A gondolkodások milyenségét illetően megállapíthatjuk, hogy a gondolkodásnak többféle típusa létezik. Van ugyebár az egyéni gondolkodás, és van a közgondolkodás. Természetesen mindkettő egyéni gondolkodási folyamat, de – más lehetőség nem áll rendelkezésre – arra kell gondolnunk, illetve csak arra gondolhatunk, hogy az egyéni gondolkodás önző célok érdekében történik, melynek központjában maga a gondolkodó egyén áll, míg közgondolkodás esetén a gondolkodó teljesen önzetlenül, saját érdekével mit sem törődve embertársai jólétének fokozásán gondolkodik.
Miután a fogalmat sikerült meghatároznunk, tekintsünk talán egy ilyen közgondolkodást, melyet a derék közgondolkodó írásban is megjelentetett. Mivel Szerző olyan témát boncolgat, amelyet sokan mások is, célszerű foglalkozni vele.
A közgondolkodás folyamata a többi gondolkodásfajtával megegyező (hiszen emberi), azaz pontosan ugyanúgy vizsgálható is. Ellenőrizhetők a kiindulási adatok, a folyamat logikai lépései, és a folyamat végén megfogalmazott javaslat a./ hasznossága és b./ hatásossága magát a közt, azaz az adott közösséget illetően, mivel erről szól a közgondolkodás. Megjegyzendő még, hogy a munka közben végzett gondolkodás, napéldául az energetikai tervező gondolkodása is közgondolkodás, hiszen az eredményeképpen megvalósuló létesítmény, teszem föl, egy erőmű hasznos a köz számára, mert áramot biztosít a népnek.
Jelen témánkat tekintve Szerző, mint deklaráltan közgondolkodó (lásd a cikk alatt) az ország politikai életét jobbítani akarván közgondolkodik. Kiindulópontját az írás címében fogalmazza meg, amennyiben a kérdés az, „A párttal (vagy) a néppel?”, vagyis hogy az ellenzék, abból is főleg a dollárbaloldal mit tekint fontosabbnak, a pártját vagy a népét? A kérdésen maga a közgondolkodó is kacag, hiszen a válasz annyira egyértelmű: az ellenzék a néppel egyáltalán nem törődik, csak a saját érdekét nézi, azaz a párt neki az első. Ebben nincs meglepetés, mostanában minden közgondolkodás első főtétele az ellenzék valamilyen módon való ledegradálása, mely az összes ilyen írást tekintve háromfajta megállapításra fut ki: az egyik a tehetetlenség, a másik a hiteltelenség, a harmadik meg a pénzért való „betagozódás” a NER-be. Esetünkben a harmadikról van szó. Mint Szerző írja:
„Ez a betagozódás (mármint az ellenzék betagozódása) a biológia nyelvét kölcsönvéve kevésbé tekinthető parazita, sokkal inkább szimbiózis jellegűnek. A témánk szempontjából nem érdemes felsorolni azokat a közismert történéseket – eseményeket, kudarcokat, ambivalens megnyilvánulásokat, tehetetlenségeket, tudathasadásos pótcselekvéseket -, melyek kísérték és még kísérik is ezt a központilag megrendelt és kifizetett politizálást.”
Szerző szerint tehát az ellenzék megrendelés alapján politizál, és ezért pénzt kap. Mindkettőt a központból. Hoci-nesze üzlet, szép is lenne, de van egy kis baj vele, mégpedig az, hogy nem így van, és nem így látszik. Az ellenzéki pártok nem a regnálók által megrendelt feladatok teljesítése ellenében, hanem a választáson elért eredményük szerint, törvényileg kapnak pénzt, azaz üzletről nincs szó. A kormányzó pártok nemhogy fizetnének az ellenzéknek, hanem a markukban lévő, illetve a tenyerükből etetett hatóságok (NAV, ÁSZ, SZH, stb.) ellenzékre való ráuszításával úgy csökkentik mindenféle elvonásokkal az azoknak hivatalosan kiutalt pénzt, ahogyan csak lehetséges, ugyanakkor nem látható az égadta világon semmi olyasmi, hogy az ellenzék a regnálók „kedvére” politizálna. Sőt, nagyon is ellenkezőleg.
Ebből következően a kölcsönös előnyökkel járó szimbiózisos megállapítás, lévén a fele sem igaz, az ostobaságok kategóriájába tartozik, a „megrendelés” és a „kifizetés” emlegetése úgy értelmetlenség, ahogy van. Az ellenzéket minősítő „ambivalens megnyilvánulásokat, tehetetlenségeket, tudathasadásos pótcselekvéseket” szöveget inkább hagyjuk, mert mint már említettem az ellenzék összevissza való pocskondiázása az ilyen írásokban kötelező. Rossznéven veszik, ha elmarad, esetleg nem is közlik, hiába közgondolkodás.
A középső részt nyugodtan átugorhatjuk, a NER milyenségének ragozása nem tartozik a lényeghez, legfeljebb annyi tehető hozzá pótlólagos információként, hogy Magyarországon jelenleg tökéletes jogállam van, mert a kétharmados választási győzelem bármilyen hazai diktatúrából azonnal jogállamot csinál. Ezek szükséges kiegészítések, mert a fenti két témát láthatóan nem mindenki ismeri.
Az ellenzékre visszatérve, mármint közgondolkodásilag:
„ …az ellenzéki pártoknak mi a feladatuk? Részt venni a NER által diktált egyenlőtlen küzdelemben a parlamentben, elfogadni a játékszabályokat, ezáltal legitimálni a rendszert, és az örök vesztes mezét magukra ölteni? Maximum a „ius murmurandi”-val, a morgolódás jogával lehet élni, és persze a képviselői javadalmazást élvezni. Ehhez viszont egyszerre el kell játszani bent a jogállamosdit, kint pedig a kuruc népfelkelőt (…) ráadásul van még egy aggályos következménye ennek a hozzáállásnak, nevezetesen az az évtizedes hiteltelenség, amelyet a passzív „nem választók” és a kényszerű, befogott orrú választók tömegei kérnek számon az aktuális ellenzéki pártokon…”
Hát igen. A vesztes pártoknak már csak ez a sorsa, részt kell venni a győztes által diktált egyenlőtlen küzdelemben a Parlamentben, elfogadni a játékszabályokat (a sokat feszegetett legitimáláshoz ennek semmi köze – a győztest a kapott szavazatok legitimálják), és a vesztes mezét magukra kell ölteniük. Meg kell állapítsuk, az ellenzék sorsa sajnos ilyen sanyarú. Mindenütt. Még a legvadabb demokráciákban is. A küzdelem ott is egyenlőtlen, az ellenzéket állandóan leszavazzák azok a szemét győztesek. Megjegyzendő, hogy az „örök vesztes” kifejezés értelmetlen, mivel a jelenlegi magyar ellenzékben vannak többszörösen nyertes pártok is.
A jogállamosdit Magyarországon nem kell eljátszani, ugyanis Magyarország minden szempontból tökéletes jogállam (lásd a két linket feljebb), kuruc felkelőt hálaisten még senki nem látott, mert van elég bajunk polgárháború nélkül is, a rendszer kemény, sőt akár durva kritizálása viszont az ellenzék joga, és ha valaki még nem vette volna észre, a Parlamentben is azt csinálja, nem csak azon kívül – mégpedig nem morgolódva, hanem hangosan. A különbség annyi, hogy a parlamenti felszólalásokat minden médium hozza, azaz ha az ellenzék Parlamenten belül politizál, a mondandója jobban eljut a választókhoz, mintha az utcasarkon ágálna. A kritika tartalmát tekintve, ha az ellenzék azt mondja, hogy ez itt maffiaállam és diktatúra, akkor teljesen igaza van, viszont kétharmad esetén a győztesek számára a maffiaállam kiépítése és a diktatórikus működtetés is jogos. Sajnálatosan, de az. Nem kellett volna nekik kétharmadot adni.
„A képviselői javadalmazás élvezése” mondat hangsúlyozása, mint az emberi irigységre alapozó gyűlöletkeltés szomorú módon elég gyakori. Minden szinten és minden oldalon. Azon közgondolkodók számára, akik még nem vették észre, hogy a politika ma már nem az unatkozó, gazdag arisztokraták hobbija, elárulhatjuk, hogy a képviselői tevékenység munka, és a képviselők a munkájukért fizetést kapnak, mert képviselik az őket megválasztókat (ez a képviseleti demokrácia lényege). Ha nem dolgoznak, nem kapnak fizetést. Ungár ugyan nem szorul rá, viszont elég sokan igen, mert sem vagyonuk, sem másodállásuk nincs. Ha valaki szerint a politikusi tevékenység nem munka, és nem érdemelnek érte fizetést, azt inkább nem ragoznám.
Mivel az ellenzék ugyanazt mondja Parlamenten belül és kívül is, ebből adódó hiteltelenségről egyáltalán nem beszélhetünk. Abban az esetben viszont, ha sokszor és sokan mondják/írják hogy az ellenzék hiteltelen (ahogyan itt a cikkben is), hiába hülyeség, előbb utóbb sokan elhiszik. Pedig a normál politizálás nem a regnálók legitimálását jelenti! De nem ám! Hiába hajtogatják egyesek. Ha az ellenzék nem járna be a Parlamentbe, annak az alábbi következményei lennének:
- Egyáltalán nem tenne jogtalanná a regnálók uralmát, legfeljebb megállapítást nyerne, hogy az ellenzék ily módon tiltakozik. A többi ország elfojtott mosolyán és a FIDESZ vihogásán kívül további hatása nincs.
- Orbán pláne röhögne a markába, mert sok kellemetlenségtől megszabadulna (lásd a parlamenti ülések közvetítéseit).
- A képviselők nem kapnának fizetést, azaz valamilyen pénzkeresettel kellene foglalkozniuk a választók képviselete helyett.
Ezek szerint a Parlament a legkifizetődőbb, és az információterjedést illetően a leghatásosabb terep az ellenzék politizálására.
A fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy az ellenzék javasolt taktikája a mandátum felvétele, és a szokásos politizálás, mert a pofátlan, erkölcstelen, gátlástalan, satöbbi, ám a kétharmad miatt mégis teljesen jogszerű NER-t (melyben a „nemzet” a békemeneten résztvevőket jelenti), csak választáson lehet legyőzni! Ezen célból a teljes demokratikus ellenzék összefogása szükséges, mert egyébként nem lesz elég a szavazat, azaz aki az összefogás ellen dolgozik, vagy ezt gátolja bármiféle módon, az Orbánéknak segít hatalomban maradni.
Szerző azon közgondolatával, miszerint az ellenzéknek (egyidejű háttérbe vonulással) át kell adni a helyeit olyan, a változás mellett lekötelezett, független, de jövőbeni politikai ambíciók nélküli „Deák Ferenceknek”, akik egyszer csak többségbe kerülnek, akkor új törvényekkel fölépítik az új Magyar Köztársaságot, majd föloszlatják a Parlamentet és új választásokat írnak ki, nem tudtam mit kezdeni. Rejtély számomra, hogy ezek a Deák Ferencek mit fognak csinálni addig, amíg többségbe nem kerülnek, és főleg hogyan kerülnek többségbe, pláne, hogy annak kétharmadosnak kell lennie, mert az Alaptörvényt érintő változtatások, plusz a Parlament föloszlatása, na meg az új választások kiírása anélkül nem lehetséges.
Egyébként a vélemények lehetnek mások, de a tények és a logika mindig ugyanaz. Arra ügyelni kell. Illetve kellene.
De ez legyen az én bajom.
