Válasz Eörsi Mátyás Facebookon írt jegyzetére.
Eörsi Mátyás azt írja, hogy amiért szerinte nem fog létrejönni az a bizonyos találka Kim Dzsong Un és Trump között, az az, hogy Kim nem hajlandó lemondani az atomfegyvereiről.
Idézem.
„Vajon miért mondana le Kim Dzsong Un a nukleáris fegyverekről? Talán azért, mert akkor megszűnik az embargó, kapnak némi segélyt is, ettől növekedik az életszínvonal, és …. És? Vajon hihet-e Kim Dzsong Un abban, hogy az elnyomás csökken, az életszínvonal nő, és cserébe az észak-koreaiak nagyvonalúan elfeledkeznek az elmúlt évtizedek horrorjáról?
Próbálja meg, – tudom, nem könnyű –, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Dehogy. Ön is, nyájas olvasó, arra a következtetésre jutna, hogy Ön csak úgy tudja megérni a nyugdíjas kort, ha fenntartja a terrort, aminek pedig feltétele, hogy Ön az egész világgal szemben álló hősként tetszeleghessen. Az egész világ azonban csak és kizárólag akkor fog Önnel foglalkozni, ha Ön atomfegyverrel fenyegeti az Önt körülvevő világot, ahogy ez pompásan működött már nagypapa (Kim Ir Szen), a kedves édesapa (Kim Dzsongil) és már az Ön uralkodása alatt is.”
Ezzel szemben én azt gondolom, hogy amennyiben Kim lemond az atomfegyverkezésről, megszűnik az embargó valóban, azonban nem némi segélyt kap, hanem
három ország áll sorba egymást lökdösve,
hogy infrastruktúrát, pénzt, hatalmon maradási garanciákat, befektetéseket, munkahelyek százezreit, hatalmas életszínvonal-emelést hajtson végre a Koreai-félsziget északi részén. Ezek egyike természetesen Dél-Korea, amely már komoly közgazdasági számításokat végez befektetés és haszon terén, a másik Kína, aki a megszelídült Kimmel már ezer örömmel működik együtt, a harmadik az USA, amelyiket az első kettő nem látja szívesen, így valószínűleg kénytelenek lesznek megelégedni a pénzosztás nemes feladatával, beruházásokat Dél-Korea és Kína fog végrehajtani, nem beszélve Putyin Oroszországáról, amely alig várja, hogy némi vezetékes gázzal és olajjal szolgálhassa ki Dél-Korea hatalmas nehéziparát és egyéb igényeit a fekete aranyra.
Az észak-koreaiak nagyvonalúan el fognak felejtkezni az elmúlt évtizedek terrorjáról.
Hogy miért? Mert ez itt Ázsia, az emberek másképp gondolkoznak, mint mondjuk Európában, bár én úgy látom, hogy például Magyarországon nem csupán elfelejtkeztek a szocializmusnak becézett rendszer terrorjáról, de nem kevesen vannak, akik a mait bármikor szó nélkül felcserélnék arra, pláne ha ez alatt a Kádár-rendszer féle soft verziót értjük.
Észak-Korea első kommunista vezetője, a nagypapa Kim Ir Szen volt. Ő a japán megszállás alatt hős volt, nevét ma is tisztelet övezi mindkét Koreában. Akkoriban nem ő volt az egyetlen, aki hitt a kommunizmus megvalósíthatóságában. Tekintsünk el attól, hogy valójában Kína, Oroszország és Amerika osztotta ketté a félszigetet érdekeiknek megfelelően, beszéljünk csupán a koreaiakról. Kim nagypapa megpróbálta, bele is futott hamarosan az emberi természetbe, csak erőszakkal sikerült a rendszerét fenn tartani.
Messze a legkárosabb figura azonban az apuka, Kim Dzsong Il volt, aki egy szadista, hedonista agresszorként élt és halt meg, az ő idejében történtek valóban súlyos kegyetlenkedések Észak-Koreában.
Halála után
senki sem számított arra, hogy örököse Kim Dzsong Un lesz,
legkevésbé a Svájcban nevelkedett fiatalember. De a parancs az parancs, elmentek érte, hazahozták, és várták, vajon hány napot él meg. A fiú okosabbnak bizonyult, mint azt bárki remélte volna, bár kezdetben csak a közvetlen rokonai tudták megmenteni az ellene elkövetett belső merényletektől, de hamar kiismerte magát, ölt, hogy ő életben maradjon, a belső ellenségeit egytől egyig megölette. Tudatosan hízlalták a nagypapa képére, tudatos a ruha és a hajviselet is, felidézendő a tisztelt nagyapát, és elfelejtendő a romlott apukát.
Koreában nem szükséges fenntartani a terrort ahhoz, hogy valaki tisztelt vezető maradhasson, sőt, a déli példa azt mutatja, hogy minél erősebb a terror, annál erősebb az ellenállás is. Amennyiben Kim képes úgy előadni az atomfegyverek megsemmisítését, mint nemes cselekedetet a népért, annak gazdagságáért, még az unokája nevét is arannyal vésik majd a szokásos fekete gránitba, ez itt így működik.
Dél-Korea hosszú évtizedekig boldogan élt valódi demokrácia hiányában, egyre gazdagodva.
Ellenállást mindig az agresszió, a katonai erőszak váltott ki, de az nagyon. Épp tegnap emlékeztünk a kvángdzsui diáklázadás 660 áldozatára, de említhetnék sokakat, akik éhen haltak az éhségsztrájkban, felgyújtották magukat a parlament előtt vagy valamilyen köztéren, reagáltak a terrorra. Mellékszál, hogy közben kivívták a demokráciát, de pusztán ezért nem tett volna senki kárt magában.
A nyugati típusú demokrácia nem olyas valami itt, amiért az ember megöli magát. Tessék körülnézni Kínában. Ott demokrácia van? Nincs. Ám az emberek gazdagodnak, szabadon utazhatnak, szabadon költhetnek, az ideológia elveszett menet közben, Hszi Csin-ping örökös párttitkár lett, de ez nem hat meg senkit, ott mindig is császárok uralkodtak, Kína, köszöni szépen jól van, védik az állatokat, az emberek jogait, harcolnak a környezetszennyezés és a korrupció ellen, mindezt az általunk oly nagyra értékelt demokrácia hiányában.
Véleményem szerint hosszú távon
Kim Dzsong Unnak nem célja, hogy az egész világ vele foglalkozzon, épp elég neki, ha otthon tisztelik és külföldön is elismerik.
Márpedig Trump ezt ígérte, a roppant dühös John Boltonra. Természetesen jön majd másik elnök Trump után. És? Ha addigra Észak-Korea egy állam lesz a többiből, ahol nincs kőolaj, tehát érdekszférán kívül esik, nincs atomfegyvere, tehát érdektelen ilyen szempontból is, fejlődik Dél és Kína szárnyai alatt, ugyan ki támadná vagy ölné meg, és miért? Pontosan olyan figura lehet belőle, mint Pák Dzsong Hi elnök volt délen, de neki még a fejlövéstől sem kell tartania.
Sem Iránnal, sem Ukrajnával nem hasonlítható össze Kim és Észak-Korea helyzete. Dél- Korea alig valamivel nagyobb, mint Magyarország. Gazdag kis ország, jól működő demokráciával, közel ötvenmillió lakossal, egyike a sok ázsiai kis tigrisnek. Ha visszakapja a másik felét, akkor sem lesz komoly ellenfele senkinek, legfeljebb Japánnak, de Japánt valójában senki sem kedveli, így a nemzetközi érdekképviseletük is kissé hiányos mostanság.
Kína mindig is a nagy testvér volt ezen a vidéken,
Amerika itt idegen,
nem tud, és úgy tűnik már nem is érdeke, hogy beilleszkedjen. Ha leszereli a háborús gócot és valódi béke alakul ki a Koreai-félszigeten, az bőven elegendő Trump Nobel-díjához, alig hiszem, hogy Kimnek ilyen vágyai lennének, lévén diktátor, és megölette a fél vezérkarát, függetlenül attól, hogy miért. Mun dél-koreai elnök is nagyvonalúan lemondott az elismerésről, pedig ha összejön a béke, az majdhogynem teljes egészében az ő érdeme lesz.
Az Amerikai Egyesült Államok későbbi elnöke pedig egy teljesen atomfegyver-mentes, prosperáló félsziget egyik vezetőjét, vagy annak országát ugyan miért támadná meg? Mert Kína mellett fekszik? Ilyen a világ, majd Kína cserébe visszafogja magát a külkereskedelemben egy kicsit, vagy még azt sem.
A dicsőség mindenképp Trump elnöké és Amerikáé lesz, itt valóban béke lesz, az északiak lassan betagozódnak közénk, Kína visszakapja a nagy testvér szerepet, ami ellen Délnek sincs kifogása, velük jobban boldogulnak, mint Amerikával, és happy end.
A szerző Dél-Koreában él.
