ha magamra vetkőzöm ott nem találok senkit
az ember valójában mindig spontán. spontán módon vesszük fel mindenféle arcainkat, konvencionális szerepeinket – gyerek, szülő, diák, tanár, ismerős, haver, barát, partner, szerető, (házas)társ, beteg, orvos, kolléga és így tovább – annak megfelelően, hogy épp ki(k)hez képest és milyen viszonyban nyilvánulunk meg. és ezeken a nagyobb kategóriákon belül is mindenféle arcot megtapasztalunk magunkon… sok olyat is, amit valahogy álarcnak érzünk. ami kényelmetlen, ami mindenféle problémákat okoz nekünk, és esetleg másoknak is.
a mainstream modell többé-kevésbé az, hogy van egy „igazi arcunk”. valami, ami tényleg mi vagyunk. ez javarészt az az arcunk, vagy arcrendszerünk, ahogy saját magunkat belülről ismerjük. egy idealizált önmagunk, és annak is leginkább a krémje… a szerintünk legjobb önmagunk, vagy max. kis hibákkal (amelyeket mások lesznek szíves még szeretni is :D)… ahogy azt a velünk együtt változó és erősen szelektált emlékekre alapozott élettörténetünkből kivonjuk, kiabsztraháljuk.
sokszor elhangzik, hogy nem voltam önmagam, vagy én amúgy nem ilyen vagyok… vagy hasonló. szóval bizonyos egyszeri vagy visszatérő arcainkkal nem azonosulunk…
szerintem minden (ál)arcunk rólunk mesél. kiről másról? 😉
