Featured

A magyar autoriter politika halálos ellenségnek tekinti az ellenzéket –  nyilatkozta Radnóti Sándor Széchenyi-díjas esztéta, irodalom-kritikus a Független Hírügynökségnek. És bár a migránsozás lényegében a zsidózást helyettesíti – ezért mondja, hogy nem antiszemitizmus van Magyarországon, hanem antimigránsizmus -, mégis helytelennek tartja, ha minden szélsőséges politikát Hitlerre redukálunk. Orbán politikáját nem azonosítja a fasizmussal, hiszen szabadon beszélünk, írunk. És noha  a Fidesz sok szélsőséges gondolatot átvett a Jobbiktól, egyelőre nem gondolná helyesnek, ha a demokratikus ellenzék szövetséget kötne a Jobbikkal. A jövő vasárnapi választásokkal kapcsolatban azt mondja Radnóti: az lenne a jó, ha a Fidesz megalázó győzelmet aratna…

Másfél évvel ezelőtt nyilatkoztad azt az atv-ben, hogy ennek az orbáni hatalomnak szüksége van az ellenségképre, és ezt csak azért említem meg, mert Ungváry Rudolf a minap éppen erről beszélt, hozzátéve, hogy Orbánnál Soros György helyettesíti a zsidót. Te eddig nem jutottál, de beszéltél arról, hogy erősödni fog az ellenségkép-gyártás.

Természetesen: Magyarországon a zsidót, a kapitalistát, Szlovákiában, Romániában a magyart képviseli Soros, mint azt lehet látni és olvasni. Mindenképpen azt, aki nem mi vagyunk, az idegent; ebben az értelemben a migráns is a zsidót képviseli. Ma nem antiszemitizmus van, hanem antimigránsizmus. Ma már láthatunk olyan feliratokat, különböző ákom-bákomokkal felrajzolva, hogy migráns go home, miközben lényegében egyetlen migránst nem látnak, így aztán nincs kinek hazamennie, de a propaganda, látjuk, hihetetlenül hatásos és erős. Ezt különben abból is lehet látni, hogy egyetlen ellenzéki párt sem mer fellépni Orbán menekült-politikája ellen, mert az egyenlő lenne a politikai öngyilkossággal.  Ami az ellenségképet illeti: Karl Schmitt német filozófusnak, Hitler olthatatlan hívének volt az elmélete, hogy

a politika tulajdonképpen nem más, mint az ellenség meghatározása, az ellenség kijelölése, ki a barát és ki az ellenség, a politika nem más, mint egy ellenségfelismerő rendszer.

Karl Schmitt azt sem habozott kijelenteni, hogy itt halálos ellenségről van szó, akit el kell pusztítani. Ez lényegében teljesen leírja a magyar autoriter politikai propagandát, amely halálos ellenségnek tekinti az ellenzéket, ami a kampányban abban mutatkozik meg, hogy azt hangoztatják: ha nem mi jövünk, ezek, Magyarország ellen fellépve telehordják migránsokkal az országunkat.

Autoriternek fogalmaztad meg ezt a rendszert, miközben egy náci gondolkodóra hivatkoztál…

Hát igen, ez egy bonyolult kérdés. Van egy másik, egyáltalán nem náci gondolkodó, Leo Strauss, akinek van egy híres kifejezése, a reductio ad Hitlerum, s joggal helytelennek tartja, ha minden szélsőséges politikát Hitlerre redukálunk. Én nem azonosítom Orbán politikáját a fasizmussal. Nyilvánvalóan vannak fasisztoid vonásai, hiszen szélsőjobboldali politika, vannak analógiák, de itt ülünk a kávéházban és szabadon beszélünk, és nem kell vigyáznom a hangomra, nem kell óvatosnak lennem, tehát ez nem egy fasiszta rendszer.

Ahhoz, hogy azzá váljon, tovább kell fokozni az ellenségkép gyártást?

Igen, a szavak helyett tetteknek is kell következniük, olyan tetteknek, amelynél az, aki egy kávéházban beszélgetve ilyen témát hoz szóba, számíthat arra, hogy az asztalba be van építve egy lehallgató készülék, és arra is számíthat, ha kiteszi a lábát a kávéházból, akkor letartoztatják. Ilyen veszély márpedig nincsen.

Az a fenyegetés, ami március 15-én elhangzott Orbán Viktortól, az nem ilyen fenyegetés?

Nem, az nem ilyen. Találgatja mindenki, hogy a régi barátnak szóló üzenet volt, vagy csak egy általános, mozgósító felhívás. A börtönök nincsenek tele politikai foglyokkal.

Ezek szerint úgy látod, hogy az ellenségkép-gyártás ellenére ez egy élhető ország, és az alkotó számára nyugodtak a körülmények?

Sajnálattal azt kell mondanom, hogy a középosztály számára élhető ország. Ugyanakkor nagyon nagy a leszakadt réteg, sokan ezt harminc százalék fölé teszik, számukra evidensen nem élhető ez az ország, és az is világos az alkuban, hogy igaza van annak, aki azt mondja, ezeket Orbán otthagyja az út szélén. Ez tökéletesen így van. Ezzel a réteggel nincs semmi elgondolás, időnként kapnak valamicske borravalónak számító juttatást, ami viszont számukra hatalmas pénznek tűnik, és ezért úgy érzik érdemes hallgatni, netán rájuk is szavazni.

Az említett interjúban beszéltél arról is, hogy az értelmiségnek egyfajta felelőssége. Mi a felelőssége ma az értelmiségnek?

Végiggondolni, és értelmezni a helyzetet. Azt viszont egyáltalán nem gondolom, hogy az értelmiségnek feladata lenne tanácsot adni a politikának. Igaz, nem mindig ez volt a véleményem, de ma már egyetértek azokkal, akik úgy vélik, hogy az értelmiség közvetlenül ne akarja befolyásolni a politikát, a politikai aktoroknak ne adjon tanácsokat, amelyeket – a tekintélyével alátámasztva – szinte kötelezőnek tekint.  Négy évvel ezelőtt én is benne voltam egy társaságban, amely nyomást gyakorolt a politika egyik szereplőjére, hogy kössön szövetséget egy másikkal, mégpedig azért, hogy létrejöjjön az összefogás. Egyszer – ma is azt hiszem –, meg kellett ezt próbálni, az értelmiség tanácsára vagy anélkül, amikor még nem volt olyan mélyen beépülve a „nemzeti együttműködés rendszere”, és Orbán még csak négy éve uralkodott. Ma már senkinek sem adnék konkrét politikai tanácsot.

De miért nem?

Azért, mert ugyan a politikust és a nem feltétlenül pártpolitikai értelemben vett politikai aktivistát is értelmiséginek tekintem, de ő az egész életét erre szánja, és ezért felelősséget is vállal. Én írom a magam, politikailag nem feltétlenül értelmezhető elméleti műveit, vagy irodalomkritikáit, és nem helyes, hogy egyszer-egyszer kilépve belőle beleszólok mások dolgába. Természetesen elmondom, leírom a véleményemet, ha megkérdeznek, azt is megmondom, kire fogok szavazni, mint egy közéleti értelmiségi, s ebből le lehet vonni következtetéseket, de recepteket nem adok.

Ma már nem is írnál semmiféle petíciót? Csak azért kérdezem, mert arról is nyilatkoztál korábban, hogy ha ilyet tesznek eléd, az kötelesség-szerűen aláírod.

A petíció értelmiségi feladat. Tiltakozni bizonyos dolgok ellen, azt meg kell tenni, így tehát ezt továbbra is tartom.  Az ilyen aláírás nem tartozik abba a közvetlen nyomásgyakorlásba, mint amikor egy író azt mondja egy politikusnak, hogy ne te legyél a vezető, hanem valaki más, vagy amikor egy filozófus barátom arról beszél, hogy a Jobbikot is el kell fogadni partnernek. Nem adnék ilyen tanácsot.

Nem gondolod, hogy jó az ötlet, vagy inkább mert félsz ezt kimondani?

Nem félek, hiszen éppen most válaszoltam a Magyar Narancs körkérdésre, amiben ezt a kérdést firtatják.

És?

Fele-fele a megítélés. Aki úgy kezdi a válaszát, hogy nehéz kérdés, arról  már tudom, hogy végén odajut: meg kell kötni ezt a kompromisszumot. Aki rögtön azzal kezdi, hogy nem – ilyen Ludassy Mária, Iványi Gábor, Nádas Péter, Hajós András és én, azok határozottan ellenzik ezt a szövetséget. De a konkrét politikai következtetést a politikusoknak, illetve a választó népnek kell meghoznia.

Akkor te nem osztod azt a véleményt, hogy a Fidesz, alias Orbán Viktor lényegében minden szélsőséges gondolatot átvett a Jobbiktól?

De, ezt gondolom, és kétségtelenül olyan helyzet alakult ki, amikor a Jobbiknak döntenie kell, hogy vagy fut a pénze után – ezt is megteszi különben, hiszen ő az egyetlen párt, amelyik azt mondja, hogy Orbán menekült-politikája helyes, és azért az, mert ez a mi  politikánk, amelyet ellopott a Fidesz tőlünk -, vagy, más tekintetben, megy a közép felé. Hosszútávon nem zárom ki, hogy egy valaha szélsőjobboldali pártból demokratikus párt váljon, de ma nem ez a helyzet.

Amikor a szélsőjobbról és a Fideszről beszélünk, akkor arról is beszélünk, hogy mindez hova tarthat, ha a Fidesz marad hatalmon?

Az egyik lehetséges út az, hogy folyamatosan és fokozatosan radikalizálódik a helyzet, és eljutunk egy Putyin-Erdogan féle irányba; reductio ad Putyinum, reductio ad Erdoganum. Ezt nem hiszem. A másik lehetséges szcenárió az volna, hogy kompromisszumot kötnek a társadalom nem rájuk szavazó többségével, ezt sem hiszem. Azt gondolom, hogy marad az, ami ebben az elmúlt nyolc évben kialakult, a hideg polgárháború, a látens hadiállapot. Bizonyos posztokat még, amelyekre szükségük van, a következő négy évben meg fognak szerezni; ilyen lesz az önkormányzatok államosítása, a bíróságok teljes bedarálása, ugyanakkor érdekük az is – mint ahogy nagyon sok autoriter rendszer így működik –, hogy a demokratikus felszínt megőrizzék. Ez azt jelenti, hogy a szabad választást megtartják, mint a demokratikus rendszer egyetlen maradékát, természetesen úgy, hogy kiaknázzák a nem fair előnyöket, s a választáshoz elengedhetetlenül szükséges információkat a sajtó elsöprő többségének kézbentartásával blokkolják. Azt hiszem a pangás állapota fog bekövetkezni, ami nem lesz sokkal rosszabb, de semmiképpen nem lesz jobb.

Mivel magyarázod azt, hogy miközben szinte szőnyegbombázás szerűen érték a Fideszt a különböző botrányos ügyeinek kiteregetései, mégsem rendült meg a tábora?

Erre csak általánosságokat tudok mondani, a társadalom végtelen apátiáját. A leszakadottaknak, a több, mint harminc százaléknak a teljes politikai inaktivitása az egyik oldalon, a középosztály láthatóan jobb életfeltételei, mint négy, vagy nyolc évvel ezelőtt, amely, még ha lelkiismeret-furdalása is van a leszakadó rétegek miatt, akkor is lehetőségeket teremt a számára, Mindez politikai közömbösségbe, vagy politikai apátiába torkollik. Ez persze egy cinikus következtetéshez vezet bennünket, ahhoz ugyanis, hogy még a legmegveszekedettebb Fidesz-hívő is tudja, hogy a pártjának vezetői lopnak, csak éppen azt mondják, hogy mindenki lop, ilyen a politika, ezt tudomásul kell venni, ha leváltanánk őket, jönne a következő, az még éhesebb lenne, még inkább lopna, és így tovább. A politikai cinizmus a válaszom a kérdésedre.

Jól érzem azt, hogy némiképp te is rezignáltabb vagy a korábbi önmagadhoz képest?

Nézd, egzisztenciális okai is vannak ennek, a Kádár-korszak idején volt egy kedves mondásom, aminek az eredetét nem tudom, de a történet így szól: a Horthy-korszakban egy kommunista perben, valakit életfogytiglanra ítéltek, az utolsó szó jogán azt mondta: csak az a kérdés, kinek az élete fogytáig. Akkoriban, harminc-negyven éves koromban ezt bízvást mondhattam, most azonban már kevésbé. Ettől is vagyok némiképp rezignáltabb. Nagyon nem szeretném persze a szememet az Orbán-kormányzás idején lehunyni, nagyon jó lenne, ha láthatnám a bukásukat és a pusztulásukat, de erre semmilyen garanciát nem látok.

A hetven év fölöttiség, ami ennyire megvisel?

Csak ennyiben. Matematika ez, semmi több. Azaz kisebb az esély, hogy egy hosszú távra berendezkedő autokráciát túlélek, mint negyven éves koromban.

Meddig működhet ez az autokrácia?

Van Marczali Henriknek egy általam kedvelt mondata, amit sokszor szoktam idézni, aki a török világról írta, hogy ezek a tarthatatlan állapotok százötven évig tartottak. A világ persze ebben az értelemben is felgyorsult, s ha optimista akarok lenni, akkor azt látom, hogy csökken a Fidesz támogatottsága, csökken a lelkesültség, a Fidesz-hívekben is növekszik az apátia, az ő várakozásaiknak sem felelt meg ez a rendszer, zavarba kerülnek a nemzetközi lelepleződésektől, nem kellemes érzés, hogy a világ homlokán negatív értelemben táncol Magyarország, a legrosszabb példák közé tartozik Európában, miközben az emberek szeretnek büszkék lenni a hazájukra. Mindez együtt, belső bizonytalanságot okoz. Ezért, ha azt a kérdést tennéd fel nekem, hogy mi lenne az optimista várakozásom a hamarosan esedékes választásokra, akkor azt mondanám, hogy egy magalázó győzelmét tartanám valószínűnek és reménytelinek, amely mind számunkra, mindazoknak, akik résztvesznek a dologban, mutatja azt, hogy nincs már az az erő, amiben korábban hittek.

A Fidesz megalázó vereségéről beszélsz, nem?

Nem, a Fidesz olyan győzelméről, amely egyben meg is alázná. Se nem kétharmad, se nem abszolút győzelem. Ezt tartanám egy olyan jelnek, amely reményeket táplálna az emberekben.

Ez ma az optimizmus, a megalázó győzelem?

Igen, ez lenne az optimális szcenárió

De ez a megalázó győzelem is azt jelentené, hogy megmarad még ez a befelé forduló politika.

Igen, marad ez a bezárkózás a nemzeti hagyományokba (amelyek ismeretéből persze általános iskolában is megbuknának), az onnan ki nem tekintés, a sérelmi politika, az örök sértődékenység, az örök frusztráció. Ezt különben tökélyre vitte az orbáni kormányzás. Orbán abban rendkívül tehetséges, hogy megérezte ezt a lehetőséget, megérezte a magyar társadalomban ezt a lehetőséget, rájátszott legrosszabb vonásaira, kibányászta a legrosszabb ösztönöket, amelyek az emberekben vannak, és ezért van az, hogy ma menekültek nélküli menekült-gyűlölet van Magyarországon. Azért még hadd beszéljek azon reményeimről is, amelyek talán valamiféle ellensúlyt kínálnának. Jó lenne, ami persze csak reményem, ha bejutna a Parlamentbe a három kispárt, az Együtt, mint baloldali liberális, a Momentum, mint jobboldali liberális, az LMP pedig mint baloldali zöldpárt. És az is jó lenne, ha Karácsony Gergelynek sikerülne majd az a vállalkozása, amelyre valóban van esélye, azt gondolom ugyanis, hogy valódi sansza lenne jövőre megszerezni a főpolgármesteri címet.

Az írói munkádban most már teljesen kizárod a politikát?

Annyiban nem, hogy ha megkérdeznek, válaszolok, mint most neked. Ezt egy értelmiségi feladatnak tartom, hogy a kérdésekre válaszoljak. És azt is gondolom, hogy az irodalomkritikáimban beszivárog az aktuálpolitika is.

Úgy tudom, mostanáig Bécsben, egy könyvtárban dolgoztál, egy nagy könyvön munkálkodsz.

Látod, annak semmi köze a politikához, a tájról szól, a táj filozófiájáról, mióta van, mert ez is egy történelmi képződmény, hogy mióta érzékeljük tájként, ha kinézünk, és hegyeket-völgyeket látunk. Ezekkel a kérdésekkel fogom eltölteni a következő éveket.

És akkor ez nem tájkép csata előtt…

Remélem, hogy nem.