„Orbán nem csak Salvini visszatértében bízik, hanem abban is, hogy a Liga tovább tolódik a szélsőjobb felé, s ez nem csak alkalmasabbá teszi azt a Fidesszel való együttműködésre, de fokozva a Liga európai izolációját mintegy rá is fogja kényszeríteni az együttműködésre.”
Most ismét minden jel arra utal, hogy hamarosan lezárul az Európai Néppárt (EPP) és a Fidesz eddigi meglehetősen „bonyolult” kapcsolata – mégpedig szakítással. Erre mindkét oldalról megérett a szándék. Ahhoz, hogy a további fejleményeket számba tudjuk venni, érdemes újra áttekinteni a Fidesz Néppártól való egyre gyorsuló eltávolodásának rövid történetét.
Ennek legfontosabb eddigi állomása múlt márciusa, amikor a Néppárt felfüggesztette a Fidesz tagságát. Az előbbi jó szándékát – vagy inkább kiszolgáltatottságát – jelzi, hogy zokszó nélkül tudomásul vették Orbánék narratíváját arról, hogy maguk függesztették volna fel magukat. De ez a nyugati fővárosokból szemlélve nem volt túl nagy áldozat: ott ugyanis mindenki tudta, hogy a Fidesznek ajánlatos adni még egy esélyt, még ha az ahhoz fűződő esélyeket senki szem vette túl komolynak.
A lehetséges szakításra rácáfolni látszott, hogy a magyar kormánypárt ezt követően igyekezett valamelyest visszafordítani az addigi kurzust; maga a pártelnök jelentette ki, hogy a Fideszt továbbra is benn szeretné tartani a Néppártban.
Akkor még kevesen gondoltak viszont arra, hogy e „fordulatra” – pontosabban annak látszatára – csak azért volt szükség, hogy az eljövendő magyar biztos megválasztásának esélyeit növeljék, illetve, hogy a felfüggesztett Fidesz megkapja a vágyott pozíciókat az Európai Parlamentben.
E gesztusok persze nem sokat javítottak Orbánék helyzetén, amit ékesen bizonyított az is, hogy semmilyen érdemi pozíciót nem kaptak, s a biztosjelölt Trócsányi Lászlót már az első meghallgatásán kibuktatta az Európai Parlament egyik szakbizottsága. Utódját, Várhelyi Olivért pedig csak nagyon nehezen, harmadik meghallgatása után engedte át. (Az igazsághoz tartozik, hogy egyik jelölt képességeivel sem volt különösebb baj, a velük kapcsolatos kritikákkal az unió egyértelműen Orbánnak üzent.)
Hogy mennyire igazuk volt azoknak, akik csak a biztos jelölésével kapcsolatos taktikának tekintették a Fidesz Néppártot illető kritikáinak tavaszi-nyári felfüggesztését, azt az azóta történtek nagyon is igazolják. Bár a háromtagú „Bölcsek Tanácsa” szeptemberben még úgy vélekedett, hogy a tagság felfüggesztésének meghosszabbítását és nem a Fidesz visszavételét javasolják majd a Néppártnak („különben Budapesten elszabadul a pokol”), álláspontjuk közzétételének elhalasztása novemberről most január végére azt sugallta: nincs minden rendben ezzel a javaslattal, s az EPP a Fidesz teljes eltávolítását fontolgatja.
E téren a Fidesz sem viselkedett másként: mintha tálcán kínálta volna ellenfeleinek a vele kapcsolatos bírálatokat. Az EPP újraválasztott frakcióvezető, Manfred Weber gyakorlatilag minden felszólalásában példátlan hevességgel bírálja egy ideje Orbán személyét és pártját, Donald Tusk, a magatehetetlen és elvtelen Joseph Daul helyébe lépő új néppárti elnökről pedig jól lehetett tudni, hogy talán még Webernél is jobban megveti Orbánt. Ez nem is csoda; ahogy nemrég egy interjúban fogalmazott: ugyan nincs senki a Néppártban, aki Orbánt a migrációs politikája miatt szeretné kívül látni a pártcsaládon, hisz az azt tömörítő pártok nézetei is nagyon megosztottak a kérdésben, de annál inkább szeretnék a Fideszt eltávolítani a jogállam leépítése, antidemokratizmusa és populista illiberalizmusa miatt.
A kérdés tavasz óta aktuális s nemigen látszott rá észszerű válasz:
mit akar a Fidesz, ha kívül kerül a Néppárton?
Az Európai Parlament a legalkalmasabb közeg, ami megmutatja, milyen számkivetett egy párt, ha elveszíti pártcsaládjának támogatását. Erre csak ráerősít az, hogy Orbán potenciális szövetségesei csúfosan leszerepeltek a múlt májusi európai választásokon.
Csakhogy ez a vereség Orbán szemében meglehetősen átmeneti. A felmérések azt jelzik: Matteo Selvini populista Ligája ismét az ország legerősebb pártja, s a következő választásokon minden eddiginél eltökéltebb visszatérésre készük. Kérdés persze, hogy egy magát nagy legitimációval újraválasztó olasz politikusnak kell-e egy olyan Orbán, akinek a legitimitását megkérdőjelezi a magyar választójogi törvény átalakítása az ellenzék rovására, illetve az a megtépázott reputáció, amivel a magyar miniszterelnök Európában rendelkezik?
Nehéz ezekre a talányokra választ találni, annál is inkább, mert Orbán állandó rögtönzései nem koherens rendszerre s nem stratégiai célokra utalnak, hanem a pillanat túlélésének szándékára. Tény viszont:
Orbán nem csak Salvini visszatértében bízik, hanem abban is, hogy a Liga tovább tolódik a szélsőjobb felé, s ez nem csak alkalmasabbá teszi azt a Fidesszel való együttműködésre, de fokozva a Liga európai izolációját mintegy rá is fogja kényszeríteni az együttműködésre.
Ám amilyen biztosnak tűnik ma Salvini visszatérése a hatalomba, olyan bizonytalan mindaz, amiben Orbán még reménykedhet. Az Európai Néppárt pedig legkésőbb a múlt nyáron – vagyis az Európai Parlamenti választások után – már felismerte ezt.
Ara-Kovács Attila
