Március végén lepték el a hetedik kerületi postaládákat ezek a szórólapok. Kiadó nem volt rajtuk feltüntetve, így nem tudni, hogy ki írta a szöveget, hol nyomtatták ki fizette a nyomdaköltséget, valamint az azokat a postaládákba bedobó embereket.
Ami biztos, az április 8-i választás előtt voltunk néhány nappal, amikor Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai eladó és kiadó lakásokat kerestek a környéken.
Aztán megvolt a választás. A Fidesz behúzta a kötelezőt, Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai pedig eltűntek. Már nem kerestek eladó és kiadó lakást a környéken – talán, mert mindegyikük talált a családjának és harcosainak megfelelőt.
Ha így van, akkor nyilván ott élnek a környéken, talán a mi házunkba is jutott közülük egy-két családtag, vagy harcos. Én ugyan nem láttam őket a házban, de attól még persze ott lehetnek a március végén, április elején vásárolt lakásaikban. Nem vagyok otthon a nap minden órájában, nem láthatok mindenkit, nem észlelhetek minden mozgást, ezért aztán nem is állíthatom teljes bizonyossággal, hogy Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai nem laknak valamelyik környező ház egyik lakásában.
Azért van egy gyanúm. Jelesül az, hogy Mohamed Hassan és családja, valamint harcosaik soha nem kerestek lakást a hetedik került házaiban. Akkor sem, amikor ezek a szórólapok ki tudja ki által –nem szeretünk fölöslegesen bíróságra járni, ezért a sejtésünket nem írjuk le – be lettek dobva a postaládákba.
Ez volt március végén. Legjobb tudomásunk szerint nyomozás is indult az ügyben, ám azóta nem hallottunk arról, hogy elkapták volna a szórólapok terjesztőit. Pedig, biztosan sokakat érdekel, vajon kik lehettek azok, akiket Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai megbíztak azzal, hogy lakást keressenek a számukra. Megtalálta-e őket a rendőrség, különös tekintettel arra a tényre, hogy a legtöbb kapu környékén vannak kamerák, és ezen kamerák között több működő is akad. Nem lehet túl nehéz feladat beazonosítani a szólapozó embereket, majd megkérdezni tőlük, hogy ki adta a kezükbe ezeket a szórólapokat.
Ha ez megvan, lehet tovább lépni. Megtudni, hogy nyomtatták a lapokat, és megtudni, hogy ki volt a megrendelő.
Nem hinném, hogy az ilyen uszító szórólapok ügyében zajló nyomozás a fent leírtaknál sokkal bonyolultabb lenne. Főleg, ha szándék is társul ahhoz, hogy megtalálják a valódi elkövetőket.
A Moszkva melletti Mityiscsi városában, a felújításokat végző Metrowagonmash üzemének közelében fotóztak le egy a metrókocsit, amelynek – legalábbis a pályaszáma szerint -március 28 óta a budapesti 3-as metróvonalon kellett volna szolgálnia a magyar főváros utazóközönségét. De nem itt van, hanem, amint arról a Független Hírügynökség is írt, ott van, ahol nem kellene lennie.
Látszólag nincs azzal baj, hogy a felújított metrókocsik helyett újonnan gyártott szerelvények szállítják a budapesti utasokat. Örülnünk kellene, de helyette fel vagyunk háborodva.
Az a gond ugyanis, hogy a tendert használt, felújított metrókocsikra írták ki. Ha újakra írják, akkor – a szakemberek szerint – az oroszok labdába sem rúghattak volna. Árban, minőségben, korszerűségben lemaradtak volna a vetélytársak mögött, és nem létezik annyira elfogult bizottság, amely őket választja.
Annak idején ennél jóval jelentléktelenebb sunyiságba is belebuktak már Budapesten. Ha jól emlékszünk, a sokat hivatkozott Nokiás dobozban 15 millió forint volt. (Mely dobozról utóbb kiderült, hogy nem létezett.) A 15 millió forint, amely vagy volt, vagy nem kenőpénz gyanánt a nem létező dobozban, kismiska a metrókocsikra kifizetett milliárdokhoz képest.
Büszke és szabadságharcos nép vagyunk, országunk vezetői ezt számtalanszor a szemünkbe mondják, de – és ezt mi tesszük hozzá – a büszke és szabadságszerető népeknek abból a ritka fajtájából, amely békésen tűri, hogy szétlopják az országát, és még a szemébe is röhögjenek közben. Ez a nép simán beletörődött abba is, hogy nem sokkal a 2010-es választás után lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott 3 ezermilliárd forintját. Ennek a pénznek azóta bottal üthetjük a nyomát. Senki sem tudja, hogy hova tűnt, már nem is nagyon kérdezzük. Néha még beszélünk róla, mint ahogyan a mohácsi vész is szóba kerül olykor. De semmi több, elkönyveljük történelmi veszteségeink közé, van hova besorolni ezt is.
Ez a büszke, szabadságharcos nép simán lenyelte a trafikmutyit, amikor a dohánykereskedelmet úgy alakították át, hogy az csak néhány csókosnak legyen jó. Eltűrte, amikor a nyerőgépeket kicipelték a kocsmákból – most ne kezdjünk azon moralizálni, hogy a nyerőgépek bajt hoztak a családokra, mert volt és van nekik bajuk ezek nélkül is. Sokkal nagyobb bajaik, ráadásul.
Csak a vállát vonogatta a nép, amikor kiderült, hogy a devizahitelesek közül csak azokat segítették, akik a legkevésbé voltak erre rászorulva. Büszkén tűrte azt is, amikor egy alig mérhető támogatottságú párt, a KDNP javaslatára bevezették az üzletek heti pihenőnapnak csúfolt vasárnapi zárva tartását. És dolgos népünk azt is felháborodás nélkül vette tudomásul, hogy, ahelyett, hogy népszavazáson dönthetett volna ennek eltörléséről, a kormány néhány nap alatt ezt is elrendezte.
Voltak tüntetések, tisztelet azoknak, akik ott voltak, de egyiken sem voltunk egymillióan, hogy kifejezzük rosszallásunkat azért, amiért lebontották a jogállamot, padlóra küldték az oktatást, szétverték az egészségügyet.
Rosszkedvűen, de tudomásul vettük, hogy Magyarország a Mészáros Lőrincek országa. A Rogánoké, Matolcsyké, Poltoké. És, mindenekelőtt, Orbáné.
Utóbbi, jelen állás szerint azt tesz az országgal, amit akar. Ha úgy tartja a kedve, kiárusítja az oroszoknak, rossz nadrágban jár, és még a kezét is zsebében tartja.
Pontosabban, a mi zsebünkben.
De mi ezt is eltűrjük, mert annyira büszkék vagyunk, hogy szégyellünk szólni.
Bejárta az internetet a kép. Nem csoda, ha sokaknak tetszett, mert nem semmi, amit látunk. A KDNP és Frakciója Facebook-oldala a forrás, vagyis, nem photoshop, mint elsőre hinnénk, hanem maga a ridegnek távolról sem mondható, egyre több furcsaságot produkáló magyar valóság.
A szívet melengető kép Újbudán készült, ahol a labdarúgó Aranycsapat legendás kapusának, Grosics Gyulának szobrát avatták fel a Bikás parkban. Kligl Sándor Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotását a sportlegenda halálának negyedik évfordulóján leplezték le. Ott volt a helyi politikai elit krémje: Hoffmann Tamás polgármester, Lomnici Zoltán egykori főbíró, az Aranycsapat Emlékév testület elnöke, beszédet mondott Simicskó István korábbi honvédelmi miniszter, a kerület országgyűlési képviselője.
A szobor esztétikai értékéről nem mondanék semmit, vannak értő ítészek, mondják el ők a véleményüket, ha akarják, s ha merik. Sportértéke viszont minimum necces: aki járt már futballmeccsen, kapust így védeni még sosem látott. Vélhetően Grosics Gyula sem védett így soha, ilyen mozdulattal nemhogy az Aranycsapatba, de a megyei sokadik osztályban játszó Dunarettentő kezdőjébe sem fért volna be.
Viszont a legendás kapus 2009. november 17-én majdnem Budapest díszpolgára lett. Ekkor adták át a kitüntető címeket azoknak a művészeknek, tudósoknak, közéleti embereknek, akiket az erre illetékes grémium érdemesnek tartott a megtisztelő díjazásra. Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa is kapott volna díszpolgári címet, de mégsem volt ott az ünnepeltek között.
A legendás Fekete Párduc, amint azt nem sokkal a novemberi esemény előtt lenyilatkozta, nem kívánt egy „sztálinista, bolsevik társasággal egy tálból cseresznyézni”. Mint mondta, „nem akar díszpinty lenni a baloldali kitüntetettek között, mert nem mindegy, hogy milyen körülmények között, kitől, hogy és miért kapja a díjat.” (Gyurcsány Ferenc volt akkor a miniszterelnök.)
És akkor egy régi emlék.
1963-ban, 12 éves kiskrapekként izgatottan siettem a Bástya mozi felé. Féltem, hogy lekésem a bálványt, mindnyájunk közös példaképét. Grosics Gyula frissen megjelent, „Így láttam a kapuból” című könyvét dedikálta. Ha kissé késve is, de még be tudtam állni a kanyargó sor végére. Aztán, ki tudja mennyi idő elteltével, egyszerre csak ott álltam a nagy kapussal szemben. Beírta a nevét a könyvembe, talán kezet is fogtunk – aztán már jöhetett is a következő. Jó volt találkozni az élő legendával.
Akkor még nem tudtam, hogy 46 évvel később úgy dönt, hogy nem veszi át a díjat. Ezektől neki nem kell.
Pedig, a Fekete Párduc gyomra nem volt mindig ennyire kényes. 1944-ben fiatal felnőttként önként jelentkezett a 25. Waffen-SS Hunyady Páncélgránátos Hadosztályába, amiről egyébként én 1963-ban, 12 évesen persze semmit sem tudhattam. Gyanítom, mások sem tudtak erről, Gyula bácsi a szocializmus embert próbáló évei alatt ugyanis annyira el volt nyomva, hogy mindez rejtve maradt a közvélemény előtt.
Üldözték, mellőzték és félreállították. Három világbajnokságon ugyan védhette a magyar válogatott kapuját, de ez minden, amit megengedett neki a sztálinista bagázs, akiknek leszármazottaitól nem kellett neki a díj.
És a megpróbáltatások e három világbajnoksággal még nem értek véget!
1966-68 között például Kuvaitban kellett dolgoznia, nyilván nem lehetett könnyű neki a honi átlagbér nagyon sokszorosát megkeresni valutában. Megtapasztalni a mifelénk soha nem látott jólétet és gazdagságot. Nem csoda, hogy igaz, némi hezitálás után, a szabad világot választotta: hazatért a Magyar Népköztársaságba. A mellőzés persze idehaza folytatódott: kénytelenségből a Volán SC elnöke lett. Hatalom volt ez a pozíció, elég volt csak egy telefont felemelni, ha valamilyen hiánycikkre, vagy bármi másra szükség volt.
A sztálinista, bolsevik társaság, akiktől később nem kellett a díj, megint jól kiszúrt vele.
Közben egy butik is leesett valahonnan, a Körúton virított a Fekete Párduc embléma – az elnyomottaknak soha, semmilyen rendszerben nem könnyű.
Talán a pártba nem kellett volna jelentkezni a nyolcvanas évek elején. Akkoriban már amúgy sem volt muszáj jelentkezni a pártba, még ajánlatos is csak akkor volt, ha az ember vinni akarta valamire – párttitkár szeretett volna lenni, gyárigazgató, miniszter. Aki csupán élni szeretett volna, annak akkor már nem kellett párttagnak lenni.
A Fekete Párducnak, akinek a sztálinista, bolsevik bagázstól nem kellett a díszpolgári cím, valamiért fontos lett, hogy jelentkezzen az MSZMP-be. Kósza ötlet lehetett, hirtelen felindulásból elkövetett ballépés. A pártszervezet, ahova jelentkezett, ugyanis rutinból megküldte a papírjait az illetékes belügyi szerveknek. Szokás volt ez akkoriban, nehogy konkoly keveredjen a búza közé. Nem is keveredett, mert fény derült a Fekete Párduc páncélgránátos múltjára – így aztán lőttek a párttagságnak.
Most meg itt ez a furcsa szobor, a három, fejét lehajtó emberrel. Szégyenkeznek, vagy állva alszanak, mint a lovak, nem tudni. Ami biztos: még egy rossz kapus sem védett így soha. Grosics pedig jó kapus volt.
Mokkát néztem valamelyik reggel, Andy Vajna tévéjében. (Amúgy nem az övé, hanem a miénk az a tévé, mi, magyar adófizetők vettük neki, de most nem erről fogok értekezni.) És a vicces, vagy komoly kérdésekre sem szeretnék válaszolni, hogy miért kell nekem Mokkát nézni. Lenne rá válaszom, például az, hogy véletlenül. Vagy az, hogy csak. Esetleg, hogy időnként arról is tudni kell, amiről egyébként nem érdemes.
Szokás szerint kedélyesen folyt a diskurzus, a riporterként dolgozó honfitársunk alákérdezett, az interjú – nevezzük így – alanya pedig felülválaszolt.
Majkd elfelejtem: Nagy Anikó volt a vendég, az EMMI egészségügyért felelős államtitkára. Azt kérdezte tőle a riporterként dolgozó ember, hogy mikor lesz jobb, elfogadhatóbb az egészségügyi ellátás?
Jó kérdés, mert jól lehet rá válaszolni. De az államtitkár még a tőle elvártnál is jobban válaszolt. Ezt mondta: „A magyar egészségügy nemzetközileg is híresen elfogadott, jó ellátást nyújt, a felszereltségünk európai szintű.”
Sajnos, a válaszoló nem fejtette ki részletesebben, hogy szerinte a magyar egészségügy mely megoldásai híresen elfogadottak, ezért csak sejtésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni.
Elsőként valószínűleg az orvoshiányra gondolt az államtitkár. Rengeteg magyar orvos dolgozik külföldön, a legtöbben a nagyobb kereset miatt hagyják itt az országot, de vannak, akiknek az itteni egészségügyi rendszerből van elegük.
A kilátástalanságból, a kiszolgáltatottságból, a reménytelenségéből.
Talán erre gondolt Kásler Miklós helyettese, bár az is lehet, hogy a hosszú várólistákra. Manapság egy ötös lottóval ér fel, ha valaki időben kap beutalót valamilyen vizsgálatra. Persze, vannak rövid várólisták, ha az ember a zsebébe nyúl és hajlandó még egyszer megfizetni azt, amit adó és járulék formájában egyszer már kifizetett – ebben az esetben egészen elfogadható egészségügy ellátásban is részesülhet.
Az is nemzetközileg és híresen elfogadott, hogy a magyar kórházakba a betegeknek egyre több dolgot lehet magukkal vinniük. Régebben szigorúan szabályozták a kórházi látogatás rendjét, és az is előírták, hogy mennyi ételt és italt szabad bevinni, mostanra azonban, hála a Nagy Anikó által európai szintűnek minősített egészségügynek, ezen a téren is van változás. Ma nemcsak lehet, de kell is látogatni a kórházban fekvő beteget, különben esélye sincs a túlélésre. Mert csak így lehet őt elfogadható módon táplálni, így jut vécépapírhoz, fájdalomcsillapítóhoz, tiszta törölközőhöz.
Maholnap ágyat is vinni kell a beteggel, valamint ápolót és orvost. Nagy Anikó bizonyára erre gondolt, amikor a jó ellátást nyújtó magyar egészségügyet említette. Vagy a kórházi fertőzésekre, ebben szintén csak a hátunkat nézhetik a versenytársak. Irigyelnek is minket rendesen, amiért sok magyar kórházban könnyebb meghalni, mint meggyógyulni.
A kormánypártok, a Jobbik szíves asszisztálása mellett, megvédték Magyarországot. Elfogadtatták ugyanis a parlamenttel a Stop Soros néven futó törvénycsomagot, mostantól tehát bűncselekménynek számít, ha valaki idegeneket készül betelepíteni Magyarországra. Ha lehet, tartózkodjunk az idegenek betelepítésétől! Heti összefoglaló.
A menekült gyerekeknek viszont lehet egy pohár vizet adni, ezt maga Dömötör Csaba mondta az ATV-ben, az ilyen még nem számít bűncselekménynek, vagyis, és ezt már mi tesszük hozzá, a Stop Soros mégsem annyira embertelen és gyomorforgató, mint amilyennek sokan látják.
A bíróságok, ha lehet, még a mostaninál is sokkal függetlenebbek lesznek. A parlament ugyanis megszavazta azt az előterjesztést, hogy jöjjenek létre úgynevezett közigazgatási bíróságok, ami szabad magyar fordításban azt jelenti, hogy a jövőben a mostani bíróság mellett lesz egy másik is, ahol a kormány számára fontos ügyekben a kormánytól nem túl távol álló bírók hoznak majd ítéleteket. Ezzel hatékonyabbá válhat az ítélkezés, nem az lesz, hogy egyik bíróság így dönt, a másik meg máshogy, a jövőben mindenki tudni fogja, hogy mi a dolga, mit vár el tőle a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
És a gránitszilárdságúnak álmodott, ezúttal hetedszer módosított alaptörvényben mostantól az is benne lesz, hogy minden állami szervnek kötelessége lesz a keresztény kultúra védelme. Hogy ez mit jelent, azt az alaptörvény nem írja körül pontosan, de feltehetően az Erkel Színházban kedden bemutatott Billy Elliot című musical feltehetően nem számít annak. Ez onnan is sejthető, hogy a Magyar Idők N. Horváth Zsófia nevű munkáslevelezője cikket írt ebben a tárgyban. Nevezett hölgy a Szabad Nép reinkarnációjaként működő Magyar Idők hasábjain még június első napján tett közzé egy igen mérges hangú kritikát a Sir Elton John által jegyzett és sok országban – köztük Magyarországon is – nagy sikerrel játszott Billy Elliot felújításáról.
MTI Fotó: Kallos Bea
N. Horváth Zsófia egy igen erős felütéssel kezdte írását, azzal, hogy Magyarországon a kultúra területén még nem történt meg a rendszerváltozás. Ennek egyik fényes bizonyítéka N. Horváth Zsófia szerint a Billy Elliot című darab bemutatása, melyet ő még a tavalyi sorozatban látott, és már akkor fel volt háborodva azon, hogy a balettos fiú története nyomán a gyermeknézők késztetést éreznek majd arra, hogy melegek legyenek. A Billy Elliot tehát legalábbis N. Horváth Zsófia munkáslevelező olvasatában, nem más, mint a homoszexualitás propagálása.
Ókovács Szilveszter egy nappal későbbi válaszában megvédte a darabot, szerinte nem ösztönzi „buziságra” a nézőket, majd az operairodalomból hozott példákkal illusztrálta, hogy abban a világban természetes, hogy a nők néha férfinak, a férfiak pedig nőnek öltöznek, mégsem lesz mindenki meleg.
Úgy tűnt, ezzel a lovagiasság szabályai szerint le lett rendezve a csörte, ám csütörtökön az Operaház közleményt adott ki, miszerint a sajtótámadások miatt visszaesett az érdeklődés a darab iránt, ezért 15 előadást levesznek a műsorról. Megnéztük az aznapi jegyeladásokat, és nem tapasztaltuk a csökkenő érdeklődést, mondhatjuk azt is, hogy épp ellenkezőleg: nagyon jó eladási mutatókat láttunk. Persze mi nem értünk hozzá, nem vagyunk igazgatók az Operaházban, főigazgatók meg még annyira sem. Nem is szólnánk bele ilyen dolgokba, ha nem éreznénk mögötte a megfelelési kényszert. Jelesül azt, hogy valójában nem a jegyeladások miatt mondták le az előadásokat, hanem mert N. Horváth Zsófia munkáslevelező véleménye mögött a kormány nyomatékos kérését vélték felfedezni.
A keddi nap eseménye még, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség menesztette Georges Leekens szövetség kaptányt. A kirúgás körülményei korrektek voltak, olyannyira, hogy Leekens úr nem a sajtóból tudta meg hogy lapátra tették, hanem egy barátja mondta el neki, hogy legközelebb már nem kell bemennie dolgozni, mert más lett a szövetségi kapitány.
MTI Fotó: Illyés Tibor
Pedig Leekens mindent megtett annak érdekében, hogy a magyar labdarúgó csapat élén maradhasson. Igaz, a csapat meglehetősen eredménytelenül szerepelt – Leekens vezérletével három vereség mellett egy döntetlent is elszenvedett – ám a belga úr nem győzte hangsúlyozni, hogy egyre jobb úton járunk, és ő a maga részéről látott biztató jeleket.
Amiben lehet igazság, főleg, ha biztató jelnek tekintjük, hogy Leekens mester néhány héttel korábban nagyon megdicsérte Orbán Viktort, azt mondta róla, hogy a miniszterelnök szereti a futballt. És a stadionépítéseket is megdicsérte, miközben a saját hazájába is belerúgott, hogy lám a belgák sehol sincsenek, ott húsz éve nem történik semmi.
Amiben lehet valami. Belgium ugyanis mindössze harmadik a FIFA világranglistáján, éppen hogy csak 47 hellyel előz meg bennünket, magyarokat, a miénk tehát látszólag egy rosszabb pozíció, de ugye nálunk vannak biztató jelek és Orbán Viktor is jobban szereti a focit, mint belga kollégája.
Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy Leekens megtarthassa a helyét a csapat élén, a szájkarate a futballban ugyanis csak ideig-óráig működik. Ebben is különbözik a politikától, ahol végtelen hosszú ideig lehet mellébeszélni és maszatolni, vagyis addig, ameddig nagy számban lesznek olyanok, akik a legképtelenebb ostobaságokat is elhiszik.
Szerdán a magyar parlament fideszes többsége – a Jobbik szíves közreműködésével – elfogadta a Stop Sorosként ismert törvénycsomagot. Egy olyan törvényt, amelyre egykor nem lesznek büszkék a magyarok. Sokan már most sem büszkék rá, sőt, kifejezetten szégyenletesnek érzik, de a legtöbb honfitársunk még nem tudja, hogy milyen szégyenletes dolog történt Magyarországgal 2018. június 20-án.
Arra gondolok, hogy ettől kezdve büntethető az, aki egy üldözött embernek akár csak egy pohár vízzel is segít. Börtönbe is lehet kerülni emiatt.
Eszembe jut egy közel három évvel ezelőtt, 2015 őszén készült fotó.
Megtört tekintetű, szomorú szemű nő áll a nagyfai menekülttáborban egy emeletes ágy előtt. Mögötte alvó, kimerült emberek – ki tudja, hány kilométer gyaloglás van a lábukban, milyen, megaláztatásokkal, szenvedésekkel és kilátástalansággal teli életet hagytak maguk mögött.
Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége az Ökumenikus Segélyszervezet képviseletében érkezett a nagyfai menekülttáborba. Élelmet, ruhát vitt a rászorultaknak. Nem a sajátjából adta, hanem a mások által küldött és összegyűjtött holmikat osztja szét, de a gesztus így is tiszteletre méltó.
Mehetett volna moziba, strandra, beszélgethetett volna a saját lábán álló lányával.
A férje nincs ott a képen, ha akarná, sem engedhetné meg magának, hogy ott legyen. De nem is akarja, mert ő valami mást akar. Megvédeni Magyarországot és Európát az idegenek kultúrájától, szokásaitól.
A képen látható nő azokat a menekülteket segíti, akikről ura és parancsolója, (így mondják ezt a rendes magyar emberek), egészen másként vélekedik. „Ne jöjjenek ide, akik már itt vannak, menjenek haza”. Ezt még 2015. májusában mondta Lévai Anikó férje, néhány hónappal később, július első péntek reggelén pedig már ismerősként, tegeződve üzent a közrádióban a menekülteknek: „nincs esély, vissza fogunk küldeni, ez a kontinens nem lesz a te hazád, van neked saját hazád, ez a mi hazánk.”
Tűz és víz ez a két ember, gondolhatnánk. Az egyik segíti azokat, akiket a másik látni sem bír. Szép lehet ezeknél egy családi ebéd. Már a desszertnél tartanak, amikor megszólal a családfő: – Készülsz valahová drágám? – Igen, megyek Nagyfára, a menekülteknek osztunk ruhát, élelmet. Te nem jössz? – Nem, én ma ellenük uszítok. Lehet, hogy elhúzódik az uszítás, és a holnapi napom is rámegy erre.
Áll a megtört tekintetű, szomorú szemű nő az alvó emberek ágya mellett, és esélyünk sincs, hogy megtudjuk, hogy mire gondol. Honnan is tudhatnánk, amikor mi magunk sem tudjuk, hogy mit gondoljunk róla.
Amikor – tudom, sokak nevében – ezeket a sorokat írom, már majdnem egy napja nem vagy. De ezekben a nehéz órákban is tudnod kell, hogy szerettünk, és fontos voltál nekünk.
Jó volt veled.
Jó volt veled, akkor is, ha nem volt mindig, minden szép és jó. Jó volt veled, mert akartuk, hogy jó legyen. Vártunk rád nagyon. Sok hajnalon és nappalon, házibulikban átbeszélt, világot megváltó éjszakán.
Elképzeltük, hogy milyen lehetsz, és minden úgy lett, ahogyan az a szerelmekkel is lenni szokott: a vágyakozás gyakran szebb, mint a beteljesülés.
De azért az utóbbi is nagyon szép.
Tudjuk, nem voltál tökéletes. Nem voltál makulátlan, nem teljesítetted az összes vágyainkat. Távolról sem voltál olyan tiszta, mint amilyenről álmodtunk. Zavaros vizek, eszmék, emberek, szánalmas és számító személyek, futóbolondok kísértek utadon: karrieristák és köpönyegforgatók, álságosok és ájtatosok.
És, be kell vallanunk, most, hogy már mindennek vége, az is csalódás volt, hogy a szabadsággal együtt nem hoztad el nekünk a jólétet is.
De azért jó volt veled. Nem csak azért, mert a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra.
Éltünk mi már jó diktatúrában. A legvidámabb barakkban, ahol mindent szabad volt, ami nem volt tilos.
Vártunk rád, és Te eljöttél.
Jó volt veled. Kicsit olyan voltál számunkra, mint a szex. Ami, egy régi dakota mondást idézve, ha jó, akkor nagyon jó, de amikor nem jó, egy kicsit akkor is jó.
Most búcsúzunk tőled szeretett Jogállamunk. Reméljük, nem örökre. Mert mást nem is tehetünk, minthogy bízunk benned. Hogy lesz még megint Magyarország. Mely, mint minden újszülött, okos lesz és bölcs.
Azt hisszük, hogy mindent tudunk róla. Lehet, hogy így is van: ő a magyar közélet egyik legrégebbi szereplője, közel harminc éve látjuk mindennap valamelyik televízióban. Annyi arca van, amennyi kell. Vajon melyik Orbán Viktor az igazi?
Találkozás egy fiatalemberrel
Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című írásában a szerző elképzeli, amint idős korában hajdani önmagával, a nagy és nemes célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számon kéri rajta az egykori tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot. Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentommal.
Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön. Ha netán belegondol is néha, másként emlékszik mindenre. Jó lehet neki: boldog, kegyelmi állapot. Nem emlékszik már a valamikori, harcos istentagadóra, aki az általa példaképnek mondott Antall József kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához” bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait.
Nem emlékszik már az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere – később az Orbán-Torgyán kormány washingtoni nagykövete – azt találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a keresztény értékeket.
Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára középkorúvá pocakosodott Orbánnak. Nagyobb gond, hogy sokan mások sem emlékeznek már semmire.
Feledés homályába vesznek a jelentős köztartozásokat felhalmozó, veszteséges Fidesz-közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével értékesített fantomcégek.
Mi magyarok, nagyon tudunk nem emlékezni.
Orbán erre játszik. Hogy nemcsak az egykori fiatalember, de Kádár és rendszere is másként maradt meg bennünk, mint amilyen volt. Nagy és gondoskodó állam jelenik meg lelki szemeink előtt, kedves, jóságos bácsival az élén. Aki évente egyszer ellátogat a sakkszövetségbe, döntetlent játszik valamelyik, véletlenül épp ott időző nagymesterrel, majd panyókára vetett kabátban, huncut csippentések közepette azt mondja a zembereknek: mi a szocializmus út-ján járunk.
Jó út volt, legalábbis nekünk megfelelt. Mindenkinek meg volt mindene – kivéve az, ami nem. Nem voltak hajléktalanok – csak társbérletek. Munkanélküliség sem volt – legföljebb a gyárkapukon belül.
Orbán is ezt ígérte a magyaroknak. A zemberek pedig hálásak – annyi nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jött valaki, aki ígért végre valamit.
Egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért. Jobb (szebb?) jövőt, élhetőbb életet. Kockahasú fiúkat, hosszú combú lányokat – mindenkinek azt, amit szeretne. Amit megígér, az meg van ígérve.
Kádár népének Orbán kell. Addig jó, míg Orbán él.
A haza nem lehet ellenzékben
A Harmadik Magyar Köztársaság első parlamenti munkanapján az akkor még valóban fiatal demokraták egy-egy narancsot raktak valamennyi parlamenti képviselő padjára.
Aztán kiderült, hogy sem a baloldalon, sem pedig a liberális szektorban nincs számukra elég hely. Nem sokat hezitáltak, szemrebbenés és lelkifurdalás nélkül elfoglalták a jobboldalt. Talán maguk sem tudják már, mikor történt a varázslat, de Orbán és társai egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy konzervatívok lettek, és keresztények. Pápábbak a pápánál, magyarabbak a magyaroknál.
Lengyel László egy tanulmányában tigrisként írta le Orbánt, aki némán és szenvtelenül járja körül a zsákmánynak kiszemelt áldozatot, hogy amikor elérkezettnek látja az időt, kíméletlenül lecsapjon rá.
Amikor 2002-ben veszített, a tigris-imázsnak egy időre vége lett. Orbán olyanná vált, mint a kisgyerek, aki záráskor sem akar hazamenni az állatkertből. Ordít és toporzékol, testét a földhöz csapdosva hisztizik. Hiába mondják neki, hogy mára vége, tessék megvárni, amíg megint kinyit az állatkert, ő még maradni akar: megnézni a zebrát, látni a zsiráfot, etetni a majmokat.
A haza nem lehet ellenzékben.
2010-ig kellett várnia, hogy újra kinyissanak a pénztárak.
Amikor újra kormányra került, jó akart lenni a népéhez. Adni akart mindenkinek, önzetlenül, két kézzel. Ezt ígérte, és így is gondolta. Mert az ember eredendően jó. Magához főként, de ha teheti, másokhoz is. Csak annyi kell, hogy hagyják jónak lenni.
Neki nem jött össze. Megpróbálta, de nem engedték. 2010 nyarának végén azzal ment Brüsszelbe, hogy majd idehaza szépen elengedi a hiányt. Azt gondolta, ebből oszt majd az embereknek, de azok ott, a „brüsszeli bürokraták”, nem örültek az ötletének.
Az a Barroso nevű portugál, aki akkoriban az Európai Uniót vezette, azt mondta neki, hogy nem. Ezért lett, hogy a fülkeforradalom után jött a szabadságharc. Kipateroltuk a Valutaalapot, ne ugasson bele a mi dolgainkba. Abcúg IMF! Nem leszünk gyarmat! Állítsuk meg Brüsszelt! Ne az ENSZ döntsön a magyar emberek helyett!
Adni akart, de nem engedték. Ami Kádárnak összejött, azt akarta ő is. Hogy szépen emlékezzenek rá az emberek. Mindenből a legtöbbet kihozni. Mint János bácsi, akit kezdetben ugye majdnem mindenki utált. Nem ok nélkül, valljuk be. Voltak viselt dolgai, 56 után főleg, de aztán szépen megjavult. Mi lettünk a legvidámabb barakk. Jobb volt, mint Brezsnyev, Zsivkov, Novotny, Gomulka, vagy teszem azt, Honecker. Ceausescuról nem is beszélve.
Mint a viccben, amikor a miniszter felesége megtudja, hogy a férjének szeretője van. Kiveri a balhét, de a férj megmagyarázza: Tudod drágám, az én funkciómban ez elengedhetetlen. Mondja is az asszonynak, hogy melyik miniszternek melyik nő a babája.
Nem sokkal később egy fogadáson ott van mindenki. Minden miniszter, az összes szeretőjük. Hősünk asszonya alaposan végigméri a felhozatalt, majd halkan odaszól az urához: azért a miénk a legszebb…
Nekünk János bácsi volt a legjobb. Orbán, aki gyakran utal arra, hogy milyen mélyről jött, maga mondta: ha nem a Kádár rendszerben lett volna gyerek, hanem most, akkor legföljebb agronómus lett volna belőle, vagy traktoros.
Háborúban megfelel, békében alkalmatlan
Orbán Viktor tökéletlen katona: háborúban megfelel, békében alkalmatlan. A harc az igazi terepe, lényege a küzdés maga. Békeidőben tétován tántorog, mint a partra vetett tengerész. Mintha részeg lenne: bizonytalan, nem tud mit kezdeni magával.
Lényege a háború. Ő maga mondta évekkel ezelőtt, hogy érzi a puskapor szagát. Aki ott is puskaporszagot érez, ahol nincs, annak soha nem megy ki az orrából e különös illat. Az ilyen ember élete végéig hadvezérnek tartja magát, honfitársait pedig katonáknak.
Amint fegyverhez jutott, háborúba indult a világ ellen. Megharcolt a Világbankkal, nekiment a multiknak, a saját köreihez nem tartozó oligarchákkal, összeveszett, akivel csak lehetett. Egy ideje a civil szervezetek ellen harcol és egy 87 éves magyar származású amerikai milliárdossal.
Mi, többi magyarok, a saját bőrünkön tapasztaljuk a dicsőséges hadjáratok eredményét: romok, rombolás, amerre lép.
Jó, tudjuk, nem tehet mást. Születésétől fogva harcos, ráadásul a legelszántabb fajtából. Az utolsó töltényig tüzel – sőt, még azon is túl. Ha nincs ellenség, teremt magának és az övéinek. És mintha egy számítógépes játékból bújt volna elő: ha lelövik, mindig marad még néhány élete.
Mindig csatába készül, a muníciót, akaratunk ellenére, mi szállítjuk az ütközethez. A mi pénzünkből fegyverkezik a világ, elsősorban Európa ellen, a mi pénztárcánkból emeli el a lőporra valót, a mi bankszámlánkról emeli le a puskaporszag árát.
Hajrá magyarok!
Orbán Viktor sokáig igazolt játékos volt. Nem igazi pengés játékos, inkább a rakkolós fajtából való. Pünkösti Árpád írja le a Szeplőtelen fogantatás című könyvében azt a kispályás focimeccset, hogy amikor Orbán csapata vesztésre állt, nem volt hajlandó elfogadni, hogy vége a mérkőzésnek. Játsszunk tovább, mondta Áderéknak. És játszottak, egészen addig, míg az ő csapata nem nyert.
A Videoton majdnem minden meccsén ott van, volt olyan, hogy egy fontos tárgyalást hagyott ott, csakhogy élőben láthassa a mérkőzést. Fiából is focistát szeretett volna nevelni, egy ideig úgy tűnt, hogy összejön a nagy álom – nem Orbán Gáspáré, hanem az apjáé, Orbán Viktoré – de végül ez a terve füstbe ment.
Ma mindene megvan, minden az övé, nélküle itt nem történik semmi. Mégsem lehet maradéktalanul boldog: nem lett belőle futballista, csupán egy kicsiny, múltjával megbékélni nem tudó, saját démonaival harcoló közép-európai ország miniszterelnöke.
Most legújabban az derült ki, hogy Semjén Zsolt tavaly Kanadában is vadászott. Nincs ebben semmi különös, ahol vad van, ott vadászni is szoktak.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Kell még hozzá persze egy nagy csomó minden más, például fegyver, amiből a golyó kijön. Meg oda is kell utazni a vadhoz, mert még nincs megoldva, hogy a vad jöjjön az emberhez. Aki tehát le akarja vadászni őket – és Semjén Zsolt ezen embertársaink közé tartozik -, az kénytelen fáradságos utazásokra indulni és mindemellett még hatalmas költségekbe verni magát.
Ilyenkor jó, ha az embernek nagyon sok pénze van. Teszem azt, dúsgazdag.
Semjén Zsolt nem dúsgazdag, mindössze egy miniszterelnök-helyettesi fizetése van neki, amiből persze meg lehet élni valamennyire, de nem jönnek ki belőle a méregdrága vadászatok.
Szerencsére Semjén Zsoltnak rokonai is vannak. Amolyan szokás lehet ez a neves embereknél, Matolcsy jegybankelnöknek például saját közlése szerint száz unokatestvére van.
Miért ne lehetne Semjén Zsoltnak sok rokona Svédországban, ahol korábban több alkalommal is vadászott, mint utóbb kiderült, háziasított rénszarvasra. És ha a rokoni segítség sem elég, akkor még mindig ott vannak a jó barátok. Farkas József úr például, aki a svédországi kalandozások számláit állta.
Farkas Józsefről legyen elég annyit tudni, hogy a szállodaiparban utazik, s mint ilyen, meglehetősen sok pénzt kapott a kormány által szétosztott uniós pénzekből.
Erről most nem írnánk többet, nem szeretnénk bíróságra járni. Még akkor sem, ha igazunk van.
És a napokban az is kitudódott, hogy Semjén Zsoltnak feltehetőleg Kanadában is lehetnek rokonai. Vagy egy másik, Farkas Józsefez hasonló bőkezű vállalkozó, aki Semjén ottani vadászatainak a költségeit állta. Ami bizonyára nem kis összeg, lévén hősünk – Semjén úrról van szó még mindig, őt nevezzük hősünknek – bölényre, farkasra és rénszarvasra vadászott Kanadában.
Ezt is fizette valaki. Hogy ki, ahhoz nekünk semmi közünk. Nevezzük Farkas II. Józsefnek.
Merthogy magánélet is van a világon. Ezt már Semjén Zsolt mondta egy újságírónak, „a normális élethez hozzátartozik, hogy az embernek van magánélete.” Majd, nyilván mert úgy érezte, hogy a sajtónmunkás nem fogta fel, amit mondott, hozzátette: „a normalitást veszteném el, ha a bulvársajtó hülyesége miatt, akik olyan ügyekben akarnak vájkálni, amihez semmi közük, ezért én a magánéletemet megváltoztatnám:”
Ne vegyük el Semjén úr normalitását, nem lenne jó, ha a normalitása csorbulna. Vagyis, ne firtassuk a vadászatokra költött pénz eredetét. Inkább gondoljuk azt, hogy ezek olyan pénzek, amelyek valamikor a közé voltak, de amelyekhez mostantól semmi közünk. Ahogyan Matolcsy György mondta anno, amikor az MNB alapítványaiba betolt milliárdokról kérdezték: ezek a pénzek elveszítették közpénzjellegűket.
Azért valahol mégis jó lenne, ha lennének olyan állatok, amelyek maguktól odamennek a vadászhoz. Nem kellene kiutazni hozzájuk távoli helyekre, hanem odabent a belvárosban, valamelyik metrómegálló közelében el lehetne intézni a lelövésüket.
Sokat spórolnánk ezzel, és kevesebb közpénz lenne kénytelen átmenni magánvagyonokba.
Sajtóhírek szerint elvehetik Andy Vajnától a TV2-.t és hozzácsatolják Mészáros Lőrinc médiabirodalmához. Nem teljesít jól a TV2, s bár a bevételei magasabbak, mint a konkurens RTL Klubé, a vállalkozás mégis veszteséges. Magasak a költségei Vajna András tévéjének, innen jön a veszteség.
Pedig annak idején, bő két kévvel ezelőtt, annyira akarta Vajna azt a tévét, hogy meg is szerezte.
Már nagyon kellett neki. Belegondolt, hogy maholnap betölti a sokadik életévét, és még soha sem volt saját tévéje. Férfiemberrel gyakorta előfordul, hogy nagyot álmodik. Akkorát, amekkorát ébren sosem merne. Van, aki menő futballista, mielőtt felébred, mások méregdrága sportkocsi volánjánál ülnek.
Aztán mindnek beleér a keze a bilibe.
Vajnának a tévé kellett, erről álmodott, ki tudja mióta. Ő maga mondta ezt, amikor bejelentette, hogy megvette a TV2-t.
Csak hát nem volt neki elég pénze. Hiába volt neki sok a kaszinókból, az sem volt elég. Sokba kerül egy tévé, nagyon megkérik az árát.
Ezért kellett a vásárláshoz a kölcsön. Sok milliárd jó magyar forint.
De gond egy szál se, kapott Vajna pénzt az Eximbanktól. Mely bankot azért hozták létre az adófizetők pénzéből, hogy a magyar exportot és importot támogassa. A Vajna által megtulajdonolt tévé ugyan se nem import, se nem export, de mégis kapott tőlük néhány milliárdot. Biztosan mindenki kap, aki kér, elég bemenni a bankba és annyit mondani, hogy veszteséges tévét szeretnék vásárolni.
De ekkor még mindig nem volt elég a Vajna pénze, veszni látszott a nagy álom. Hüpp. Mi lesz, ha nem lesz tévé? Hüpp megint.
Öröm az ürömben, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott közel a segítség. Vajnára rátalált az OTP. Vagy fordítva, nem tudjuk. Nem voltunk ott a rátalálásnál, csak a tényt vagyunk képesek rögzíteni. Az OTP is adott neki néhány milliárdot, mert jó befektetésnek látta, amikor Vajna mondta neki, hogy a tévé veszteséges. Pedig, nem is kellett volna mondani, tudta ezt magától is az OTP. Mindenki tudta, mégis adtak.
Azt remélték, hogy Vajna majd nyereségessé varázsolja a tévét. Hogyan? Legyen az ő titka. Meg azoké, akiknek vannak erről sejtéseik. Vagy, teszem azt, tudomásuk.
Mi leginkább arra tippelünk, hogy bár Vajna nem varázsló, de azért, mint sokan mások a magyar közéletben, ő is tud néhány trükköt. Nem nagy cselek ezek, inkább amolyan földszintes magyar ügyeskedések, de nálunk elmegy ez is. Ennél kifinomultabb, rafináltabb megoldásokra a magyar ugaron nincs szükség, a pengés foci a mi talajunkon meghalna a szépségben.
Azt találták ki az erre szakosodott illetők, hogy majd a kormány hirdet Vajna tévéjében. Nem keveset, sokat. És akkor Vajnának nem lesz gond visszafizetni a pénzt a bankoknak, meg még marad is neki valamennyi.
Így aztán mindenki jól jár.
Kivéve mi, magyar adófizetők. De ez persze nettó demagógia, mert valójában mi is jól járunk. Közénk is lövethetne ugyanis Vajna, de hál’ istennek, őt nem olyan fából faragták: igazi sorozatok helyett tévésorozatokkal is beéri.
Most, a hírek szerint, elhajtják tőle az ebül szerzett jószágot. Mészáros Lőrincé lesz ez is, mint annyi más ebben az országban.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
