A gyárat világhírűvé tevő Zsolnay Vilmos halála után is a család kezén maradt a cég, voltak sikeres és kevésbé sikeres időszakaik is – a kommunista hatalomátvétel után aztán államosították a gyárat, a család több tagja ellen koncepciós per is indult. A rendszerváltás után a privatizáció sem ment egyszerűen. A világhírű gyárról szóló cikksorozatunk második része.
Cikksorozatunk első részét itt olvashatják.
Fotó: Pixabay
Zsolnay Vilmos halála után a cég vezetését Miklós fia vette át. Előbb az ipari termelés került előtérbe, majd a háború előtti években többek között az építészeti kerámiák és a kályhák voltak népszerűek. Továbbra is jelentős volt az export, amely Párizstól Szentpétervárig sok nagyvárosba irányult.
Az első világháború természetesen a gyárra is nagy hatással volt: megszűnt az építészeti és díszkerámiák gyártása, inkább csak ipari porcelánt (például szigetelőanyagokat) gyártottak, amelyek megfeleltek a hadi célokra.
A háború után általános volt a válság,
hiányoztak a nyersanyagok és az új határok is befolyásolták a piacokat. Ezt az időszakot a mindennapi használatra való porcelánok gyártásával élte túl a gyár.
1922-ben Zsolnay Miklós is meghalt, a céget ekkor unokaöccsei vették át. A következő évben újra megindult a fejlődés, nőni kezdett az alkalmazottak létszáma (újra elérte az 500 főt), és egyre inkább átálltak a porcelángyártásra: szigetelőanyagok mellett étkezéshez használt edényeket is gyártottak.
Zsolnay Vilmos születésének századik évfordulóján másfél éves előkészület után 1928-ban megnyílt a gyár múzeuma is. Itt többek között bemutatták az építészeti kerámiákat, a magastűzű zománccal készült dísztárgyakat, és persze volt egy nagy eozin-terem is.
Fotó: Wikimedia Commons
Jött viszont a gazdasági világválság: a gyár termelése a felére esett vissza, megint el kellett küldeni 200 embert, a többiek heti munkaidejét pedig három napra csökkentették. A válságban lassan sikerült újra talpra állni, de azért folytathatták a terjeszkedést is: megvették a verőcei kerámiaüzemet, majd 1940-ben, miután a második bécsi döntés következtében Kolozsvár újra Magyarországhoz került, bérbe vették az ottani Iris gyárat.
A második világháború alatt a termelés újra visszaesett, majd teljesen le is állt.
Az ostrom alatt a budapesti gyárat bombatalálat is érte, Pécsen viszont nem szenvedett jelentős károkat az épületegyüttes, így tartalék nyersanyagokkal már 1945 januárjában újrakezdődött a munka. Az első termék a Szovjet Hősi Emlékmű pirogránit katonafigurája volt. Ekkor 377-en dolgoztak az üzemben, az év végére az utolsó békeév, 1938 termelési szintjének az egyharmadát sikerült elérni.
Fotó: Wikimedia Commons
Hamarosan jött viszont a kommunista hatalomátvétel és az államosítás, ami a Zsolnayt sem kerülte el.
1948-ban vették állami tulajdonba,
és átkeresztelték Pécsi Zsolnay Porcelángyár Nemzeti Vállalattá. Az új igazgató a gyár egyik kommunista párttag dolgozója, Dallos Kovács József kemencemunkás lett.
A Zsolnay-családot pedig gyakorlatilag kitiltották a gyárból: azonnal ki kellett költözniük a lakásukból, szinte semmit nem vihettek magukkal, és évtizedekig nem is tehették be oda a lábukat, két családtagot leszámítva. Egyikük Zsolnay Vilmos dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay László Kossuth-díjas vegyészmérnök volt, aki részt vett a gyár munkájában, a fejlesztésekben, egészen addig, amíg 1957-ben Amerikába nem emigrált; a másik pedig Vilmos lánya, a 92 éves Sikorski Zsolnay Júlia, aki egy rövid ideig még bejárhatott a saját műtermébe.
Mattyasovszky Zsolnay Tibor később így emlékezett vissza: „Az államosítást kimondó rendelet értelmében a később megállapítandó kártérítés ellenében
az államosítás tárgyát képezték a termelést szolgáló ingatlanok, gépek és berendezések, az árukészlet, a nyersanyag, a könyvelések és a készpénz.
Államosították a telkeket, a szőlőt, a mezőgazdasági ingatlanokat, sőt még a borkészletet is.”
A család több tagja ellen koncepciós per is indult, többen börtönbe, a gyerekek közül pedig néhányan intézetbe kerültek. Kiszabadulásuk után csak segédmunkásként dolgozhattak.
A gyárban azért a fejlesztések újra elkezdődtek: felújították az épületeket, villamosítottak. Egy ideig csak ipari porcelánok készültek a gyárban, 1953-tól azonban újra gyártottak edényeket és dísztárgyakat, két évvel később pedig már kályha- és épületkerámiákat is. Nőtt az alkalmazottak létszáma is: 1954-ben elérte az ezer főt.
Fotó: Wikimedia Commons
1963-ban azonban további központosítás történt:
a gyár elvesztette önállóságát
és a Finomkerámia-ipari Országos Vállalat része lett. Pécsen szigetelőanyagokat, csöveket és edényeket gyártottak. Emellett felújították Zsolnay Vilmos egyik találmányát, a színezéssel zománcozott porcelán fajanszot, amelyet a 20-as évek, a porcelánra való áttérés óta nem gyártottak. A gyárban dolgozók száma tovább nőtt: a hetvenes években 1800 körül volt.
A gyár neve hamarosan újra megváltozott: 1974-től ugyanis, az egyik örökössel, Mattyasovszky Zsolnay Margittal történt megegyezés alapján a gyár újra használhatta a Zsolnay márkajelzést, majd 1982-ben visszakapta önállóságát.
Forrás: Wikimedia Commons
A nyolcvanas években elkezdett nőni a kereslet a díszáruk iránt, így egyre több márkaboltot nyitottak, és újra kezdett kinyílni a világ is: Angliától Irakon át Japánig egyre több országba exportáltak.
A rendszerváltás után aztán jött a privatizáció:
1991 végén részvénytársasággá alakult a gyár, majd négy évvel a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank lett a tulajdonos.
A cél az volt, hogy a kilencvenes évek újabb visszaesése és a piac beszűkülése után a gyárat újra nyereségessé tegyék, miközben megmarad a nagy hagyományokkal rendelkező termékszerkezet is.
Ahogy Zsolnay Vilmos ükunokájával, Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia néhány éve egy interjúban elmondta, felmerült benne, hogy visszavásárolja a családi gyárat. Azt mondta: „Arról, hogy csak úgy visszakapjuk, szó sem volt. De aztán rájöttem: mégis miből is vásárolhatnám vissza? Hiszen
annak idején mindenünket elvették. A fogkefét is, szó szerint.
És a családban ráadásul egy idő után az volt a mondás, hogy bármit, csak kerámiát soha többet!”
MTI Fotó: Kálmándy Ferenc
1999-ben a gyárat három részre osztották, megalakult a bérbeadással, energiaellátással foglalkozó Zsolnay Porcelángyár Rt., a gyártást bonyolító Zsolnay Manufaktúra Rt. és a gyár területén található műemlékeket kezelő Zsolnay Örökségkezelő Kht. Mindegyik tulajdonosa a Magyar Fejlesztési Bank és az ÁPV Rt. volt.
A Manufaktúra tulajdonjoga 2006-ban az ÁPV Rt-től a Pécs Holding Zrt-hez, vagyis a pécsi önkormányzathoz került. A cég nem volt jó állapotban: ugyan a város ingyen kapta meg, de másfél milliárd forintos hitelállománya volt. A Pécs Holding pályázaton keresett befektetőt: egyetlen indulóként a gyár 49 százalékos részvénycsomagját és két szavazatelsőbbségi részvényt a Manufaktúra-Befektető Kft. vehette meg 2010-ben, 230 millió forintos vételárért és félmilliárd forintos tőkejuttatás ígéretével.
Fotó: Flickr / Dimitris Kamaras
A kft-t aztán a következő évben megvette Simicska Lajos cége, a Közgép, a félmilliárdos tőkejuttatás azonban továbbra is elmaradt. 2012 júliusában végül a Közgép visszaadta a tulajdonjogot Pécs városának, jelképes, egyforintos összegért.
Ezután a város új pályázatot írt ki. A részvényeket végül 2013-ban sikerült eladni: a Magyarországon élő, szíriai származású és svájci állampolgárságú üzletember, Bachar Najari lett a többségi tulajdonos. A szerződést 2013. február 15-én írták alá: Bachar Najari 180 millió forintért, szintén 500 milliós tőkejuttatás ígéretével vette meg a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. 74,5 százalékos tulajdonrészét. A cég ekkor évi 300 millió forintos veszteséggel működött.
Cikksorozatunk következő részében a privatizáció körüli furcsaságokról olvashatnak majd.
Források:
A Zsolnay gyár története
Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.
A Zsolnay gyár és a család
Zsolnay Vilmos születése
Zsolnay család
A Zsolnay-gyár államosítása
Interjú Zsolnay Vilmos ükunokájával
Pécs története
