FüHü

Nyílt levelében beszólt az MSZP-nek Szanyi Tibor aki önálló mozgalmat indít, a mozgalmon belül hajlandó akár az MSZP elnöki funkcióját is elvállalni.

Kedves Elvtársam!

Immár bő egy hete ismét nem vagyunk bátrak.

A traumatikus választási vereségünk sem volt elég fejbekólintás ahhoz, hogy felébredjünk, s cselekvésbe fogjunk. Attól tartok, az MSZP politikai kómába esett.

A június 1-i Választmány ülésén, illetve előtte történtek önmagukban látleletét adják a helyzetünknek.

Az egyetlen EP-mandátumunk betöltéséről volt szó.

A vezetőink egy teljesen felesleges kérdést tettek fel titkos szavazásra, hogy tehát azt, akarjuk-e, ami a döntésünk nélkül is automatikusan bekövetkezne, azaz hogy az eredeti sorrendben kattanjon a listánk.

A gyávaság mintaesetének tudhatjuk be azt, hogy az elnökség – különösen annak fizetett része – nem akarta előterjeszteni, hogy név szerint ki legyen az egyetlen EP-képviselőnk?

Mi, választmányi kétharmaddal azt válaszoltuk, hogy mi az a párt vagyunk, amelyik semmilyen helyzetre nem képes érdemben reagálni.

Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve: ezúttal a 6,62 %-kal.

Az ominózus szombati reggel egy országos elnökségi üléssel kezdődött. A pártelnök elmondta javaslatát, én viszont elvi éllel kifogásoltam, hogy a vezetés fősodra nem mer konkrét javaslatot tenni, hanem megint mismásol, s egy személyi javaslatot egy származtatott mechanizmusba burkol, azaz maradjon minden úgy ahogy van.

Aztán meg is döbbentem, minthogy rajtam kívül egyetlen más hozzászóló sem volt. Egy sem! Szóval képzeld el, egy hat nappal korábban péppé vert párt elnökségi ülését, ahol a vezetők a napirend fő kérdésében egy kukkot sem szólnak, hiszen annyira jó javaslatot tett az elnök a semmittevésre. Jobb híján hát szavazott az elnökség. Egyedül szavaztam nemmel.

Utána a megyei elnökök ülése következett. Itt is elhangzott a semmittevésre buzdító, immár “elnökségi” javaslat, ám itt sem volt hozzászólás. Igaz, szavazás sem, merthogy ez a testület csak konzultatív, ám ennek ellenére most éppen nem konzultált a napirendről, csak ülésezett. Alig egy héttel az eddigi legrosszabb választási eredményünk után!

Volt hát okom, hogy néhány fontos elvtársunk véleményét gyorsan kikérjem. Egyikük sem volt bátor, engem is féltettek. Ezért hát megszólaltam, hogy most nem a fő kérdés van elénk téve, hanem egy kamu, és engem nem a pozíciók érdekelnek, hanem a közösségünk jövője. Aztán jött a választmányi szavazás. Eszerint csak a küldöttek egyharmada akart volna változást. Későbbi felszólalásában persze mindenki.

Az MSZP évek, évtizedek óta egyre kevesebb politikai kérdést dönt el, következésképpen egyre több dolgunk dől el az idő sodrásában, köztük a sorsunk, szinte tőlünk függetlenül.

Ezért hát észre sem vettük, hogy a Bokros-csomag óta szép ütemesen adtuk fel baloldaliságunk több és több tételét, majd váltunk kormányon egy neoliberális konglomerátummá, aztán tartós ellenzékben mára ideológiailag is élő halottá. Néha kibuggyan belőlünk, hogy “Fizetésemelést!” vagy “Fizessenek a gazdagok!” és hasonlók, aztán a néma csend és mozdulatlanság.

Ma 20-30 emberből jó ha 1 (!) gondolja, hogy szükség lenne az MSZP-re. Anno velünk indult az “orrbefogásos” szavazás kultúrája. A nyilvánosság platformjain döntően a belső mutyijainkkal, külső alkudozásainkkal jelenünk meg, mások pedig leginkább korrupt bandának emlegetnek minket, ahol a vezetők a tagság vállát taposva huzakodnak az egyre kevesebb koncon. Hozzánk belépőkről alig hallunk, kilépőkről, elsétálókról, és sajnos elmentekről annál többet.

Évek óta alig láttam olyan “független” híradást, írást, amelyben jó arcunkkal tűntünk volna fel, mondjuk talán a XIII. kerület, esetleg Szeged kivételével.

Értelmiségi szimpátia sem övez minket. A baloldalinak ismert tudósaink, művészeink mára majdnem teljesen elhalkultak, rosszat pedig – udvariasan – inkább nem mondanak. Hovatovább akkor törünk ki külső-belső üdvrivalgásban, ha valaki számottevőbb ember, valami testület szóba áll velünk.

Jellemző, hogy európai listánk élbolyába lehetett kerülni azzal a hozománnyal, hogy ezáltal néhány ismertebb szakember csendes szimpátiáját esetleg kiválthatjuk.

Elnökünk alighanem téved, amikor vereségünk egyik okcsoportjaként párton belüli rivalizálásokat emleget, hiszen a nyílt jelölések, a meghirdetett pályázatok, a konstruktív viták nem szoktak ártani. Annál inkább az aljas kiteregetések, árulások, politikai indíttatásból egymás kizárására irányuló indítványok, s az ezek mögött meghúzódó álnokság, szemforgatás vagy akár gonoszság.

Elkezdtünk nem hinni egymásnak, sőt ebben haladó fokra jutottunk. 

Sokszor elképedek, amint pont az ellenkezőjét hallom vissza valakiről, mint amit nekem mondott, s mégha hamis is az adott “hír”, lám ezzel mégis előáll a hazugság. Meg az egymástól való félelem.

Ez így nem párt! Ez így csak egy degenerálódó belterjes klub, ahol a politikai témakészlet elapadt, s jobbára az itt-ott fellelhető apróbb krajcárok után kapirgálunk.

6,62 %. Ha igaz, hogy a Párbeszéd egy 1-2 %-os párt, akkor mi keményen bezuhantunk 5 % alá, ami azt jelenti, hogy immár nem vagyunk országgyűlési képviseletre alkalmas tényező. És tényleg nem.

Hosszú ideje, hogy leszoktattuk szavazóinkat az irántunk való kötődésről. A hősidőkben ez úgy hangzott, hogy egyéniben ide, listán oda kell szavazni. Pártként megteremtettük az “elszavazás” gyakorlatát, ami 2018-ban oda fajult, hogy “szavazz a legesélyesebb ellenzéki pártra!” Mintha ez valami evidencia lenne a “mezei” választópolgárnak. Tartósan úgy viselkedünk, mint a kanos férfi, aki beleszeret a bárcás cédába, s mindenét odaadja neki.

Most, 2019-ben pedig elkövettük a lehető legnagyobb kampányhibát, hogy a véghajrá utolsó hetében az volt a fő üzenetünk, hogy most nem a választópolgárért, még csak nem is önmagunkért, hanem egy másik párt emberének a mandátumáért küzdünk. Mit is mondhat erre egy normális ember? Azt, hogy “szavazzon rátok a vasorrú bába!”…, aztán megoldotta saját kútfőből: DK.

Azóta sorra kapom a pártból való kilépésekről szóló üzeneteket, e-maileket, telefonhívásokat. Akik valamenyire érdekeltek az önkormányzati pozíciókban, azok most egyenként is remegésbe fogtak. Kétségbeesett alkudozások kezdődnek, hogy mi nem is vagyunk olyan kicsik. Pedig de.

Ennek a levélnek minden második és harmadik olvasója a semmittevésre szavazott múlt szombaton. Nem minősítek senkit, de rosszul tették. Adtak egy aranykulcsot annak a sofőrnek, aki a szakadékba navigálta a buszunkat. A társadalomnak szóló üzenetünk tehát most ez: nem csupán mindenkit nagyon is ott hagyunk az árok szélén, de ki is tüntetjük a sandán elsétálókat. Erre én sem szavaznék.

Sokszor mélázunk azon, hogy lehet a magyar nép olyan birka, amilyen. Rossz hírem van: mi, az MSZP-ben nagyobb birkák vagyunk!

Nekem nincs más célom, mint politikai otthont teremteni a társadalmi szolidaritás híveinek, úgymond a radikális baloldali fiataloknak, nőknek és férfiaknak.

“Holnapelőtt” jeligére mozgalmat indítok, amihez csatlakozhat bárki, aki azt vallja, hogy a Föld-i élet még menthető, ha újra a legszélesebb értelemben vett szolidaritás lesz úrrá a gondolkodásunkban. Ez egy zöldmezős beruházás, amely vörös vonalakat húz jó és rossz között, s akár pártok befogadására is alkalmas. Ha az MSZP-nek szüksége van rám, akkor elnökévé választ, azzal hogy a pártot az említett mozgalomhoz kötöm.

Hamarosan eljuttatom hozzád az általam képzelt jövő főbb téziseit, amelyek alapjai 10 éve születtek, akkor “Balra, magyar!” címmel.

Üdvözöllek:

dr. Szanyi Tibor