Azért nehéz Marosvásárhely politikai életéről átfogó és ugyanakkor konzisztens, részletes, egyszóval hiteles képet alkotni, mert a) a város politika-földrajzi, illetve szubregionális helyzete bizonytalan; b) a város etnikai összetétele két hullámban is drasztikus változásokon esett át, ami bizonytalanságot, kollektív identitásbeli, illetve hatalmi zavarokat okoz(hat); azután, de nem utolsó sorban, c) a vásárhelyi politika az elhallgatásokon, a háttérmunkán, az átláthatóság hiányán alapszik, vagyis kilencven után – és a “félrekezelt” Fekete Március-t követően – soha nem nyíltan, hanem mindig a háttérben, a legbefolyásosabbak háttérmunkáján keresztül, láthatatlanul zajlott; és d) végül mégiscsak a politikusok és csatolt részeik csinálják a politikát, Vásárhelyen is.
Székelyföld, mely non coronat, vagy valami nattyon sajátos hely?
Marosvásárhely földrajzi és politika-földrajzi elhelyezkedése ellenére hosszú ideig (egészen az autonómnak mondott tartomány, és a rajon-rendszer fölszámolásáig) Székelyföld fővárosaként fungált és úgy is tekintettek rá nemcsak lakói (a közvélekedéssel ellentétben, nem kis mértékben voltak máshonnan beköltözöttek, akik aztán fölvették a “helyi pózt”, a törzsökösség gesztusait), hanem a régió többi, kisebb településének lakói is. Elsőbbségét – méreteinél, kulturális, gazdasági és adminisztratív, stb., súlyánál, fogva – egyetlen, jóval kisebb székelyföldi város sem fenyegette, csakhogy a “régi szép idők”, már a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, nem kis mértékben tudatos/tervezett központi beavatkozásra, odalettek. Amikor a két kis “székely megye” saját megyeszékhelyet kapott mindazokkal az intézményekkel, melyek ezzel jártak a Ceusescu-érában, maguk kezdték centrumnak érezni saját magukat, még ha hagyományaik nem is voltak meg ehhez (Csíkszereda és Székelyudvarhely versengése ismerős és az is, ami azután a két várost két irányba vitte, Sepsiszentgyörgy viszont senkivel nem kellett versenyre kelljen a kis megye fővárosi címéért, Vásárhely ezekből a játszmákból kimaradt). Minden esetre a “székelyek” vigyázó szemüket már nem Vásárhelyre vetették, és ezzel a marosmenti város sok szempontból, fokozatosan, de 25 év távlatában egyértelműen elveszítette hátországát, sőt, akár el is szigetelődött a t.k. két (és fél) megyére korlátozott, csupán informálisan létező, Székelyföldtől. A folyamatnak az etnikai arányok betelepítéssel és az újonnan beköltözötteknek nyújtott “titkos előnyök” (ilyen persze Csíkszeredában és Szentgyörgön is történt, kisebb mértékben) általi megváltoztatása húzódott a hátterében, aminek programatikus voltára csak kilencven után derült fény.
Marosvásárhely tehát, elmozdult a mentális térképen, mégpedig a centrum-pozícióból a periféria fele, egy olyan térbe, ahol már nem kapcsolódott szervesen tágabb hátországához és egy másik nagyobb város vonzáskörzetéhez került közel, viszont nem tudta fölvenni a versenyt Kolozsvárral, leginkább az itteni egyetem jelentőségének megnövekedése okán.
Kis kitérő, de fontos, hogy akárhányszor hangoztatják a vásárhelyiek, hogy a “legnagyobb magyar közösség” ott lakik, ez ha az állandó lakosok esetében statisztikai tény is (Vásárhelyen, mintegy 58 ezren mondták magyarnak magukat a legutóbbi népszámláláskor, míg Kolozsváron csak ötvenezren), nem sokat hoz a konyhára. Mert Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, nem tetszik ez a, mintegy 15 ezer, fiatal, dinamikusabb, színesebb, “érdekesebb”, urbánusabb, pezsgőbb meg vidámabb, stb., populáció, ugyanakkor láthatóbb és befolyásosabb, nagyobb súllyal bír, mint a vásárhelyi elöregedő magyarság megfelelő aránya. Ráadásul az egyetemek fölfutása – itt a számbeli gyarapodás mellett a jelentőségük megnövekedésével is számolok – azt a benyomást kelti, hogy a kolozsvári magyarság, a jelenlét, a részvétel erősödik, a stagnáló/csökkenő részarány mellett is.
Kis kitérő, de fontos, hogy akárhányszor hangoztatják a vásárhelyiek, hogy a “legnagyobb magyar közösség” ott lakik, ez ha az állandó lakosok esetében statisztikai tény is (Vásárhelyen, mintegy 58 ezren mondták magyarnak magukat a legutóbbi népszámláláskor, míg Kolozsváron csak ötvenezren), nem sokat hoz a konyhára. Mert Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, nem tetszik ez a, mintegy 15 ezer, fiatal, dinamikusabb, színesebb, “érdekesebb”, urbánusabb, pezsgőbb meg vidámabb, stb., populáció, ugyanakkor láthatóbb és befolyásosabb, nagyobb súllyal bír, mint a vásárhelyi elöregedő magyarság megfelelő aránya. Ráadásul az egyetemek fölfutása – itt a számbeli gyarapodás mellett a jelentőségük megnövekedésével is számolok – azt a benyomást kelti, hogy a kolozsvári magyarság, a jelenlét, a részvétel erősödik, a stagnáló/csökkenő részarány mellett is.
Nincs helye itt a részletes kifejtésnek (jó elemzések is születtek a témakörben), csak arra reflektálnék, hogy Vásárhely térvesztése, és az ebből adódó identitásbeli – politikai vonatkozásban is megfogalmazható – frusztrációja jóval kilencven előtti.
A helyi politikai és kulturális elit, és egyáltalán a magyar lakosság térvesztését, az etnikai arányok hátrányára való megváltozását, olyan traumaként élte/éli meg, mely bénítólag hat, a kilátástalanság képzetét kelti, ami az el-, illetve kivándorlást motiválja, a maradókban pedig a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzetét.
És erre a lehangoló közhangulatra jött kilencven Fekete márciusa, a nyílt és brutális etnikai konfliktus, felemás kimenetellel, máig föl nem dolgozott, ki nem beszélt és ki nem hevert traumáival, és az elvándorlási hullámmal, mely azt követte.
Ha Vásárhely politikai klímáját akarjuk megérteni, ez az a háttér, amely előtt a politikai szcéna aktorai eljátsszák, szó szerint, kisded játszmáikat, amelyen az etnopolitikai vállalkozók, mint saját birtokon, űzik több-kevesebb lelkesedéssel, és egyre kevesebb sikerrel, a politikai business-t. A vásárhelyiség újrafogalmazása helyett viszont, a helyi magyar politikai osztály abban érdekelt (és a helyi román is), hogy a bizonytalanság fönnmaradjon, hol a székelyföldi “ellenállás” fellegvárát játsszák, hol a fogyatkozó etnikai kisebbség frusztráltságára apellálnak, így teljes a manőverezési lehetőségük (érdekes látvány és élmény ez a kettősség kültéri ünnepeken/vonulásokon, ahol láthatóvá válik, kilencventől egészen napjainkig, ahol a helyiek hol dacos és büszke székely fővárosbeli zászlóvivőkként, hol frusztrált, hátrányos helyzetű kisebbségként vonulnak, ha egyáltalán részt vesznek. Az ilyesféle rendezvények – lásd. Székely vértanúkra való éves megemlékezés – jól mutatják, hogy a vásárhelyiek a székelyfödi “újnacionalista” diskurzusokhoz nem kapcsolódnak szívesen és tömegesen, de a Fidesz által kiépített etnonacionalista vasfüggöny mögé sem sorolnak be, vagy legalábbis felemás módon viselkednek ezekben az ügyekben is). Ennek a zavaros és homályos politikai szcénának a fenntartása diktálja egyfelől a sajátosság, az excepcionalizmus fenntartását, erősítgetését és újratermelését, mely napirenden tartja az etnikai, politikai, kulturális, egyszóval identitásbeli zavarokat és frusztrációkat, nem engedi a traumák feldolgozását, legalábbis kollektív szinten nem. Azt állítom, hogy egy új “vásárhelyiség” kialakításának legfőbb akadálya az elitek, és főként a politikai elitek ellenérdekeltsége, mely elhúzódó identitászavarokat okoz.
Helyi (és központi) háttérhatalmak és a borzasztó politikai osztály
A vásárhelyi etnopolitikai vállalkozók a kilencvenes drámát követően, a megváltozott körülmények között, tehát kezdettől fogva, úgy látták és látják ma is, hogy a titkolózás, a ki nem beszélés, az etnikai összezárás/elzárkózás, a frusztrált befele fordulás a helyes út. A kulisszák mögötti politizálás, az át nem látható viszonyokat és a kamarillapolitikát, stb., azok a frusztrációk és a tehetetlen kiszolgáltatottság tették elfogadhatóvá, melyek a vásárhelyi közösséget (mint fentebb, utalásokban jeleztem) két generáció óta érték. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy nem volt egyetlen olyan választás, illetve és pontosabban jelölés és leváltás sem az elmúlt harminc esztendőben a vásárhelyi politikai életben, mely ne lett volna botrányos, a háttérből manipulált, átláthatatlan és kifogásolható. A demokratikus eljárások iránti nyitottság soha nem vált normává (személyes emlékem, hogy a vásárhelyi politikai mainstream volt az, aki a leginkább ellenállt, még a kilencvenes évek közepén, a belső pluralizmusnak, az átláthatóságnak, és fúrta meg a “belső választások” ötletét. Vásárhelyt mindig érvnek számított a magyar politikában, ha valaki azt a soha be nem fejezett mondattöredéket vetette be, hogy “… but, the Romanians…”, s ez aztán perdöntő is volt, vitának nem volt tovább helye), a politikusoknak mindig jobban megfelelt a háttéralkuk és el-, meg leköteleződések hálózatában való ide-oda mozgás, mint bármiféle áttekinthető politikai játszma.
Ez a homályos, és botrányos játszma jellemzi a helyi román politikai elittel való versengést, illetve – a leginkább titkos paktumokon, keresztzsarolásokon keresztül működő – összjátékot, a viszonyok egyértelművé tétele helyett.
Jellemző módon a vásárhelyi román politikai mezőny is etnikai alapon koagulált és nem volt képes pluralizálódni, artikulálni még a különböző helyi “román” érdekeket sem, beilleszteni a helyi politikába a román szavazókat, és kialakítani egy működőképes “román vásárhelyiséget”: a magyar mátrix szerint, annak tükörképét hozta létre. Vásárhelynek egyáltalán nincs közös román-magyar látható politikai tere, nincs sem multikulti, sem gazdasági/politikai érdekeken alapuló “helyi politika”, melyben mindkét etnikum otthon lenne (valami ilyesféle tér – ismét csak a multikulti egyetem mintájára, abból kiindulva – épülget Kolozsváron), az ilyen jellegű kezdeményezések (fesztiválozások, kirakatrendezvények, stb., tisztelet a kevés kivételnek), nem válnak még ideiglenesen sem hagyománnyá, nem képesek beágyazódni.
Egyfelől zavar volt abban is, ahogyan a “központiak”, akik egyben “helyiek” voltak (vásárhelynek aránytalanul nagy súlya volt a szövetség, a magyar párt vezetőségében az első húsz esztendőben, nemcsak formálisan, hanem az informális hálózatokon keresztül is), beleszóltak és ugyanakkor negligálták a helyi politizálást. Ismerős a képlet, hogy a pedagógusoknak van legkevesebb idejük/kedvük saját gyerekeik nevelésére, hát így jártak el a vásárhelyi központi politikai aktorok, saját szűkebb pátriájukkal. Ha Erdély szinten kialakult egyfajta munka-, illetve hatalommegosztás a központi vezetők és a “vidéki terminátorok” (idézem a főideológus szavajárását), helyi vezetők között, még ha akadozva is, tisztább/átláthatóbb helyzetet eredményezett (persze a Székelyföld itt is kivétel, ahogy Hargita megyében három szervezetnek kellett kialakulnia a belső ellentétek és a legfőbb helyi kiskirály manőverezési lehetőségeinek növelése okán), mint a vásárhelyi átláthatatlan mátrix.
Másfelől meg ott a borzasztó politikai osztály, fönt a hatalmaskodó kiskirályok, a központi hatalom oszlopos tagjai, fél lábbal “otthon” másikkal Bukiban, sőt a nagyvilágban, volt, és a háttérből ma is regnáló, nagymuftik és lent a klienseik, a sokszorosan kontraszelektált, megfeleléskényszertől, sőt politikusi paranoiától szenvedő, közben kiábrándult és meghasonlott, vazallusi szerepét megunt, de nagyra vágyó “helyi” politikusok. S nem világosak a följutás normái, ha ugyan vannak, az oligarchák nem engednek semmiféle átláthatóságnak, túszul ejtették a médiát – cenzúráznak, és leginkább a kérdezés lehetőségét fojtották el – és silenzio stampa van mindenféle közéleti diskurzus számára: igen, már kérdezni sem szabad. A klienteláris rendszer, mely a háttérből, a homályból, rejtett hálózatokon keresztül uralkodik egy-egy időpontban és látszólag olajozottan működik, de.
A demokratikus szabályok hiánya miatt, a hatalom mindenféle átörökítési kísérlete kudarcot vall, és nem is lehet ez másként, mert az utódlás megoldatlan és megoldhatatlan, a jelenlegi rendszerben. Olyan a vásárhelyi politikai szcéna, mint Kafka kastélya: bevehetetlen, mert abszurd.
Most ott tart a klienteláris játszma, hogy a Fidesz helyi fiókpártja semmilyen kontrollal sem rendelkezik saját kinevezettjei fölött, nem képes visszahívni a renitenskedő, a szabályokat nyíltan fölrúgó alpolgármestert és tanácsost, miközben önként válnak meg mandátumuktól, más magyar tanácsi képviselők (többek között a volt “közös” polgármester-jelölt is), és többen, listán következők, nem vállalnak megüresedett mandátumot. De már a városi szervezet is fölszámolásra/bedarálásra került, politikai paranoiában szenvedő (egyszer talán ki is pakol a dolgok állásáról) elnökét pedig “Bukarestbe ösztrakizálta” a háttérből irányító oligarchák lelkes/láthatatlan csoportja.
Következtetés nincs, hiszen egy folyamatban levő botrány és kudarcról beszélek és az minden bizonnyal folytatódni fog. Az éppen elmozdított városi pártvezető mondja, hogy az alpolgármestert nem lehet eltávolítani, a helyzetet kezelni, mert: “Borbély László tette oda, nem én!” Ahol a háttérből hatalmaskodó politikai machinátorok tesznek oda, vagy vesznek le embereket a politikai palettára/ról, ott “Vásárhely van”, pedig Vásárhely többet érdemelne.
