FüHü

Mára megszokott dologgá vált, hogy a magyar kormány politikájáról tűpontos, tényszerű, jól informált elemzések jelennek meg a világ vezető lapjaiban. A karácsonyi ünnep pillanatát találta alkalmasnak a The New York Times, hogy újra számbavegye Orbán Viktor viselt dolgait. Alig pár nappal korábban ugyanezt tette a Politico is. Európában pedig ma már a vidéki lapok is a tarthatatlan magyar állapotokról cikkeznek, nem hogy olyan meghatározó médiák, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Figaro, Die Welt, Neue Zürcher Zeitung, Die Presse stb. – hogy csak a konzervatívakat emeljük ki.

Most először azonban különös egységfront van kialakulóban e téren a V4-ek sajtójában is – adta hírül kitűnő cikkében Bőtös Botond. Ez is újdonság, valami egészen más, mint ami az elmúlt évtizedekben történt. Az Európai Unióhoz való csatlakozás formálta V4-es kényszerű koalíció államainak politikai figyelme hosszú időn át igencsak aszimmetrikusnak bizonyult. Prága és Varsó horizontján Budapest gyakorlatilag nem volt jelen, még ha voltak is nagy ritkán szabályt erősítő kivételek, miként Budapest horizontján sem tűnt fel soha Bukarest vagy Pozsony. A közelség és a számos személyes kapcsolat dacára a magyar politikában a szlovák és a román érdekek értelmezése, nyomon követése ötödrangú dolognak számított, miközben persze Bukarest és Pozsony nagyon is tudatában volt annak, hogy maguknak európai teret legkönnyebben Budapest rovására szerezhetnek. Sok – nagyon megalapozott – fejtegetés szólt arról, hogy Robert Fico korábbi populista szlovák miniszterelnök milyen mesterien használta fel az orbáni túlkapásokat és kihívó döntéseket, hogy ezek tükrében az ő túlkapásai és kihívó döntései másodlagosnak és tolerálhatóaknak tűnjenek.

Könyvtár a miniszterelnök palotájában: az összes, Orbán által nem olvasott mű.

Hasonló volt Bukarestben is tapasztalható. Egyik nyugati kollégámnak a korábbi román elnök, Traian Băsescu – két interjú szünetében – négyszemközt mondta: „Számtalanszor említettem mind Barrosónak, mind pedig Junckernek, hagyják már Orbánt, hadd játszadozzon piciny farkával saját homokozójában, ügyet se vessenek rá…”

A maga nemében ugyancsak gátlástalan román politikus, aki viszont Orbánnál sokkal rafináltabb volt mindig, a maga szempontjából a legbölcsebb tanácsot adta az uniós vezetőknek, ugyanis tudta: ha Orbán azt tesz majd Magyarországon, ami saját és rendszerének logikájából oly nyilvánvalóan következik, akkor Bukarest mind a nemzetközi presztízs, mind az európai biztonság szempontjából végre leelőzheti Magyarországot.

Ez mára megtörtént.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy már rég nem e két balkáni állam versengéséről van szó, és végképp nem a magyar presztízs elvesztéséről, hanem arról a biztonsági kockázatról, amit az Orbán rendszer egész Európa számára jelent. Nem véletlen, hogy ha átlapozzuk az elmúlt hetek legjelentősebb nemzetközi elemzéseit, azokból az tűnik ki, hogy több Orbánnal kapcsolatos bírálat jelent meg, mint amennyiben ez idő alatt Putyin részesült. Okkal egyébként, hisz a „Putyin ügynöke” szerepében feltűnő Orbán bírálata már önmagában is magában hordozza az orosz rezsim által jelentett összes kihívásra való figyelmeztetést.

Az említett elemzések egyébként ma már világosan utalnak arra is, hogy az Orbán rezsim, belső logikája egy olyan abszurd teret hozott létre, mint amilyen abszurd önnön létezése a 21. században. Ez is elkerülhetetlen a távoli vagy éppenséggel a közel múlt hasonló politikai „fejlődéseinek” tükrében. Csak azok számára tűnik az MTI Országos Sajtószolgálata által komoly szövegként közreadott felhívás Orbán és Putyin megosztott Béke Nobel-díjjal való jutalmazására, akik megfeledkeztek arról, miféle politikusokat próbált saját lakájmédiájuk már e kitüntetésre ajánlani, az ugandai Idi Amin Dadától egy bizonyos Nicolae Ceauşescuig bezárólag. Nem az a fontos és figyelemreméltó e téren, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen szervilis ötlet az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.

És az sem véletlen persze, hogy egy – egyébként végül is jelentéktelen – esemény, vagyis Orbánnak a várba való költözése, milyen hangsúlyokat kapott a nemzetközi térben, elvégre e tekintetben is azonnal működésbe léptek a közelmúlt párhuzamai, Ceauşescu balkán-barokk palotájától Viktor Janukovics posztszovjet, aranylábakon forgó vécécsészéjéig. Bár mondjuk a várbeli karmelita-kolostor felújítása-átalakítása – első látásra – ízlésben nem említhető a bukaresti-kijevi párhuzamokkal egy napon, a jelenség politikai abszurditása viszont tökéletesen megegyezik a bukaresti és a kijevi példával.

Hogy Hegel egyik bölcs mondását idézzem, melyet később Marx tőle vett kölcsön többször is: „A történelem ismétli önmagát, de míg először tragédiaként jelentkezik, később, mint komédia tér vissza.”

Ara-Kovács Attila