„Hogy Kelet-Európa populista vagy épp szélsőjobbra tartó politikai erői kiváló kapcsolatokat ápolnak Izraellel, ez csak ráerősít arra, hogy nem egy vélt vagy valós palesztin cél melletti kiállás tüzeli antiszemitizmusukat, mint a nyugati baloldal esetében, hanem apáik és nagyapáik oly jól ismert rasszizmusa, mely kevesebb, mint száz évvel korábban elvezetett a holokausztig.” – mai Diplomáciai jegyzetét kezdi ezzel Ara-Kovács Attila.
Pár napja Alain Finkelkrautot, egy neves francia filozófust az utcán komoly antiszemita inzultus ért. Nem egyedi eset, ritkának sem mondható. Mindazonáltal tanulságos s érdemes újra számba venni: merre tart a nyugat-európai zsidóellenesség, és miben különbözik az a kelet-európaitól.
Már a kezdet kezdetén érdemes tisztázni, hogy a Finkelkrautot inzultáló személy egy 36 éves, muszlim férfi volt, aki a lázadók ma oly divatos sárga mellényét viselte. Szavai nem arra utalnak, hogy rasszizmusból tette volna, amit tett, sokkal inkább az antiszemitizmus egy másik formája ösztökélte arra, hogy Tel Avivba küldje „haza” a filozófust – és ez az anticionizmus. A rasszista indulatok nem egészen múltak ki Nyugat-Európában sem, Franciaországban is mély gyökerekkel bírnak, visszamenőleg a Dreyfus-ügyig, illetve a Vichy rezsim rasszista indíttatású buzgó kollaborálásáig. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a rasszizmus már csak árnyéka egykori önmagának, különösen, ha az anticionizmus formájában történt újjáélesztett antiszemitizmushoz mérjük. Márpedig ez az antiszemitizmus – eddig legalábbis – nem is annyira a jobboldalhoz, mint inkább a francia baloldalhoz kötődött. De így van ezzel egész Nyugat-Európa, ahol a hatvanas-hetvenes esztendők újbaloldali mozgalmai büszkén hirdették, hogy ők nem a zsidókat, hanem Izrael államot gyűlölik, hogy aztán nagyon gyorsan kiderüljön, mégsem valami magasztos erkölcsiségről van itt szó, csak újracsomagolt antiszemitizmusról. Elég ennek a gyűlöletnek a baloldali terrorizmusban betöltött szerepét ideidézni, vagy a brit munkáspárt vezetőjének, Jeremy Corbynnak e témában tett számos önleleplező megnyilatkozását.
Egyébként Finkelkraut esete után a radikális baloldal vezére, Jean-Luc Mélanchon tett arról, hogy erről az apróságról ne feledkezzen meg a világ. Rögtön kijelentette, hogy ami a filozófussal történt, az merő színjáték, s egyetlen értelme volt csak, hogy vele a sárgamellényesek mozgalmát lejárassák. Az, hogy a két, jelentéktelen populista párttal a háta mögött Mélanchon miket mond, az politikailag lehet feltűnő, de mégsem az ő személye a fontos, amikor a franciaországi antiszemitizmusról beszélünk, hanem sokkal inkább Marine le Pen mozgalma az. Bár a baloldal igyekezett odatülekedni a Párizst felbolygató sárgamellényes zavargók mögé, de igazi erőt az aktuális zsidóellenességnek – és egyáltalán a romboló szándéknak – a szélsőjobb befolyásának megerősödése adott a legalacsonyabb és legképzetlenebb munkás és alkalmazotti csoportok körében. Nem is beszélve számos, identitásproblémákkal küszködő franciáról, akik hol a radikális iszlámban, hogy Putyinnál keresnek a demokráciával szemben alternatívát. A francia sajtó sorozatban leplezte le azokat, akiket a sárgamellényes zavargások élvonalában lehetett látni, miközben egy-másfél évvel korábban még az orosz csapatok oldalán harcoltak Kelet-Ukrajna elszakításáért.
A sárgamellényesek élén vonuló, Donyeckből visszatért francia önkéntesek, akik az oroszok oldalán harcoltak Kelet-Ukrajna elszakításáért.
Ez rendkívül érdekes fejlemény, de Marine le Pen Nemzeti Tömörülése – elnevezésben ez lépett a Nemzeti Front örökébe – nem most kísérletezik azzal, hogy megbékítse a tüzet a vízzel, a muszlimellenességet és az antiszemitizmust. Az nem állítható, hogy Marine le Pen antiszemita lenne, apja, a pártalapító, Jeran-Marie le Pen viszont bizonyíthatóan az. Ám ennek dacára, épp az ő pártelnöksége alatt, még a kilencvenes években, a Nemzeti Front számos zsidó támogatását élvezte, épp a párt bevándorlás- és muszlimellenes retorikája miatt. Most ennek a megtett útnak épp az ellenkezőjét látjuk, hisz a Nemzeti Tömörülés épp azoknak tesz most politikai gesztusokat, akik úgy érzik, a sárga mellény esélyt ad számukra, hogy meg nem oldott szociális gondjaiktól és az etnikai vagy vallási hovatartozásuk miatti elutasítottságuktól megszabadulhassanak, vagy mindezekért elégtételt vegyenek.
A jelek szerint tehát Le Pen politikai stratégiája sem képes ellenállni annak a nyugati hagyománynak, ami eddig elsősorban a baloldal sajátja volt, vagyis hogy palesztin prizmán – és csak azon – keresztül szemlélje és ítélje meg Izrael létét vagy nem létét. Kelet-Európában viszont valami egészen más alakítja a politikai célokat, elvégre itt a legcsekélyebb mértékben sincs jelen olyan bevándorló réteg, ami befolyásolhatná a trendeket.
A sorosozás persze nem egyedül az Orbán-kormány sajátja, még ha ez a legocsmányabb formája is az uszításnak, hisz egyrészt Soros György magyar ember, másrészt az eset morálisan is visszataszító voltát növeli, hogy a milliárdos milyen nagyvonalú támogatásokkal segítette a Fidesz létrejöttét. De talán épp nem egyedülálló volta világít rá legjobban arra, hogy mindez milyen hagyományosan és velejéig rasszista. Hogy Kelet-Európa populista, adott esetben szélsőjobbra tartó politikai erői eközben kiváló kapcsolatokat ápolnak Izraellel, ez csak ráerősít arra, hogy nem egy vélt vagy valós palesztin cél melletti kiállás tüzeli antiszemitizmusukat, mint a nyugati baloldal esetében, hanem apáik és nagyapáik oly jól ismert rasszizmusa, mely elvezetett a holokausztig. És ennek nincs még száz éve sem.
Hasonló a választók véleménye az EP-szavazásról
