Elég lefutottnak tűnik a vasárnapi németországi parlamenti választás. És nem csupán amiatt, mert Orbán Viktor egy halk, Lázár János meg egy hangos imát mondana a jelenlegi kancellár asszonyért.
Valójában átmenetileg csak 2015-ben ingott meg komolyabban a bizalom Angela Merkel nagykoalíciós kormánya iránt, méghozzá a menekültválság tetőfokán. Akkor kezdett hetet-havat összehordani az Orbán kormány Angela Merkelről:
ő volt tulajdonképpen az első „migránssimogató”.
Neve akkoriban szitokszóvá vált Magyarországon. Soros György már csak egy replika. Igaz, vele vagyis ellene akár választásokat is lehet nyerni. Na nem Németországban.
Ott azért az anyagi jólét is játszik némi szerepet. Mélyebb gazdasági elemzés (Berlin, a világ export királya) helyett álljon itt csak egy átlagos mozinéző megfigyelése:
látott Ön már az utóbbi húsz évben amerikai filmet, amelyben a jobb módú szereplők nem német gépkocsikban bonyolították kusza életüket?
Nem véletlen, hogy a nemzetközi politika újonca (szerző: Roháni iráni elnök) Donald Trump azonnal védővámokat akart bevezetni a német autókra. Meg az sem, hogy a lehető leghűvösebb a viszony az amerikai elnök és a német kancellár között.
Nézzük azonban a vasárnapi német választások szereplőit. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) vezetőjéről, Angela Merkelről szinte már mindent tudni, azt is, hogy nem turbulencia mentes a kapcsolata a testvérpárt, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnökével, Horst Seehoferrel, aki arrafelé Orbán Viktor, szintén migráncsozó, leglelkesebb híve. Az ügy apró furcsasága az, hogy a kancellár első számú kihívója, a szociáldemokrata (SPD) Martin Schultz éppen Merkel 2015-ös húzását (a menekültek tömeges „behívását”) kritizálta a kampányban, holott az Európi Parlament elnökeként ennek pont az ellenkőjét hirdette. A kampány kezdetén megjelenése a népszerűségében nagyot hanyatló kisebbik kormánypártot (Németországban vasárnapig még biztos, hogy nagykoalíció van hatalmon: CDU-CSU-SPD) felrázta a mély válságból és ez a közvéleménykutatásokban is meglátszott. De nagyon gyorsan alább is hagyott a lendület. Minden visszatért a „normális” mederbe:
a kimutatások szerint a CDU/CSU biztosan vezet 30 százalék feletti eredménnyel, a szociáldemokraták több mint tíz százalékkal vannak mögötte.
Tény, hogy mind a két nagy párt esetében visszaesés várható. A Spiegel szerint a szociáldemokraták esetében nemcsak német jelenségről van szó, hanem európairól. A lap már a baloldaliak lassú haláláról ír: 2000-ben a szocdemek vagy a szocialisták az EU akkori 15 tagállamából tízben voltak kormánytényezők, manapság, ha bukják a német választásokat és jövő tavasszal az olaszt is, akkor a 28-ból már csak 6 országban lesznek hatalmon (Málta, Portugália, Románia, Svédország, Cseh Köztársaság és Szlovákia). Ennek már van nemzetközi elnevezése: a PASOK-jelenség. A görög Papandreu-dinasztia évtizedekig kormányzó baloldali PASOK pártja a 2015-ös választások után jelentéktelenné vált. A jelenségre egyetlen magyarázat van csak: már senki sem tudja, hogy valójában miért is küzd a mai szociáldemokrata. Konkrétan pedig: vajon miben különbözik a szintén neoliberális kereszténydemokratáktól.
Schultznak emiatt nincs sok esélye.
A legjobb esetben úgy alakulnak az erőviszonyok, hogy Merkelék rákényszerüljenek a velük kötendő koalícióra. Vagyis a „futottak még” kategóriában senkinek sem sikerül annyi szavazatot hozni, hogy az a kereszténydemokraták szavazataival együtt kormánytöbbséget jelentsen.
A többiek pedig: a Zöldek, akik felett eljárt az idő és már nem hasonlítanak a Joschka Fischer fémjelezte mozgalomra, a Balpárt, a szintén jobb napokat látott szabaddemokraták és a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért, amely bejuthat a Bundestagba, akár harmadik erőként.
Végsősorban a tét a következő: a biztos befutó Merkel kivel fog koalícióra lépni.
