FüHü
Bréking nyúz, 2018. október 16. – Tudósítás a másik valóságból
A 888 szerint Kálmán Olga és Veiszer Alinda főpolgármesterek szeretnének lenni, majd a saját találmányát továbbgondolva arról ír, hogy ez képtelenség és hülyeség. A Lokál talált egy derék holland neonácit, aki szerint Sargentini Hollandia szégyene, Kovács kormányszóvivő pedig rendet vágott az amerikai fasizmuskutató kaotikus világában.
Lepottyanó fellépésszerűség
„Veiszer és Kálmán – amikor éppen nem abban bízik, hogy lepottyan egy-egy fellépésszerűség, esetleg beszélgetés Alföldi Róberttel egy művelődési házban arról, milyen elkeserítő, hogy szinte a napokban, azaz 2012 decemberében nem hosszabbították meg a szerződését a Nemzeti Színházban – még csak az álmodozásnál tart. Persze, Veiszer Alinda esetében biztos vagyok: Puzsér Róberttel feltehetően ellentétben ő aztán tényleg elhiszi, hogy egy reménybeli Jobbik-MSZP-DK-Párbeszéd-LMP-Mi Hazánk-Együtt-STB.-kormány (miért is ne tarhálhatná vissza egyszer már feloszlatott pártját Juhász Péter?) felkéri, hogy legyen miniszter. És akkor már csak azt kell eldöntenie, hogy beéri-e egy kisebb tárcával (kultúra vagy oktatás), vagy inkább azt fogja javasolni Kálmán Olga konszenzusos miniszterelnöknek, hogy a kettőt együtt szeretné, azaz művelődésügyi miniszter kíván lenni.” (888: Most akkor Kálmán Olga lesz a főpolgármester vagy Veiszer Alinda?)
Soros-Sargentini
„„Judith Sargentini fellépése szégyen Hollandiára nézve… Magyarország hosszú ideig a totalitarianizmus áldozata volt, így most foggal-körömmel védi szuverenitását. A magam részéről ezt tökéletesen megértem” – mondta Wilders, aki reméli, hogy a Soros–Sargentini-jelentésnek nem lesznek hosszú távú következményei, mert a dokumentumnak „valójában a kukában lenne a helye”. Hozzátette, hogy „Budapestnek vannak támogatói az unióban”.A holland bevándorlásellenes politikus szerint a jövő évi EP-választások hatalmas változást hozhatnak az EU migrációs politikájában.” (Lokál: Sargentini szégyen Hollandiára!”
Hitler, Trump és Orbán
„A fenyegető fasizmusról közölt véleményvideót a mindig korrekt és objektív New York Times. A neves lap “Ha nem félsz a fasizmustól Amerikában, akkor el kellene kezdeni” címmel közzé tett szösszenetében párhuzamot von Adolf Hitler Donald Trump és Orbán Viktor között, és görcsösen próbálja felhívni a figyelmet a világot fenyegető fasiszta veszélyre. A Jason Stanley által készített videóra Kovács Zoltán a Twitteren reagált, a kormányszóvivő jéghideg profizmussal tette rendbe a fakenews gyár “szakértőjét”.
Jason Stanley egész életében a fasiszta propagandát kutatta (amit a videó megtekintése után akár elvesztegetett időnek is nevezhetnénk), és arra a következtetésre jutott, hogy Donald Trump szavai kísértetiesen hasonlítanak a világ fasiszta diktátorainak szavaira, amitől saját bevallása szerint megijedt, ebből pedig logikusan következik, hogy véleménye szerint mindenkinek meg kellene ijednie. Sajnos véleményének egy 5 perces viedót is szentelt, ami a New York Times véleményrovatában került publikálásra.” (PestiSrácok: Hitlerhez hasonlította Orbán Viktort a New York Times “kutatója”, a kormányszóvivő gyorsan helyretette (Videóval)
Egy taps, oszt jónapot?
Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”.
Az utóbbi két év közpolitikái már a kormányozhatóság alsó határát súrolják, és már nem az elképzelt demokrácia (illetve a poszt-demokrácia), hanem az állam szétzüllesztésének a veszélye fenyeget, a működésképtelenség. (Amire utalok, az a “gouvernmentalité” – Foucault bonyolult fogalomhasználatában. Foucault fogalma egyszerre utal a konkrét, szervezett és informális hatalom gyakorlási technikákra, és ami lényegesebb egyfajta kormányzási/kormányzati, de széles körben elterjedt mentalitásra: a kormányzás szellemére. És éppen erre utalok magam is, amikor azt mondom, a jelenlegi román kormányzás eltérítette és egyetlen személy /illetve néhány társa/ magánérdeknek rendelte alá – melyhez a Fidesz itteni fiókpártjai is lecsatlakoztak – a liberális demokráciákra jellemző, ha úgy tetszik a jó, azaz hatékony és elfogadható, a közérdeket szolgáló kormányzást). Az állami apparátust nem az államraison, a közjó szolgálata, a követhető, számonkérhető projektek irányítása, hanem elsősorban az inercia, a személyes leköteleződések, érdekek és klienteláris viszonyok, valamint a bürokrácia folyamatos fizetés- és jövőbeli nyugdíjemelésének, a megvásároltságnak a reflexei motiválják. Botrányos ámokfutásának végéhez közeledik az a hatalomtechnikai eljárás, mely kezdettől fogva kiszervezte a döntést a kormány, sőt a parlament hatásköréből és informálisan, de szemmel láthatóan és biztosan helyezte egyetlen, ráadásul elítélt, személy kezébe. Egyre többen, beleértve EU-s fórumokat (Velencei Bizottság, GRECO, EP, EB stb.), veszik észre, hogy a román kormányok az elmúlt két évben szinte kizárólag a vezető kormánypárt elnökének meg-, illetve fölmentésével van elfoglalva, minden eszközzel, minden áron, minden más elé sorolva ezt a célt.
Magyarán a román kormányok két éve egyetlen – elakadt verkliként forgó – kormányrendeleten, mégpedig a szerencsétlen számmal ellátott 13-as rendeleten dolgozik. Forgatja azt színére és fonákjára, teszi-veszi, passzolja oda-vissza kormány és parlament, elnöki hivatal, Alkotmánybíróság stb. között. Az abszurd történet miatt buktak kormányok, voltak példátlan méretű tüntetések, melyek közül az utóbbit botrányosan verte szét a karhatalom, és tartunk ott, hogy a még érvénybe sem lépett, úgymond igazságügyi törvényeket módosítani kell; elmélyült az ellentét kormány és elnök között; a parlamentet tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kontrollálja; ezért tartanak értelmetlen, érvénytelen és eredménytelen referendumot, miközben Románia egyre inkább elszigetelődik az EU-n belül is és képtelen forrásokat lehívni, stb., stb.
A politikai kultúrának olyan klímája, olyan közhangulat alakult ki, amelyben a lakosság egy része – és az a kérdés, hogy a választásokon megmutatkozó nagyobbik része-e? – simán elhiszi az alternatív tényeket, a “hazugság művészetének” termékeit, olyan nevetséges dolgok esetében is, mint a Dragnea meggyilkolására készülő merénylőket, vagy a mindenféle igazolhatatlan, megalapozatlan összeesküvés-elméletet az igazságszolgáltatás és titkosszolgálatok összejátszásáról. Ennek eredményeként a minden hájjal megkent, korrupt hatalmasok tűnnek áldozatnak, és nem az esetlegesen tévesen elítélt nincstelenek, azok, akik még ügyvédet sem engedhetnek meg maguknak, és persze csak a politikusokat “vegzáló” ügyészek és bírók a rossz fiúk, az “ellenség”, a korruptak az áldozatok.
Ma úgy tűnik Románia útja az illiberális demokrácia, az alternatív tények és poszt igazságok kapujába, a “mentsük meg Dragnea-t” történeten keresztül vezetett el, és kétséges, hogy van-e visszaút, vagy a lejtőn nincs már megállás. És meglepő módon, hogy erősebb kifejezést ne használjak, nemcsak az egyébiránt tapasztalt Tăriceanu és zsebpártja csatlakozott, támogatta a romlás útján a hatalmat, hanem – láthatatlan hasznok miatt, vagy ami még rosszabb, balgasága okán – a rommagyar pártok is felültek erre a vonatra. És száguldanak Illiberáliába, folyamatos hazudozások és a tények nyilvánvaló ignorálásával, populista és demagóg narratívák társaságában. Az is nyílt titok, hogy ebben az utazásban budapesti sugallat (sőt utasítás) is közrejátszott/ik, és mégis. Ha voltak illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi politizálás valamiféle védelmet nyújt populista demagógia ellen, mára ezek joggal párologhattak el. A Fidesz itteni fiókpártjai éppen úgy letértek a racionálisan elképzelhető és végső soron egyedül hatékony kisebbségi politizálás, mint Dragnea a hatékony és tisztességes kormányzás alig gyakorolt, útjáról. Idegengyűlöletre, más kisebbségek diszkriminációjára, EU-ellenességre – miközben jogokat kérünk éppen tőle -, intoleranciára, kizárólagosságra csak többségi diktatúra épülhet, hatékony kisebbségpolitika nem.
Az alternatív tényekre, a poszt-igazságokra, (magyarán a hazudozásra) épülő politikai kommunikáció, szinte kötelező módon, a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával jár és egy ilyen társadalmi, mediatikus környezetben a vitakultúra végzetesen lehanyatlik. Még akkor is, ha manipulatív céllal “mintegy fölszólítják” az értelmiséget, a médiamunkásokat, hogy “tessenek vitázni”, ez csupán zajkeltés. Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”. Úgy tűnik az elnök úr csupán zajt keltett, miközben két, a demagóg szövegelésben élenjáró társa “legalább” mellébeszélt, terelt, ötölt hatolt, ál-érzelmeire, fóbiáira apellált, Kelemen Hunor meg sem próbált érvelni a demagóg minősítés ellen, egyszerűen és azonmód eltekintett Markó Béla fölszólamlásától (magasan tett rá), úgymond “megerősödve jött ki belőle”. Kérdés most már, hogy a demagógia a kisebbségi politizálást szolgálja-e, vagy csupán az elnök úr hallása erősen szelektív?
Az az igazság, hogy egyfelől a referendum (melynek témájában kialakult valódi vita már elzavart egy pártelnököt, de jó irányba is terelte a pártot) tovább gyűrűző vitája már-már az implózióval, a beomlással fenyegeti a Fidesz itteni fő fiókpártját, nem megerősíti, hanem szétbomlasztja azt is, ami még működött. Másfelől pedig, semmiféle érdembeli vita nem alakult ki, a megszólalók elbeszéltek egymás mellett, a klientelizmus, a kiszolgáltatottság és kölcsönös zsarolhatóság még összefogja a vezérkart, de a kéve megoldatott. Harmadszor, és ez a legfontosabb következmény, a székelyföldi hallatlan abszenteizmus, a bojkott “választása” az, hogy nem sikerült a mozgósítás (bár a kelemeni poszt-igazság szerint a részvétel “a megszokott határok közötti”), a politikai reprezentáció mély válságát mutatta meg. Válaszúton van a rommagyar politizálás és ma a politikai kultúra klímája, az előkészületek, a zsarolások, és érdekek stb., a rossz döntés irányába mutatnak.
Magyari Nándor László
Hogyan bánjunk a diktátorokkal?
Napjainkban Amerika úgy gondolja, hogy nem szakíthat sok tekintélyelvű szövetségesével, mert pl. ha befagyasztja a viszonyt pl. Budapesttel, az erkölcsileg rendben van, viszont csak több lehetőséghez juttatná az orosz mesterkedést a NATO keleti szárnyán.
Hogy egy szaúdi újságíró eltűnt Szaúd-Arábia isztambuli konzulátusán, annak rá kellene ébresztenie az Egyesült Államokat, hogy új módon kellene viszonyulnia a diktátorokhoz, akik között a Bloomberg elemzése szerint ott van Orbán Viktor is.
A kommentár az eset kapcsán azt emeli ki, hogy vannak hátulütői az együttműködésnek, ha a másik oldalon olyan országok találhatóak, amelyek elnyomják a demokráciát és az emberi jogokat. Az illiberális és demokráciaellenes gyakorlat már olyan fontos NATO-államokban is gyökeret vert, mint Magyarország, Törökország és Lengyelország. Hogy féken tartsák ezeket a baráti autokratákat szerte a világban, azt csak megnehezíti az orosz, kínai és iráni geopolitikai revizionizmus újbóli felbukkanása.
Mert cselekedhet ugyan a magyar, lengyel, török és a szaúdi kormány sorozatban mélyen elítélendő módon, csak éppen országaik kulcsfontosságú helyeken vannak a geopolitikai versengés szempontjából.
Napjainkban Amerika úgy gondolja, hogy nem szakíthat sok tekintélyelvű szövetségesével, mert pl. ha befagyasztja a viszonyt pl. Budapesttel, az erkölcsileg rendben van, de csak több lehetőséghez juttatná az orosz mesterkedést a NATO keleti szárnyán. De semmiképpen sem szabadna zöld jelzést adnia az emberi jogok és a jogállam megsértéséhez, mert az csak további törvénytelenségekre sarkall.
Egyben kikezdi az USA erkölcsi tekintélyét és ideológiai vonzerőt képez Washington barátai és vetélytársai között, lásd a szívélyes viszonyt Putyin és a magyar erős ember, Orbán között. Ezért az Egyesült Államoknak arányos, de érzékeny válaszlépéseket kell tennie, ideértve pl. hogy kizárják a NATO-gyakorlatokból a kvázi-autoriter Magyarországot, és hogy az elnök szólaljon meg erőteljesen az elnyomás ellen. A kétoldalú kapcsolatokban csendesen, de következetesen kell képviselnie az alapvető emberi jogok betartásának fontosságát. Lengyelország esetében még keményebben kell fellépni, mert az csak Kínával tud szorosabb kapcsolatot kialakítani válaszként.
Az viszont semmiképpen sem teheti meg, hogy azt sugallja: jóváhagyja az illiberális politikát, vagy egyszerűen nem vesz tudomást arról. Ám Trump pontosan ezt csinálja. Hogy kiállt az eltűnt szaúdi újságíró ügyében, az jó jel. Az viszont nem sok jót vetít előre, hogy még csak megfontolni sem hajlandó az amerikai fegyvereladások korlátozását a királyságnak. Nem kérdés: nehéz pontosan belőni, miként kell viszonyulni a baráti diktátorokhoz. Ám ha az USA meg sem próbálja, az lejáratja az eszményeit és az érdekeit.
Bloomberg/Szelestey Lajos
Bréking nyúz, 2018. október 15. – Tudósítás a másik valóságból
A kormány gondoskodik a hajléktalanokról, 9,1 milliárd forintot költ rájuk, pedig ezt a pénzt stadionokba is fektethetné. A Soros-csicskák viszont megint nem bírnak magukkal, egyszer még nagyon kihúzzák a gyufát, pedig a magyar ember a béketűréséről híres, fát lehet vágni a hátán, de ha kijön a sodrából, akkor jobb nem belegondolni, hogy mi lesz.
Vajna Tímea férjének a felesége megint posztolt
„Nem mindennapi fotót posztolt Instagram-oldalára a filmügyi kormánybiztos felesége, Vajna Tímea. A poszt tanúsága szerint Andy Vajna lakásán töltötte a vasárnap estét Arnold Schwarzenegger, valamint Orbán Viktor és családja is. Még közös fénykép is készült.” (Origo: Orbán Viktor a Terminátorral találkozott)
Érted jöttünk hajléktalan, nem ellened!
„A hajléktalanokról való gondoskodást, a velük való törődést nevezte a közterület-használatot érintően hétfőn életbe lépő változtatások elsődleges céljának Juhász Hajnalka, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) országgyűlési képviselője budapesti sajtótájékoztatóján.
A kormánypárti politikus rámutatott: szeretnék a hajléktalanokat és közrendet is védeni. Közeledik a téli időszak, és nem emberhez méltó az utcán életvitelszerűen tartózkodni. Az új szabályozás lehetővé teszi, hogy emberhez méltó módon körülményeket biztosítsanak a hajléktalanok számára – hangsúlyozta Juhász Hajnalka. Kiemelte: segíteni, nem pedig büntetni szeretnék ezeket az embereket.
Megerősítette, hogy a hajléktalanellátás felkészült a változásokra, több mint 19 ezer férőhely áll rendelkezésre; ágyak, tisztálkodási, mosási lehetőségek, egészségügyi szolgáltatások várják a fedél nélküli embereket. Juhász Hajnalka kitért arra is, hogy a magyar kormány 9,1 milliárd forintot biztosít idén hajléktalanellátásra. Ehhez jön még 300 millió forint a kapacitások bővítésére.
Az ellátóhelyek éjjel-nappal 24 órában állnak rendelkezésre a hajléktalan emberek számára, és a rendőrök mellett szociális munkások is segítik a fedél nélküli emberekkel való kommunikációt. A KDNP-s képviselő úgy fogalmazott: azt szeretnék, ha a hajléktalan emberek éreznék, nem hagyják magukra őket.” (Lokál: A közterületen való élet tiltásának az emberélet megmentése a célja)
Sivalkodó Soros-csicskák
A Magyar Helsinki Bizottság és a Nyílt Társadalom Alapítványok után a Soros-hálózat harmadik flottillája, az Amnesty International is sivalkodik a Stop Soros miatt.
Az Amnesty szerint a bevándorlásellenes intézkedéseket magába foglaló csomag, illetve annak a Büntető törvénykönyvet érintő módosítása ellentétes az Alaptörvény vonatkozó részeivel. Mint írják: az általuk jogkorlátozónak titulált törvénymódosítás homályos definíciót ad a bűncselekményre, annak gyakorlatilag bárki bármikor alanya lehet. Azt is írják: „A törvény sérti továbbá a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, mert a legsúlyosabb, büntetőjogi szankciók alkalmazását helyezi kilátásba, ezzel pedig szükségtelenül és aránytalanul beavatkozik abba, hogy ki és hogyan vehet részt a migrációról szóló demokratikus közéleti vitákban”. Feltételes konklúzióként pedig azzal riogatnak: börtönnel fenyegetik azokat, kik más véleményen vannak, mint a kormány. Azokat az embereket szankcionálják, akik – az úgymond kiszolgáltatott embereknek – segítenek. Ezért minden lehetséges fórumon tovább küzdenek a magyar kormánnyal szemben.
Visszatérve a realitás talajára: az Amnesty az egyik legfőbb közvetett és közvetlen támogatója az illegális bevándorlás propagálásának, illetve jogvédője a hazánkba érkezett migránsoknak. Mint látjuk, az összes fórumon megtámadnak egy olyan törvényjavaslatot, melyet (egy friss, demokratikusan megválasztott) parlament fogadott el. A Stop Sorosban – többek között – az szerepel, hogy büntethető kategóriába került az illegális bevándorlás szervezése. A törvény arra is ad lehetőséget, hogy a bíróság az illegális bevándorlást szervezőket kitiltsa a határ 8 kilométeres sávjából, külföldi állampolgárokat pedig kiutasítsa. (888: Már megint nyavalyognak a Soros-csicskák)
Rákóczi, a lúzer?
Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség? Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért. Terpeszkedő zsarnokok ellen. Például.
Nekünk, magyaroknak ki kellene lépnünk a történelem balekjainak, balszerencsére ítélt szereplőinek ruhájából, és el kell kezdenünk győztesként viselkedni – idézi Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt csütörtöki mondatát Stumpf András a pozsonyi Új Szóban.
Nem mi látogattuk meg a Budán megmaradt magyar emlékeket, hanem a törökök látogatták meg Budán a megmaradt török emlékeket” – utalt ironikusan a magyar kormányfő Recep Tayyip Erdogan török államfő budapesti látogatására. Én magam jót is derültem volna az elmés adomán, ha épp nem jött volna rögtön másnap a hír: Munkács várában ukrán címerre cserélik a turult. De jött. Francba, így kicsit nehéz lesz az örök győztes szerepében tetszelegnem, nemzetileg, mintegy – bánkódtam, annál is inkább, mert a kormányfő legújabb fejtegetéseinek híre épp Kassán ért. Sárospatakról autóztam át, a Rákóczi-várból, a rodostói Rákóczi-ház másolatába tartottam épp, amikor – hála az EU-szerte egységáras mobilnetnek – Orbán Viktortól megtudtam az alábbiakat is: győzni nem szégyen, hanem dicsőség, veszíteni nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.
Hjaj, szegény Rákóczi! Nem elég, hogy leverték a szabadságharcát, nem elég, hogy 1906-ig kellett várnia az őt – akkor még úgy hitték – megillető díszes újratemetésre, eltelik még 112 év és kiderül: nincsen neki még erkölcsi fölénye se. Rákóczi egyszerű lúzer. Kudarcos figura. Akárcsak az aradiak, akikkel a golyó vagy a kötél végzett. Győztek?
Nem győztek. Haynau győzött. A dicső Haynau! Hiszen hát győzni nem szégyen, hanem dicsőség. Veszíteni meg nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.
Az ötvenhatos pesti srácokról pedig aztán szót se ejtsünk! Azt a nyikhaj, vesztes csapatot, nemde? A Vörös Hadsereg, a dicsőséges! Az igen! Az tudott győzni. Ott volt az erő, a férfiasság, a tankok, minden. Milyen szép! Igazán be kellene végre fejezni, hogy elvitatjuk a dicsőségüket! Éljen a dicső Kádár János!
Azt, akire oly’ gyakran hivatkozik a kormányfő és pártja(i), már csak félve említem meg. Azt, aki emberré lett. Hogy aztán igen csúfos körülmények között érjen véget földi pályafutása: kereszten, rabszolgáknak, bűnözőknek fenntartott kivégzés által. Az ám a lúzerség netovábbja! Ennél vesztesebb helyzet nincs is. Elvileg.
Csakhogy: egész kultúránk, az a bizonyos európai, amely értelmezhetetlen a keresztény gyökerek nélkül, annak ellentétére épül, amit Orbán Viktor kinyilatkoztatni méltóztatott.
Legalábbis épp a keresztény hatás szól ellene. Igaz, már a görögöknél is felvetődtek a győzelem vagy elbukás erkölcsi dilemmái, de Rómában még csak-csak működött az orbáni, tiszta, tesztoszteronnal bőségesen átitatott győzelemkultusz. A kereszténység azonban változtatott rajta. Éppen Krisztus mutatta meg, hogy az igazságért kínhalált szenvedni nem bukás, nem szégyen, hanem – a legnagyobb dicsőség.
Győzni pedig nem feltétlenül az. A győzelem akkor dicsőség, ha tisztességgel vívják ki. Ha például jól legyőzünk egy hétéves kislányt szkanderben, aligha érezhetjük kemény legénynek magunkat. Pedig győztünk. Ahogy a Vörös Hadsereg is, Kádárral, ahogy a Habsburgok is az orosz seregekkel. Semmi dicső nincs a győzelmükben: épp a borzasztó túlerő okán nincs.
Orbán persze nem róluk beszélt. Hanem önmagáról. Győztünk a gazdaságban, győztünk a politikában, ideje végre, hogy győztesként is viselkedjünk – mondta. Viselkedhet, persze, ahogy kedve tartja, attól még semmi dicső nem lesz legutóbbi győzelmében, amelyet úgy ért el, hogy százszor annyi, ráadásul állami erőforrást fordított a csatára, mint amennyi forrásuk ellenfeleinek összesen volt. Hadrendbe állított állami intézményeket – számvevőszék, közmédia – amelyek definíció szerint nem vehetnének részt pártcsatározásokban. De nem sorolom.
Nem is szükséges. Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség?
Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért.
Terpeszkedő zsarnokok ellen.
Például.
Az Opelt is elérhette a dízelbotrány
Házkutatást tartottak az Opel két németországi épületében ügyészek és nyomozók. Azt vizsgálják, hogy a márka dízelautóiban is manipulálták-e károsanyag-kibocsátási értékeket.
Német ügyészek és bűnügyi nyomozók kutatták át az Opel rüsselsheimi és kaiserslauterni épületeit (előbbi a cég központja) a dízelbotrányt vizsgáló eljárás részeként – írta a Reuters hírügynökség a Bild hétfői írására hivatkozva.
A hatóságok 95 ezer járművet vizsgálnak át, azt keresve, hogy illegálisan manipulálták-e az Insignia, Zafira és Cascade modellekben lévő motorvezérlő szoftvert 2012, 2014 és 2017-es években.
„Lehetséges csalás ügyében nyomozunk”
– mondta Nadja Niesen ügyész.
A francia PSA Group, amely az Opel és a brit Vauxhall tulajdonosa, maga a német cég és a Hessen tartományi nyomozóhatóság és ügyészi hivatal se kommentálta az értesülést reggelig.
Időközben azonban az Opel közleményben erősítette meg a hírt, anélkül, hogy bármilyen érdemi hozzáfűznivalója lenne hozzá. Ha csak az nem, hogy együttműködési készségét hangoztatja, és közli, hogy minden előírásnak megfelelnek járműveik.
A szaúdi újságíró túl sokat tudott a királyi családról
Dzsamal Kasoggi nagypapája az uralkodó orvosa volt, nagybátyja a sivatagi királyság legnagyobb fegyverkereskedője. Mentora Turki herceg, a titkosszolgálat egykor mindenható ura, aki nem Mohamed bin Szalmant akarta trónörökösnek Szaúd-Arábiában. Ezért valószínűsíthető, hogy a trónörökösnek lehetett útjában Dzsamal Kasoggi – nyilatkozta az eltűnt újságíró jóbarátja, aki a Die Weltben fejtette ki véleményét.
Davos a sivatagban – ki megy el a szaúdi konferenciára az ellenzéki újságíró eltűnése után?
Alaposan utána járunk az ügynek. Ha kiderül, hogy Szaúd Arábia rendelte el Dzsamal Kasoggi meggyilkolását, akkor súlyos büntetésre számíthat – így fogadkozott Donald Trump a CBS televízió 60 perc című műsorában. Donald Trump első elnöki látogatása Szaúd Arábiába vezetett, ahol óriási üzletet kötött: 110 milliárd dollár értékben adott el fegyvereket a sivatagi királyságnak. Aztán kiderült: mindez része egy 350 milliárdos csomagnak, amelynek célja Szaúd Arábia fellendítése. A terv a majd mindenható trónörökös terve: Mohamed bin Szalman még csak 33 éves, de mindenről ő dönt Szaúd Arábiában. Ha valaki utasítást adhatott az ellenzéki újságíró megölésére, akkor az csakis ő lehetett a sivatagi királyságban. A szaúdi királyi család egy másik tagja, Kaled bin Fejszál tárgyalt a törökökkel Dzsamal Kasoggi eltűnéséről. A törökök azt állítják: okos órájával az újságíró rögzítette a végzetes látogatás minden pillanatát hazája isztambuli konzulátusán.
Ha Mohamed bin Szalman herceg rendelte el az ellenzéki újságíró halálát, akkor nagyon rosszul időzített: ezen a héten tartják azt a gazdasági csúcskonferenciát, ahova szinte mindenkit elvártak, aki számít a globális gazdaságban. Csakhogy a Világbank amerikai elnöke máris közölte: „naptár problémák” miatt nem megy el Szaúd-Arábiába. Az IMF főnökasszonya még nem mondta le a tanácskozást, de közölte: ha igaz az ellenzéki újságíró meggyilkolása a konzulátuson, akkor ez szörnyű , és semmiképp sem látogathat el ezek után Szaúd Arábiába. Ahol Mohamed bin Szalman herceg a házigazda.
A világsajtó már dezertált: a New York Times kezdte, aztán jött a Financial Times Londonból, a Bloomberg New Yorkból, az amerikai CNBC televízió, a japán Nikkei és így tovább.
Elmegy-e Steven Mnuchin amerikai pénzügyminiszter ezek után Szaúd Arábiába?
Az amerikai delegáció vezetője még nem mondta le a tanácskozást. Mohamed bin Szalman herceg a CNN értesülései szerint többször is beszélt telefonon Jared Kushnerrel. Trump elnök veje és közel-keleti tanácsadója különösen jó kapcsolatot ápol a 33 éves herceggel, aki hasonló nemzedékhez tartozik, mint ő. A zsidó ortodox családból való Kushner különösen fontos szerepet játszott abban, hogy Izrael és Szaúd Arábia közelebb került egymáshoz, és az Egyesült Államok eddig erre a szövetségre építette közel-keleti politikáját. Eddig. Szaúd-Arábia mint szövetséges eddig sem volt ugyanis könnyen vállalható. Szalman király puccsal juttatta uralomra a fiát, aki így szembekerült a királyi család sok tagjával. A többi között Turki herceg családjával is, mely igen jó kapcsolatot ápolt a meggyilkolt újságíróval. Turki herceg pedig nem volt akárki: évtizedekig vezette a titkosszolgálatot Szaúd-Arábiában. Ő ajánlotta az amerikaiak figyelmébe Oszama bin Ladent. Turki herceg azután hazája washingtoni és londoni nagykövete volt. Nagyon jó kapcsolatokkal mindkét országban. Az eltűnt Dzsamal Kasoggi a Washington Postnak írt, ameddig tehette.
Belebukhat-e a reform-herceg az ellenzéki újságíró eltűnésébe?
A Közel Keletet jól ismerő szakértők többsége erre igennel válaszol. Mohamed bin Szalman herceg túlságosan is sok ellenséget szerzett nagyon is rövid idő alatt. Hazájában például úgy töltötte fel az államkincstárat, hogy elfogatott dúsgazdag oligarchákat, akik csak vagyonuk jelentős részéről való lemondás után nyerhették vissza szabadságukat. Volt olyan herceg, aki egymilliárd dollárt fizetett ezért.
Trump közel-keleti politikáját Mohamed bin Szalman hercegre alapozta, de hát senki sem pótolhatatlan. A Közel Keleten különösen jól ismerik ezt az ősi igazságot.
A náciknak nincs helyük Németországban! – tüntetés Berlinben
A szervezők 40 ezer tüntetőre számítottak, de több mint 250 ezren vonultak fel Berlinben tiltakozva a fajgyűlölet ellen. Unteilbar – megoszthatatlan- ez volt a mozgalom jelszava, mely mindenfajta diszkrimináció ellen tiltakozni kíván. Németországban, ahol a faji megkülönböztetés különösen drámai következményekkel járt, a neonáci szervezetek megerősödtek a migráns válság következtében. A parlamentben az első számú ellenzéki erővé vált az Alternative für Deutschland párt, melynek aktivistái és szimpatizánsai között sok neonáci is van.
Ellenük akartak tiltakozni Berlinben és egyben hatást gyakorolni Bajorországra, ahol választásokat tartanak. Előretörőben van ott is az Alternative für Deutschland. Az eddig hatalmon levő CSU meggyengült, és ez hatással lehet a kormány koalícióra is Berlinben. A CSU adja a belügyminisztert jelenleg a német kormányban, ahol a migráns politikát illeti állandó viták vannak: míg a CSU a szigorítás híve, a szociáldemokraták azt szeretnék, hogyha szabályos keretek között tovább folytatódna a migránsok érkezése Afrikából és a Közel Keletről Németországba.
A pávatánc vége
„Ma már Európa meghatározó fővárosaiban is felismerték annak veszélyét, amit a magyar rezsim a kontinens egésze számára jelent. Gyökeresen új helyzet előtt állunk, melyben formálódni látszik egy olyan európai erő, ami fel kívánja venni azt a kesztyűt, amit Orbán eléje dobott. Ha eddig mellékesnek tűntek a Brüsszelben vagy egyebütt megfogalmazott, a magyar kormánynak címzett kritikák, ebben az új helyzetben már közel sem mellékesek, valós súlyuk pedig olyan helyzetet teremthet, ami – párosulva itthoni politikai alternatívákkal – könnyen Orbán végzetét hozhatja.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:
Az elmúlt évek során teljes összhang alakult ki arról, hogy az Orbán rezsim eltávolításának csak egyetlen módja lehetséges: a belső tisztulás és itthoni politikai erők felemelkedése, mely nem csak azt ígéri, hogy sikerrel létrehozza a IV. Köztársaságot, de azt is, hogy nem marad büntetlen az az elit – nevezzük nevén: a fideszes elit –, mely mára eljátszotta az ország esélyeit. Ez a vélemény abból a felismerésből táplálkozott, hogy Brüsszelnek – illetve az Európa sorsát meghatározó két „tengely”-fővárosnak, Párizsnak és Berlinnek – nem fűződik érdeke a közvetlen beavatkozáshoz, hisz Orbán itthon bármit is mond, mindennek dacára Brüsszelben egészen másként viselkedik: készségesen megszavaz mindent, amit elé tesznek, vagy elvárnak tőle.
Való igaz, ez pontosan így történt… egészen eddig. Orbán ugyanis ma már Brüsszelben pont úgy viselkedik, mint itthon. Nincs már pávatánc, sőt a Nyugat ócsárlása és belső bomlasztása már nem itthoni óriásplakátokra írt malaszt, hanem komoly fideszes gyakorlattá vált a határokon messze túl is. Hogy a kormányfő mikor döntötte el, hogy immáron más eszközökhöz nyúl, s kimutatja foga fehérét ott is, ahol eddig óvakodott ettől, nem egészen világos. Feltehetően az a pillanat szülte az új politikát, amikor Orbán számára világossá vált, hogy rendszerének fenntartása európai keretek között megoldhatatlan, ráadásul nagyjából ekkor kezdtek felsejleni azok a nemzetközi alternatívák is, amelyektől ehhez támogatást remélt. A „megvilágosodás” pillanata feltehetően akkor sejlett fel a kormányfőben és tanácsadóiban először, amikor 2016 júniusában – minden várakozással szemben – Nagy Britanniában a brexit mellett döntött a népszavazás, s akkor vált bizonyossággá, amikor az év novemberében – nagy meglepetésre – Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. Bár 2016 nagyon sokakat elbizonytalanított, de Orbánban megfogant annak bizonyossága, hogy az addig kísérleti fázisban lévő orosz és kínai – azaz keleti – útkeresés nem volt hiábavaló, sőt saját biztonságához támogatást inkább ezektől a rezsimektől reméljen, semmint a Nyugattól.
Mindezt ma már Európa meghatározó fővárosaiban is látják, s felismerték annak veszélyét, amit a magyar rezsim a kontinens egésze számára jelent. Gyökeresen új helyzet előtt állunk, melyben formálódni látszik egy olyan európai erő, ami fel kívánja venni azt a kesztyűt, amit Orbán eléje dobott. Ha eddig mellékesnek tűntek a Brüsszelben vagy egyebütt megfogalmazott, a magyar kormánynak címzett kritikák, ebben az új helyzetben már közel sem mellékesek, valós súlyuk pedig olyan helyzetet teremthet, ami – párosulva itthoni politikai alternatívákkal – könnyen Orbán végzetét hozhatja. Nézzünk meg közelebbről néhány olyan nemzetközi eseményt, melynek befolyása lehet – sőt, adott esetben már van is – a magyar politikai realitások formálódására.
A Sargentini-jelentés
A nemrég elfogadott jelentésnek nem a tartalma az igazán izgalmas. Bár annak összeállítója jól, kiegyensúlyozottan és kellő objektivitással választotta ki azt a 12 területet, melyeken az Orbán-kormány komoly károkat okozott Magyarországnak és az Európai Uniónak, sőt számos esetben bűnöző módon élt vissza a lehetőségekkel, ám mégsem e fejtegetésnek van jelentősége, hanem annak, hogy milyen módon és milyen mértékben fogadta el az Európai Parlament a dokumentumot. Ez ugyanis felfedi, hogy Orbán ma már idegen test saját pártcsaládjában is, ott, ahol eddig mindig megvédték. A jelentés fideszes fogadtatása megvilágította az európai konzervatívok számára, hogy – leszámolva a magyar demokráciával – Orbán immáron tovább lép, s könnyen leszámolhat velük is. Minekutána nyilvánvalóvá vált Orbán előtt, hogy az Európai Néppártot képtelen elfoglalni, s úgy átalakítani, hogy abban saját nacionalista populizmusa legyen a hangadó, ma már ezer és egy bizonysága van annak, hogy a Néppárt Európai Parlamenten belüli többségi pozícióját igyekszik megingatni, megosztva, adott esetben kettészakítva a frakciót.
A Macron-jelenség
A fiatal francia elnök feltűnése – a reformok elindítása okozta otthoni jelentős bajok dacára – egyszerre mutatott Európának világos irányt a fennmaradásra és a konfliktusok kezelésére, ugyanakkor ideológiai opciót is kínált, ami egészen egyedi jelenség, elvégre a hagyományos nagy pártok épp attól szenvednek ma a legtöbbet, hogy ideológiai bázisuk megszűnt, vagy irrelevánssá vált.
Sokak számára kellemetlen meglepetésnek tűnt, amikor Macron – az Orbán és Salvini találkozó után – mintegy magához felemelve és így európai jelentőséggel felruházva nevezte meg a két politikust, mint saját személyes ellenfelét. Mára azonban még itthonról szemlélve is, helyesnek bizonyult ez a lépés, ami Orbánból nem európai vezetőt csinált, hanem Európa ellenségeként bélyegezte meg őt. Orbán Macronban emberére akadt, aki kontinentális szinten tudja kihívni őt, miközben a magyar politikusnak csak itthoni hívei vannak, s csak belpolitikai szinten számíthat támogatásra. Jól mutatja mindezt, hogy potenciális szövetségesei milyen gyorsan hagyták cserben a Sargentini-jelentés megszavazásakor. És bár a szélsőjobbos erőkkel együtt próbálja fokozni a xenofób hisztériát, csak ordítozásuk hangereje azonos, mondandójuk kaotikusan más és más, a különféle nacionalizmusok pillanatnyi érekeihez kötődve.
Az is Macron mellett szól, hogy Orbánhoz képest egy fiatalabb generációt képvisel időben és politikai térben egyaránt. Míg Orbánt harminc év politikai konfliktusai tették saját emberi hibáinak rabjává, ráadásul a második világháború előtti rendszer kulturális giccsvilágában és dilettantizmusában lelte meg igazi otthonát, addig Macron minden javaslatát az újszerűség és a múlttal szembeni alternatívák keresése jellemzi.
A magyar-ukrán konfliktus
A két ország között kiújult kardcsörtetést nehéz lenne értelmezni, ha nem ismernénk annak valós okait és időzítésének mikéntjét. Egyrészről tény, hogy az ellenségeskedést Budapest magatartása váltotta ki, másrészt az is tény, hogy az ukrán kormány számos olyan lépést tett, amelyeket nem ment csak magyaráz az a háborús helyzet, mely Kelet-Ukrajnában kialakult az orosz csapatok ottani feltűnésével és a Krím annektálásával. Az sem szerencsés – finoman szólva – hogy a konfliktusra adott válaszok egynémelyikét a kijevi kormány, mintegy alvállalkozásban, szélsőséges ukrán nacionalista csoportokra bízta.
Budapest egyrészt azt sérelmezi, hogy a kijevi kormány korlátozza a nem ukrán nyelvek – vagyis a kisebbségek nyelveinek – iskolai használatát, ugyanakkor nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, hogy az intézkedés a magyar nyelvre – miként a szlovákra és a lengyelre – sem vonatkozik, hisz a törvény eleve úgy fogalmaz: az intézkedés alól mentesülnek az Európai Unióban tagsággal bíró országok nemzeti nyelvei.
A másik konfliktusforrás a magyar állampolgárság felpörgetett adományozása a Kárpátalján élő magyar személyeknek, miközben az ukrán törvények – még ha visszafogott és precízen nem körvonalazott formában –, de tiltják a kettős állampolgárságot. Ezzel kapcsolatban az ember képtelen szabadulni a gyanútól, hogy a honosítások ilyen ütemű erőltetése épp azt a célt szolgálja, hogy abból konfliktus szülessék. Ez be is következett: egy, az ukrán titkosszolgálatokhoz köthető honlap megjelentetett egy videó-felvételt, melyen a beregszászi magyar főkonzul épp azt magyarázza nagyszámú hallgatóságának, hogyan lehet és kell kijátszani az ukrán hatóságokat, hogy azok előtt titok maradjon a magyar állampolgárságuk. Azóta a beregszászi magyar főkonzult az ukránok kiutasították, amire – viszonossági alapján – a magyar fél is egy konzul kiutasításával válaszolt.
Az nyilvánvaló, hogy egyik félnek sem előnyös e pillanatban az eszkalálódó konfliktus, de az Ukrajnában élő magyaroknak a legkevésbé az. Egyes lapvélemények szerint a meglévő oroszellenes érzelmek mellett már érzékelhető az országban a magyarellenesség is. A budapesti kormány pedig nap mind nap új ötletekkel mélyíti a válságot. Kinek az érdeke ez? Milyen célokat kerget Budapest.
A válasz magától adódik: Orbánék a cirkuszra hivatkozva máris bejelentették, hogy ilyen körülmények között vétózni fognak mindennemű közeledést a NATO és Ukrajna között, s annak is útjába állnak, hogy Ukrajna közelíthessen az Európai Unióhoz. Két olyan döntés, mely zene Vlagyimir Putyin füleinek.
A magyar-amerikai kapcsolatok
Washingtonnal a viszony már nagyon régen megromlott, s André Goodfriend ügyvivősége idején gyakorlatilag „stabilizálódott” a nyílt ellenségeskedés; és napi aktualitásnak számítottak a kölcsönös vádaskodások. A Trump-adminisztráció ezen változtatni kívánt, elsősorban belpolitikai megfontolások alapján – „A demokraták mindent elrontottak, de mi visszacsalogatjuk Orbánt az Amerika vezette táborba”. Ennek jegyében kapta a térségért felelős helyettes államtitkáron, Wess Mitchellen keresztül a magyar miniszterelnök azt az ajánlatot, hogy minden korábbi kritikát feledve Orbánt szívesen látják még a Fehér Házban is, ha teljesül két feltétel: a magyar kormány békén hagyja a Közép-európai Egyetemet (CEU), illetve ha nem áll Ukrajna nyugati integrációja, elsősorban a NATO-ba való bevonásának útjába.
Budapest válasza az ajánlatra ma már mindenki előtt ismert: a CEU vezetése gyakorlatilag tudomásul vette, hogy menniük kell. Bécsben beadták az egyetem ottani működéséhez szükséges engedély-kérelmeket, s lázasan keresnek épületeket is a folytatáshoz. Legutóbbi információk szerint a most zajló felvételiztetéseken csak az vehet részt, aki vállalja, hogy adott esetben a jövő évtől már Bécsben folytatja tanulmányait.
Az Ukrajnával kiprovokált konfliktusról és annak eszkalációjáról már beszéltünk.
Vagyis a fideszes kormány, alaposan átgondoltan és megtervezetten Washingtonnal is keresi az összeütközést. Ennek jegyében zajlott Recep Tayyip Erdoğan török elnök minapi budapesti vizitje, mely során a két fél megegyezett egy szorosabb fegyvergyártási együttműködésben. Bár Törökország évtizedeken át a NATO egyik legfontosabb tagja volt, ma már elmúltak azok az idők, s mind a magyar, mind a török kormány lázasan keres alternatívákat a szövetséggel, illetve Európával és Amerikával szemben. Ennek jegyében találtak egymásra, s ez alapozta meg Orbán és Erdoğan villámgyors közeledését Moszkvához is.
Már csak ráadás, hogy október 5-i hatállyal eltávolították az amerikai-magyar kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárt, Csaba Gábort. Az ő helyét az a Kumin Ferenc foglalja el, aki az elmúlt éveket New York-i főkonzulként szerencsétlenkedte át, s bár szakmai tudást és kompetenciát ezalatt soha nem volt képes felmutatni, de alázatosan szolgálta az amerikai-magyar kapcsolatok aláásásának programját, s a jelek szerint ezt most már helyettes államtitkárként teheti. Pedig akár beregszászi főkonzullá is kinevezhették volna, hisz – mint tudjuk – ott épp üresedés van, s elkelne ott is egy megbízható ember, akinek komoly tapasztalatai vannak, hogyan lehet két ország rossz kapcsolatát még rosszabbá tenni.
Újabb pont Putyinnál.
