„Orbánnak nem az számít, hogy progresszív módon értéket teremtsünk s konzervatív módon értékeket őrizzük, hanem hogy mit és mennyit tud valaki elpusztítani mindabból, amit örökségként és lehetőségként a kontinens az egész világ számára jelent és képvisel – egy újabb Diplomáciai jegyzet Ara Kovács Attilától.
Ez utóbbi a fideszes szándék tulajdonképpeni stratégiai célja. Rögvest itt van március 20-a, és a Fidesz szimpatizánsaitól eltekintve szinte mindenki izgalomban él: kizárják-e a pártot az Európai Néppártból vagy sem? Azért írom, hogy a Fidesz szimpatizánsait leszámítva, mert azok túlnyomó többségéhez mára már eljutott Orbán Viktor üzenete, hogy pártjuk többet érdemel, mint a néppárt. És ezt el is hiszik. Az igazán jól informált belső mag pedig a legelejétől azon dolgozott, hogy úgy távozzanak a pártcsaládból, hogy az a többieknek nagyon fájjon, hogy maradandó nyomot és károkat hagyjanak maguk után. A Fidesz vezetésében ma nagyjából hasonló érzelmek és indulatok dúlnak, mint azokban, akik nagyon szeretnék egy kemény brexittel megleckéztetni Nagy Britanniát – kerüljön az, amibe kerül.
Erősen félreértik a helyzetet azok, akik úgy gondolják, hogy az EPP pártvezetőihez írt Orbán levél meglepetést tükrözött volna, illetve azt, hogy a Fidesz vezetője elszámította volna magát, s ezt e levéllel be is ismeri. Koránt sincs így. Orbán e levéllel utóbb azt fogja majd bizonygatni, hogy ő mindent megtett, hogy pártja benn maradjon az EPP-ben, s az, hogy onnan mégis kikerült, az egyedül a többiek, s nem az ő bűne. Hogy nyomatékosítsa majd ezt a magyarázatot, Manfred Weber lesz ezúttal az ellenség konkrét arca. Jean-Claude Juncker már megtette a kötelességét, Joseph Daul pedig túl szürke és túl ismeretlen ahhoz, hogy betöltse ezt a szerepet. Weber azonban Fidesz-szempontból tökéletes Soros-ügynök. Az ő bizottsági elnöki funkciójának megakadályozása lesz az a kampány-taktika, amivel a Fidesz házalni fog, ha már nem tagja az EPP-nek; a stratégiai cél pedig az lesz, hogy minél többen csatlakozzanak hozzá, idővel elhagyva a pártcsaládot, s egy új, szélsőjobboldali mozgalmat hozva létre az Európai Parlament keretei között. Fájdalmas tanulság lesz ez a Néppártnak, pedig megérdemli, hogy megfizesse ezt az árat. Mint ahogy meg fog érdemelni egy hasonló kudarcot a baloldali népcsalád, a Szocialisták és Demokraták (S&D), amiért – a hatalmi súly garantálása érdekében – megtűrnek soraikban számos eszement kommunistát vagy populisták afféle gyülekezetét, mint a román Szociáldemokrata Párt (PSD), melynek gátlástalansága majdnem fideszes magaslatokat ért már el az utóbbi időben.
De e tanulságok hosszú távon nagyon hasznosak lesznek:
- megszabadulhatnak azoktól, akik csak merő haszonból és számításból léptek be az adott pártcsaládba;
- érvényesíthetik azt, amit oly gyakran emlegetnek, de amit valójában kevesen tartanak egyelőre fontosnak: az értékelvűséget;
- csökkenteni tudják az árulókkal együtt járó kockázatokat;
- a szélsőjobb vagy a szélsőbal, az anarchia és a populizmus alternatívájaként fogalmazzák újjá az EPP, illetve az S&D politikai pozícióját és arculatát.
Viszont lehet, hogy az EPP és az S&D fragmentációjával átalakul az egész európai politikai összkép. Ha ebben a zűrzavarban képtelen lesz ideológiává formálódni az az életérzés, amit a legegyszerűbben így lehetne megfogalmazni: „HAZÁM, EURÓPA!”, akkor visszasodródunk a nemzetállami vegetáló létbe, melyben „mindenki mindenkinek a farkasa”.
És melyben nem az számít, hogy progresszív módon értéket teremtsünk, s konzervatív módon értékeket őrizzük, hanem hogy mit és mennyit tud valaki elpusztítani mindabból, amit örökségként és lehetőségként a kontinens az egész világ számára jelent és képvisel.
Ez utóbbi az orbáni szándék tulajdonképpeni stratégiai célja. Orbán ezt a lehetőséget gondolja erősebbnek, mint a demokráciát. A demokrácia fennmaradásának előfeltétele, hogy Európa egységes állammá váljon, melyben azonban olyan politikusoknak, mint ő – véli –, aki mögött csak egy apró nemzet áll, mindössze másodlagos vagy még olyan szerep sem jutna. Pedig hát ez nem feltétlenül igaz. Ha csak a legutóbbi két bizottsági elnököt vesszük, valamennyien apró – alkalmasint Magyarországnál is apróbb – államok politikusa: Barroso portugál volt, Juncker pedig luxemburgi. Március 20-a után – így vagy úgy – a Fidesz elhagyja az Európai Néppártot; Orbán számára ez nem lesz meglepetés, hisz már nagyon rég, talán két-három éve erre készül – de 2018 áprilisa óta mindenképp. A jelek szerint azonban ez már az EPP számára sem váratlan fordulat, s ez nem jó hír a magyar miniszterelnöknek. Ő úgy képzelte a távozást, hogy majd könyörögnek neki a maradásért. Ám a jelek szerint ma már szó sincs könyörgésről, inkább ajtót mutatnak neki.
És ez így van jól.
