Featured

„Ma már a lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek” – mondta Inotai András közgazdász, professzor emeritus, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének volt igazgatója. A nemzetközi színtéren otthonosan mozgó és tapasztalt szakember a Független Hírügynökségnek adott interjújában kiemelte: a hagyományos versenyképességi elemek mellett újabbak és még fontosabbak játszanak ma már szerepet, ilyen a társadalmi kohézió vagy az innovatív társadalomba történő befektetés, amely nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés. Rendkívül gyorsan kellene tudni alkalmazkodni, de „sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is” – mondja Inotai.

Volt a rendszerváltás előtt egy vicc arról, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén van…s onnan néz le a szocializmusra. Már nincs szocializmus, a szakadékban sem vagyunk, de azt gondolom, jogosan merül fel a kérdés, hol vagyunk a szakadékhoz képest?

Erre egyértelmű választ nem lehet adni. És nincs is könnyű válasz a kérdésre. Egy ország sem homogén, nézhetjük a gazdaságot, a társadalmat, a régiókat, az embereket. Sőt, az egyes csoportokon belül is vannak különbségek. Vegyük a mai magyar társadalmat: jelenleg nagyon óvatos becslések szerint 1,3 millió ember tántorog a szakadék szélén, és teljesen marginalizálódott. Másik végletként pedig ott vannak az oligarchák, akik köszönik szépen, nagyon jól elvannak.

Szűkítsük a gazdaságra, azon belül is a versenyképességre. Mindig, amikor kijön egy-egy ehhez kapcsolódó jelentés, rangsor, akkor beleesünk vagy egy világvége hangulatba, vagy tapsikolunk örömünkben. Valójában hol áll az ország a versenyképesség terén?

Ami a leglényegesebb: soha nem szabad egy év adatai alapján ítélni, még ha ezek sok mindenről is árulkodnak. Az adott ország hosszabb távú fejlődését jelző versenyképességi jelentéseknek mindig a trendjét kell nézni, a több éves folyamatokat, ezeken belül pedig a pozitív és a negatív váltópontokat.

Bármelyik, általános vagy a gazdaság, tárdalom egy-egy oldalát vizsgáló  jelentést is nézzük,  mindegyik egy irányba mutat: egyértelműen a romló magyar versenyképességet jelzi.

Bármelyik ilyen – a gazdasági, a társadalmi helyzet különféle vetületeivel foglalkozó jelentéseket nézzük, legyen szó akár a davosi Világgazdasági Fórum globális versenyképességi jelentéséről, akár a Világbank által az üzleti környezetet górcső alá vevő Doing Business kiadványáról, a befektetési terepet vizsgáló UNCTAD- jelentésről (World Investment Report), vagy a boldogságérzet alapján rangsoroló, a Sustainable Development Solutions Network által évről évre kiadott World Happiness Report-ról. De hozhatom példaként azt a jelentést is, amelynek véglegesítésében én is részt veszek, a Bertelsmann Sustainable Governance Indicators dokumentumot, amely hetven indikátorral mutatja be a 41 OECD-tagország gazdasági, politikai és intézményrendszerét. Ferde képet nemigen lehet festeni ilyen sok mutatóra alapozva.

Ezek mindegyikénél azt látjuk, hogy jelentősen visszaestünk a korábbi évekhez képest, akár a pozíciót, akár az értékelési pontszámot illetően.

És még egy fontos dolog, ami elengedhetetlen, a fenntarthatóság: lehet átmeneti versenyképességet elérni, amit azonban egyik pillanatról a másikra könnyű elveszíteni. A kétezres évek elején még vezető szerepet játszottunk a régióban a külföldi működőtőke-beáramlásban. Külön elemzéseket igényelne, hogy miért tört meg a folyamat, miért nem sikerült az egyszerű bérmunkából – több lépcsőn át – továbblépni egy jóval magasabb hozzáadott értéket képviselő szintre, felnevelve jelentős hazai – elsősorban kis- és középvállalati – beszállítói hálózatot és kiváltani az import egy részét, miközben ezek a cégek nemcsak a hazai, de versenyképességük alapján a nemzetközi munkamegosztásba is szervesen bekapcsolódhattak volna. Miért nem jöttek létre – tisztelet a kivételnek – a versenyképes hazai termelők? Ezzel pedig megrekedt a felzárkózási folyamat a nemzetközi vállalatok globális és európai értékláncában.

Mégis, mi lehetett az oka ennek?

Az biztos, hogy voltak gazdaságpolitika hibák, s miközben a térségbeli versenytársak szép lassacskán felzárkóztak, addig nálunk egyfajta laza szemlélet alakult ki, elkényelmesített minket a tudat, hogy 2004-ben úgyis csatlakozunk majd az Európai Unióhoz, s egyfajta illúzió alakult ki, hogy azután minden megy majd magától.

2010 után pedig olyannyira kedvezőtlen irányban változott a magyarországi gazdasági, befektetési és termelési környezet,

hogy azt követően a magyar cégek is elkezdték vagy visszafogni új beruházásaikat vagy egyre inkább külföldön próbáltak terjeszkedni.

Milyen változásokat ró fel?

A többi között a teljesen bizonytalan jogszabályi környezet kialakulását, az egyre átláthatatlanabb, bizonytalanabb, korrupció által átitatott intézményrendszert, s azt, hogy politikai szinten nem hogy lenullázódott, hanem negatívba fordult a bizalmi tőke. Mert ne legyenek illúzióink! Egy nemzetközi nagyvállalat tőkekihelyezése nem száz százalékban gazdasági döntés, a bizalom is nagy szerepet játszik benne.

De hát ennek ellentmondani látszik, hogy azok a nagyok, amelyek korábban befektettek jelentek meg  – a Mercedes, az Audi hogy csak a legnagyobbak közül említsek példát –, folyamatosan fejleszt 2010 után is.

Ez igaz, de azt sem szabad elfelejteni, hogy számukra óriási versenyelőnyt biztosítanak azok a forint milliárdokban mérhető állami vissza nem térítendő támogatások, amelyeket ez a kormány biztosít a számukra. Csak a Daimler kapott vagy negyven milliárd forintot ily módon „ajándékba”. De ha azt nézzük, hogy hány uniós nagyvállalat hajtott végre komolyabb és jövőt megalapozó működőtőke-befektetést 2010 óta, akkor attól tartok, hogy nehezen találnék akár egyet is.

Ha volt is beruházás, azt fejlődő országok egyes cégei hozták, nagyrészt szakképzetlen vagy szalagmunkára betanítható munkaerő alkalmazásával, nem jelentéktelen környezetszennyezési kockázattal, és bármiféle szerkezetváltási képességgel.

Magyarul újabb (nagyrészt autóipari) zárványok keletkeztek. Amelyik nagy (európai) cég pedig már itt van, mindaddig itt is marad, amíg képes profitot termelni, hiszen ha áttelepedik máshova, ott újabb, akár előre nem látható kockázatokkal kell számolnia, mielőtt egyáltalán kitermelni az áttelepülés költségeit.

Ez azt jelenti, hogy a hazai autóipar biztonságban van, hiszen láthatóan jól megy a külföldi érdekeltségeknek?

Mindaddig igen, amíg lényegi változások nem következnek be a gépjárműiparban, illetve -piacon, ami komoly választás elé állítaná az európai és azon belül a német autógyártókat. Gondolok itt arra például, hogy a nemzetközi piacon megjelennek az európai vagy japán technológiával Kínában gyártott járművek, az elektromos autók, az önjáró személygépkocsik, stb.

Sajnos a magyar gazdaságot nem jellemzi a fenntartható versenyképesség szempontjából is nagyon fontos több lábon állás.

Pedig az olyan kicsi, nyitott országok számára, mint amilyen Magyarország, az egy lábon állás együtt jár nagyobb fokú sebezhetőséggel. Ezt akkor lehet csökkenteni, ha több ágazat is versenyképessé válik.

Azért a magyar gazdaság nem csak az autóiparból áll.

Tizenöt éve még el lehetett róla mondani ezt, akkor még számottevő volt az elektronika, a gyógyszeripar, a gépgyártás, az élelmiszeripar. Visszatérve az előző gondolatra: a kisebb rendű sebezhetőség, a nagyobb ellenállóképesség mindenképpen diverzifikáltabb szerkezetet igényel, amit az adottságok is befolyásolnak. Például a földrajzi elhelyezkedés: többnyire csak a nagyvállalatok képesek arra, hogy nagy távolságra szállítsanak. Éppen ezért fulladt teljes kudarcba a keleti, majd a déli nyitás, ami tetemes magyar adófizetői összegeket emésztett fel mindenféle értékelhető eredmény nélkül.

Ha a versenyképességet szem előtt tartó gazdaság- és/vagy társadalompolitikát akar egy kormányzat folytatni, akkor a hagyományos tényezőkhöz kell igazodnia?

Olyannyira nem, hogy több új versenyképességi tényező lépett a képbe, s kezdett el nagyobb szerepet játszani, mint a „klasszikusok”, az árak, az árfolyam vagy a szállítási költség. Ezek egyike az intézményrendszer hatékonysága a helyi önkormányzatoktól kezdve a regionális szervezeteken át a minisztériumokig, a kormányig; alapja az átláthatóság, a kiszámíthatóság, a korrupciómentesség. A másik új elem, ami egyre fontosabbá válik, a szociális kohézió.

Idejöhet éppen egy multinacionális cég, de idővel odébbáll, ha bizonytalan társadalmi környezetben kell működnie, amelyben növekvő feszültségek lappanganak, s szélesedik a lemaradók rétege.

Mindez és az esetlegesen kialakuló és állandósuló sztrájkok vagy akár erőszakos cselekmények fenyegetése sem segíti elő a hosszú távú tervezést. És ez nem csak a külföldi befektetőkre, piaci szereplőkre igaz. Az úgynevezett szociális kohéziós küszöb persze országonként nagyon eltérő, de egyre kevésbé elhanyagolható. Nem véletlen, hogy a külföldi nagyvállalatok már beépítették üzleti stratégiájukba és gyakorlatukba a társadalmi felelősségvállalást. Ugyanis ez a feszültségek mérséklésének egyik eszköze. És kiemelnék még egy vadonatúj versenyképességi kategóriát, amit egyébként a skandinávok hoztak be, az innovatív társadalomba történő befektetést (investment into the innovative society). Az innováció ebben a megközelítésben nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés.

A társadalom felkészítése alapvető feltétele annak, hogy egy kis ország fenn tudjon maradni a 21. század nemzetközi versenyében.

Ha nem gazdasági és nem technológia kategória, akkor mit takar?

Annyit jelent, hogy

egy nyitott és nem zárt, egy szolidáris és nem a gyűlöletre épülő társadalom a cél, amely nagyra értékeli a szociális kohéziót, ahelyett, hogy a társadalom megosztására törekedne – számos jel alapján tudatosan és rendkívül felelőtlenül.

Továbbá jövőorientált és nem a múltban keresi a fellendülést, nyitott a problémákra, s nem fenyegetésként kezeli azokat. A kihívásokban elsősorban újabb esélyt és nem kockázatot lát, miközben vállalja az alkalmazkodás kockázatait és költségeit. Ez egy alapvetően alkalmazkodó képes(sé) tett társadalomban természetesen jóval könnyebb, mint egy elzárkózó, de „büszke” közegben.

Ahogy sorolta, próbáltam rávetíteni a magyar folyamatokra – nem derűlátó az eredmény. Ahogy nézem, nálunk ebből a szempontból a versenyképesség romlása megy végbe.

És akkor még külön is meg kell említeni a humántőkébe való befektetést, mint a versenyképesség egyik egyre inkább kulcsfontosságúvá váló elemét, amely három területen – az oktatásban, az egészségügyben és a kutatás-fejlesztésben követhető nyomon. Egyikben rosszabbul állunk, mint a másikban. Tény, hogy a mostani kormány intézkedései folyamatosan rombolták a fenntartható vagy éppen erősíthető versenyképesség fenti feltételeit. Miközben a szociális háló tudatos felfejtésével folyamatosan és felelőtlenül újratermelték a jövő számára is a kilátástalan szegénységben élő honfitársainkat.

Megfordítani a negatív folyamatokat e három ágazatban csak hosszú távon és nem kevés többletköltséggel lehet.

Első lépésként teljesen meg kellene változtatni a három területre szánt költségvetési források mennyiségét és minőségét. Vegyük példaként az oktatást: nagyon hosszú folyamat, amire ki lehet termelni a versenyképes munkaerőt, pedig most minden eddiginél nagyobb szükség lenne rá, hiszen az Ipar 4.0 vagy digitalizáció néven nevezett globális – s egyébként páratlan és beláthatatlan – műszaki forradalom 15 év múlva a maitól gyökeresen eltérő szerkezetű humán tőkét igényel. Erre a jövőbeni munkaerő-piaci keresletre már most készülnie kellene a teljes oktatási rendszernek, hiszen a mai alsó tagozatosok 15 év múlva fognak belépni a munkaerő-piacra.

És ellenkező esetben?

Olyan helyzetet eredményezhet, amely nagyon komoly gazdasági és társadalmi válságba torkolhat, amelynek sem az időpontját, sem a méretét, formáját nem lehet előre jelezni. Ahogyan a következő pénzügyi válságét sem, csak annyit lehet tudni, minden jel szerint lesz válság, illetve lesznek válságok a jövőben is

És akkor innen hova? Hogyan és mennyi idő alatt látja visszaszerezhetőnek a bizalmat?

Legalább egy fél generáció, de lehet, hogy még többre lenne szükség akár a legjobb esetben is. És nem is csak pénzkérdés a megoldása. A bizalom visszaszerzésének több szintje van: vissza kell állítani az állampolgárokét abban, hogy van az országnak jövőre. Ez főleg a fiatalok körében nagyon fontos felismerés és felelősség is kell(ene), hogy legyen. Nem kevésbé lényeges, hogy erősíteni kell a bizalmat a hatékony intézményrendszerben, a szakmai hozzáértésben, és – nem utolsósorban – a nemzetközi kapcsolatokban is.

Ön nagyon sokat forog nemzetközi közegben, hogyan látja, mennyire mély az a bizalomveszté Magyarországgal szemben. Hiszen az átlagember azt látja-csupán, hogy bár mintha egyre sűrűbben és hangosabba hallanának az ilyen véleményeket tükröző hangok, valójában általában kesztyűs kézzel bánnak velünk.

Én azt tapasztalatom, hogy még azok bizalmát is sikerült minimum megkérdőjelezni, akikkel számos magyar hosszú ideje nagyon szoros üzleti, s akár személyi, baráti kapcsolatokat ápolt vagy továbbra is ápol. Ezekben a körökben nem bírálnak ugyan, de egyre tartózkodóbbak, s nem tapasztalható a korábbi lelkesedésük. Emellett korábban folyamatosan új és új potenciális partnerek keresték a magyarokkal a kapcsolatot, de ma már nem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy „lehúzták a redőnyt”. Mondok egy szemléletes példát: a hivatalos brüsszeli tanácskozásokon kívül gyakorlatilag nincsenek magas szintű kétoldalú kapcsolatai a kormánynak az uniós tagországokkal. És ugyanez vonatkozik a NATO-n belüli kapcsolatrendszerre is.

A lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek.

A nemzetközi bűnözői hálózatba??? Nem túl kemény megfogalmazás ez?

Ilyen hálózat tagjai között lehetnek nyugat-európaiak és amerikaiak is, akárcsak spekuláns pénztőkések vagy kifejezett „terroristák”. Ebbe a körbe tartozhat a letelepedési kötvényesek egy része, de a schengeni térségre érvényes magyar vízummal ellátott mintegy négyezer orosz (vagy magát annak valló) „jutalmazott” között is biztosan lehet ilyeneket találni. Ez nemzetbiztonsági kockázat – de nem kevésbé kockázat szövetségeseink számára is. De az „egy millió új magyar állampolgárra” való töretlen kormányzati törekvésnek is minden bizonnyal vannak kétes (esetenként kifejezetten bűnöző), de biztonsági szempontból egyáltalán nem ellenőrzött tagjai.

Dől a fa?

Soha nem volt egyenes. De hogy most éppen mekkora a dőlésszöge, nem tudom. A fáknak van egy olyan tulajdonsága, hogy hosszú ideig csak kicsit dőlnek be, és a külső szemlélő számára stabilnak látszanak.

Majd eljön az a pont, amikor a gravitáció győz, s akkor egy perc alatt kidől.

Ez sokszor magától következik be, de mi van akkor, hogy felgyorsítja a folyamatot egy szélvihar, esetünkben egy nemzetközi pénzügyi válság vagy akár az, hogy Brüsszel végül úgy dönt, hogy vissza kell fizetnünk a jogtalanul felhasznált uniós támogatásokat?

Erre lát esélyt?

Utólagos visszafizetésre kevesebb a példa, mint a még ki nem fizetett tételek visszatartására, de azért nem lenne egyedülálló. Már elkezdődtek egyes ilyen esetek vizsgálatai.

És mi lesz Ön szerint a választások után?

Azt mindenki látja, ha a jelenleg kormányzó párt alakíthatna kormányt – még ha nem is kétharmaddal, hanem sima többséggel –, akkor is ugyanezt folytatnák. És ne legyenek illúzióink! Még ha egy teljesen új színű kormány is alakulhatna, akkor is rengeteg ideig tartana, temérdek pénzt emésztene fel és óriási társadalmi költsége lenne a szükséges és egyre sürgetőbb változásnak. Páratlan államférfiúi és állampolgári felelősséget igényelne, hogy ilyen drámai folyamatok békés keretek között következzenek be. Mindez akkor, amikor az idő kevés, hiszen nincs idő cikk-cakkokra, az idő vesztegetésére ma, amikor minden drámai gyorsasággal változik a világban, amelyhez hasonlóan gyorsan kellene tudni alkalmazkodni.

Pedig aki a mai világban egyszer lemarad, nehezen tud kikecmeregni a gödörből, vagy, hogy visszatérjek a kiinduló kérdésre, a szakadékból.

Ez nem 1848-49, amikor a forradalom és szabadságharc leverése után húsz évvel volt lehetőség a kiegyezésre, amit történelmileg páratlan fél évszázados modernizációt tudott beindítani. Nem is 1956, ahol – egy kettéosztott és nagyrészt zárt világban – óvatos mozgástér-bővítéssel sikerült megtartani a felzárkózási esélyt. Egy annyira nyitott gazdaságú országban, mint Magyarország, rendkívül gyorsan kell tudni alkalmazkodni, és minden sikeres alkalmazkodás elmulasztása hatalmas társadalmi és gazdasági többletköltséggel jár. Sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is.