Orbán miniszterelnök elmondta esedékes „évértékelő” beszédét. Szokása szerint sikerekről beszélt. Sikerei között sorolta fel, hogy a Vodafone felvásárlásával immár az infokommunikációs szektorban is megnövekedett a magyar tulajdon részaránya, és célzást tett arra is, hogy hamarosan a ferihegyi repülőtérre is sor kerül.
Az ellenzéki pártok is nyilatkoztak Orbán beszédéről. Elmondták, hogy szerintük miről kellett volna Orbánnak beszélnie, de nem beszélt. Arról viszont nem mondtak véleményt, amiről beszélt. Például arról sem, hogy szerintük is siker-e, hogy az Orbán-kormány sokezer milliárd forintot költött valamennyiünk pénzéből külföldi tulajdonú cégek visszavásárlására illetve megvásárlására. Kezdődött a korábbi kormányok által privatizált közüzemek (energetikai cégek, vízművek) visszavásárlásával, amit úgy kényszerítettek ki, hogy a „rezsicsökkentéssel”, nyomott tarifák hatósági előírásával ráfizetésessé tették a közüzemek (energia- és vízszolgáltatók) működését, majd ajánlatot tettek azok megvásárlására. Folytatódott a külföldi befektetők javára privatizált bankok és egy kereskedelmi lánc visszavásárlásával, külföldi kézbe került médiavállalkozások felvásárlásával, most pedig biztosítókra és egy távközlési-infokommunikációs cég, a Vodafone állami felvásárlására is sor került. Orbán elbüszkélkedett vele: sikerült mindezt „magyarítani”. Amit az állam megszerzett, azt többnyire Orbánhoz közel álló magyar magáncégeknek tovább is adták.
Mire jó ez?
Számít a fogyasztónak, hogy a vízmű, az áramszolgáltató, az élelmiszerbolt vagy a mobilszolgáltató üzemeltetője külföldi vagy hazai tulajdonban van? Magyar tulajdonban olcsóbb a szolgáltatás vagy biztonságosabb az ellátás? Minthogy a legkorábbi ilyen akciók óta eltelt egy évtized, nyugodtan elmondhatjuk: nincs ilyen tapasztalat. Az ellenkezője viszont igen.
Keresztes László Lóránt, az LMP képviselője legfontosabb politikai témájává a hazai vízszolgáltatás romló állapotát tette. Mindig elmondja, hogy azért romlik a helyzet, mert az állam nem hajtja végre a szükséges fejlesztéseket. Csak azt nem szokta hozzátenni, hogy
ha a privatizált vízművek a nyugati befektetők kezében maradtak volna, a szükséges fejlesztéseket is nekik kellett volna finanszírozniuk.
Most, hogy állami kézbe került a szolgáltatás, a fejlesztések finanszírozása is az államra hárul. Pontosabban hárulna. Íme, a „magyarítás” egyik nyilvánvaló hátránya.
És vajon a külföldi kézből állami közvetítéssel Orbán-barát magyar befektetők kezére játszott kereskedelmi bankok visszaszerzésének mi az előnye? Egyszerű ez: ezekből a bankokból ömlik a pénz az Orbán-barát vállalkozásokhoz. Hogy valaha visszafizetik-e a hitelt, az a jövő zenéje.
Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett.
Ha egyáltalán, az így szerzett bevételből tudják törleszteni a hitelt. Egy, a nemzetközi sztenderdek szerint működő bank szemében aligha lennének hitelképesek. Ezt teszi lehetővé az, amivel Orbán dicsekszik: hogy a korábban külföldi szakmai befektetőknek privatizált bankoknak újra magyar tulajdonosa van, s így a magyar bankszektornak több mint fele van „magyar kézben”.
Amikor a Horn-kormány idején felgyorsult a magyar privatizáció, és sor került a közüzemek jelentős részének eladására, SZDSZ-es képviselőként szavazatommal támogattam a kormány gazdaságpolitikáját, és annak részeként ezeket a privatizációs döntéseket is, melyeket azóta folyamatosan támad a Fidesz. Miért támogattam?
Közgazdászként tisztában voltam vele, hogy ez tőkebevonást jelent a magasan eladósodott magyar gazdaságba.
Amikor 1995 végére a hatalmas privatizációs bevétel megékezett a magyar költségvetésbe, szavazatommal támogattam azt a költségvetéshez benyújtott módosító indítványt is, hogy a privatizációs bevételeket teljes összességében fordítsák az államadósság csökkentésére. (Az SZDSZ-es Gaál Gyula és az MSZP-s Keller László jegyezte a javaslatot, egyeztetve Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. Igazuk volt.)
Ezzel indult be 1996-tól a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés. Az viszont, hogy az Orbán-kormányok hatalmas összegeket fordítanak nagy cégek visszavásárlására, sőt a Vodafone esetében már olyasmit is megvásárolnak, amit a magyar piacra belépő befektető hozott itt létre, nem más történik, minthogy tőkét vonnak ki a magyar gazdaságból.
Milyen célból?
Egyetlen célja van ennek: az önkényuralmi rendszer kiterjesztése a magyar gazdaság mind több szektorára.
A magyar kézbe – sokszor enyves magyar kézbe – került bankok azt finanszírozzák, amit Orbán Viktor elvár tőlük,
a magyar kézbe került energetikai cégek olyan kondíciókkal szolgáltatnak, amilyet Orbán Viktor előír nekik, a magyar kézbe – sokszor enyves kézbe – került médiacégek azt íratják meg a lapjaikban, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar infokommunikációs cégek azt sugározzák és kommunikálják majd, amit Orbán Viktor elvár tőlük. Mindezt úgy, hogy a forrás a polgárok adója, amit sok-sok értelmesebb célra is lehetne és kellene fordítani. Vagy ha nem fordítanának erre ezermilliárdokat, kevesebb adót kellene szedni. Akkor esetleg valóban csökkenthető lenne az áfa anélkül, hogy felborulna ettől az államháztartás.
Vajon miért nem hívják fel a figyelmet a parlamenti ellenzék politikusai arra, hogy amivel Orbán sikerként büszkélkedik, az az országnak nem előnyös, hanem hátrányos?
