Az ország felzárkóztatása a cél, de a terv nem tetszik az Európai Uniónak.
Ha valaki egymillió eurót befektet vagy ingatlant vásárol félmillió euróért, akkor megkaphatja a portugál útlevelet. Ha tíz új munkahelyet teremt az országban, akkor ugyanez a helyzet.
A portugál útlevél pedig EU-s útlevél,
vagyis vonzó lehet például a brazilok számára – nyilatkozta Graca Fonseca modernizációért felelős államtitkár a Politico európai kiadásának. A csaknem 200 milliós Brazíliában, ahol a portugál helyi változatát beszélik, gazdasági válsággal küszködnek, miközben Portugália szépen teljesít. Az ország főleg a fiatal és ambiciózus informatikai vállalkozók előtt nyitná meg a kapuit. Ahogy az államtitkár mondta: Berlinnel nem versenyezhetnek, de náluk olcsóbb az élet és kellemesebb az éghajlat.
Ugyanakkor, ami esély Portugáliának, az
biztonsági kockázat az Európai Uniónak.
Ősszel Brüsszelben akciót akarnak indítani az úgynevezett arany útlevelek, vagyis a pénzen vett uniós papírok ellen. Nemcsak Portugália érintett ebben az ügyben: Cipruson és Máltán is van hasonló program (nem beszélve a korábban leállított magyar letelepedési kötvényekről).
Az érintett tagállamok kormányai – Portugáliához hasonlóan – azzal érvelnek, hogy olyan emberek érkeznek így az Európai Unióba, akik pénzt és szaktudást hoznak. Mindkettőre nagy szükség van, különösen a kevésbé fejlett uniós államokban.
Mindez
kapcsolódik a bevándorlási vitához is:
míg a szegények egyre nehezebben jutnak be az Európai Unióba, addig a gazdagok előtt szélesre tárják a kaput sok uniós tagállamban. Az egyes országok kormányai ugyanis azt mondják: olyan bevándorlókat akarnak, akikből hasznuk van.
A múlt század első felében megismert népállamot hozzák vissza a jogállamban. A népre hivatkozva monopolizálják a demokratikus hatalmat. Hogy ez elsőként Orbánnak és Kaczynskinak sikerült, két éretlen demokráciában, az nem véletlen. De a paletta Trumpig terjed.
A Süddeutsche Zeitung elemzése szerint komoly a veszély, hogy a nyugati demokráciák fennmaradnak ugyan, de feladják liberális szellemiségüket, Európában ezen dolgozik mindenekelőtt Magyarország és Lengyelország.
Az illiberális demokráciák nem egyszerűen hibridrendszert jelentenek, illetve Janus-arcúak, valójában államok az államban. Az ilyen kormányok úgy tekintenek magukra, mint amely a nép jóvoltából védelmezi az ellenségek által fenyegetett nemzetet. A helyzet komolyságára való tekintettel különleges jogokra tartanak igényt. Vagyis gyámkodó abszolutizmust vezetnek be.
Ez nem fehérre mosott fasizmus, még az autoriter irányítás alá került magyaroknál és lengyeleknél sem. Úgy lehetne megragadni, hogy
a múlt század első felében megismert népállamot hozzák vissza a jogállamban.
A népre hivatkozva monopolizálják a demokratikus hatalmat. Hogy ez elsőként Orbánnak és Kaczynskinak sikerült, két éretlen demokráciában, az nem véletlen. De a paletta Trumpig terjed. Persze az illiberalizmus nyugati kísértése össze sem hasonlítható azzal, amilyen tekintélyelvűség Kelet-Európában van.
Különösen aggasztó, hogy a politikai vitákat immár nem lehet lefolytatni, mert a kérdés úgy vetődik fel: szuverenitás kontra politika. A népre hivatkozó vezetők monomániásan összpontosítanak a nemzeti autonómiára és identitásra, a határok védelmére, az ellenség elleni küzdelemre, mintha más nem is lenne fontos. És itt teljesen lényegtelen, hogy csak megjátsszák, mint az opportunista Orbán, aki úgy tesz, mintha. Számukra teljesen mindegy, hogy nem ritkán a politikai realizmus húzza a rövidebbet, náluk a szakszerű politika háttérbe szorul, a nemzeti nagyság és függetlenség visszaállítására hivatkozva.
A súlyos gondok eközben megoldatlanok maradnak. Csak a határvédelem, a tranzitövezet, a haza és az idegen túlsúlya számít. Ebben a helyzetben
hoppon marad a józan ész,
az okos érvek nem sokat nyomnak latban a túláradó érzelmekkel szemben. Amelyik ország meg akarja ezt úszni, annak ki kell szakítania magát a szuverenitás vagy politika irracionális alternatívájából. De ehhez az kell, hogy a liberális demokraták az államban többé ne húzzák össze magukat oly szégyenletesen, hanem ismét vegyék át az irányítást.
Az olasz hóhérok – a zsidók genocídiuma Olaszországban című könyvével Simon Levis Sullam új megvilágításba helyezi a 2. világháború történéseit. A szerző szerint az olasz civilek ezrei segítettek a náciknak abban, hogy meggyilkolják az ország zsidó származású lakosait. A könyv teljesen ellentmond annak az eddig általános vélekedésnek, hogy az olaszok nem működtek együtt a népirtó gyilkoló gépezettel.
Sullem több mint 6000 olyan olaszországi zsidó sorsát tanulmányozta, akiket letartóztattak, deportáltak és meggyilkoltak a világháború utolsó két évében. A történész-szerző olaszul 2015-ben jelentette meg a „történelmi ellenrobbanását” az úgynevezett „jó olasz” mítoszáról.
Szinte feledésbe merült, hogy Olaszország még 1938-ban, tehát két évvel azelőtt, hogy Hitler oldalán belépett volna a háborúba zsidóellenes, fajvédő törvényeket fogadott el. A zsidókat eltávolították a munkahelyeikről, az iskolákból és a média gyűlöletkampányának a céljaivá váltak. Akárcsak Németországban és Hollandiában pedánsan vezetett adatbázisok alapján azonosítani az országban élt mintegy 46 ezer zsidót, akik közül sokakat megfigyelés alatt tartottak.
A könyvben a szerző a helyi holokausztokra összpontosít, megnevezve a vezető antiszemitákat néhány városban, idéz a rádióadásokból, a politikai beszédekből és az antiszemita tankönyvekből.
„A zsidókat el kell égetni, egyenként és a hamvaikat szélnek ereszteni” – idézi Sullem a Rádió Róma egyik 1938-as adását. Szerinte három évvel azelőtt, hogy a meghódított szovjet területeken megkezdődött volna a holokauszt, az olaszok a társadalom minden szegmensében már izolálták és üldözni kezdték az országban élő zsidókat.
Az olasz holokausztra 1943-tól került sor, miután a lakosság már fél évtizede emésztette az antiszemita mérget – írja a szerző, aki szerint Olaszországban is, akárcsak Európa más részein, a civilek sorsdöntő szerepet játszottak nemcsak a zsidók leleplezésében és feljelentésében, hanem néha még a letartóztatásukban is. Majd két éven keresztül az olasz polgárok teherautóvezetőként, gyűjtőtáborok őreiként, mozdonyvezetőként illetve más minőségben járultak hozzá a „végső megoldáshoz” Olaszországban.
Sullem szerint az olasz hóhérok többsége nem volt ideológiailag motivált, a népirtás bürokratikus okokból, rendőrségi akciók által hajtották végre; egyesek számára ezek az akciók politikai imperatívuszok voltak, míg mások szimplán csak parancsot teljesítettek vagy a profit és a bosszú lehetősége hajtotta őket.
A szerző néhány konkrét esetről is beszámol például Milánóban és Firenzében, ahol az akciókat a német katonaságon és az olasz fasiszta milícián kívül bűnöző bandák hajtották végre.
Legalább több száz olyan olaszról is tudni, akik embercsempésznek adták ki magukat. Öt és tízezer lírát kértek az emberektől annak a fejében, hogy átcsempészik őket biztonságosabb területekre. Ez az összeg elérhette akár a 40 ezret is, ha bonyolult útvonalat választottak. A profitot úgy duplázták meg, hogy hasonló összegért fel is adták klienseiket a hatóságnak.
A holokauszt végéig 8869 zsidót deportáltak Olaszországból, közülük 6746 Auschwitzba került és majdnem mindegyikük ott lelte halálát. Még 303 zsidó esett áldozatul az olasz területen végrehajtott tömeggyilkosságokban.
Levis Sullam szerint Németországgal ellentétben az olasz állam nem tett önkritikus gesztusokat állampolgárai ezreinek szerepe miatt. Az olaszok múltjának tisztára mosása már az 1946-os amnesztia törvénnyel elkezdődött. Annak ellenére, hogy a meggyilkolt olasz zsidók felét olaszok tartóztatták le a zsidóüldöztetést nem tekintették bűnnek a háború után – véli a szerző.
„Tíz éven belül össze fog dőlni a Morandi-híd ….. és emlékezni fogunk azok nevére, akik „nem”-et mondtak” (az elkerülő útra) – idézik sokan Giovanni Calvini a genovai gyáriparosok (Confindustria) elnökét, aki 2012. decemberében az Il Secolo helyi lapban számolt be frusztrációiról, mivel szerinte a genovai hatóságok szabotálják a reformokat és a befektetők által javasolt infrastruktúrális fejlesztéseket. Különösen egy projekt állt hozzá közel: a francia határ (Riviéra) felé a városon áthaladó Morandi-híd, ill. annak állapota. Calvini szerint elkerülő utat kell építeni a Morandi-híd forgalmának enyhítésére, amit Gronda-nak neveztek el.
A 1,1 kilométeres vasbeton hidat Riccardo Morandi olasz építőmérnök tervezte a 60-as években, de már akkor is sok kritikát kapott. Mivel hozzá szokatlanul sok betont használtak fel, és fedték be a vas (acél) kábeleket, amitől a korrodálás jeleit nem lehetett észrevenni. Diego Zoppi genovai építész az ANSA hírügynökséget emlékeztette, hogy „…Ötven évvel ezelőtt határtalan bizalom volt a vasbetonban. Úgy gondolták örökéletű. Arról megfeledkeztek, hogy az állandóan növekvő forgalomtól a vibráció egyre folyamatosabb lett, a cement megrepedezett és ezen keresztül levegő (és víz) került a szerkezetbe, ami elérte a belső fémszerkezetet, és ettől elkezdett oxidálódni…”
Kb. ez a tragédia műszaki háttere, amiről eddig is tudtak. A karbantartás mellett a felújítást és a „mentesítő”, elkerülő út megépítését hanyagolták, amibe a politika rendesen belejátszott. Jellemzően a jelenlegi populista kormány azonnal közölte, hogy a felelősöket megnevezik, és példásan megbüntetik. Persze ez sem lesz olyan egyszerű, mint első pillanatra látszik. A sors iróniája, vagy fintora, hogy Calvini nyolc évvel ezelőtti jóslatára (tíz éven belül összedől a híd) azon nyomban válaszolt egy helyi honatya, tanácstag („önkormányzati képviselő”) bizonyos Paolo Putti, aki egyúttal az „Öt Csillag” nevű „bohócpárt” helyi vezetője. 2012-ben ezt válaszolta Calvininek: „..Ez a híd 10 év múlva is állni fog, és az emberek azon fognak csodálkozni, hogy miért költöttünk 5 milliárd eurót egy kerülőútra. Ez a híd 100 év múlva is itt lesz. Ezrek ellenzik az elkerülő utat, ezért mi vagyunk az erősek, Calvini és társai, pedig gyengék…”
A genovai M5S (Öt Csillag Mozgalom) következetesen ellenezte a Gronda elkerülő megépítését, mivel az szerintük hasztalan, káros és szükségtelen. 2013 áprilisában a párt „No Gronda” bizottsága a web-oldalukon egy közleményt tett közzé, miszerint „a Morandi-híd összedőlése egy mese, „favolette”. Érdekes, ez a közlemény kedd óta nem található a párt hivatalos web-oldalán.
Nem mellesleg az olasz kormány infrastruktúráért felelős minisztere, Toninelli, az Ötcsillag Mozgalom képviselője.
A jelenlegi kormány 12 százalékkal kevesebbet költött útkarbantartásra az idei év első öt hónapjában, mint az előző kormányok. Ehhez tudni kell, hogy az olasz útépítés szintje az egyik legalacsonyabb egész Európában, és a probléma sokkal régebbi, mint a jelenlegi kormány teljesítménye.
2017 végére körülbelül 5000 kilométer vidéki utat zártak le, vagy vált használhatatlanná – a Corriere Della Sera szerint, és az ország úthálózatának több, mint a felén sebességkorlátozást kellett bevezetni az útfelület rossz állapota, veszélyessége miatt. Sok helyütt nem tudták lezárni a veszélyes útszakaszokat, vagy sebességkorlátozást bevezetni, mert nincs pénz az útjelző táblákra!
A Morandi-híd beszakadása után Toninelli miniszter felszólította a karbantartásért felelős magáncég, az Autostrade per L’Italia, vezetőségét, hogy mondjanak le, ellenkező esetben megbírságolja a vállalatot és megvonja a működési engedélyüket. Mire a vállalat igazgatója Stefano Marigliani azt válaszolta, hogy mindent az állammal kötött szerződés szerint csináltak, sőt , épp a beszakadás előtt végezték az előírt, kötelező munkát, ahogy azt addig is rendszeresen tették.
Az euroszkeptikus belügyminiszter, Matteo Salvini, messzebbre mutat, szerinte az EU akadályozza az olaszokat, hogy többet költsenek az utakra, azok biztonságára. Ebben van némi igazság, annak ellenére, hogy a Gronda elkerülő út finanszírozást több évi vita után csak néhány hónapja fogadták el.
Való igaz, az EU az euróövezet országaiban megszigorította a költekezést azzal, hogy stabilitási programot kell kidolgozni, mely összhangba hozza a költekezést a költségvetéssel. Az euró-zóna válsága óta fennálló szabályozás alapján, idén májusban az Európa Bizottság (az EU kormánya) elfogadta az olasz reform programot azzal, hogy 2018-ban az állami kiadásokat csökkenteni kell, legalább a GDP 0.2 százalékával.
Ezzel egy időben az EU több infrastrukturális kiadást javasolt (és nem kevesebbet!).
A Corrieere Della Serra egyik elemzése szerint az EU-nak lehet felróni az extra-nehéz és nagyméretű kamionok megjelenését az olasz utakon. Ennek oka, pl. a diesel olaj árának növekedése, valamint az az EU szabály (törvény), mely korlátozza a kamionvezetők munkaidejét. Következmény: a kis olasz szállítmányozási cégek kiszorultak a piacról a nagy és nehéz nemzetközi vállalatok kamionjai miatt. Ráadásul ezeket a baromi nagy kamionokat lengyelek vezetik, akiknek a fizetése az olasz bérek egyharmada. Ezért (sokak szerint) a helyi hatóságoknak meg kellett volna tiltaniuk ezeknek a kamionoknak az olasz utakon való megjelenését.
A Morandi-híd tragédiáját az időjárás, a fizika és a kémia törvényei, valamint az évtizedes hibák, ill. azok elnézése okozta.
A brit újságíró szövetség botrányosnak érzi, hogy John Ridding főszerkesztő 2,8 millió fontos éves fizetésére rátennének még 510 ezer fontot. A Financial Times főszerkesztője ezért visszamondta a fizetésemelést, de hangsúlyozta, hogy azt a japán tulajdonos, a Nikkei azért ítélte meg neki, mert a gazdasági lap profitja szépen emelkedett.
A pénzt a főszerkesztő egy alapnak utalja át, amely azért küzd, hogy a nők hátrányos helyzete a fizetések terén mielőbb megváltozzon.
Nagy Britanniában a szakszervezetek körében kicsapta a biztosítékot, hogy míg az átlagos munkavállalók jövedelme alig nő, addig a menedzserek egyre gyarapodnak – egy átlagos munkavállaló 167 év alatt keresheti meg egy főnök egy éves jövedelmét.
A vezérigazgatók jövedelme 11 százalékkal nőtt, miközben az átlagos munkavállalóknál az emelés még az inflációt sem volt képes kompenzálni.
Ez a kínos ellentmondás borzolja a kedélyeket. Elvész így a bizalom a társadalom különböző csoportjai között – hangsúlyozta a képviselőház gazdasági bizottságának elnöke. A szakszervezetek főtitkára élesebben fogalmazott: amíg nem lesznek ott az igazgatótanácsokban a munkavállalók képviselői is, addig tovább növekszik a különbség a gazdasági elit és a közönséges földi halandók között. Pedig Theresa May konzervatív kormányzata annak idején megfogadta, hogy visszafogja a menedzserfizetéseket – emlékezteti olvasóit a baloldali Guardian. Ehhez képest itt az évi 11 százalék és a legjobban fizetett vezérigazgató 47 millió fontot vihetett haza az elmúlt pénzügyi évben. Már egyes részvényesek is sokallják azt a pénzt, amit a menedzserek bezsebelnek.
Az érintettek minderre annyit mondanak, hogy
az ő jövedelmük teljes mértékben a teljesítményhez kötött.
Az igazgatótanács meghatároz egy célt, ha azt a menedzser teljesíti, illetve túlteljesíti, akkor szép pénzhez jut. Vagyis, a menedzserek nem annyira a fizetésért hajtanak hanem a prémiumért, amely viszont profit orientált. A 47 millió fontos éves csúcsjövedelem nagyrésze is a fizetésen felüli prémium. Ez a kapitalizmus – mondják a menedzserek, amikor zsebre vágják a nagy pénzeket.
Ezzel szemben a szakszervezetek arra emlékeztetnek, hogy a nagy pénzügyi válság (2008-09) óta a munkavállalók zömének nem nőtt a reáljövedelme. Vagyis hiába kapott valaki fizetésemelést, ha azt elvitte az infláció, amely egyébként nem volt túlságosan magas, az elmúlt pénzügyi évben 1,7 százalék. Igaz, az átlagfizetések növekedése még ezt sem érte el Nagy-Britanniában. A szakszervezetek ezért követelik, hogy a minimálbéreket emeljék fel 10 fontra óránként. Frances O’ Grady, a szakszervezetek főtitkára szerint csakis egy ilyen általános béremeléssel lehet elkerülni azt, hogy tovább növekedjen a szakadék a boldog kevesek – menedzser-kaszt – és a közönséges földi halandók között.
Biztonságpolitikai találkozót tartottak Moszkvában a két nagyhatalom magasrangú vezetői. Épp akkor, amikor Donald Trump szankciókkal sújtott orosz és kínai cégeket, mert megszegték az Észak-Korea elleni embargót.
A találkozó amúgy pontosan arról szólt, hogy a jövőben hogyan tudnák hatékonyabban kijátszani az amerikai szankciókat – nyilatkozta a China Daily című pekingi lapnak egy szakértő.
Washington folyamatosan azzal vádolja Kínát és Oroszországot, hogy megszegik a szankciókat Észak-Koreával és Iránnal szemben.
A kínaiak most ezen felül azt ajánlották az oroszoknak, hogy segítenek abban, hogy miképp játsszák ki az amerikai szankciókat.
A kínaiak delegációját a Kínai Kommunista Párt sztárdiplomatája Jang Csie-csi vezette. Ő egykor külügyminiszter volt, de azóta előlépett: államtanácsos lett és bekerült a Politikai Bizottságba. Az orosz küldöttség vezetője Nyikolaj Patrusev, a nemzetbiztonsági tanács titkára volt. Ő korábban a titkosszolgálatot irányította Moszkvában. Mind a két fél hangsúlyozta: Putyin és Hszi Csin-ping évente legalább kétszer találkoznak. Ilyenkor nemcsak a két nagyhatalom kapcsolatait vitatják meg, hanem olyan geopolitikai problémákat is, melyekben mindkét állam érintett: Közel- és Távol-Kelet, Balkán stb.
Oroszországnak Kína a legfontosabb gazdasági partnere, de Peking listáján az oroszok csak a kilencedik helyen állnak.
Az 1,4 milliárd lakosú Kína GDP-je csaknem 12 ezer milliárd dollár, az alig több mint 140 milliós Oroszország esetében a GDP csak 1900 milliárd dollár. Ráadásul az orosz GDP csökken, mert a dollárhoz képest a rubel folyamatosan leértékelődik. Idén már több mint 8 százalékot veszített a rubel az értékéből a dollárhoz képest.
Oroszország gazdasági gyengélkedésének egyik okát Moszkvában a nyugati szankciókban látják. Ezért is értékelik sokra azt az elképzelést, hogy a kínaiak a jövőben segítik Oroszországot abban, hogy hatékonyabban játssza ki a nyugati szankciókat.
Állandósultak a dzsihádisták által végrehajtott támadások Irakban, közben pedig az Iszlám Államhoz köthető terroristák újabb országokban követtek el merényleteket. A kalifátus összeomlása nem érte felkészületlenül a terrorszervezet vezetőit: visszatértek ahhoz a stratégiához, amely hasonló helyzetben egyszer már sikerre vezetett.
Biciklis turistákat gázoltak el két hete Tádzsikisztánban: a héttagú csoportból két amerikai, egy svájci és egy holland biciklis meghalt. A merénylet elkövetőjeként nem sokkal később az Iszlám Állam jelentkezett, és videót is közöltek a támadókról.
Ezen az látszik, hogy öt fiatal férfi egy fa alatt ül a hegyvidéken, mögöttük a terrorszervezet zászlajával. Arról beszélnek, hogy a tádzsik vezetők elhagyták hitüket, megengedték, hogy hitetlenek foglalják el az országot, majd
hűséget fogadtak Abu Bakr al-Bagdadinak, az Iszlám Állam vezetőjének,
és felesküdtek a hitetlenek elleni támadásra.
A tádzsik hatóságok szerint kések és lőfegyverek is voltak náluk. A csoport tagjai közül négyet azóta elfogtak, négy másikat agyonlőttek.
A tádzsikisztáni merénylők. Fotó: Amak
Nem ez volt az Iszlám Állam által adott egyetlen életjel az elmúlt hetekben. Szíria asz-Szuvajda nevű tartományában több öngyilkos merényletet is végrehajtottak, az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja nevű szervezet jelentése szerint 255 embert öltek meg. Emellett
sok nőt és gyereket el is raboltak.
Júliusban végrehajtottak egy merényletet Pakisztán Beludzsisztán nevű tartományában is, itt 159-en haltak meg.
Pedig Donald Trump már többször büszkélkedett azzal, hogy legyőzték a terrorszervezetet, Helsinkiben, Putyinnal való találkozóján pedig azt mondta: az Iszlám Állam elleni harc 98-99%-ban véget ért. Az iraki kormány meg már decemberben bejelentette, hogy legyőzték a terroristákat, és olyan hírek is voltak, hogy maga Abu Bakr al-Bagdadi is súlyosan megsérült.
Akkor mi történt?
Valójában az Iszlám Állam már hónapokkal korábban felkészült a katonai vereségekre és elkezdte újjászervezni magát. Jennifer Cafarella, az Institute for the Study of War nevű think tank elemzője nemrég az NPR-nek arról beszélt, hogy a szervezet vezetői felismerték: nem tudnak kitartani a koalíciós erőkkel szemben és el fogják veszíteni a területük nagy részét, de ezt nem tekintették úgy, hogy a háborút is elvesztették. Ehelyett
elkezdtek a túlélésre berendezkedni, és felkészültek a harc következő szakaszára.
A helyzet ráadásul nem is új nekik: 11 évvel ezelőtt egyszer már gyakorlatilag minden érintett kormány bejelentette, hogy legyőzték az Iszlám Állam elődszervezetét, az iraki al-Kaidát, amely akkor valóban az összeomlás és teljes eljelentéktelenedés határára jutott.
Ahogy korábban is írtunk róla, az iraki al-Kaida 2003 és 2006 között rettegésben tartotta Irakot. A jordániai származású Abu Muszab az-Zarkávi által alapított és vezetett szervezet féktelen brutalitásáról volt hírhedt, emberei rengeteg véres merényletet követtek el (2003-ban például a bagdadi ENSZ-képviselet, a jordániai nagykövetség és a nedzsefi mecset ellen), és ők tettek közzé olyan videókat is, amelyeken amerikai túszokat fejeztek le.
Kegyetlensége miatt azonban az őt eleinte a síita elnyomás miatt támogató szunniták is elfordultak Zarkávitól, aki 2006 júniusában egy amerikai légicsapásban meghalt, a következő években pedig az Iraki Iszlám Állam nevet felvevő szervezet folyamatosan gyengült. Vezetőit sorra megölték vagy elfogták,
egy adott ponton állítólag mindössze néhány tucatnyi tagja maradt.
Szinte szó szerint a föld alá, vagy a sivatagos vidékekre kényszerültek, alig volt pénzük, nem tudtak szabadon mozogni – vagyis hasonló volt a helyzet, mint most.
2010-ben azonban Abu Bakr al-Bagdadi került a szervezet élére, amely két-három év alatt feltámadt. 2013-ban már beszivárogtak Szíriába, közben kihasználták az iraki kormány elleni elégedetlenséget is, kiszabadították szimpatizánsaikat a börtönökből, majd célzott támadásokat hajtottak végre a katonák és rendőrök ellen. 2014 júliusában pedig, a második legnagyobb iraki város, Moszul elfoglalása után, kikiáltották a kalifátust.
Abu Bakr al-Bagdadi Fotó: MTI/EPA/Iszlám Állam
A New Statesman elemzése szerint az Iszlám Állam hatalma csúcspontján is több volt, mint egy állam: inkább egyfajta mozgalom, amelynek az államalapítás csak egy állomása volt. A dzsihádisták ugyanis
a világ végét megelőző végső harcra készülnek:
Mohamed jóslatainak megfelelően, aki szerint a világ vége előtt nem sokkal a kalifátus meg fogja hódítani a világot.
Éppen ezért a mostani vereségek, bár átmenetileg gyengítették az ideológiát is, nem jelentik a szervezet végső kudarcát. Sőt, a Soufan Center elemzése szerint az Iszlám Állam ugyanazzal a módszerrel készíti elő visszatérését, mint amilyet 2013 előtt is alkalmazott: például az iraki tisztviselők, elsősorban a rendőrök és a biztonsági szolgálatok tagjai elleni célzott gyilkosságokkal.
Úgy fogalmaznak:
„a meggyengült Iszlám Állam a múltat akarja újrateremteni,”
és ahhoz, hogy esélyük legyen újra a 2014-eshez hasonló sikereket elérni, előbb 2013-at és az akkori tevékenységüket kell felidézniük.
Éppen ezért Irakban már hónapok óta rabolnak el és ölnek meg embereket, főleg Kirkuk, Dijala és Szalahuddin tartományokban – ezt a térséget többen már a halál háromszögeként emlegetik. Most napi átlagban közel három ilyen támadás történik, és ez jelentős növekedésnek számít, ugyanis egész márciusban összesen volt hét ilyen akció.
Fotó: Dabik
Több támadást videóra is vettek, de arra is volt példa, hogy a túszokkal küldtek videoüzenetet. Az egyik támadás során hat síita rendőrt raboltak el, akiket aztán a terrorszervezet zászlója elé térdeltettek, majd el kellett mondaniuk, hogy kivégzik őket, ha a kormány nem engedi el a fogságban tartott szunnita nőket. Néhány nappal később megtalálták a túszok holttestét.
Szakértők szerint az Iszlám Államnak nagyjából ezer embere lehet Irakban, 500 a sivatagos részeken, 500 a hegyekben. Az ilyen támadásokhoz viszont
nincs szükség sok emberre,
jellemzően 3-5 fős csoportok hajtják végre az akciót, amely után gyorsan vissza is vonulnak. David Sterman, a New America Foundation szakértője szerint a stratégiájuk leginkább az, hogy káoszt teremtsenek.
Azt is ki tudják használni, hogy Irakban sok olyan terület van, ahonnan négy éve tízezrek menekültek el az Iszlám Állam elől, és ők még nem tértek haza, így teljes falvak, kisebb városok állnak üresen, ami tökéletes terep a bujkáláshoz.
A Jamestown elemzése szerint az állandósult merényletek komoly dühöt váltottak ki a síita közösségből, de ez a düh (legalábbis egyelőre) nem általánosságban a szunniták ellen irányul, hanem inkább a kormány ellen, amely hiába próbál katonai erővel fellépni a dzsihádisták ellen. Az elhagyatott területeket, a sivatagot, a hegyvidéket ugyanis a kormánycsapatok nehezen ellenőrzik.
Kicsit paradox módon korábban,
amíg az Iszlám Állam nagy területet uralt, harcolni is könnyebb volt ellene:
lehetett tudni, hol találják meg a harcosaikat. Most viszont szétszóródtak, ráadásul az ellenük való harcot nehezítik az iraki kormány és a kurdok közti ellentétek is.
A dzsihádisták pedig mindezeket ki is használják. Továbbra is vannak komoly fegyvereik, de a városokba egyelőre nehezebben szivárognak be. A kétezres közepén, valamint 4-5 évvel ezelőtt azért tudtak ilyen téren sikeresek lenni, mert a síita kormány elnyomása miatt a szunniták közül sokan szimpatizáltak a radikális ideológiákkal – utána viszont megtapasztalták az Iszlám Állam rémuralmát.
Így viszont egyelőre kicsi az esély arra, hogy a terroristák elkezdjenek mondjuk egy olyan autóbombás merényletsorozatot, ami korábban szinte a védjegyükké vált. Ugyanakkor azt is bizonyították, hogy így is képesek a kormány ellenőrzése alatt álló nagyvárosokban támadni: néhány hete Bagdadban hajtottak végre merényletet.
Összedőlt ház az Iszlám Állam egyik bagdadi merénylete után. Fotó: MTI/EPA/Ahmed Ali
Azt, hogy milyen taktikát követnek, jól jelzi a kommunikáció is. Az Iszlám Állam szóvivője, Abu al-Hasszán al-Muhadzsir áprilisban egy üzenetben arra szólította fel a követőiket, hogy a kormánnyal együttműködő szunniták ellen hajtsanak végre merényleteket. A terrorszervezet egyik propagandalapja, az an-Naba pedig nemrég azt írta: a jelenlegi helyzetben nincs szükség nagy csoportokra, sok képzett harcossal, komoly fegyverzettel,
elég egyetlen ember, aki bármilyen, általa beszerezhető eszközzel támadást tud indítani.
Emellett továbbra is lépést tartanak a technika fejlődésével: a titkosított kommunikációs csatornákat már régóta használják, de a New York Times szerint újabban már a Bitcoinban érkező támogatást is fel tudják használni.
A propaganda pedig továbbra is aktív, és globálisan célozzák vele a potenciális követőket. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy
a terrorszervezetnek nem csak Szíriában és Irakban van bázisa,
Afgán források szerint az országba folyamatosan érkeznek a harcosok Észak-Afrikából, Közép-Ázsiából, de Oroszországból és Franciaországból is, januárban pedig a Fülöp-szigeteki hatóságok fogtak el egy spanyol férfit, aki Mindanao szigetén akart csatlakozni az Iszlám Állam helyi szervezetéhez.
Korábban Líbiában is próbálták megvetni a lábukat, és bár Szurt városát elvesztették, 3-4 ezer harcosuk még mindig lehet az országban. Egyiptomban a Sínai-félsziget északi részén vannak olyan, összeségében több száz fős terrorcsoportok, amelyek hűséget esküdtek Abu Bakr al-Bagdadinak, és a Száhel-övezetben is erősödnek a hozzájuk köthető csoportok.
Nagy európai terrortámadásnak viszont egyelőre kisebb a veszélye,
Vajon magával ránthat-e másokat is a török líra mélyrepülése (50% mínusz a dollárhoz képest az év eleje óta)? Vlagyimir Putyin orosz elnök szóvivője mindenesetre a közös érintettség kapcsán felajánlotta Törökországnak: ne dollárban kereskedjenek egymással. Az orosz rubel egy hét alatt 8%-ot vesztett a dollárhoz képest éppúgy, mint a dél-afrikai rand. Az argentin peso (-6%) és a brazil real (-4%) sem úszta meg, de Ukrajna és Venezuela sem lehet nyugodt.
Ennek ellenére kevesen képzelik, hogy Recep Tayyip Erdoğan végül a Nemzetközi Valutaalaphoz fordul – követve Argentínát. Pedig Ankarának is lenne miért az IMF segítségét kérnie. A fizetési mérleg hiánya a GDP 6,3%-a, az adósságállomány meghaladja a 200 milliárd dollárt. A gazdasági csoda, amely szinte teljhatalomhoz juttatta Erdoğant, azon alapult, hogy olcsó volt a hitel. Ezért nem emelik a bank kamatlábat Törökországban. De mi van azokkal, akik dollárban adósodtak el?
A devizaadósok rémdrámája alapjaiban fenyegeti Erdoğan rendszerét. A szorongatott elnök pedig a turizmusban keresi a csodafegyvert.
Pénzes turisták rohamozzák meg a luxusüzleteket Isztanbulban, ahol a líra értékvesztésének köszönhetően a dollárban fizetőknek minden olcsóbb lett. A Reuters arról számolt be, hogy elsősorban gazdag arab turisták vásárolnak a luxusbutikokban.
Erdoğan elnök gazdasági háborúval vádolta meg az USA-t.
„Nekik dollárjuk van, de velünk van a nép és Allah”
– harsogta Törökország teljhatalmú ura. Aki arra kérte a törököket, legyenek nagyon kedvesek a turistákhoz, hiszen ők dollárt hoznak az országba. A lakosságot arra intette, hogy ne essen pánikba, inkább vegye elő a dollárjait, euróit vagy épp aranyát, és váltsa be a bankban török lírára. A hazafias felhívásnak eddig nem sok eredménye mutatkozott Törökország pénzügyi válságában.
Erdoğan továbbra is dacol Donald Trump amerikai elnökkel: kedden bejelentette, hogy a jövőben nem vásárolnak elektronikai cikkeket az Egyesült Államoktól, 120%-ra emelik az amerikai autók vámját, 140%-ra az alkoholét és 60%-ra a dohányét.
Erdoğan egyúttal jelezte: Kínára és Oroszországra számít a válság elhárításában.
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter már tárgyalt is Törökországban. Washingtont igencsak zavarja a mind szorosabb orosz-török szövetség, amely kiegészül Iránnal is. Az Egyesült Államok a térségben az Izrael-Szaúd-Arábia szövetséget támogatja, amelynek a viszonya kifejezetten rossz Törökországgal. Trump bírálta Törökországot, mert Oroszországtól vásárol rakétavédelmi rendszert, amely nem NATO kompatibilis.
Az amerikai-török lélektani háború pedig várhatóan elhúzódik, így a törökök bánata és a külföldi turisták öröme tartós lehet: Törökország egyre olcsóbb – a külföldieknek…
Legalább 35 halálos áldozata van a keddi genovai hídomlásnak – mondta az olasz belügyminiszter. Egyes források 37 halottról szólnak.
Folyamatosan dolgoznak a mentőalakulatok a keddi genovai hídomlás területén lehetséges túlélőket keresve. Matteo Salvini olasz belügyminiszter a BBC szerint azt mondta, hogy már legalább 35-en meghaltak, amikor az 1967-ben épült Morandi híd 200 méteres középső szakasza leomlott a 45 méteres mélységbe, amikor több tucat jármű haladt át rajta.
Körülbelül 16-an sérültek meg, és sok embert eltűntként keresnek, számuk négy és 12 között van – írja a brit közszolgálati tévé honlapja. Több, mint 400 embert evakuáltak.
A halálos áldozatok között van három gyerek is, 8, 12 és 13 évesek – nyilatkozta Salvini. A katasztrófa idején 30 és 35 közti számú személyautó, valamint három teherkocsi volt a hídon, amikor annak hosszú középső szakasza két vasútvonalra, egy folyóba és egy raktárépületre omlott – írja a BBC.
Nyilatkozott egy korábbi első ligás futballista, Davide Capello, aki a túlélők egyike. Egy filmforgatás helyszínéhez hasonlította a látványt,
„ez maga az apokalipszis”
– mondta. A Vöröskereszt illetékese szerint olyan, mint egy földrengés látványa.
A Rai News olasz hírtelevízió eközben 37 halottról és öt nem azonosított áldozatról tudósít.
Orbán Viktor láthatólag minden nap azzal kel fel, hogy azt hiszi: ő Hunyadi János, akinek meg kell védenie Európát az iszlámtól, pedig nem a bezárkózás jelenti a megoldást a Keletről érkező kihívások ellen Ezt hangsúlyozza a Politicoban megjelent cikkében Bruno Macaes, volt portugál Európa-ügyi miniszter (Europe’s new Eastern raiders).
Macaes egy közismert tanulság új változatával kezdi írását: a történelem talán mégis ismétli önmagát, először, mint tragédia, másodszor mint az Európai Bizottság javaslata. Mint rámutat, a konzervatív jobboldal az iszlám ellen szervezkedik, mert abban az új, nomád betolakodók, hontalan terroristák és az Európa átvételére készülődő menekültek ösztönzőjét látja. Eközben mindenféle színezetű politikusok falak építésére szólítanak fel. A populisták a hagyományos európai kultúra visszatértébe vetik a reményeiket, ám valamennyien fordítva ülnek a lovon.
Hagyjuk most Hunyadit, mert a bajokból a kiút csak az lehet, ha a kínai terjeszkedéssel szemben az EU beszáll az infrastruktúra és a gazdaság fejlesztésébe, főként Közép- és Délkelet-Európában. Az orosz dezinformációs kampánnyal szemben pedig az az ellenszer, ha az unió Oroszországba helyezik át a harcot és nem engedi, hogy Moszkva uralja saját polgárainak lelkét, tudatát. A terrorizmussal és a bevándorlással kapcsolatos félelmeket úgy lehet enyhíteni, hogy Brüsszel új, határozott külpolitikát gondol ki, olyat, amely képes érdemben befolyásolni a líbiai és szír polgárháborút. Vagyis nem szabad gyáván visszavonulni a saját határok mögé, hanem el kell indulni a világba. Mert visszaüt, ha az unió megválaszolatlanul hagyja a válságokat és a többi kihívást. A közösség éppen azért lett az utóbbi években a stabilitás terjesztőjéből az instabilitás importőre, mert nem vette elég komolyan saját, korábbi szerepét. Szóval, tessék áttérni aktív külpolitikára!
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
A könyvben a szerző a helyi holokausztokra összpontosít, megnevezve a vezető antiszemitákat néhány városban, idéz a rádióadásokból, a politikai beszédekből és az antiszemita tankönyvekből.
