A diktatúrához nem kell hitlerbajusz és karlendítés

 „Hitler bűnöző óriás volt, törpe szellemiséggel és semmi moralitással” – írja a náci vezérről szóló könyvében Ormos Mária történész. A Magyar Tudományos Akadémia tagja azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy azért támogatta a Kossuth Kiadó gondozásában a diktátorról szóló könyve ismételt megjelentetését, mert az tapasztalja, hogy a világban megerősödő populizmus újra a hatalom csúcsára repíti a diktátorokat. A tömegek pedig a legritkább esetben ismerik fel a diktátort, aki nem mindig visel bajuszt, s a karlendítés sem előírás.

Önt különös erővel vonzza a diktatúra tanulmányozása, írt már Mussoliniról, de Hitlerről ez már a sokadik könyve. Mi az, ami izgatja az autokráciában, inkább a létrejötte, viszonyai, vagy inkább a diktátor személye?

Természetesen valamennyi tényező együtt. Viszont jó ideje azt gondoltam, hogy félre kéne már tenni ezt a témát, hisz a történelmi események dokumentumainak jobb helyük van a levéltárakban, vagy szakemberek könyvespolcain. Annak idején nekem is komoly lelki megrázkódtatást okozott azoknak a náci propagandaszövegeknek az olvasása – ezek szándékosan voltak bántóak és primitívek, – amelyek a könyveim forrásanyagául szolgáltak.  Arra gondoltam, hogy a közvéleményt ez már aligha érdekli, elég, ha ezeket a szándékosan bántó és primitív szövegeket néhány tucat ember olvassa, ugyanis elsősorban a velük hivatásszerűen foglalkozók számára fontosak. De az utóbbi időben rájöttem, hogy nincs igazam. Ma ennek a témának újra ideje van, hisz ma is működésbe lendülnek diktatúrák. Ezért fogadtam el kiadóm ajánlatát, hogy az induló életműsorozatomat kezdjük a Hitler életét feldolgozó kötettel. A náci vezér egy megzavarodott, válságos kor gyermeke, akinek programja a liberalizmus és a demokrácia gyengeségeinek felszámolását kínálta. Persze Hitler a huszadik század problémáira igyekezett választ keresni, felhasználva a modern társadalmi manipulációt, bevetve a diktatúrát, az önkényt és a terrort.

Hitler bűnöző volt, egy óriás bűnöző, mindenfajta moralitás nélkül. Hasonlók ma újra feltűnnek a világban.

Amikor Hitler 1933-ban hivatalosan is megjelent a politikában, kancellári beiktatásán arra kérte a német népet, hogy adjanak neki 12 évet és nem ismernek majd rá Németországra. Akkor már diktátor volt?

Igen, bár akkor még nem volt teljhatalma. Ehhez ugyanis előbb fel kellett számolni az összes német pártot, szakszervezetet, civil szervezeteket, katolikus és evangélikus egyesületeket. Ezen kívül meg kellett halnia a köztársasági elnöknek, Hindenburgnak. De Hitler célja már hivatalba lépése előtt is a hatalom totális birtoklása volt. Senkivel nem kívánt kompromisszumot kötni, ami az addigi hatalmát csorbította volna. Kemény tudatossággal ment előre, s nagyon könnyen, szinte hónapok alatt számolta fel a demokratikus Németország minden szervezetének önállóságát, s vele a demokráciát.

Egyébként Hitler tudatosan készült a diktátorságra, a történelmet átalakító szerepre, vagy demokratikus politikusként indult, s menet közben jött rá, hogy a céljai eléréséhez a diktatúra a legjobb út?

Nézze, Hitler már a húszas évek közepén, a börtönben megírta a Mein Kampf-ot, amelyben már összefoglalta a nézeteit a hatalomról, kifejtette a nácizmus ideológiáját, illetve az antiszemita fajelméletét. Halála után előkerült egy másik ilyen jellegű könyv is, az úgynevezett Zweites Buch, ami pedig a komplett külpolitikáját foglalta össze. Kiderült, hogy ő a kezdetekben sem akart nyugat felé terjeszkedni, mert úgy látta, hogy a nagy élettér keleten van, amit a víziója szerint a németeknek ki kellett volna tölteni. Ezt az elgondolását szintén a húszas években fogalmazta meg.

De vajon Hitler kizárólag azért került hatalomra, mert a demokráciával a német nép nem tudta megoldani saját ügyeit? Ehhez szükség volt egy diktátorra, s Hitler épp arra járt, és keresett magának egy uralható országot?

A kettő nyilvánvalóan összekapcsolódik. Ha ugyanis a demokrácia pillérei erősebbek Németországban, akkor a nácik soha nem tudják a kommunisták nyakába varrni a Reichstag felgyújtását, s felszámolni sem tudják a pártjukat. Csakhogy végül megsemmisítették a keresztény pártokat és a szocdemeket is, mindenkit kiszorítottak a hatalomból. Ha erősebbek a pártok, és erősebb a demokrácia építménye, akkor ezt nem lehetett volna végrehajtatni.

Ne felejtse el, a német demokrácia igen fiatal volt, pár évet élt, képtelen volt megszilárdulni, s persze a német problémákat sem tudta megoldani; a gazdasági válságot végképp nem tudta kezelni, nem találta rá rá gyógyírt. Amikor milliók vannak munka nélkül, egzisztenciális küzdelemmel, ellehetetlenüléssel szembesülnek nap mint nap, akkor jön egy demagóg pojáca, – ámbár egy paprikajancsi nem képes hasonló teljesítményre – aki mindent megígér, s akinek ezt el is hitték.

Azért is támogatta, hogy életműsorozatában elsőként a Hitlerről szóló könyve jelenjen meg, mert úgy látja, hogy hasonló demagóg, populista figurák újra megjelennek a politika színpadán, s ismét teljhatalomhoz jutnak?

Világszerte újból megjelent az önkényuralom, mint gondolat, s már gyakorlattá is vált. A legtöbb helyen persze leborítják demokratikus fátyollal, s hirdetik, hogy „vannak választások”, mint Törökországban, de ettől az még önkényuralom!  Kétségtelen, sem Erdogan, sem Kim Dzsongun észak-koreai diktátor nem hord kis bajuszt, nem úgy fésüli a haját, s nem teszi ki a napra, hogy ő valójában kicsoda, hanem igyekeznek leplezni, de valójában ők is diktátorok.

A könyv előszavában azt írja, hogy Hitlernek a hódítás csak eszköz volt, fontos volt számára a harc, a társadalom állandó készültségben tartása, amit az újra és újra felszított antiszemitizmus szolgált.  Ez a mindenkori diktátor ismérve?

Valóban, állandóan hergelte a társadalmat az egyetlen ellenség, a zsidók ellen. Pedig Németországban a nagytőke nem zsidó-, hanem német kézben volt. A német állampolgárok alig egy százaléka lehetett zsidó, igaz, ez a nagyon kis hányada a lakosságnak a kultúrában, tehát a művészetekben, filmiparban, képzőművészetben kulcspozícióba kerültek a 30-as években. Következésképp lehetett rájuk mutogatni, könyveiket színpadias jelenetek kíséretében el lehetett égetni az utcán, ezt értették az emberek, s lelkesítette őket. De a kezdeti zsidóellenes akciókban az emberek nem vettek részt, tehát amikor a nácik törtek-zúztak, kirakatokat, ékszerüzletek ablakait beverték, az átlag-német elhúzódott. Csak később sikerült a többséget antiszemitává tenni.

Mitől vált Hitler antiszemitává? Vagy kellett valami, ami gyűlöletet kelt?

Igen, kellett valami, s ezt találta. Bécsi élményei között ott volt a pajeszos-kaftános zsidó, de olvasott súlyos antiszemita megnyilvánulásokról is. A politikájához kellett valami, ezt találta.

Arra gondol, hogy a zsidó szót ki lehetne cserélni bármire, cigányra, melegre, migránsra?

Egyértelmű,

a politikának szüksége volt, illetve van ellenségre, akik ellen lehet mozgósítani. Hitler a zsidókat találta meg erre a célra.

Azt talán még értem, hogy a nép miért vesz a vállára egy diktátort, de azt már nem, hogy miért tartja ott. Miért fogadja el az önkényt, a kiszolgáltatottságot?

Nézze, az önkény eleinte nehezen ismerhető fel. Aztán saját mozgásának köszönhetően eljut egy olyan ponthoz, amikor már nem lehet megállítani. Akkor már késő megálljt parancsolni az önkényes hatalomgyakorlásnak, ha megtörténhet, hogy valakit a kocsmában tett kijelentése miatt feljelentenek, sőt, viszik is a koncentrációs táborba. Az önkény kiszolgálói a besúgók, a házmesterek, a titkosszolgálat. Egyébként Hitler ellen is több merényletet terveztek, de valamennyi kísérlet elbukott. A legjelentősebb, az 1944 júliusában megkezdett akció a hadseregből indult, s sikerült egy bombát Hitler lábától nem messze elhelyezni. Fel is robbant, többen meghaltak, de ő megúszta néhány karcolással. A diktátort nehéz megállítani.

Miért fogadta el a korábban demokráciában élő német nép, hogy a sokszínű sajtó először csak egysíkú lett, majd propagandagépezetté alakult, s a végén már olyan mértékű volt a manipuláció, hogy azt sem tudták, mi történik az országban, vagy a világban?

Ahogy azt korábban már mondtam, az önkényuralom természeténél fogva állandóan terjeszkedik, és mindent maga alá rendel. Amikor már csak egy újság van, az is a nácik kezében, amikor a propaganda egyirányú, amit Goebbels vezényel, s ugyanabból a hazug kottából játszanak a filmhíradók is, akkor az átlagember már nem tud elbújni az agymosás elől. Legfeljebb, ha az országot elhagyja, de erre csak egy ideig van mód.

Hitlert pszichés zavarai segítették ebben a munkájában, önmaga tudott-e maradni, vagy eszköz volt mások, esetleg a nagytőke kezében?

A vezérnek voltak személyiségi problémái, de ezek eleinte nem zavarták a munkában. Egy idő után népes kiszolgáló tábor segítette, jelentős részük őszintén, nagy lelkesedéssel ment a Führer mögött, másik része pedig, köztük katonák, köztisztviselők, állami alkalmazottak kompromisszumot kötöttek a hatalommal. Érdekes módon Hitler – ahogy a legtöbb diktátor – gyűlölte a jogászokat, mert azt mondta, hogy a jogvégzett emberek állandóan törvénykönyv mögé bújnak, s ahelyett, hogy a bűnözőket mielőbb akasztófára juttatnák, még akár fel is mentik őket; vagyis szerinte a jogászok csak akadályozzák a hatalom hatékony működését. Hitler mindig a saját feje után ment, s következetesen végrehajtotta a húszas években megfogalmazott terveit.

Az írja, hogy nálunk a „pojáca-diktátort” ismerik, s ezért is vágott bele, hogy újra megrajzolja Hitler hiteles portréját. Amerikában, vagy Angliában, esetleg Oroszországban másként látják Hitlert, mint nálunk?

Még azt is nehéz megmondani, hogy nálunk ma hogyan látják Hitlert. Valószínű a szélsőjobboldal köreiben lehet presztízse, elsősorban azokra gondolok, akik az utcán időnként náci egyenruhában masíroznak. Mások viszont valószínű, a leghatározottabban tagadnák, hogy akár még csak olvasnának is a populista hatalomgyakorlásról. Közben azt látjuk, hogy a demokrácia eresztékei szinte mindenütt veszélybe kerültek. Itthon is, és a világban is terjedőben vannak a kihívásokra adott leegyszerűsített válaszok. A politikusok tanulnak egymástól, nézze, meg hogyan terjed az európai térségben a menekültekkel szembeni indulat, miközben még csak jelen sincsenek. A veszély tehát már itt van, néhol demokratikus lepelbe burkolva. De ne felejtse el, bizonyos szerepek eljátszásához nem kell bajusz, vagy karlendítés.

Gondolja, hogy olyan világégés után, amit a nácik okoztak az európai kontinensen, nem ismerik fel, ha újra veszély van?

Sokan nem ismerik fel, a tömeg biztosan nem. A tömegnek elég egy ellenséget felmutatni, a legegyszerűbb, banális szövegeket kell mondani, és addig kell ismételni, amíg az álmából felkeltve is tudja. Ez a recept.

Mit lehet ellene tenni?

Semmit, illetve oktatással, neveléssel talán lehetne, de az önkényuralomra hajló politikát zavarja az iskolák, egyetemek önálló működése is. Ez sem új.

Ne felejtse el, hogy bár a demokráciának nagy a múltja, de az athéni is rövid ideig, pár tízezres kisvárosban virágzott csupán. Akik nem tetszettek a városlakóknak, azokat a város falain kívülre tessékelték. A világ történelme az abszolutizmus keretei között működött leginkább, a demokrácia csak a Globus egészen kis területén, Nyugat-Európában, a II. világháború után kezdett el működni. Tehát a demokráciát először meg kell csinálni, elterjeszteni és megtanulni, akkor lesz hatékony. Utána talán nem lesz több diktátor a földön, de erre sincs garancia.