Kérem, tisztázó jellegű írás következik, ugyanis mindenféle fogalmak keverednek a köztudatban, az álhírekről, a hírhamisításról, a fake newsról… tegyünk rendet, főleg a Spiegel-botrány alkalmából. Mert sokan vannak, akik azt is ki akarják használni, politikai célok érdekében. És még többen, akik nem értik, miről van szó.
Elsőként azt szögezzük le, hogy sajtóban hazudni pedig nem szabad
Azt a legtilosabb.
Viszont nem is mindig a sajtómunkás tehet arról, ha az információi eltérnek a valóságtól, Pár éve, az első komolyabb internetes fake news-botrányok idején láttam egy tudósítás kommentjeit, az írás egy lezuhant repülőgépről szólt. A kedves hozzászóló hazugnak kiáltotta ki a szerzőt, mert az ő – későbbi – információi szerint több halott volt és kevesebb sebesült, mint amennyi a cikkben szerepelt. Hát igen: ugyanis azt leadták mondjuk hétkor, nyolcra meghalt pár súlyos sebesült, változott az arány. Ezt a hozzászóló nem volt hajlandó figyelembe venni, azt állította, félretájékoztatták, még kártérítést is követelt, meg az írás számadatainak állandó pontosítását. Hát, ha annyi ember dolgozna a magyar sajtóban, hogy minden tíz soros hír mellé őrszem jutna…
Ez például tipikus esete volt annak, ami sem nem hazugság, sem nem fake news: a valóság folyamatosan változik, és felülírja az adatainkat. Olyan cikknél lehet ezt számon kérni, amibe fontossága miatt beleírták, hogy „folyamatosan frissül”. Ami nem, az frissül majd holnap.
Amikor a sztárriporter hazudik…
Hazugság volt viszont, méghozzá valódi, amit a Spiegel munkatársa, a nagyon sikeres Claas Relotius művelt. Ráadásul a Spiegel oknyomozásokkal is foglalkozik, és pont ez az a műfaj, amiben tévedni sem illik, nem is szabad. Mi több, Relotiust 2014-ben a CNN az év újságírójának nevezte, Németországban pedig néhány hete az év riporterének választották: pedig manipulálta az adatait. És ezek nem rövid hírek, jegyzetek voltak, hanem nagy költséggel, utazásokkal járó riportok – teljesen érthető, hogy kitört a botrány. Ilyenek a magyar sajtóban már régóta nincsenek is, hiszen kinek van pénze messzi földre utazni, akkor is, ha érdemes lenne? Jó esetben meg lehet csípni egy alapítványi támogatást, és nagyon szoros elszámolással nagyon ritkán lehet némi esély ilyesmire. Bár, manapság már szinte esélytelen.
A Spiegelnél ezeket az utakat – Szíriába, Guantanamóba, az Egyesült Államokba – a cég fizette, érthető is a haragjuk. Kiderült, hogy Relotius legutóbbi hatvan írásából tizennégyben olyan informátorokra hivatkozott, akikkel vagy nem beszélt, vagy nem is léteznek.
A sztárriportert különben egy kollégája leplezte le: Juan Morenonak feltűnt pár hatalmas tévedés egy mexikói riportban, ezek nyomán indult meg az általános vizsgálat. Most Relotius szánja és bánja, amit tett, természetesen távozott székéből és ígéri: segítséget fog kérni. Orvosit, ha van orvos, aki ezen segíteni tud: lényegében véve olyan hazugságok csapdájába esett, amik a cikkek prekoncepcióját erősítettek, és amik azt bizonygatták, amit az olvasók hinni akartak.
Azért is hitték őket el.
De hazugságok voltak. Csúnya ügy ez, nem is illik titkolni. Volt már ilyen, nem egy, nem kettő: a ritkaság benne az, hogy nagy világlapnál esett meg, ahol az információkat ellenőrizni szokás. De hát megesett. Relotius balra el, mi meg lapozhatnánk – ha hagynák.
A Magyar Idők fenyegetőzik
Csak nem hagyják: a Magyar Idők külön jegyzetet szentel az esetnek, hivatkozik a kifejezetten összeesküvés-elméleteket gyártó Udo Ulfknottéra és fenyeget. „Kezdhetnek félni a ballib hírhamisítók” – írja Csépányi Balázs. Hát azért kormányoldalon kicsivel több ok lenne a félelemre hírhamisítás miatt. Én nem mondom, hogy a független sajtó tévedhetetlen, azt sem, hogy kizárólag Grál-lovagok és liliomos szüzek dolgoznak benne, de hírt mifelénk tudatosan nem szokás hamisítani. Tévedés megesik, az sincs kizárva, hogy félreinformálják az embert – ezért kell nagyon vigyázni a „kiszivárogtatott hírekkel”, de azért tudatos, szándékos álhír elfogadott, rendes független lapnál nincs.
Persze, attól függ, minek tekintjük például az álhírlapokat, mert én még sajtónak sem. A Mindenegyben vagy a Nép Hangja nem lap, csak betűhalmaz, köze nincs médiához és nem is sajtómunkások rakják őket össze, hanem a Nép Hangját például egy Manyika nevű akárki. Onnan tudjuk ezt is, hogy egyszer nyitva felejtette a nyilvánosság számára is a szerkesztői felület egy részét, és látszott, hogy ezen a néven van bejelentkezve. Ezek az orgánumok hazudnak bőven, kedvenc eszközük az ismertebb embereknek tulajdonított „nyílt levél”, tele helyesírási hibákkal, logikátlan szamárságokkal, vagy más ismert emberek halálhíre – és az emberek habzsolják őket.
Körülbelül idén kezdték felfedezni ezek a valódi hírhamisítók a magyar belpolitikai életet, amivel részint erősen növelik a forgalmukat (ez a reklámbevételeik miatt fontos), részint mondhatatlan kárt okoznak a valódi sajtónak. Ugyanis kiderült, hogy az olvasóközönség jó részének mindegy, igaz-e egy hír vagy sem – ha egybevág saját politikai nézeteivel. Mikor szembesül azzal, hogy hamis, megrántja a vállát és azt mondja: „De hiszen igaz is lehetne!” és megy tovább, egy másik álhírt terjeszteni.
A valódi lapok valódi munkatársait meg megüti a guta
Nekünk dolgozni kell azért az információért, rohangálni, emberekkel felvenni a kapcsolatot, nem ritkán több száz oldalas törvényeket, jegyzőkönyveket átolvasni, erre fel jön egy Manyika, hazudik egyet és pénzt keres vele. Nem is keveset. Többet, mint mi, az biztos.
Ha ezeket fenyegetné Csépányi mester, még segítenék is neki: de ezekkel épp semmi baja. Baja – elég csak naponta ránézni a kormánymédia címlapjaira – azzal a kevés, még megmaradt független lappal van, ami igazat ír ugyan, sok munka árán, csak neki nem tetszik ez az igazság.
A Manyikákat persze, hogy hagyják hazudozni, egy Origo- vagy Magyar Idők-írást sem láttam még, ami a valódi álhírlapokkal foglalkozott volna, pedig ki sem nagyon lehet kerülni őket, de az fontos nekik, hogy ha az Átlátszó vagy a 444, netán az Index ír valamit, azt azonnal nevezzék fake newsnak.
Pedig igazat írnak: csak nem a kormány igazságát
Félő, nagyon félő, hogy egy tudatos akciót látunk. Az álhírgyárak szabadjára engedésével hiteltelenítenek minden médiumot, és mikor már senkinek sem hisz az olvasó, egyszerűen bevezetik „az elszabadult álhírek miatt” a központi sajtószabályozást és a kötelező kamarai tagságot. Azt meg, hogy ki lehet kamarai tag, ők mondják meg, de aki nem lesz az, nem írhat majd országos terjesztésű sajtótermékbe. És manapság minden online lap országos terjesztésű, hiszen nem lehet földrajzilag korlátozni a világhálót.
Hát ezért jut eszébe a kormánymédiának még a Spiegel botrányáról is az, hogy rettegjen az ellenzéki sajtó.
Pedig hát, tekintve elvesztett sajtópereik és helyreigazításaik számát, nekik volna félnivalójuk: nem is sorolnám az eseteket, nincs rá elég hely.
De tegyünk rendet
Van a karrierizmusból, anyagi haszonért elkövetett hírhamisítás, erről szólt Relotius esete. Nem mentegetjük, nem is lehetne.
Aztán van az iparszerűen elkövetett, rendszeres, üzleti alapú álhírgyártás, ez a Mindenegyben és társai. Ők bizony a körömgomba-reklámokból élnek.
És van a politikai manipuláció, amit a kormánymédia űz, végül is mindegy neki, ha meg is büntetik érte: van pénzük elég.
Aztán van egy negyedik dolog is, amikor ugyanez a hazugságon ezerszer rajtakapott kormánysajtó vádolja hazugsággal a valódit.
Ez az utolsó már nem csak álhír terjesztése, de pofátlanság is.
