Húsz éve indult hódító útjára a Google, amely mára a világ egyik legértékesebb vállalatává nőtte ki magát.
Amikor 2004 augusztusában tőzsdére ment, akkor több mint 20 milliárd dollárra lőtték be értékét, mára ennek több mint negyvenszeresét éri a két stanfordi fiák által alapított cég. A növekedése egyenletes volt, s továbbra is szépen menetel a tech cég az ezer milliárdos tőkepiaci érték elérééhez vezető úton.
A Független Hírügynökség értesülése szerint Szabóné Marikát, aki csengeri örökösnő néven híresült el, a mai nap folyamán hazaszállították Svájcból. A Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai szerda reggel hallgatják ki.
Arról nem tudott tájékoztatást adni Szabóné ügyvédje, Helmeczy László, hogy ügyfele kíván-e vallomást tenni.
Az ügyvéd jelen lesz a kihallgatáson és szinte biztosra vehető, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda kezdeményezni fogja Szabóné előzetes letartóztatását.
A Független Hírügynökség információja szerint nagy terjedelmű az eddigi nyomozati anyag, amelyet Szabóné papíron, ügyvédje pedig CD formátumban kap meg.
Nincs tudomásunk arról, hogy Kósa Lajos, fideszes parlamenti képviselő bármilyen formában szerepel a nyomozati anyagban.
Amennyiben Szabóné úgy dönt, hogy vallomást kíván tenni, ahogy ezt eddig is jelezte, mindent kitálalva, akkor ezt a hatóság nem tudja megakadályozni.
A Független Hírügynökség szerdán beszámol a kihallgatás fejleményeiről.
Kilépés a tartalomba1933 augusztus 25-én alku köttetett a náci német Birodalmi Bank és a palesztinai cionista Anglo-Palestine Bank között, melynek célja német zsidók életének megmentése volt. 50 000 német zsidó valóban megmenekült, ám a terv atyja, Chajim Arlozorov cionista politikus ezért az életét adta cserébe. Cikkünk Arlozorov meggyilkolásának 85. évfordulóján tárja fel az ellentmondásos ügy részleteit.
Amikor Adolf Hitler német birodalmi kancellárrá vált, a zsidó világ megrökönyödéssel kezelte az antiszemita politikus felemelkedését az európai kultúra egyik fő otthonában. Kevesen jósolták meg Hitler birodalmi kancellárrá választását, s még kevesebben, hogy rövidesen teljhatalmú diktátorrá nevezi ki őt a Reichstag. A németországi cionisták kiadványa, a Jüdische Rundschau korábban már eljátszott azzal a gondolattal, hogy Hitler Reichskanzler lesz, és arra jutott, hogy ebben az esetben a német zsidóság nem tud majd tovább haladni az asszimiláció útján, hanem „hozzá kell szoktatniuk magukat az új realitásokhoz”.
A palesztinai Ha’arec kezdetben „nagyon negatív” hírként („fekete napok Németországban”) értékelte az eseményt, de néhány héten belül már abban reménykedett, hogy idővel Hitler mérsékelni fogja antiszemita politikáját. Az amerikai, az angol vagy éppen a magyar zsidó sajtóban a felháborodás azonban szinte egységes volt. Kevesen tekintettek túl a tiltakozás és a vészharang-kongatás lehetőségein, és még kevesebben tekintettek „lehetőségként” Hitler hatalomra jutására.
Ezen kevesek között volt a Zsidó Ügynökség politikai osztályának vezetője, az orosz-zsidó Chajim Arlozorov, aki néhány cionista társával radikális ötletet fontolgatott. Alkut akart kötni a nácikkal, mert úgy vélte a német zsidóságot halálos veszély fenyegeti, ezért ki akarták menekíteni őket Németországból. A zsidó történelem ezen kevéssé ismert fejezete ráadásul nem csak megdöbbentő, de tragikus is: Arlozorov, mint később Kasztner Rezső, életét adta életmentő ötletéért, éppen 85 éve.1
Horogkeresztes zászló Jeruzsálemben, 1933-ban a Fast Hotelben működő német konzulátuson
1933 márciusában, alig két hónappal Hitler hatalomra jutását követően a Zsidó Ügynökség jeruzsálemi tanácskozása
a „német krízisben rejlő palesztinai lehetőségeket”
vitatta meg. A tanácskozás egyik központi témája volt, hogy a német zsidóság Palesztinába vándorlását – alijázását – pénzügyi korlátozások nehezítették. Németország még 1931-ben helyezte tiltólistára a valuta kivitelét az országból, tekintettel a már akkor válságos pénzügyi helyzetre, s a rendelkezés lényegében lehetetlenné tette a tömeges német aliját.2 Az Ügynökségnek valahogy rá kellett vennie a németeket ezen korlátozás feloldására, és a megoldást Werner Senator német cionista vetette fel. Úgy vélte, a Hitler kancellárrá választását követő időszakban bezuhant német exportot megerősíthetnék a Palesztinába történő német kivitel megnövelésével. A terv szerint
Palesztina német termékeket vásárolt volna cserébe a német zsidók életéért és ingóságaiért.3
Az elképzelés nem csak forradalmi, de sok szempontból szentségtörő is volt: miközben számos nemzetközi zsidó szervezet a náci termékek bojkottálásával volt elfoglalva, addig a Zsidó Ügynökség német termékek vásárlásán törte a fejét.
További leküzdendő akadályok a brit kivándorlási korlátozások voltak: a britek sorompókat vezettek be a Palesztinába való bevándorlás terén, és azok a bevándorlók, akik nem rendelkeztek legalább 1000 fonttal (mai árfolyamon húszmillió forint), nem számítottak „kapitalistának,” vagyis tőkésnek, és csak korlátozott számban alijázhattak.4 Az Ügynökség célja az volt, hogy az alijázni készülő német zsidók 1000 fontnyi összeget vihessenek magukkal a vagyonukból, s azt legalább részben a palesztinai cionista projektbe fektessék be. Noha a Ha’avara, azaz „transzfer” néven elhíresült szerződés feltételei többször megváltoztak, a cionisták alapvető ajánlata ebből állt: a kivándorolni kívánó zsidók zárolt magánvagyonából Németországban német exportárukat vásárolnak, amiket aztán a zsidókkal együtt Palesztinába szállítanak, ott eladnak, és az alijázók így hozzájutnak a szükséges tőkéhez, hogy bemehessenek az országba.5
Német zsidók állnak sorban Berlinben a palesztinai kivándorlási iroda előtt 1939-ben
A megállapodásra, mely hivatalosan a német Birodalmi Bank és a cionista mozgalomhoz köthető Anglo-Palestine Bank (manapság Bank Leumi) között történt, augusztusban került sor. Logikus kérdés, hogy a szerződés milyen magas szintű támogatást igényelt a német és a cionista oldal politikumainak részéről. A rendelkezésre álló iratok egyértelműen mutatják mind Adolf Hitler, mind pedig David Ben-Gurion jóváhagyását.6 Hitler természetesen nem támogatta a zsidó állam gondolatát, ő csupán a zsidóktól akart megszabadulni. Ben-Gurion részéről pedig az első látásra meglepő tény mögött a cionista mozgalom egyedi és újító mentalitása állt: úgy vélték, a zsidóságnak saját kezébe kell vennie sorsát, ahelyett, hogy tovább folytatnák hányattatott sorsukat a diaszpórában vagy a nem-zsidók jóindulatára apellálnának. Berl Locker baloldali cionista vezető erről így írt Chajim Arlozorovnak, aki a Zsidó Ügynökség politikai osztályának vezetője és a Ha’avara kulcsembere volt:
„Tennünk kell valamit! Hallatnunk kell a hangunkat! . . . A lényeg, hogy Palesztina kérdését helyezzük az ügy középpontjába”.7
Pontatlanság lenne azonban elhallgatni, hogy az Ügynökséget nem csak a zsidók élete, de az is érdekelte, hogy a vagyonuk ne kerüljön német kezekbe.
*
Az Ügynökség pedig a kezdeti alkuval nem volt elégedett, mert az csupán hárommillió német márkáról szólt, Izrael létrehozásához azonban sokkal többre volt szükség. Arlozorov egy helyütt maga is elmondta, hogy kocsikat, építőanyagokat, festéket, gyógyszereket, szerszámokat, illetve más hasznos eszközöket kíván beszerezni. Ezen a ponton elképzelése ismét egyezett a németek elgondolásával. A nácik ekkor még nem fontolgatták a zsidók teljes kifosztását, viszont keresték a módját, hogyan tudnának a német zsidók magánvagyonának minél nagyobb részéhez hozzáférni. Ezért a jeruzsálemi náci konzul fel is vetette feletteseinek, hogy nem kéne-e egy a német zsidók teljes vagyonát felszámoló likvidációs, azaz mozgósító bankot létrehozni: „A [zsidó vagyon] hatalmas összegeihez képest . . . egymillió dollár [azaz hárommillió márka] macskaszar”.8 A találkozó érdekek mentén pedig a Ha’avara-szerződést egy nagyméretű likvidációs projektté alakították.
Kézenfekvő kérdés, hogy a németek miért nem vették el egyszerűen a zsidók vagyonát; a válasz az alku korai dátumában keresendő. A zsidók kizárása a gazdaságból, azaz az árjásítás csak az 1938-’39-es évekre teljesedett ki, és a Ha’avara-szerződés csúcsévei alatt a zsidókat még messze nem szorították ki teljesen az üzleti életből. Ebben az időszakban minden támadás és zaklatás ellenére a zsidó vagyon német kézre adása még papíron „önkéntes” alapon működött: a zsidók azért adták el üzleteiket és vagyonukat, mert elszegényedtek, bojkottok sújtották őket vagy mert nem kaptak hitelt.9
Uwe D. Adam német történész szerint
„a náci állam[nak] . . . az volt a célja a zsidók gazdasági kiszorításával, hogy a Németországból való kivándorlásra bátorítsa a zsidókat”.10
A Ha’avara-szerződést pedig pontosan úgy tervezték meg, hogy a kiáramló zsidók számára az utolsó kiskaput jelentse: a harmincas évek vége felé íródott cionista jelentés szerint a Ha’avara képezte „az egyetlen fénycsóvát” a zsidók számára. A zsidókat arra kellett bíztatni, hogy eladják üzleteiket, és máshol kezdjenek új életet; ehhez pedig kapóra jött a cionizmus hívó szava az új palesztinai életre.
A Haavara Rt. átruházási igazolása angolul és héberül
A kivándorló zsidók elveszett vagyonuknak csak egy töredékét kapták vissza kompenzáció formájában, hiszen egy átlagos kivándorlónak 1000 dollárból a Ha’avara Rt. és egyéb cionista intézmények részleteinek levonása után körülbelül 111 dollár maradt meg. Egy a témát feldolgozó történész szerint „mire a transzfernek vége lett, a kivándorló nem sok egyebet birtokolt, mint egy telket, némi szerszámot, egy farmot és egy pajtát”.11 Ha egy zsidó meggondolta magát, és mégsem akart alijázni, akkor vajmi kevéssé tudta visszaszerezni a pénzét: vagyonát ekkorra már Palesztinában találta, befektetve német mezőgazdasági gépekbe.
A Ha’avara Rt. csúcsidején egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató, Palesztina, Anglia és Németország-szerte irodákat működtető társaság volt, melynek funkciói messze meghaladták a filantrópiát. Hannah Arendt írónő megfogalmazásában
„Palesztinát elárasztották a »Made in Germany« feliratú árucikkek”,12
és ebben nem tévedett. A palesztinai zsidó piacon a német termékek még 1937-ban is monopolhelyzetben voltak a porcelán-, az acél-, a drót- és a szerszámáruk terén, illetve kiemelt helyük volt számos más mezőgazdasági és ipari árufajta esetében.13 A Ha’avarának az volt az eredménye, hogy 1935-re a Harmadik Birodalom lett a brit Palesztina második számú beszállítója, elképesztő növekedést mutatva a gazdasági élet egyes területein: pl. a német vasáru bevitele 800%-al, a fáé 600%-al és a ruháé 155%-al nőtt meg.14 1937-re pedig Palesztina elsőszámú kereskedelmi ellátópartnerévé a náci Németország vált. Az anglofil Palestine Post röstelkedve meg is állapította, hogy „Palesztina törvényes ura”, „Nagy Britannia most először csak a második helyre futott be”.15 A németek pénzügyi sikere a Szentföldön mai szemmel megdöbbentő szintig jutott el, ahogyan azt a Palestine Post rendszeres külkereskedelmi melléklete is mutatta 1939 nyarán. Alig másfél hónappal a második világháború kitörése előtt nagy betűkkel díszelgett a legnevesebb angol nyelvű palesztinai napilapon a felirat, hogy „Anglia és Németország az első helyért versenyeznek Palesztinában”. A versenyt ekkor Németország vezette.16
*
Építkezések Jeruzsálem Rehavia negyedében a harmincas években, ahol főként német zsidók telepedtek le
Mint ahogy az talán ebből is sejthető, a német és palesztinai bankok közötti szerződést nagy botrány kísérte a zsidó világban. A Ben-Gurionnal szembenálló jobboldali cionisták egyik lapja azt írta, hogy a baloldali cionisták „árulók . . . akik Hitler kormányának talpát nyalják”.17 1933 nyarán, hogy támogatást szerezzen a Ha’avara-szerződés számára, Chajim Arlozorov végigturnézta Európa cionista és zsidó lapjait, és ahol csak tudott, interjúkat adott tervéről. Minden külpolitikai érzéke és megfontoltsága mellett Arlozorv nagyfokú naivitásról tett bizonyságot: korábban egyetlen cionista politikus sem engedhette meg magának, hogy egy világlapnak nyilatkozgasson a cionista, brit, illetve olasz fasiszta és német nemzetiszocialista érdekek összekötéséről. Arlozorov a Jewish Telegraphic Agencynek mégis így beszélt:
„Megérné kihagyni mindenfajta szentimentalizmust a Németországgal kötendő egyezmény kérdéséből. Németország ma azért küzd, hogy stabilizálja gazdasági helyzetét. Az is lehetséges lenne, hogy létrejöjjön egy vállalat, a német állam, illetve más európai, főleg brit és olasz érdekek részvételével, mely egy meghatározott időtartam alatt likvidálná a szóban forgó vagyonokat . . . Bárhogy is lesz, a kivezető út csakis a német kormánnyal való tárgyalásokon keresztül vezet. Bízom benne, hogy a világ közvéleménye a legnagyobb figyelemmel és szimpátiával fogja követni ezeket a tárgyalásokat, és remélem, hogy az összes érintett fél érdekeinek megfelelő valós megoldást egy fontos lépésnek fogja tartani a németországi zsidókérdés konstruktív módon történő kezelése felé vezető úton”.18
Alijázók száma 1920-1945 között (ezer fő)
Arlozorov a német zsidók megmentése iránt érzett felelősség miatt és a Ha’avara érdekében azt is fontolgatta, hogy kamaszkori barátnőjével, Magdalena Friedländerrel is felújítja kapcsolatait. A cionista politikus egykori barátnőjéből, a zsidók között nevelkedett Magdalenából eddigre Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter felesége lett.19 S Arlozorov mindezzel messze túlfeszítette a húrt a zsidó közvélemény előtt.
Kevesen osztották azt az elképzelést, hogy a zsidó életek megmentéséért akár az ördöggel is össze lehet fogni.
Vallásos-cionista ellenzéke, a mizráchi még csak pozíciójából akarta őt eltávolítani, egyes jobboldali cionisták azonban az élők sorából is. Alighogy Arlozorov hazatért európai útjáról, a Chazit Ha’am nevű jobboldali cionista lap zavaros cikket közölt, mely A Sztálin-Ben-Gurion-Hitler-paktum címmel látott napvilágot, s nem is igazán vette a fáradtságot, hogy céljait titkolja:
„Olvastunk . . . egy interjút Arlozorovval . . . Egyéb értelmetlen hülyeségek mellett – amelyben ez a kommunista svindler igen jó – azt mondta, hogy a zsidókérdés Németországban csakis egy Hitlerrel való alkuval oldható meg . . . Ez az alak egy kurva béréért adja el a náciknak a zsidó nép becsületét, jogait, biztonságát és az egész világ előtt való jó nevét . . .
A legmélyebb pontját érte el a gyávaság, amellyel a palesztinai munkáspárt eladta magát a világ legnagyobb zsidógyűlölőjének, ilyesmire nincs példa a zsidó történelemben . . .
A zsidóság Sztálin, Ben-Gurion és Hitler hármas szövetségét csakis a legnagyobb ellenállással és utálattal fogadhatja . . . A zsidó nép mindig is tudta, hogyan kell elbánnia azokkal, akik eladták nemzetük és Tórájuk becsületét, és ma is tudni fogja, hogyan reagáljon erre a hányingerkeltő tettre, melyet a teljes nyilvánosság és a világ szeme előtt követtek el”.20
Nem teljesen világos, hogy Sztálinnak mi köze volt a Ha’avarához (voltaképpen semmi), mint ahogy az sem, hogy a jobboldali cionistáknak mi baja volt a zsidó életek megmentésének ötletével. A lap ennek ellenére kvázi vérdíjat tűzött ki annak a férfinak a fejére, akire mindenki a majdani zsidó állam külügyminisztereként tekintett. Arlozorov hazaútját Berlinből egyébként is kellemetlenségek nehezítették: lekésett vonatok, elveszett pénztárcák, hátráltatások tarkítottak utazását. 1933. június 14-én hónapok után először láthatta családját, két napra rá este pedig feleségével sétálni ment Tel-Aviv tengerpartjára. Ekkor két fiatal férfi többször is elhaladt mellettük: felesége félt, de Arlozorov azzal nyugtatta őt, hogy azok is zsidók. „Egy zsidó sem ölne meg engem” – mondta. A két férfi ekkor harmadszorra is megközelítette őket, és megkérdezték rossz héberséggel, hogy mennyi az idő. Hirtelen fény villant az Arlozorov-házaspár arcába, és lövés dörrent. Sabbat este, egy elhagyatott tengerpartról több órába került a legközelebbi kórházba jutni, ahol persze nem volt orvos, s így a leendő zsidó állam várva várt csodaminisztere éjfélkor életét vesztette.21
A gyilkosságért két jobboldali cionistát tartóztattak le, ítéltek el, majd mentettek fel. Ugyan máig nem bizonyos, hogy ők ölték meg a zsidó politikust, ám ismert tény, hogy a gyilkosságban használt fegyvert később a jobboldali cionista milícia, a Lechi használta más akciók során. A gyilkosság a cionista közösséget alapjaiban rázta meg, s a mozgalom baloldali szárnya sokáig aktívan ápolta a politikus emlékét. Arlozorov nevét ma számos utca és közterület viseli Izraelben, de róla nevezték el Haifa egyik kerületét és Kfar Chajim mosavot is. Meggyilkolásának helyszínén emlékmű áll. A gyilkosság ügye később Menachem Begin kormányzása alatt is felmerült. Mikor egy izraeli történész könyvében a jobboldali cionistákat vádolta meg a gyilkossággal, Begin vizsgálóbizottságot hozott létre az ügy újbóli kinyomozására. A bizottság a jobboldali cionistákat ártatlannak találta, ám nem sikerült felfednie a gyilkosok kilétét.
Érdekesebb kérdés, hogy a történész miképp tekinthet Arlozorov tervére, illetve a német és palesztinai bankok közötti megállapodásra. Amennyiben elfogadjuk az (akkoriban is divatos) elképzelést, miszerint az antiszemitizmussal szembeni küzdelem legjobb módszere, ha a zsidók a jogvédő szervezetekre hagyatkoznak és a világ népeinek jóindulatában reménykednek, akkor a Ha’avara-szerződés kétségkívül problematikus megítélésű lenne. Talán mérvadóbb az ügyben a baloldali cionista politikus, Mose Bejlinszon álláspontja, aki az Új zsidó államférfiúság című, egykorú írásában úgy érvelt, hogy a jogvédelemben való reménykedés kora lejárt, s hogy a zsidóság védelmének egyetlen ésszerű módja a zsidó állam felállítása. Bejlinszon úgy érvelt, hogy a cionista mozgalom a németekkel kötött alkuval „nem »árult el« senkit: diadalt aratott. Nem »rettegett« semmitől: épp ellenkezőleg, megvolt a bátorsága, hogy bevezesse az új zsidó államférfiúságot, a cionista államférfiúságot, melynek célja, hogy a zsidó népet Palesztinában gyűjtse egybe . . . [Az alku] úgy fog bekerülni a cionista történetírás könyveibe, mint merész és úttörő [döntés]”.22
Annyi pedig bizonyos, hogy a Ha’avara-szerződés nagyban hozzájárult Izrael létrehozásához. Összességében elmondható, hogy
a Ha’avara keretein belül Palesztinába vándorolt német zsidók a Szentföld zsidó lakosságának 15%-át tették ki 1939-re,
az általuk behozott hatalmas vagyon pedig mesterséges jólétet biztosított az egész világot sújtó válság ideje alatt, illetve nagyban hozzájárult a későbbi Izrael állam iparosodásához és gazdasági fejlődéséhez. A második világháború előtt Palesztinába áramló tőke több, mint felének forrása az átviteli szerződés volt.23Ze’ev Sternhell izraeli történész megfogalmazása szerint
„az 1933-’39 közötti nagy német alija tette lehetővé a jisuv számára, hogy meghódítsa az országot”.24
Edwin Black amerikai történész „Izrael állam létrehozása” szempontjából hasonlóan „létszükségletnek” nevezte a Ha’avarát.25 A cég transzfer-tevékenysége végül pár héttel a második világháborús brit hadüzenet után került felszámolásra, mivel több német hajó már nem köthetett ki a brit fennhatóság alatt álló Palesztinában. 1933 és 1939 között több mint 50 000 zsidót szállítottak el Palesztinába. A cég számadást tartott: fennállása alatt mai értéken körülbelül 540 millió dollárnyi összeget kezelt.26 A német bevándorlók pénzügyeinek lezárásával azonban tovább foglalkozott a cég: 1940 telén még „teljes nyitva tartással” működtek jeruzsálemi irodáik, a „transzfer végső fázisainak befejezésén ügyködve”.27
Arlozorov emlékműve meggyilkolása helyszínén, a tel avivi tengerparton
1 Hitler Reichskanzler?, Jüdische Rundschau, 1932. augusztus 12., 1.; Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust (New York: Henry Holt and Company, 2000) 17. (Há’árec).
2 Francis R. Nicosia: Zionism and Anti-Semitism in Nazi Germany (Cambridge: Cambridge University Press, 2008) 82-83.; Edwin Black: The Transfer Agreement. The untold story of the secret agreement between the Third Reich and Jewish Palestine (London: Collier, 1984), 82.
6Documents on German Foreign Policy 1918-1945, Series D, Volume V: Poland, The Balkans, Latin America, The Smaller Powers (June 1937-March 1939) (London: Her Majesty’s Stationery Office, 1953), 783-785. (Hitler); Central Zionist Archives (Jeruzsálem),S/7 219.130. (Ben-Gurion).
10 Uwe Dietrich Adam: Judenpolitik im Dritten Reich (Düsseldorf: Droste-Verlag, 1972), 172.
11 Nicosia: Zionism, 87, 120, 156, 160.; Debating the Issues of the Transfer: Is the Agreement Between the Zionists and Germany Justified? Call of Youth, 1936. január. 3-34.
12 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben (Budapest: Osiris, 2001), 74. o.
13A Jewish Agency for Palestine memoranduma a Magyar Nemzeti Bankhoz, magyar-palesztinai transzfer-egyezmény tárgyában (Budapest: Sport nyomda, 1938), 9-11. o. A memorandum egy példányát ma az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.
14 Olvasás közben. Zsidó Szemle, 1935. február 1. 9.
15 German Trade in Palestine More Apparent Than Real. The Palestine Post, 1937. október 17. 2.
16 England and Germany Compete in Palestine. Race for the Top Place. Ua. 1939. június 16. 11.
18 Dr. Arlosoroff Urges German Deal to Ease Palestine Migration, Jewish Telegraphic Agency, 1933. június 18.; Aeusserungen von Dr. Ch. Arlosoroff, Mitglied der Palaestina-Exekutive der Jewish Agency, Jüdische Rundschau, 1933. május 23. 4-5. o.
19 Frau Goebbels Was Childhood Friend of Dr. Chaim Arlosoroff, Jewish Telegraphic Agency, 1934. január 24.; Black: Transfer, 131.
20Chazit Ha’am, 1933. június 15. 1-2. (ivrit, a fordításért köszönet illeti R. Kamannt)
A Figyelő szerint Magyarország nem halszagú, és az 50 millióért rendelt, uraságoktól levetett újrafutózott nóta nem bukás, hanem siker. 888-ék a saját buborékkal bíró sivalkodó libsik győzelme miatt szomorkodnak, a Magyar Hírlap szerint a liberálmoralisták állóhelyben forognak. Fogódzkodjanak meg, indulunk a másik valóságba!
A haladó médiamunkások belerondítása
„Emlékszünk még Desmond Child világhírű zeneszerző által az 56-os emlékévre komponált dalra két évvel ezelőttről, amin annyira fanyalogtak a hivatalból mindenen fanyalgók?
Mivel ez egy fontos évforduló volt a nemzet életében, ezért a haladó médiamunkások kötelességüknek érezték, hogy valahogy belerondítsanak. Jött is a “halszagúzás”, és az is körbejárta az objektív sajtót, hogy a világhírű zeneszerző csak egy régebbi dalát adta oda nekünk, amit nem is erre az alkalomra írt. Természetesen ez távolról sem a teljes igazság volt, de ez már senki nem érdekelt, addigra már ciki volt rajongani a számért.
Legalábbis nyilvánosan. A számok ugyanis nem hazudnak, hiába indult be a fikakommandó összes egysége két évvel ezelőtt az Egy szabad országért című szám a Youtube adatai alapján mégis óriási népszerűségnek örvend.” (Figyelő: Egy szabad országért – a ballib média lehúzta, pedig óriási siker lett)
Saját buborékban élő lelkivilág
„A The New Yorker című hetilap szokásos évi fesztiváljára meghívták Donald Trump elnök volt tanácsadóját, Steve Bannont, akivel a színpadon készült volna egy interjú. A libsik azonban egyből elkezdtek sivalkodni Bannon miatt, így a lap főszerkesztője megfutamodott, órákon belül visszamondta a felkérést…
…győztek a sivalkodó libsik és nem lesz interjú. Nehezükre esik egy olyan ember gondolatait meghallgatni, aki nem ért velük egyet. Ha vitára kerülne sor, az biztos sértené a saját buborékukban élő liberálisok lelki világát.” (888: Itt az újabb bizonyítéka annak, hogy a libsik nem bírják elviselni, ha valaki nem ért egyet velük)
Vigyázz, pihenj!
„A liberálmoralistáknak az egész katonásdi ördögtől való – minden bizonnyal logikai érvekkel és éles riposztokkal védenék magukat bármilyen ellenséggel szemben, legyen bár felszerelve machetével vagy géppuskával –, így érthető, hogy az egész tematika eleve nem tetszik nekik.
Amúgy a heccmesterek számára a kerettantervek kincsesbányát jelentenek. Kerettantervből van rengeteg, először is a különböző iskolatípusok számára, aztán a hazai nemzetiségek iskoláinak, a felnőttoktatáshoz, emellett a speciális tantárgyakhoz – utóbbiakból több tucatnyi létezik. Akik megdöbbennek, vagy éppen teli szájjal hahotáznak azon, hogy a tanulóknak a honvédelmi ismeretek órán meg kell ismerkedniük a Vigyázz!, Pihenj! vezényszavakkal, a további kerettantervekben is bőven találhatnak hasonló különlegességeket”. (Magyar Hírlap: Állóhelyben forognak)
Szeptembertől jövő márciusig meghosszabbította a kormány a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, miközben az elmúlt hónapban mindössze 13 migránst fogtak el Magyarországon.
Azért írok nyílt levelet, mert Te a halandó emberekkel nem foglalkozol, nem hogy meghallanád panaszaikat, vagy elolvasnád leveleiket! A tegezés részemről nem tiszteletlenség, hanem bajtársiasság. Tudod, nagy szarban vagyunk és nincs idő a finomkodásra!
Szépen tudtok beszélni, hiszen tied a média. A sokmilliós székházban, ti jól érzitek magatokat. Túl jól is, talán. Azért mondom ezt, mert mostanában lekezelően beszélsz velünk! Velünk, a vajdasági magyar néppel. Tudom, nem szavaztam rád… De nem is fogok, a rohadt életben, soha! Azok sem szavaztak rád, és nem is fognak, akikkel olyan lekezelően, fölényesen viselkedsz az utóbbi pár évben!
Egy intelligens ember az ellenségével is tisztességesebben bánik, mint te a saját nemzeteddel! Mert nem az ellenséged vagyok, sem azok, akiket úgy minősítesz, hogy „rázzák a ketrecet”, hanem a nemzettársad. Csak más a véleményünk. Igen, azok, akiket a saját hódolóiddal, rajongóiddal együtt elárultál!
Sok magyar ember éhezik itt, Vajdaságban, és sok magyar ember nem tud még füzeteket sem venni gyermekeinek, hogy ne szégyenkezve induljanak iskolába hétfőn! Honnan tudom? Tapasztalom. Tudod, én itt élek köztük és beszélgetek velük, meghallgatom őket. Sok család szakadt szét, élnek egymástól több ezer kilométerre! No, nem azért, mert kalandvágyból kivándoroltak! Hanem, mert Te, a fiad és a többi hozzád hasonló, nem tesznek semmit azért, hogy a szegényebb rétegnek is meglegyenek a minimális feltételei az élethez: a létminimum. Neked ezektől az emberektől, valld be, csak a szavazataik kellenek! Ebben a rohadt életben, egyszer lehetnél őszinte is!
Most már úgy is mindegy! Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Kihaló félbe levő nemzet. A vajdasági magyart, amennyire csak tudtad, kihasználtad, megosztottad, elárultad. Pont úgy, mint 200 évvel ezelőtt az indiánokkal is történt egy másik földrészen. Ez is egy történelmi cselekedet. Ha az volt a célod, hogy majd valamikor benne legyél a történelemkönyvekben, azt hiszem, ez sikerült. Gratulálok, egyszer „híres” ember leszel!
Tudom, a koalíció kompromisszumokkal jár, és Soros is ellenünk van. Csak azt mond meg, Pista, mi a fenéből gazdagodtál te meg, és ugyanúgy a fiad is, és még jó pár hódolod?! Költői kérdés volt, hiszen mindannyian tudjuk. Igazából, leszarom, mennyi pénzetek van, kivel, mit szavaztok meg ellenünk. De egy valamire megkérlek: beszélj velünk és rólunk tisztelettel! Minden körülmények között, akkor is, ha majd megérdemelt sorsod utolér, és addig is, amíg élvezed a hatalmat! Itt vajdasági magyar emberek küzdenek nap mint nap a megélhetésért, a fennmaradásért, a Te és a fajtád megmaradásáért is, és nem ketrecbe zárt majmok, még ha Te annak is tekintesz bennünket!
Viselkedjél, Pista! Kérlek! Ahogyan az egy ilyen nagy méltósághoz illik! Nem kell már sokáig eltűrnöd bennünket. Lassan, de biztosan kihalunk, kivándorlunk, elfogyunk. Szépen kérlek minden vajdasági magyar nevében, akikkel mostanában nagyon tiszteletlenül viselkedsz!
A Jó Isten legyen veled, Pista bajtársam!
Róbert Yugovich
Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.
Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus – vagy legalábbis első látásra annak tűnő – változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politikai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két – egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő – politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.
Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembeálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül – szinte minden esetben – megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.
Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis – a háttérből – hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan – Dragneat és további korruptat fölmentő – lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarságot ebben sem Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erőlteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága – ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára – elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.
Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozícionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játssza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat – más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen – formális és informális – politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert ha nem, elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus opportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki az “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a „külső” parlamenti támogatásnak, ezek után? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).
Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.
Az amerikai nagykövet már világossá tette, hogy Washington azt szeretné, ha a CEU-nak nem kellene elköltöznie és véget érnének a támadások. Lehet, hogy Orbán lerázza az amerikai kívánságot, de Ignatieff rektor szerint az USA nyomása jelenti számukra az utolsó reménysugarat.
A Washington Post szerint a CEU azért küzd az illiberális forradalom közepette, hogy Magyarországon maradhasson, miután az ellenséges kormány nem adja jelét, hogy szó lehetne bármiféle haladékról. Michael Ignatieff rektor úgy fogalmaz, hogy túszul ejtették őket, és lehet, hogy minden szándékuk ellenére rákényszerülhetnek az emigrációra.
Egyetlen uniós tagállam esetében még volt példa arra, hogy egy egész egyetem kényszerüljön venni a kalapját. Ám a tanintézmény az első számú célponttá vált Orbán Viktor kampányában, amelynek célja, hogy véget vessen a multikulti, toleráns európai liberalizmusnak és bebetonozzon egy kérlelhetetlenül keresztény, konzervatív és nacionalista kultúrát. A kulturális ellenforradalom kiterjed a határon túlra is. A keresztes hadjárathoz szövetségest talált a szélsőséges mozgalomban, amely Putyin Oroszországától a Fehér Házig terjed.
Az egyetem sorsáról David B. Cornstein, az új amerikai nagykövet néhány napon belül egyeztet a miniszterelnökkel és ez kulcsfontosságú lehet. A diplomata már világossá tette, hogy Washington azt szeretné, ha a CEU-nak nem kellene elköltöznie és véget érnének a támadások. Lehet, hogy Orbán lerázza az amerikai kívánságot, de Ignatieff szerint az USA nyomása jelenti számukra az utolsó reménysugarat, bár megjegyzi, hogy ők tévedésből kerültek a kormányfő célkeresztjébe, mert egy egyetem nem tartozik a politikai ellenzékhez.
Palkovics László miniszter szerint ugyanakkor az igazgató csak blöfföl, amikor arról beszél, hogy kénytelenek lesznek hamarosan Bécsbe áttenni a székhelyüket, ha a hatalom nem írja alá a maradást lehetővé tevő megállapodást.
Ez a szám az utóbbi hónapokban alig változott, Bulgáriából tavasz óta többen jönnek, viszont az északi részeken, például a szabadkai táborban a számuk nem haladja meg az ötvenet. Itt várják, hogy Magyarországon keresztül Svájcba vagy Németországba jussanak.
A legtöbb menekült délről, Bulgária és Macedónia felől érkezik Szerbiába, méghozzá legtöbben Afganisztánból, majd Pakisztánból, Iránból és Irakból, míg Szíriából egyre kevesebben.
Az év eleje óta valamivel több mint 8500-an tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig az összesen 18 befogadó központban. Érdekes adat, hogy közülük több 3 ezren kifejezték megérkezésükkor, hogy Szerbiában kérnek menedékjogot, viszont csak 78-an fordultak hivatalosan is a hatóságokhoz.
A szerbiai menekültügyi szervek adatai szerint egy-egy menedékkérő volt olyan országokból is mint Ausztrália, Hollandia, Románia, Oroszország, Törökország stb.
Svetlana Palić, a szerb kormány képviselője több helyi lapnak úgy nyilatkozott, hogy 2015 óta a helyzet teljesen megváltozott: a befogadó központokban több idő van a menekültekkel való foglalkozásra. „Arra beszéljük rá őket, hogy türelmesen várják ki, amíg bejuthatnak Magyarországra, mert az illegális határátlépés nagy veszélyekkel jár.”
Valamivel összetettebb a helyzet Bosznia-Hercegovinában, ahol több mint 16 ezer menekült van és akiknek a „mozgatása” azaz az egyik területről a másikra szállítása komoly feszültségeket okoz. Ez azonban elsősorban az ország megoldatlan belső problémáiból és nem magukból a migránsokból fakad.
Egy viszonylag új útvonalon érkeznek a menekültek Bosznia-Hercegovinába: Görögország, Macedónia, Montenegró vagy Koszovó érintésével. A cél az EU tag Horvátország, majd a schengeni övezetbe tartozó Szlovénia.
Kritikus a helyzet a Honvédkórház sürgősségi osztályán, nemrég 42 orvos bejelentette, hogy nem hajlandók önkéntesen és ingyen túlmunkát végezni, majd dr. Zacher Gábor, az osztályt vezető főorvos beadta felmondását.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Horogkeresztes zászló Jeruzsálemben, 1933-ban a Fast Hotelben működő német konzulátuson
