A kormány az én kottámból játszik. Igaz, még nem is tudtam az alaptörvényről – nem is tudhattam, mert nem is létezett – amikor sok évvel ezelőtt megírtam, hogy be kellene tiltani a vércsoportokat. Meg a napi középhőmérsékletet. Valamint az emberi butaságot. Mindenki legyen okos, legyen szép. És jó, mindhalálig.
Igaz, ezt viccnek szántam, mert valóságnak akkoriban kicsit durva lett volna.
Aztán megérkeztünk 2018-ba. Amikor is beleírják az alaptörvénybe, hogy a keresztény kultúra védelme minden állami szerv számára kötelező feladat.
Bármit is jelentsen ez.
Mindenki, aki itt él, a keresztény értékeket védi. Akár tud róla, akár nem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy magasról tesz a keresztény kultúrára. Olyan politikussal, aki azzal kampányolt volna, hogy fenébe a keresztény kultúrával, védje meg, aki akarja!
Mondjuk, nem ártana tudni, hogy mit kell értenünk keresztény értékek alatt.
Van ugye a tízparancsolat, abban sok minden benne van. Egyedül az nincs benne, amit az Emmi újdonsült minisztere, Kásler Miklós mondott. Hogyha betartanánk a tízparancsolatot, azzal a halálos betegségek háromnegyedét megelőzhetnénk.
Reszkessetek halálos betegségek!
Azt is meg lehet kérdezni, hogyan lehet észrevenni, ha támadják a keresztény kultúrát? Olyan darabokat játszanak egy színházban, ami nem tetszik a regnáló hatalomnak? Valaki olyat mond a tévében, olyat ír egy újságban, amitől valamelyik főembernek rosszkedve lesz?
S ha már mindezeket tisztáztuk – csak vicceltem, mert az ilyen dolgokat csak diktatúrában szokás tisztázni – akkor az a kérdés is felvetődik, hogy egy állami szerv hogyan védje meg a keresztény kultúrát? Mondjuk egy minisztérium. Vagy a NAV. A keresztény kultúrának kedvező adózási rendszert vezet be? A keresztény könyvek áfája egyszámjegyű, a többié kettő, vagy annál is több? Mi az, hogy keresztény könyv? Keresztény ember írta? Keresztény ember olvassa?
Mi van akkor, ha az állami szerv, hiába írták bele a gránitszilárdságú alaptörvény hetedik módosításába, nem védi meg a keresztény kultúrát? Azt mondja, hogy megvédi, aztán mégsem. Mi lesz a büntetése az állami szervnek? Börtönbe juttatják, vagy csak pénzbüntetéssel sújtják?
Talán közelebb visz a fentiek megértéséhez a következő anekdota. (Nem tudom, beletartozik-e a keresztény kultúrába, de tanulságos.)
Élt egyszer e honban egy Kellér Dezső nevű konferanszié, kabarészerző és nem mellesleg számos sláger szövegének írója. Aki, zsidó származása miatt, abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy munkaszolgálatosként szolgálhatta az akkori munkaalapú társadalmat.
Ásás közben az egyik sorstársa felismerte Kellért, és szólt az őket őrző keretlegénynek, hogy ha lehet, vigyázzon erre a kis nagy emberre, ne essék a szükségesnél nagyobb bántódása. Már csak azért is, mert olyan ismert és kedvelt slágerek szövege fűződik ugyanis a nevéhez, mint például a Néha fáj a szívem, de én letagadom, a Jó a kék szemébe nézni, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el, vagy a Jaj, de jó a habos sütemény…
A keretlegény odament Kellérhez, egy ideig nézte, majd kifakadt: a krisztusát neki, hát miért nem lehetett ezeknek a daloknak a megírását egy rendes keresztény magyar emberre bízni?
