Túlvilági szövetségek ezt már azért is kívánatosnak vélik a politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfeljebb fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai felé. A politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”, vagy legalábbis torz tükör által homályosan fölvázolt valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre, elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget, sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd: megoszt, miközben egységről hadovál.
A politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen kétfelé üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak – egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”, akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i) kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura. Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a Közel-Kelettől egészen Venezueláig nemrég láthattuk, illetve ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet” termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti, ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond “népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül, hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baj legyen, csakazért is sorosoznak.
Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak, ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik bármit benyalnak.
Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és rezonálnak rájuk, gyűlölködő propagandát folytatnak kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti baleknak. Mert az ellenfelet, azt karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy- illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja lerombolni, lesz helyette stadion, hol – kenyér helyett is – mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej, ha Ady még élne, még hegyesebb tolla lenne!
A politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást, mégha vitánk is van.
A normális – konszenzusra törekvő – kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol.
Itt az adott szó kötelez, a következetesség, a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat meghallgasson, stb.
Valahogyan ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar (és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem, ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a bensőséges kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.
A rommagyar politikai mainstream elfideszeződése nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják, mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan leromboló hatalomnak. S, mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával, önellentmondó, másokat baleknak néző, stb., stb. kijelentésével, miszerint szövetséget kötniük kötelező, de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot, ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És itt nyilvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való csatlakozásról beszél, csak azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus itteni képviselőivel való menetelésre. Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vezír, s ki hinni akar neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből, hiszen ismét csak Kelemen Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget a másik két Fidesz itteni fiókpárt (ocská)val – egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem zavarja a populista vezért –, mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám a vezírnek (illetve ajánlja a rosseb, aki jópénzért teszi is), hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor talán mi – mezei talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert hiperintelligensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra megtanított rá). De így, kacsintson vissza rá a(z ördög) Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer, belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét elnöknek kiáltja ki. Állva tapsol majd a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójában térden áll, büszkén lehajtott fejjel gazsulál.
Ez már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy arról koldulunk. Ismét csak halkan kérdezném, amikor rommagyar EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást” kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a Ceausescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét is, hogy európai módon és úton, egy szélesebb körben, orvosolni lehessen bajaink.
