar álláspontot, akkor azt nem értelmezhetjük másként, mint az Oroszországnak tett diplomáciai szívességként, melynek folyományaként megakadhat Ukrajna és a NATO kapcsolatainak szorosabbra fűzése.
Orbán viszont az Európát – és a NATO-t – fenyegető egyik fő kihívásként most épp Oroszországot nevezte meg. Ha a miniszterelnök ezt komolyan gondolja, akkor:
egy totálisan új stratégiát helyezett kilátásba, amely minden elemében ellentmond a Fidesz eddigi politikájának;
és közvetve fordulatot ígér az Ukrajnához való viszonyban is, elvégre, ha Magyarország hozzá akar járulni ahhoz, hogy Európa biztonsága erősödjék, akkor fenntartások nélkül támogatnia kell Ukrajna integrációját.
Persze nem először fordul elő, hogy inkonzisztensnek bizonyul a magyar kormány politikája, a mostani azonban különleges eset. Az oroszok ugyanis mindig gyanakvással figyelték és büntették is, ha a tőlük függő vagy hozzájuk törleszkedő kormányok nem tették egyértelművé álláspontjukat s nem mutattak következetes lojalitást. Hogy Orbán mostani megnyilatkozása épp a NATO-csúcs idején hangzott el, az külön súlyt ad az ügynek, ami nem feltétlenül lehet Orbán érdeke.
Hogy a jelzett politikai fordulat valódi párfordulásnak bizonyul-e vagy csak újabb megtévesztő manővernek, azt a jövő dönti el. De ha pávatánc marad, az egyszerre irritálja majd a kétértelműségeket kevéssé kedvelő orosz vezetést, s mélyítheti el azt az ellenszenvet, amely Orbánnal kapcsolatban már-már közmondásossá vált az amerikai adminisztrációban.
Washington ugyanis a múlt évben komoly kísérletet tett arra, hogy megújítsa az amerikai-magyar kapcsolatokat. Ehhez az amerikai fél teljes nyitottságot ígért, beleértve egy hivatalos fehérházi Orbán-látogatást is, ha teljesül két feltétel:
a magyar kormány békén hagyja a Közép-Európai Egyetemet (CEU), illetve, ha nem akadályozza Ukrajna bevonását az európai védelmi struktúrákba.
Mint tudjuk, Orbán azóta sem járt a Fehér Házban, melynek okai nyilvánvalók: a CEU továbbra is nyomás alatt áll, s úgy tudni, a kormány valódi szándékai jottányit sem változtak az egyetem sorsával kapcsolatban. Ami pedig Ukrajnát illeti, ezzel kapcsolatban eddig a Szijjártó által többször elismételt elutasító álláspont érvényesült.
Bár a felszínen mindkét washingtoni elvárásban amerikai és magyar közös érdekek fogalmazódtak meg, ám mindenki tudta: ott lapul azok hátterében egy másik állam is, jelesül Oroszország. Az Ukrajnához való viszonyban napnál világosabban – lásd fentebb –; ami pedig a CEU-t illeti: úgy tudni,
Putyin külön kérése volt Orbán felé, hogy Magyarország ne tűrje meg azt az amerikai tanintézményt,
mely a posztszovjet térség rendszerváltó és demokratikus mozgalmainak vezetőit képezte ki.
