Nincs is annál „pragmatikusabb” dolog – ha már a román-magyar megbékélést, mint politikailag fölfogott, „kényes” (sensitive issue) problémát vetjük föl –, mint újragondolni és újraírni a történelemkönyveket. Ameddig nem ezt – és utána egy sor a kölcsönös elismerés politikájával (politics of recognition), az emberi jogokkal és intézményes garanciáival, stb., kapcsolatos probléma megoldása következhet – tekintjük alapnak („első lépésnek”) a többi fölmerülő kérdés megoldása sem lehetséges. Az elismerés politikájának első lépése az erdélyi magyar, német, zsidó, roma, stb., mára kisebbségekké lett közösségek, történelmi jelenlétének és kulturális, gazdasági, oktatási, társadalomszervezési, stb., stb., érdemeinek világos és egyértelmű fölmutatása/elfogadása, jogos történelmi hagyatékként való elismerése.
Az aktuális „megfertőzött” historiográfia szigorú és a tudomány szempontjait követő kritikája nélkül lehetetlen újragondolni és újraírni a történelemkönyveket, egy eredendően nacionál-kommunista történetírás ideológiailag fertőzött és mitizált (Constantin Daicoviciu – Dej-ista/Sztálinista, nacionalista és kommunista „történész” kontinuitásról szóló téziseire épül még mindig, a román történelemtankönyvek többsége, hogy az agyament „protokronizmusról”, mint „történelmi forrásról” már ne is szóljak) platformján, a „román egység” kétezer évre visszavetített képzetére (Lucian Boia ezt joggal tekinti csupán történelmi mítosznak, visszavetített utópiának) épülő történelmi tudat mellett, stb., nem lehet átírni, modernizálni, a jelen viszonyokhoz igazítani, a történelemírást. Még kevésbé lehet megváltoztatni a történelmi tudatot, mely végső soron mégiscsak az iskolai curriculum leképeződése, illetve tükröződése, különösen olyanok számára, akiknek semmiféle tapasztalata nincs mondjuk a kisebbségek történetével, jelenlétével, stb., kapcsolatban. Csak egy példa, mely megvilágítja a hamis történelemtudat egyik aktuális termékét méghozzá a reklámban, a szlogen, hogy azt mondja: „A Timisoreana sör a hagyományos román sör”, kétszáz éve, azaz 1718-tól. Temesvár akkor éppen Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg fennhatósága alatt, a töröktől fölszabadulva, Osztrák provincia központjává vált, valószínű még kereskedelmi kapcsolatok sem kötötték egyik román fejedelemséghez sem. Persze a sör így is iható, és ez a hamis történelmi vonatkozás könnyedén zárójelbe tehető egy temesvári kocsma teraszán. Csakhogy a történelmi tudat (is) ezekből az apró dolgokból áll össze, és aztán szilárdul meg, a történelmi mítoszok természete szerint, válik megkérdőjelezhetetlen „történelmi igazsággá” az, ami nem úgy, nem akkor, és végső soron, meg sem történt.
Akkor szoktak a román politikai pártok a rommagyar kisebbség problémáinak megoldásáról lemondani – mert az átfogó és megnyugtató, a kérdést rendező kisebbségpolitikák kidolgozása és főként törvényesítése, azután meg a törvények előírásának szigorú betartása még a retorika szintjén sem prioritás –, amikor két dolog kiderül. Egyfelől, hogy nem igazán hoz a politikai boszorkánykonyhára a méltányos és racionális rendezés, hiszen mindkét politikai fél úgy a román, mint a rommagyar, esetében zsarolási potenciált hordoznak a rendezetlen viszonyok, sőt akár a még kontrollálható konfliktus is; a kisebbségi kérdés nemcsak a többség egybentartására, a kéznél levő ellenség fölmutatására, a magyar veszély nacionalista politikák motiválójaként politikai muníció, hanem a rommagyar politikai mezőny – a hangzatos zengzetes egység – és a belső pluralizmus megtagadásának a motívuma is (kevesen vagyunk, ergo csak az elfideszeződött kelemenhunorokat kapjuk, sőt csak azokat is kaphatjuk, punktum). Nehéz rávenni egyszerre a román és a rommagyar politikai osztályt, hogy a konfliktus fönntartásában rejlő zsarolási potenciálról lemondjon; hogy a rommagyarság kérdése újra és újra ne váljék a politikai diskurzusok preferenciális szüzséjévé, pártok ágendájának aktuális témájává, és hogy a rommagyar politikum ne csupán a kisebbségi lét tehertételeire és szimbolikus összetevőire alapozza, cseppet sem pragmatikus politikáját. Aki azt gondolja, hogy a konfliktusok és azok kezelésének kultúrája vagy éppen annak hiánya, nem szerves része a politikának, az semmit sem ért a politizálás természetéből. Legfentebb egy-egy témát (fenomenológiai) zárójelbe lehet helyezni, nem függetlenül a politikai érdekektől, illetve – és konkrét példa erre a német-francia kiegyezés – eldönteni, hogy hosszú távon is kiiktatjuk a politikai arzenálból az adott konfliktust. Amilyen rutinszerűen termeli a román és benne a rommagyar politika a konfliktusokat, éppen olyan eszköztelen és tanácstalan azok megoldását illetően.
Másodszor, de még gyakrabban, akkor hagynak föl a román-magyar kibékülés ötletével a román politikai pártok, ha – jó esetben közvélemény-kutatásból, máskor inkább csak nacionalista feeling alapján, megérzésből – kiderül: több román (nacionalista) szavazatot veszítenek, ha a magyar kérdés konfliktusmentes megoldását, netán a magyar kisebbségnek kedvező intézkedéseket ígérnek, mint amennyi potenciális rommagyar szavazatot az ügyön nyerhetnek. A román nacionalista szlogenek szavazatokat termelnek, a magyarok úgyis csak a Fidesz itteni fiókpártjaira szavaznak – gondolják, és olykor mondják is – a román politika képviselői. Persze, ennek tükrében a nacionalista rommagyar szubkultúra is a tükörfogalmakból és populista frázisokból építkezik, és dominálja, illetve foglyul ejti, a rommagyar politikai mezőnyt. A kisebbségi nacionalizmus diskurzusai is népszerűek, ha semmi új, vagy építő, progresszív dolog eszébe nem jut a politikai mainstreamnek, hát ezzel kísérletezik, több-kevesebb sikerrel, szinte minden választást megelőzően.
Ezek a gondolatok a Dacian Cioloș – éppen új pártot gründoló (PLUS) volt miniszterelnök – által kezdeményezett román-magyar párbeszéd felélesztésére, megújítására, sőt a fölmerülő problémák megoldására irányuló nyilvános beszélgetés kapcsán (résztvevőként) jutottak az eszembe. Nehéz ugyan megítélni – egy első, tapogatózó – találkozóból, melyen nyilván azok vettek részt, akik egyáltalán hajlandók a kérdést komolyan venni, vagy valamilyen formában érdekeltek, hogy mennyire őszinte a politikai szándék, a valamit tenni akarás, a kezdeményezés azzal együtt rendben van, és pozitív hozadékkal zárult. És valóban jó alap lehet egy program vázlatának fölállításához, ha (amint a fő-előadó Szilágyi N. Sándor fogalmazott) „megkérdezik az érintetteket, hogy mi is a bajuk”, hogyan látják megoldhatónak a hosszú ideje fönnálló problémákat. És az is rendben van, hogy a problémák fölleltározását a közös értékek és érdekek perspektívájából és azok által keretezett (framing) módon vetették föl, előadók és hozzászólók egyaránt. Nem jutottak/jutottunk ugyan messzire, de a hangulat, a politikai klíma, amelyet a beszélgetés pár órára kialakított mégiscsak kedvezett annak, hogy egyfelől őszintébben, nyitottabban és nagyobb bizalommal, másfelől pedig pragmatikusabban közelítsünk a kérdésekhez. Persze, jó arról beszélni ami összeköt, összefoghat, az életrajzok kongruenciája, és a sok szempontból párhuzamos, de mégiscsak egy földrajzi/történelmi/kulturális térben játszódó életutak összetartozása, illetve integrálásuk lehetősége, pozitív élményt nyújt.
És azután marad a kérdés, hogy éppen a Dacian Cioloș által fémjelzett, személye köré épülő sokadik román párt lesz-e képes a román-magyar viszonyok megjavításában előre lépni? Nem példa nélküli sem a kezdeményezés, sem a jó irányba való első lépések megtétele, hiszen olyan 1995 magasságában, amikor a Demokratikus Konvenció (melynek egyik oszlopos kezdeményezője, ikonikus alakja a „senior” Corneliu Coposu parasztpárti vezér volt) alakult, hasonlóan nyitott módon közelített, azután meg beemelve a rommagyar szövetséget a kormányzásba, tett a viszony javításáért.
Most három okból gondolom, hogy jó esély van az ismételt közeledésre és az esetleges új alapok lerakására. Először mert a rommagyar politikai mezőny végzetesen jobbra (sőt egyre inkább szélsőjobbra) billenése és a Orbánféle illiberalizmusnak való kiszolgáltatása, kiegészítve a Fidesz fiókpártok elköteleződésével a PSD-ALDE kormányzat, a népszerűtlen Dragnea and Co. mellett, vagy az MPP bedarálása, az EMN(x)-ek hallgatása, stb., sokakban ellenszenvet kelt, de legalábbis fölveti a rommagyar politikai pluralizmus harminc éve rendezetlen kérdését. Most – ez szerintem a közelgő EP választásokon fog kiderülni – van elég sok elégedetlen, potenciális átszavazó, vagy még több passzívan, távolmaradással „ellenálló”, és proteszt szavazat a rommagyarságban. Érdemesnek, és eredményes lehet, vagy legalábbis annak tűnik, a román pártoknak ráhajtani ezekre a potenciális voksokra. Másodszor meg a román politikai mezőny éppen átszerveződik, újfajta pártok a meghatározóak, az USR és a PLUS (különösen maga Dacian Cioloș, mint a párt húzóereje, legismertebb politikusa, stb.) uralják az ellenzéki mezőnyt, a két hagyományos párt (PNL, PMP) árnyékban mocorog, alig látszik. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig rosszul pozicionáltak és képtelenek bármiféle újításra egyszerre foglyai Bukarestnek és Budapestnek.
Végül, Cioloș és pártjának népszerűségét, potenciális szavazatszerző képességét, éppen az ellene irányuló barbár támadássorozat, szekusozós, gyűlöletkeltő ellen-kampány jelzi. És ez a kampány előnyt hozhat számára, úgy pozicionálják, hogy előbb-utóbb a fő ellenzéki szereplő és az „új diskurzus” hiteles hordozója lesz, a megújuló européer hang. Ezért ráadásul nem is kell sok energiát és forrást bedobnia, helyzetbe hozzák, ingyen médiafelületet, láthatóságot, stb., biztosítanak számára az ellenfelei. Jellemző, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai szinte példátlan támadássorozatot indítottak ellene, az új influencerek, a párt aktuális arcai benne lelték meg – bizonyára nem spontánul, hanem tudatos tervezés és politikai kommunikációs stratégia részeként – a fő ellenséget. Magyarán a rommagyar politikai mainstream a leginkább Cioloștól tart, attól, hogy tényleg képes lesz új és hiteles nyelvezettel rommagyar szavazókat is megszólítani, sőt – legalábbis egy értelmiségi, urbánus csoportot – akár szavazóként is megnyerhet. Ebben a kontextusban a román-magyar megbékélésről szóló dialógusnak és diskurzusoknak is van esélye, talán nagyobb, mint eddig volt.
Magyari Nándor László
