Hölgyeim és uraim, új fejezetéhez érkezett a Fidesz brüsszeli tragikomédiája, bár inkább az az érzésem, hogy szappanopera lesz ebből: már nem csak latolgatják, hova üljenek, ha tényleg kizárnák őket az Európai Néppártból, már tárgyalnak is a különböző frakciókkal – bár az is lehet, a végeredmény mindenkit meglep majd, mert ellent fog mondani minden valószínűségnek és logikának.
Persze, ez a magyar kormánypárt történetében nem volna az első eset: gondoljunk csak a garabonciás 1998-as évre, mikor a választások után Orbán Viktor nyilvánosan megesküdött, hogy mindenkivel hajlandó koalícióra lépni, csak a Független Kisgazdapárttal nem, aztán három nap múlva már együtt kanalazta a jóféle csülkös bablevest Torgyán Józseffel és b. nejével. Vannak ilyen pillanatok a politikában, szó se róla, csak később ne állította volna, hogy ő még életében sohasem hazudott – bár nincs kizárva, hogy mielőtt ezt kimondta, megerősíttette a födémet, rá ne szakadjon a plafon véletlenül.
Most is arról van szó, hogy elvileg fel sem merül a néppárti frakció elhagyása, ugyan már, legfeljebb ha kizárják őket (mint tegnapi írásomban jeleztem, az egy elég hosszadalmas és távolról sem előre eldöntött eredményű folyamat lenne), és nem kacsintgatnak sehová sem. Hát nem, ha nem: bombaként robbant a hír, hogy a Politico információi szerint az ENF-frakcióval már tárgyalásokat is folytatnak.
Nocsak. Hát ennyit ér a szavuk?
Ennyit, mi már tudjuk, Brüsszelben még nem tudja mindenki. Most majd megtudják ők is.
De mi az az ENF-frakció?
Az, kérem, a „Nemzet és Szabadság Európája” angol rövidítése, kicsiny frakció, de nem a legkisebb: ennek tagjai közé tartozik:
az Osztrák Szabadságpárt,
a lengyel Új Jobboldali Kongresszus
a Matteo Salvini vezette olasz Északi Liga
a német Alternatíva Németországért
és természetesen a francia Nemzeti Gyűlés, melyet mindenki korábbi nevén, Nemzeti Frontként ismer, ők adják a frakció elnökét is, Marine le Pent.
Díszes társaság, nem mondom, egyiket sem hívná meg teázni Erzsébet királynő a Buckingham palotába. Ezek bizony Európa legszélsőbb jobboldalát képviselik. Van náluk szélsőségesebb erő is, de az már minden parlamenten és magán kívül. Nem biztos, hogy jó lesz ezekkel egy tálból cseresznyézni: könnyen kirakhatják miattuk a magyar képviselőket is azokból a befolyásos körökből, úri szalonokból, ahová eddig még úgy-ahogy, de bejáratosak voltak.
De honnan tudjuk mi ezt? Bizonyos ez?
Onnan, hogy a mértékadónak számító Politico című lap elemzést közölt a Fidesz esélyeiről egy kizárás után (és ha a Politico már ezt elemzi, azt úgy veheti az ember, mintha a helyszínelők már körbe is rajzolták volna a magyar kormánypárt helyét a Néppártban), latolgatnak, csak hát ők helyszíni, brüsszeli, parlamenti információk alapján spekulálnak, nincsenek a puszta logikájukra és pár kiszivárogtatott háttérdokumentumra utalva, mint mi itt, Pesten.
Nos, nekik állította az ENF-frakció egy névtelenséget kérő tagja, miszerint már tárgyalásokban is állnak a Fidesszel.
Más lenne a helyzet, ha a Fidesz-frakció valamelyik tagja állította volna ezt, akkor rögtön arra kéne gondolnunk: miért mondja, mit lepleznek ezzel, miféle hátsó szándék hajtja ezt a szivárogtatást? Így azonban elhihetjük: az ENF-frakció tagjának nincs miért hazudnia. A Politicónak sem, egyszóval bizony, ha indirekte is, de Orbán Viktor Európa szélsőjobbjával cimborál. Ami nem újdonság – bár a magyar miniszterelnök egyáltalán nem az elvek embere, olyan politikai oldal talán nincs is, ahol meg ne fordult volna, de ez a széljobb kacérkodás még illene is az alaptermészetéhez.
És tragédiát jelentene Magyarország számára. Még egy független Fidesz-frakció is elfogadhatóbb volna mindenki számára az Európa Parlamentben, mint egy szélsőjobboldali, és természetesen több befolyása is lehetne függetlenként a dolgok menetére, mint Marine le Pen pincsikutyájaként.
Mondjuk nem ez az egyetlen lehetőség. A lengyel kormánypárt például jobban szeretné, ha a Fidesz az Európai Konzervatívok és Reformisták frakciójába ülne át, ugyanis annak a fő erejét a brit konzervatívok adták, és hát rövidesen szembe kell nézzünk egy Brexit nevű jelenséggel… márpedig ez a frakció mindenképpen szalonképesebb volna, ezt legalább szégyellni nem kéne. Meg hát lengyel–magyar két jó barát, ebből lesz majd a jobbra át.
Az ENF-frakcióhoz csatlakozni már csak azért sem lenne túlzottan bölcs lépés, mert a Fidesz már többször utalt rá, hogy a választások után számít egy nagy, erős, populista frakció létrejöttére (ez nem az ENF, bár egyes tagjai benne volnának), így Orbán elbúcsúzhatna legszebb álmától, nem vehetne részt az Európai Unió megtorpedózásában.
A legjobban persze az hasonlítana a Fideszre, ha kivárná a végeredményt – és utána hízelegné be magát annál, aki a legerősebb lett, légyen az bárki is.
Mármint, ha egyáltalán kizárják a Néppártból, mert még az sincs kőbe vésve. Bár komoly esélye van.
Sokan nehezményezik Magyarországon, hogy Manfred Weber miért pont ezt a három feltételt szabta Orbán Viktornak, hiszen millió más, nagyobb, súlyosabb bajunk is van, elég csak belenézni a Sargentini-jelentésbe.
Szerintem azért, mert Webernek momentán ez jutott az eszébe és mert nem igazán járatos a magyar belügyekben. Azért mégis, európai politikus, nem magyar. És azt se feledjük, hogy ő ezeket nem hivatalosan mondta, hanem egy interjúban – egy hivatalos állásfoglalásban, amit kellő körültekintéssel készítenek, bizonyára jóval több pont lenne.
Különben tökéletesen mindegy is, hány pontot nem fog betartani Orbán Viktor, akiről egyet elmondhatunk: soha életében még nem kért bocsánatot és soha még tévedését nem ismerte be. Mikor 2002-ben elvesztette a választásokat, azt is „felsőbb erők közbelépésének” tulajdonította. Azt is szokta mondani, mint korábban említettem, hogy még sosem hazudott, azt láthattuk, mennyire lehet elhinni – de az halálbiztos, hogy bocsánatot soha nem fog kérni.
Inkább tárgyal akár még a szélsőjobboldallal is.
Hát itt tartunk egyelőre, tűkön ülve várjuk a szappanopera folytatásait, fordulatos cselekmény ígérkezik a továbbiakban is.
Kár, hogy a mi bőrünket viszik a vásárra a történetben.
