Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.
Rég nem vonatoztam ennyit! Szabadkáról Budapestre, a Keletibe. Onnan (a metrópótló autóbuszok használata helyett) „áttroliztunk” a Nyugati Pályaudvarra, ahol Érsekújvárig (Nové Zámky) váltottunk jegyet a naponta menetirány szerinti hatszor, Budapest és Prága között közlekedő Metropolitan EuroCity expresszre. A szlovákiai kisvárosban, ahol csak néhány percnyi idő áll rendelkezésünkre (ha nem késik vonatunk!) az átszálláshoz, a Nyitrába (Nitra) tartó helyi járatra siettünk. Odafele ezzel nem volt gondunk, mivel a két vonat ugyanazon a peronon állt, csak átléptünk, s a szabályzat szerint a regionális járatok „várják be” a nemzetközi gyorsvonatokat, amelyek elsőként indulnak, hagyják el a pályaudvart. Visszafele azonban épp fordított a helyzet. Nyitrából a helyi járattal érkezünk (késve), s az expresszre kell átszállnunk. Ráadásul ezúttal nem is ugyanazon a peronon álltak, az aluljáró lépcsőin le-, s felrohanva volt esélyünk elérni. Ami engem illet, koromra fogtam, hogy nem. Esélyem sem volt rá, s hogy végül mégis ott ültem az említett gyorson, azt csak fiatal útitársam találékonyságának köszönhettem: felrohant a lépcsőn és egyszerűen beállt az ajtóba, tudván azt, hogy a vonat nem indulhat el addig, amíg valaki a lépcsőin tartózkodik. Itthon már jót mosolyogtunk ismerőseimmel, amikor előálltam a „hogyan fogjunk gyorsvonatot!”-történetemmel. Magamat azzal vígasztaltam, persze, hogy két évtizeddel ezelőtt még én is képes voltam ilyen bravúrra. Naná!
A vonatos történetről még csak annyit: a három közül, sajnos, az Avala volt a legkevésbé felszerelt és kényelmes – legalábbis a Metropolitan szolgáltatásaihoz képest (pl. szabad Wi-Fi, étkezőkocsi és büfészolgálat) –, amit ugyanakkor az itteni alkalmazottak (a magyarok és a szlovákok magatartásához viszonyítva) sokkal rugalmasabb habitusa, munkához való viszonyulása árnyal. Akármilyen furcsán hangzik is: egy szerb forgalomirányító (két évtizedes „vonatozó” múltam révén is tanúsíthatom!) biztos, hogy tekintettel van a kevésbé „rohamképes” utasokra, és ki fog várni picit az indításnál.
Ami tetszett, s ami nem
A Zomborhoz (vagy Bajához) mérhető nagyságú város sokkal fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik. Amíg itt legfeljebb csak (ritkán induló) peremvárosi, (olykor akadozó) helyközi és távolsági közlekedés, illetve buszjáratok léteznek, addig a nyitrai városi közlekedés számos vonalon biztosít járatokat a terein belül utazók számára is. Nem kell tehát nagy távolságokat gyalogolni, ha nem személyautóval közlekedünk.
Ha egy fiatallal, a kibernetika „gyermekével” utazunk, igen könnyű dolgunk van, gond nélkül támaszkodhatunk a cyber térben szerzett tájékozottságára. Feledésbe merülhetnek olyan régi manírok, mint az utcai kérdezősködés. A kereső programok mindent tudnak – még azt is megmondják nekünk, hogy a vonatkozó járat hányadik megállójánál kell leszállnunk, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk a keresett címhez. Nem mellékes, hogy – s ezt korábbi szlovákiai tapasztalataim alapján is tanúsíthatom! – hiába is kérdezősködtünk volna: a helyiek elutasítóan viselkednek az idegenekkel szemben. Nyoma sincs hozzáállásukban annak a szláv vendégszeretetnek, amit Szerbiában, Macedóniában, Bosznia–Hercegovinában, de még Horvátországban is megszokhattunk.
Az Alsóváros fölött húzódó dombon áll a sok történelmi vihart megélt, de nagyszerű állapotban megőrződött, illetve fenntartott vár a püspöki palotával és a Szent Emerám-katedrálissal: román kori altemplomával, gótikus főhajójával. Nagyon szép, miként csodálatos élmény a Zobor-hegyre vetülő kilátás is. A várhegyre kisvonat visz fel. Óránként közlekedik. Épp előttünk megy el, fiatal útitársam szerint nem érdemes várni a következőre, hiszen a vár ott magasodik fölöttünk, gyalog is megtehetjük azt a „néhány száz méter”-t. Megtettük. Én nem voltam benne biztos, hogy kibírom… Amíg az egyenetlen kőkockák közé szorult cipősarok és saját ügyetlenségem okozta bukásom (jó nagy elvágódásom!) néhány másodperce telik, az jut eszembe, elfelejtettem utazásbiztosítást kötni. Bajban leszek, ha most történik velem valami. De nem történt semmi. Visszafelé, azaz lefelé már felszállnánk a vonatra, de először azért nem megy, mert nem tudunk összeértekezni a vezetővel. Angolul nem tud, magyarul nem tud, gesztus nyelven nem akar. Valamiért elutasítja a menetjegy árát, s mintha olyasmit mondana, hogy most már nem lehet felszállni. El is állunk tőle. De később azt látjuk, hogy mások helyet foglalnak a kocsikban. Megkockáztatjuk. Legfeljebb leszállít bennünket. De ez nem történik meg. Levisz bennünket az alsó városba.
Vendéglőt is az interneten „böngészünk” magunknak. Először még azt gondoljuk, hétfő este van és tíz körül, amikor végre elfoglaljuk hostelünket Nyitra kertvárosában, nem biztos, hogy lesz alkalmas hely a közelben, ahol vacsorázni bírunk. De nem így lett. Ott tartózkodásunk három napja alatt „visszajártunk” a Karla vendéglőbe, ahol kedves és angolul jól (fiatal doktorandusz hallgatómnál nem, de nálamnál sokkal jobban!) beszélő pincérlányok fogadtak és szolgáltak ki bennünket, kedvesek voltak és figyelemre méltatták „hűségünket”. Nem mellesleg ízléses volt a felszolgálás és ízletes a vacsora. Ez tetszett. Miként a Nyitra folyó partján az esti, kivilágított sétány, ahol kellemes volt a séta és nem féltünk nőként, késő este sem végigmenni rajta.
Az anyanyelvhasználat regionális sajátosságai mellett egy kisebbség más formában is alkalmazkodhat a többséghez, átveheti szokásait, mentalitásának jellegzetességeit. Talán ezért van, hogy a térségi magyarok sem barátságosak, még akkor sem, ha vendégeik vagyunk egy konferencián. A formális, kétnyelvű üdvözléseken kívül nem beszélnek velünk magyarul – egymással sem. Eszükbe sem jut, hogy egy olyan szekcióban, ahol csak szlovák előadások hangzanak el, és nincs sem angol, sem magyar tolmácsolás, rendkívül rosszul fogjuk érezni magunkat, még akkor is, ha a moderátor a mi angol nyelven, de magyar témáról tartott előadásunkat néhány mondatos angol szöveggel vezeti fel. Egyszerűen senki sem akarja tudomásul venni, hogy magyarok vagyunk, még ha szerbiai egyetemről is érkeztünk, s a szlovák nyelvű előadásoknak – a szerb nyelv segítségével – csak a töredékét értjük. Nem értem, miért nem kerültünk mi is a másik szekcióba, ahol több, Magyarországról érkezett előadó volt, s ahova a köszöntők alatt szolgálatot teljesítő tolmács és a magyar dékán asszony is távozott? Nem volt belátásom a másik szekció munkájába, nem tudom, ott milyen nyelven adtak elő – minket, noha az eredeti felhívás szerint a magyar is hivatalos konferencianyelv volt, úgy instruáltak, hogy ha nem tudunk szlovákul (miért kellene tudnunk?), akkor inkább angolul tartsuk előadásunkat.
Egyáltalán miért nem vettek rólunk tudomást? Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.
A város két egyeteme közül ez az, ahol „közép-európai tanulmányok”-at lehet végezni. Nem biztos, hogy közép-európai szellemiség jegyében. Amúgy felfigyeltem, hogy a folyosókon, egymás között magyarul is beszélgetnek a hallgatók és a konferencia-előadók is pusmogtak magyarul is a büféasztal körül. Akikről korábban azt hittük, hogy szlovákok.
Ezen a ponton döntöttük el, hogy az első nap után már nem veszünk részt a konferencia munkájában. Épp indultunk, amikor odajött hozzánk egy szervezőtitkár, s angolul köszönte meg részvételünket.
Hazafelé tartva, a Metropolitan tiszta kényelmében és a szolgáltatásai közé tartozó szabad internethozzáférésnek köszönhetően utánanéztem, mit is kell tudni Nyitra nemzetiségi összetételéről. A majdnem nyolcvanezres lélekszámú városban valamennyivel több mint ezerkétszáz fő vallotta magát magyarnak 2011-ben. (A mintegy harmincezerrel kevesebb lakosú Zomborban két és félezren. Egyébként ez a szám is igen szomorú, de még mindig reménykeltőbb arány!) Van viszont a nemzetiségi összetételt mutató táblázatban 5800 fő, akinek a nemzetisége „ismeretlen”. Nagyon rosszindulatúan fogalmaztam, amikor megjegyeztem, hogy bizonyára a „pusmogó magyarok” is oda tartoznak…
Más tapasztalatok…
Nem lehet csak a megfélemlítettség mindennek a magyarázata. Jól emlékszünk még a kilencvenes évek balkáni háborúira, amikor nem volt épp diadalmenet kisebbségiként, a háborús bűnösök uralta Szerbia polgáraként élni és megmaradni magyar nemzetiségűnek. Többségében mégis kitartottunk. Túléltük.
A véletlen úgy hozta, hogy a fent leírt tapasztalatok után a Partiumba utaztam, Nagyváradra. Utazásom célja hasonló volt. Megint egyetem, megint konferencia és előadás. Ceauṣescu ideje, majd a későbbi nacionalista kormányok alatt sem volt könnyű magyar nemzetiségűnek lenni Romániában – a városban és az egyetemen azonban egészen más öntudat és identitáskép fogadott bennünket. A kétszázezres város lakosainak huszonegynéhány százaléka vallja magát magyarnak. Ezért volt meglepő, hogy a belvárosban majd mindenkivel (bolti eladókkal, felszolgálókkal, múzeumi kusztoszokkal, járókelőkkel) össze tudtunk értekezni. Magyarul is. Sőt, ha hallották beszédünket, magyarul szóltak hozzánk. A konferencia meg „színmagyar” volt. De ez egy másik történet.
Nem tudom, mi az igazság. Van-e egyáltalán határozott és kivehető magyarázata ezeknek a jelenségeknek?
Tanulsága számunkra az, hogy nem érdemes és nem szabad behódolni!
Bence Erika
