Featured

Orbán puskája be van tárazva

Széles választási mozgalom keretében lehet felvenni bármi eséllyel a versenyt a túloldallal, még akkor is, ha az ebbéli szándékok az elmúlt nyolc évben kudarcba fulladtak – állítja Lendvai Ildikó MSZP-s politikus a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Azt is mondja: az emberek többsége tulajdonképpen nem a Fideszre, hanem az államra, vagyis a biztonságra szavaztak, mert az ellenzékben nem látták a stabil kormányzás lehetőségét. Lendvai úgy látja: szükség van a változáshoz az utcai politizálásra, a polgári engedetlenségre, de a végén a szavazófülkében kell leváltani a Fideszt. Orbán, szerinte nem fog változni, puskája be van tárazva, hogy mindent maga alá nyomjon, amit eddig még nem sikerült.

 

Mit keresett a választás előtt a DK színpadán?

Meghívásra mentem, méghozzá hivatalosan, az MSZP nevében beszélve a koordinációs partner DK kampányzáróján. Utána teljes gőzzel rohantam vissza a sajátunkra.

Pedig sokan, látva a szereplését, azonnal elkezdtek kombinálni, hogy netán átállt Gyurcsány Ferencékhez…

Szó nincs erről. De egymás egyéni jelöltjeit támogattuk, a körzetekben együtt dolgoztunk, „átállás” nélkül. Sajnálom, ha egyeseknek a tévéfelvételek alapján nem volt egyértelmű a helyzet, pedig volt olyan internetes portál, amelyik még csipkelődött is velem, hogy miért kell minden ötödik mondatomban agyonhangsúlyozni: MSZP-s vagyok, az MSZP listájára szavazok.

Az egymás segítése nem nagyon sikerült, az ellenzéki pártok az elmúlt négy-nyolc évben inkább egymást gátolták. Ön ugyanakkor – legalább is az én információim szerint – ezen időszak alatt végig azon dolgozott, hogy közelebb hozza egymáshoz a szereplőket. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kudarcos volt az ebbéli tevékenysége.

Ez igaz, nem írnám fel a nagysikerű teljesítményeim listájára, már ha létezne ilyen lista. Meggyőződésem volt, és a következő ciklusra is meggyőződésem, hogy egy széles választási mozgalom keretében lehet felvenni bármi eséllyel a versenyt a túloldallal. Ezen belül lehet tere a pártok saját karaktere hangsúlyozásának is: ha belépek egy társaságba, be kell tudnom mutatkozni, ki vagyok én. Egy ilyen választási mozgalmat viszont kellő időben kellett volna létrehozni. Mert a lényeg nem a pártok által aláírt különböző megegyezések – nyilván ezekre is szükség van -, hanem az, hogy a választóik is felvállalják ezt a célt. De választási mozgalom helyett csak töredékes egyezségek születtek, más kérdés, hogy ez nem a sokat szidott MSZP hibájából történt így. Az ilyen-olyan egyezségek is az utolsó percre sikeredtek, még a DK-val is, hát még annál a néhány visszalépésnél, amelyek az utolsó napokban, órákban történtek meg.

Ezek megzavarták a választót?

Nem ez volt a fő baj. Nagy meglepetésemre azt láttam, hogy még az utolsó perces megállapodások híre is eljutott valahogy az emberekhez. A problémának azt látom a last minute taktikákban, hogy az utolsó heteket az egyezkedés huzavonái tematizálták, miközben az utolsó két hét, az utolsó hónap volna a kampány aranybányája.

Mert?

Mert ilyenkor még az is figyel a közéletre, aki az előző három és fél évben fütyült rá.

Ilyenkor kinyílnak a szemek és fülek a tartalmi mondandókra, hívószavakra, betartható ígéretekre, a politikai kultúrák, mentalitások különbségeire. Mi pont ezt a legértékesebb kommunikációs idősávot veszítettük el, pazaroltuk technikai ügyekre.  

A választó ily módon csak azt láthatta, amin huzakodnak a pártok, nem azt, amin egy együttes kormányzás alapulhat. Közben mindenki tudta, hogy koalícióra vagyunk, lennénk ítélve a demokratikus oldalon.

Igen, az elemzők többnyire két következtetést vontak le a választási eredményekből, és az egyik éppen az, amiről ön beszél. Vagyis az, hogy az ellenzéki pártok, nem pusztán az utolsó időszakban, hanem nyolc évre visszatekintve, nem tudták átadni azt a hitet a választóknak, hogy képesek együttműködni, pláne kormányozni, ráadásul jobban kormányozni, mint a Fidesz. A másik következtetés pedig az, hogy ezek a pártok végképp eltűntek vidékről, ami különösen fájdalmas az MSZP esetében, mivel neki megvolt a hálózata, csak elfelejtette életben tartani.

Örülök, hogy erről beszélünk, mert ugyan nagyon fontos az együttműködés-nem működés problematikája, választási technikái, de észre kell venni, hogy ettől függetlenül több választó kellett volna, és egységesebb választói akarat. Igaz és fontos is, hogy összességében kicsivel többen voltak a változást akarók- ezt kell is emlegetni, miközben Orbán az egész nemzet támogatásával hivalkodik-, de a változtatás szándéka nem mutatott automatikusan egy irányba.

A jelölteket –akivel lehetett- koordináltuk, a jövőképet nem.

Ennek kidolgozása általában a ciklusok első két évének feladata, ekkor még lehetett volna az egyes pártoknak  saját arculatot építeni, akár egymással programvitákat folytatni, természetesen abban a tudatban, hogy a végén koalíciós kényszer alakul majd ki. Amelynek formáit aztán a ciklus második felében lehet kidolgozni. Ez persze a normális pártrendszer, a „békeidők” naptárja, a következő négy év nem ilyen lesz. Most a megmámorosodott hatalom várható rohamtámadásai ellenében néhány dologban az első perctől közösen kell majd fellépni, és nem is csak a pártoknak. De térjünk vissza a vidékhez. Alapvetően a kisvárosokról és a községekről beszélek. Igen, igaza van, ez részben szervezettségi kudarc, a kisebb falvakból szinte teljesen eltűntek az embereink, egy-egy személy akad csupán, aki kitartott mellettünk. A szervezeti baj mögött azonban tartalmi ok van. Kicsit áltatjuk magunkat azzal, hogy kizárólagosan az eszelős és hazug migránsozó propaganda hatott a faluban. Az is, de a migráns épp úgy szimbólum is volt, mint a boszorkány vagy szörnyeteg a gyerekmesékben, aki mindenfajta megfoghatatlan félelmet testesít meg. A migráns a saját valóján túl az ismeretlent, a bizonytalant jelképezte. Elsősorban a kistelepüléseken élők függnek kizárólag az állam kegyétől, ott egyedül ez adhat biztonságot. Ott az állam bármilyen változása maga a bizonytalanság.  Ahol közmunka van, ahol a normálisan fizető állásokat vagy az önkormányzat, vagy a központi állam – lásd a pedagógusokat – adja, ott nem a Fideszre szavaztak, hanem ahogy ezt Kovách Imre szociológus fogalmazta meg: az államra. Az állam stabilitásába kapaszkodtak. Mert ugyan a gazdasági válság elmúltával is megmaradt a kettészakadt társadalom, de egy ici-picivel több jutott a lent lévőknek is. A közmunka több, mint a semmi, a pedagógus fizetés jobb, mint a diplomás munkanélküliség. Ezt a morzsányi biztonságot féltették, részben, igen, migránsoktól is, de részben mindenfajta változástól. És, ha az ellenzéki oldalban nem látják a stabil kormány lehetőségét, akkor még jobban félnek. Hiába voltak kifejezetten ehhez a réteghez szóló pártprogramok, nem voltak ott helyben embereink –ez már valóban szervezettségi kérdés – egy másfajta biztonság hiteles ígéretével.

Még a választási bizottságba sem jutott ellenzéki képviselő, egyszerűen nem találtak olyanokat, akik ezt el merték volna vállalni.

Itt egyértelműen erről volt szó, nem tudom az ellenzéki pártokat szidni.

Egy faluban, ahol tényleg a polgármestertől függ, hogy van-e közmunka, hogy van-e tüzelő-segély télen, hogy egyáltalán hogy élsz, ki az, aki önként jelentkezik az ellenzék nevében végzett szavazóköri munkára?!

Hann Endre fogalmazott úgy, hogy a Fidesz parádésan mozgósított látható, és láthatatlan módszerekkel.

A láthatatlan módszer a félelem, a kiszolgáltatottság működtetése. Ez még a vállalkozókban is megvan. Sokan utálják, hogy – profánul fogalmazva – tejelni kell azért, hogy tied legyen egy megbízás, de ha már a felső kapcsolat megvan, nem akarják elveszíteni. És az újtól, attól, ami nem ígér biztosat, inkább távol tartják magukat. Ezt a világot már kiismerték, tudják, kihez kell menni, tudják, kinek a zsebébe kell dugni a pénzt, ki a Mr.20%, ki a 30. Ők is utálják, ők is restellik, de már berendezkedtek rá.

Ez az, amit Ungváry Rudolf úgy fogalmaz: a toxikus vezér mérgezi az egész társadalmat. Hadházy Ákos, aki sokat foglalkozott a korrupciós ügyekkel, szintén arról beszél, hogy terjed a méreg az országban. Tényleg nincs ellenszere ennek a mérgező anyagnak?

Nyilván van. Bár paradox, hogy most, amikor elveszítettük a választást, beszélek gyógymódról, miközben ugye döglenek a libák…

De éca azért még vóna…

Így igaz. A választások után el kell végezni a gyászmunkát, de azért nem tűzhetjük ki a fehér zászlót. Ha a biztonságra van mindent elsöprő igény, akkor ki kell dolgoznunk a magunk biztonság-receptjét. Két fajta dolog adhat biztonságot. Az egyik a függőség. Aki pórázon van, azért a gazdája felelős, legalábbis nem veszhet el. De működhet a világban másfajta biztonság is, amikor egy nagyobb közösség szolidáris veled, és ha kell, megvéd. Megvéd pl. attól, ha ki akarnak rúgni. A társadalmi szolidaritás nagy részét persze módszeresen leépítették az elmúlt nyolc évben, többek között azért, hogy a védelemnyújtást hazudó hatalomnak ne legyen riválisa. Ezen változtathatunk, ha olyan mozgalmakat tudnánk indítani – és ez itt az éca – , civilek, pártok, ahol konkrét példákon mutatjuk be, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket meg tudunk védeni. Nem tudunk elérni új választást, aggódtam is a nagysikerű és lelkesítő szombati tüntetés láttán, hogy ne tűzzünk ki olyan célokat, amelyeknek a  kudarcától majd két hét múlva elkeseredik ez a nagyon lelkes fiatal tömeg.

Olyan konkrét célokat kell kitűzni, amelyeknek nem lehetetlen az elérése.

Láttuk, hogy a komoly tömegerő elől a Fidesz mindig visszavonul.

Mondana példát?

Persze: el a kezekkel például a civil szervezetektől. El a kezekkel a maradék független médiától és a facebooktól. El a kezekkel az önkormányzati választási szabályok megváltoztatásától, például a közvetlen főpolgármester választástól. És amit nem én találtam ki:

tömegmozgalom, akár népszavazás az uniós ügyészséghez való csatlakozásért.

Fontos, hogy ilyen közvetlen célok legyenek, de nem kellene-e egy olyan vezető személyiség is, aki mindezt koordinálni tudja, hiteles, és a szavára hallgatnak az emberek?

Biztos, hogy szükség van ilyen személyre, bár azt nem tudom, hogy már  ebben a pillanatban nélkülözhetetlen-e. Nekem ugyan nem tetszik, hogy a mai politika ilyen leader-központú,  persze attól, hogy nekem nem tetszik, még nem fog megváltozni. De a vezető megmutatása a választások közeledtével válik igazi paranccsá. Most nem érdemes addig várni, amíg mindenki fölesküszik egyetlen vezetőre.  Én azt hiszem, mi jól választottunk Karácsony Gergellyel, benne látnék fantáziát. Tökéletes ellenpontja az orbáni kultúrának; a beszédmódja, az aura, ami körülötte van, az, hogy az egyszemélyi vezetés helyett partneri viszonyra törekszik, hogy nem félelmetes, hanem szerethető akar lenni, ezek mind azt mutatják, hogy egy másfajta politikai kultúra ígéretét hordozza. Ehhez persze az kellene, hogy mások is elfogadják, ne csak az eddig szövetkező három párt.

Nyilván ez a legnehezebb, hiszen a szocialistákon belül is akadnak olyanok, akik szerint Karácsony nem hozott elég plusz támogatót, hogy nem leader-típus, persze tudom, hogy ez is a gyászmunka része: mindig kell találni hibáztatható személyeket.

Ez pontosan így van. És abból lesz a baj, ha túl sokáig tart a mások hibáztatásának szakasza. Én mindenesetre kifejezetten jónak tartom Karácsony politikai szereplését. Nem értünk el ugyan húsz százalékot, mint szerettünk volna, de nagyobb baj is lehetett volna, ha nem találtuk volna meg őt a Botka László leköszönése utáni válságban. Megjelenése újra lelket öntött a baloldalba. Leader, vezető pedig sokféle van; ha elfogadjuk, hogy nekünk, magyaroknak csak az autoriter, tekintélyelvű leader kell, parancsnok, vezér, nemzetvezető, akkor ezt az országot eleve leírtuk a modern történelemből. Léteznek más vezetők, másfajta leaderek. Természetesen fontos, hogy legyen kisugárzásuk, legyen határozott és markáns karakterük és kommunikációjuk, de ne mások fején állva, lefelé rugdosva próbáljanak meg kiemelkedni.  Meglátjuk, hogy Karácsony Gergő tovább tud-e építkezni, tovább tudjuk-e őt építeni. Ez nem ma fog kiderülni, de drukkolok neki és szövetségünknek. Örülök a frakciószövetségnek is.

Elfogadja azt a véleményt, hogy április 8-a azt bizonyította: a Fidesz választások útján nem legyőzhető.

Választással kell legyőzni, ám nem pusztán parlamenti politizálással. Máris itt van a békés utcai demonstráció. Folytatása, konkrét ügyek köré szerveződése esetén lehet belőle új népmozgalom. De szükség lesz majd, a választások közeledtével egy választási mozgalomra is. Egy ilyen mozgalom a maga akcióival, demonstrációival, akár erőszakmentes polgári engedetlenségével ad bátorságot, új híveket, újfajta szervezeti kereteket ahhoz, hogy előbb a lelkekben, aztán a szavazófülkékben váltsuk le a mozgalom segítségével már meggyengített Fideszt. Beláthatatlan következményeit látnám annak, ha az indulatok elszabadulnának, erőszakba torkollnának, és pl. a szélsőségek sara jönne felszínre. Ennek azért sem lennék a híve, mert azokkal a honfitársainkkal, azzal a két és félmillió emberrel is együtt kell élnünk, akik ma a Fideszre szavaznak. Nem érezhetik majd úgy, hogy erőszakkal győzték le őket. Azt kell érezniük, hogy a másik volt a jobb.

Amikor széleskörű összefogásról beszélünk, ebbe beleérthetjük a Jobbikot is?

Ez fontos kérdés. Én azt képviseltem, hogy ezzel a Jobbikkal, amelyen még rajta van a szélsőjobboldali tojáshéj, illetve hangadók benne azok az emberek is, akik még ma is elfogadhatatlan dolgokat képviselnek, nem lehet összeborulni. Sok jobbikos szavazóval viszont meg lehet próbálni szót érteni, azokkal, akiknek jobban tetszik Vona új iránya, mint Toroczkaié. A baloldal végső önfeladása lett volna, ha pártvezetők, fütyülve arra, ki milyen országot akar, parolázva megegyeznek. Az átszavazás helyenként így is működött. Az viszont

tanulságos számunkra, hogy jóval többen szavaztak balról a Jobbikra, mint fordítva.

A Jobbik jelöltjeire háromszázezerrel több szavazat futott be, mint a Jobbik listájára. Kölcsönösségről szó sem volt, ami azt mutatja, hogy Vona jól ítélte meg szavazótáborát, amikor azt mondta: az övéi előbb szavaznának a Fideszre, mint a „komcsikra”. Az országnak egyébként hosszú távú érdeke a Jobbik mérséklődése volna, tehát nem akarom őket végleg, eleve elrendelten beszorítani egy fasiszta sarokba. Szeretném, hogy aki ott van, kijönne onnan, de ez az ő választásuk. A most javasolt társelnökök személye egyelőre nem a mérséklődés üzenetét hordozza. Nem zárom ki, hogy a párt kettéhasad, és különválik egy középre tartó, párbeszédképes szárny. Egyelőre beszéljünk tehát a vezetők helyett a Jobbik szavazóihoz, akik ott vannak a demonstrálók között, mutassuk meg nekik, hogy a problémáikra van demokratikus válasz is. A politizálás terepe most e tekintetben is az alakuló népmozgalom, és nem a jobbikos pártvezetőkkel való alkudozás. Persze bizonyos parlamenti technikákról, az ellenzék lehetőségeiről beszélni kell minden ellenzéki frakcióval, de ez messze van az összeborulástól. Különben is: már rég nem a parlament a legfontosabb. Az csak egy újabb színpad, ahonnan beszélni lehet, de nem a kormányhoz vagy a pártokhoz, hanem kifelé. Ezért azt megértem és elfogadom, hogy ha a pártok az országgyűlés kommunikációs színpadát nem akarják otthagyni, de kifelé mindenképpen látványos jelét kell adniuk annak: hogy nem azt a színdarabot játsszák, amit Orbánék írtak.

Én az alaptörvényre való eskütételt az egyet nem értés világos jelzése nélkül semmiképpen nem vállalnám fel. Nem vagyok elég kreatív ahhoz, hogy kitaláljam: milyen módon kell demonstrálni azt, hogy nem kívánnak engedelmesen úgy tenni, mintha a parlament a valódi parlamentarizmus terepe volna, de ennek reprezentálására mindenképpen szükség van.

És mit gondol, milyen irányt vesz Orbán Viktor?

Az a politikai kultúra, amit a Fidesz és Orbán Viktor képvisel, képtelen a konszolidációra. Ha akarná, sincs meg hozzá a képessége, de nem is akarja. További politikai agressziót várok, különösen a ciklus első felében; nyilván le akarnak mindent tarolni, amit még letarolhatnak a kétharmaddal, vagyis elindul a támadás a civilek, a bíróságok, az önkormányzatok és a maradék szabad média ellen. Látjuk, hogy a puska be van tárazva: a civil törvény be van adva, a bíróságok ellen kész a javaslat, a Simicska-média, amely az utolsó időkben a független ellenzékiség hangját is hallatta, összeomlott egy másodperc alatt, és azt is tudjuk, miket nézett ki még magának Orbán. Kinézte az RTL-t, az Indexet, a facebook megregulázását, tehát ez a terv is készen áll. Olvasni lehetett arról is, hogy az utolsó kormányülésen felvetődött az önkormányzati rendszer átalakítása. Megismétlem tehát:

a puska be van tárazva, a töltények betöltve, az ujj a ravaszon; csak az a bizonyos tömegerő tudja megállítani a folyamatot. Az tud rácsapni a kezére, érzékeltetve, hogy van itt más erő, van az országnak másik fele, amelyik nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe.

Az, hogy listák készülnek, katalizálja ezt a folyamatot, vagy ellenkezőleg? Azért kérdezem, mert a Figyelő szörnyű listája után nem érzem, hogy olyan nagy lenne a felháborodás.

Nem akkora, mint kellene. Tömegmozgalom nem ebből lett. Pedig, ha nincs ellenállás, újabb listák lesznek. Ahol a listázás módszerré válik, ott a nyílt megfélemlítés egyéb formái is megjelennek. Tömeges ellenállás akkor lesz belőle, ha az üldözés eléri a kisembert is. De akkor lehet.

Ha milliók tűzik ki magukra a sárga csillagot.

Így.

Volt három év, amikor Simicska Lajos és Veiszer Alinda érdekei egybeestek

Kirúgták a Hír TV-ből Veiszer Alindát, és Szöllősi Györgyit. A csatorna pénzügyi gondokra hivatkozva vált meg két legnépszerűbb műsorvezetőjétől. A Magyar Nemzet megszüntetése, a Lánchíd Rádió elhallgatása után várható volt, hogy a Hír TV is csak jelentős áldozatokkal éli túl Simicska Lajos kihátrálását a hazai médiapiacról. De az intézmény azt ígéri, hogy a hírszolgáltatás színvonalas marad. A Független Hírügynökségnek Veiszer Alinda arról nyilatkozik, hogy időnként mindenkinek jól jöhet a kirúgás.

A hír röviden csak annyi, hogy Veiszer Alindát is elbocsátották, a Hír TV-től. Mi volt az első gondolatod?

Az első nem tűr nyomdafestéket. Értetlenül álltam a helyzet előtt, mert igazán nem tudtam az okát. Persze a híreket hallottuk, hisz már korábban bejelentették, hogy „üzemgazdasági okokból” leépítések várhatóak. De a felénk irányuló kommunikációból nem ezt olvastuk ki, ráadásul nem is érzékeljük az okot. Az a műsor, amit a mi szerkesztőségünk készít, valójában nem is drága, sok pénzt ezzel aligha lehet megtakarítani. A nézők viszont szerették, ami a televízió esetében kifejezetten előny.

Valóban azt érzékelhette a kívülálló is, hogy a csoportos leépítést ugyan bejelentették, de első körben nem hallottam a neved. Reménykedtél, hogy tovább csinálhatod?

Természetesnek tartottam volna a folytatást, mert nem hangzottak el érvek a műsor megszüntetésére. De valójában tudomásul kell venni, és kész! Nincs ugyan ok, ettől értetlenül álltunk a döntés előtt, de végül is korrekt volt mindenki. Még olyan érzésem sincs, hogy átvertek, őszintén megmondták, nincs pénz! Ez a döntés született és kész!

Majdnem, hogy fel voltál dobva, a Facebookon láttam a bejegyzésedet, amely szerint mindenkinek azt ajánlod, hogy időnként rúgják ki! Ezt most, néhány óra után is így gondolod?

Igen, ugyanis a műsoraimról fantasztikus visszajelzéseket kaptam közéleti szereplőktől, művészektől, újságíróktól, szakmabeli televíziósoktól, vagy olyan kritikusoktól, akik korábban sokat bíráltak. Ennek borzasztóan örültem, de azért jó érzés lett volna, ha ezek az elismerések már az adások után eljutnak hozzám. S nem csak akkor, mikor kiderül, hogy nincs tovább. A dicséreteknek azért örültem, mert érdemes volt dolgozni, s ez mindenkit doppingol.

Egykori tanárod, Szegvári Katalin felidézi a tehetségkutató műsort, ami a pályára tett, ahol az első igazságtalanság ért. Ha tudod, hogy ennyi méltánytalanság követi a kezdetet, akkor is ezt az utat jártad volna?

Persze, ez nem kérdés. Tapsikolva! Még akkor is, ha drámainak tartom, ami a magyar médiában történik. De ha csak annyi történt volna velem, ami az eltelt évtizedekben, az már elég lenne nekem. De elég lenne az a sok szeretet is, amit ma, a kirúgásom napján kaptam. Ha többet nem csinálhatok televíziós műsort, akkor is büszke vagyok a már meglévőkre. A Hír TV műsoraiban látható „Alinda” sokkal jobb volt, mint a „Záróra”. Imádtam a közéletiséget, a konfliktusokat, ezért is megérte. A többi csak ajándék lesz!

Nem ez első kirúgásod, hisz a köztelevízió igyekezett tőled megszabadulni. Az mennyivel volt más?

Az sokkal jobban fájt, mert gerinctelen emberek, aljas, sunyi módon csinálták, itt pedig csak annyit mondtak, hogy bocs’ gazdasági leépítés van.

Amikor a Hír tv-hez szegőtél, akkor szerintem te nagyot kockáztattál, hiszen három évvel ezelőtt ez a csatorna a Fidesznek, illetve Orbán Viktornak elkötelezett, nézhetetlen propaganda műsort sugárzott. Érezted, hogy nagy a bukás veszélye?

Valóban, nagy volt a kockázat, amit kollégákkal, köztük Szöllősi Györgyivel s másokkal együtt vállaltunk. Mi ezt a nem kis rizikót abban a reményben vállaltuk, mert hinni akartunk abban, hogy kell egy hely, ahol tisztességesen művelhetjük a szakmát!

Kétségtelen, ennek a tévének van, vagy talán már csak volt egy borzasztóan kétes múltja, amit azonban a magunk hitelességével igyekeztünk megváltoztatni. Három év után úgy érzem, hogy ez sikerült, ráadásul mi magunk is megőriztük, vagy tovább növeltük a korábban megszerzett hitelünket. 

A Hír TV nézői sok érdekes beszélgetéssel gazdagabbak, de te mit viszel magaddal az elmúlt három évből?

Ugyanezt! Érdekes, fontos, és tanulságos beszélgetéseket. Az eltelt évek alatt, a 30-as éveim közepére beértem. Már megkarcolt az élet, hisz kirúgtak a közmédiából. Mérlegelnem kellett, hogy milyen kompromisszumokat vállalhatok fel, s melyeket kell elutasítanom. Az elmúlt években megtanultam, hogy mi a pótolhatatlan veszteség, ugyanis meghalt a nagypapám. De boldog vagyok, mert született két gyerekem. Felnőttem, karcosabb lettem, emberibb és tapasztaltabb, s ez érzékelhető volt minden műsoromban.

Ha nincs a Hír tv-ben eltöltött három év, akkor soha nem tudom meg, hogy az a lány, aki a közmédiában kezdő létére a Zárórát megcsinálhatta, az hova juthat. Ma már tudom.

Gondolom, hogy beszélgetéseid fennmaradnak a Hír TV archívumában. Melyik az, amire később rákattintatsz?

Legutóbb Tompa Andrea íróval beszélgettem, vagy Romsics Ignáccal, speciális aurája volt Lukáts Andorral, Bezerédi Zoltánnal, vagy az Ungváry Krisztiánnal folytatott beszélgetésnek.

Azt tudjuk, Simicska Lajos azért üzemeltette a Hír TV-t, hogy egykori politikai barátját, Orbán Viktort megbuktassa. Ehhez keresett műsorkészítőket, s használta ki az oda szerződőket. Nem zavart, hogy ehhez te csak eszköz voltál?

Nem kezeltek eszközként, senki nem szólt bele a munkámba; nem mondták meg, hogy kit hívhatok meg, és mit kérdezhetek.

De azért vittek oda, mert olyan vagy, amilyen.

Ezt az egészet úgy gondolom, hogy volt a XXI. századnak három olyan éve, amikor Simicska Lajos és Veiszer Alinda érdekei nem álltak távol egymástól.

Simicska Lajos lebontja az eddig működtetett médiarendszert, a jövőben veled együtt sokakat nem foglalkoztat majd. Azt írtad azt írtad az internetre, hogy „nem tudod, hogy lesz-e még kritikusan kérdező, bátor mondatokkal teli műsorod. Lesz?

Remélem, de nem tudom, hogy hol. Pusztán pár órája tudom, hogy az eddigi műsoromnak nincs tovább. Egyelőre azonban május végéig sok műsort elkészíthetek, s azon gondolkodom, hogy oda kiket kéne még meghívni.

Mondj neveket, kiket szeretnél?

Nem mondok! Nem mondok, mert vannak olyan emberek, akiket már két éve győzködök, s abban reménykedem, hogy az utolsó adások egyikébe elfogadják a meghívást. Remélem, rá tudom őket venni a beszélgetésre azzal, hogy én talán már soha nem készítek televíziós műsort, de ezeket az utolsó adásokat szeretném nagyon jól megcsinálni. Szeretnék méltó módon búcsúzni.

A magyar médiaviszonyokat ismerjük, a jelek szerint totális lesz az állam, illetve a Fidesz, pontosabban Mészáros Lőrinc és Andy Vajna befolyása. Fiatalon látod, hogy merre van előre?

Az internetre költözhet a nyilvánosság. Az nehezebben felügyelhető, s talán nem darálható be. Van azért lehetőség, csak meg kell találni.

Ha az a százezres tömeg ott marad ülve a Parlament előtt…

 „Valami új, az eddigiektől eltérő taktika kell. Például, ha az a százezres tömeg ott marad ülve a Parlament előtt…annak talán lenne hatása. Mahatma Gandhinak is volt…” – fejtegeti Juhász Péter. Az Együtt elnöke a Független Hírügynökségnek közvetlenül azután adott interjút, hogy átadta a párt belvárosi irodáját a bérbe adónak. Ennek ellenére derűs és nyugodt volt, mint mondta, azért, mert a lelkiismerete tiszta és hihetetlen szolidaritás veszi őt, a közösségét körbe. „Az erkölcsi győzelem a mienk…megéri becsülettel politizálni.” – véli. Azt is mondta: „Nem gondolom, hogy érdemes fenntartani a pártot…Ma túl sok párt gondolja magáról, hogy neki kell lennie az Orbán-klánt leváltó néppártnak, azonban nép csak egy van. Szerintem nem további pártokra van szükség, hanem kitartó munkára.”Állítja, alulról kell építkezni, s összefogás kell az ellenzéki oldalon. „A rendszerváltás előtt jól együtt tudott működni egy közös célért Konrád György és Csurka István. Merthogy vannak olyan dolgok, amelyek senkinek sem jók. Magyarországon ma egy maffiaállam működik, s a maffiával szemben fel kell lépni” – indokolja az összefogás realitását.

 

Merre tovább? Rossz szóviccel: Együtt? Mármint, együtt maradnak?

Egyelőre még nem tudjuk. Nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e összegyűjteni a 150 millió forintot, mert ha igen, akkor van esély, hogy közösségként is fennmaradjunk. Ha ez a helyzet áll elő, akkor majd a küldöttgyűlés dönt arról, hogy merre tovább. Egyelőre a prioritást a gyűjtés jelenti az elnökség öt tagjának, pontosabban, hogy összegyűjtsük azt a 150 millió forintot, amelyet azért kell visszafizetnünk, mert a párt nem érte el az 1 százalékos küszöböt.

Mikor kell fizetni? Mi a határidő? Azaz, meddig kell összegyűjteni a szükséges pénzt?

Azt egyelőre nem lehet tudni. Először a választás eredményének kell jogerőre emelkednie, majd onnan számítva 15 nap áll a pártok rendelkezésére, hogy elszámoljanak az Állami Számvevőszékkel. Azonban mi, mint 1 százalék alatt maradt párt  nem az ÁSZ-szal, hanem az adóhatósággal, azaz a NAV-val kell majd elszámolnunk. S majd csak azután tudjuk meg, mikor kell fizetnünk.

A gyűjtés tehát nem annyira sürgős?

De, az, mivel az a cél, hogy mire fizetnünk kell majd, addigra egyben legyen a pénz, mert ellenkező esetben jelzálogot tehetnek az elnökségi tagok ingatlanjaira.

Az összes pénzt elköltötték?

Igen, mind a 150 millió forintot. Oly annyira, hogy kiköltöztünk az irodánkból is, s például a gazdasági részlegünk társadalmi munkában készíti el az elszámolást. Mindenesetre a visszafizetendő teljes összegnek össze kell gyűlnie ahhoz, hogy – ha a küldöttgyűlés majd úgy dönt – az Együtt, mint közösség folytathassa a munkát.

Hol tart most, április 18-án este a gyűjtés?

120 millió forint felett.

Láttam, „kalapoztak” az április 14-i budapesti tüntetésen. Mennyi gyűlt ott össze?

Több mint 9 millió forintot adtak ott össze az Együttnek. Nyolc dobozban gyűjtöttünk.

Nem féltek annyi készpénzzel grasszálni a városban?

Nem grasszáltunk – a tüntetés után egyenesen az irodánkba mentünk – akkor még megvolt – , s leszámoltuk a pénzt.

Ön szerint összegyűlik mind a 150 millió? Mindenesetre, ahogy így ülünk, az Ön telefonja folyamatosan becseng, mint a pénztárgép régen: kapja az üzeneteket a banktól az újabb ás újabb átutalások beérkezéséről.

Én  az üzleti világból jöttem, s ott az volt az alapszabály, hogy egy piaci környezetben működő vállalat bevételének 80%-át általában a vevők 20%-a „termeli meg”. Ennek analógiájára mondom, hogy az adományok nagyja beérkezett már.

Viszont abban gondolkodunk, hogy nemzetközi gyűjtést indítunk – arra hegyezve ki, hogy ezzel a magyar demokráciát támogatnák.

Lehet, naiv vagyok, de gondolom, sorra hívták Önt az ellenzéki pártok vezetői, felajánlva a segítségüket, amikor kiderült, hogy az Együtt-et elsodorhatja ez a 150 milliós visszafizetési kötelezettség azután, hogy egyoldalúan egy sor helyen Önök visszaléptek az ő jelöltjük javára?

Ha arra gondol, hogy utaltak-e pénzt, azaz nyújtottak volna anyagi segítséget, a válaszom: nem. Ugyanakkor utaltak – a Fideszt leszámítva – minden számottevő párt „mezei” politikusai közül többen is.

Egyáltalán, hívták-e Önöket az ellenzéki pártok vezetői egyéb segítséget ajánlani, vagy  legalább „kondoleálni”?

Két pártvezető kivételével egy sem. Aki hívott az Fekete Győr András, a Momentum és Kovács Gergely a Kétfarkú Kutyapárt elnöke. Ja, és Lamperth Mónika egyszer kedvesen kiintegetett nekem a kocsijából.

És a „mezei” emberek?

A már említett szombati tüntetés után leszakadt a kezem: túlzás nélkül mondom, sok ezer ember jött oda hozzám, rázott velem kezet és gratulált, mondván: köszönik a munkát, amit végeztünk, s nagyon sajnálják, hogy nem sikerült több szavazatot szereznünk. Sokan bevallották, hogy taktikai okokból nem szavaztak ránk. Ezek a megnyilvánulások nagy erőt adnak nekem, a közösségemnek, mert megmutatják, hogy igenis szükség van arra a munkára, amit mi végeztünk.

Az lehet, de mégis: nem hogy a Parlamentbe nem jutottak be, de még az egy százalékot sem sikerült elérniük. Mi ez, ha nem kudarc?

Ez nem a mi kudarcunk, ez egy olyan világ, amelyben a politikai győzelem az nem egyenlő az erkölcsi győzelemmel. Mi vagyunk az egyetlen párt, amely bebizonyította, hogy az erkölcsnek össze kell érnie a politikával.

Minden ellenzéki párt hatalmasat bukott április 8-án, mi, az Együtt is, de mi voltunk az egyetlenek, akik erkölcsileg nyertünk.

S akkor lesz majd jó világ – s mi ennek megteremtésére törekedtünk eddig is –, amikor összeér a politika és az erkölcs. Az Együtt közössége példát mutatott ebben.

Nem érzi igazságtalannak, hogy Önök voltak az elsők, akik egyoldalúan visszaléptek, s mégis, pont Önök lettek azok, akik nagy vereséget szenvedtek?

A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Ráadásul a sors iróniájaként mi magunk állítottuk elő ezt a helyzetet. Mi jót akartunk, az ország érdekét néztük. Ahol visszaléptük, a lehető legkevesebb pénzből kampányoltunk, közben pedig az LMP, az MSZP-DK tengely meg azzal is kampányolt, hogy az Együtt kis párt, nem is érdemes szavazni rá. Nagyon sokan jöttek oda hozzánk a választás óta, hogy ma már nem taktikáznának a pártlistás voksukkal. De hangsúlyozom: ezzel együtt is az erkölcsi győzelem a mienk. S meggyőződésünk továbbra is, hogy  megéri becsülettel politizálni.

Szerintem, ha bármely párt fogna olyan gyűjtésbe, mint amilyent mi folytatunk, akkor nem sikerülne néhány nap alatt több mint százmillió forintot összegyűjtenie.

Hihetetlen szolidaritás vesz minket körbe. Ez nekem felemelő érzés – s ezt nagyon is komolyan mondom. Erkölcsi elégtétel, s csak ez jelent bármit is az életben. Aki a politikai győzelemre vágyik erkölcsi győzelem nélkül, az menjen a Fideszhez – amely a legsikeresebb ebben, s amely éppen ezért is mindennek a legalja.

A beszélgetés során sokszor említi, hogy „Együtt közösség”. Mit ért ez alatt? A pártot? Esetleg a párt által összetartott tábort? Vagy azért közösség, mert ha a párt bedől, akkor más néven, de együtt folytatják. Azaz – visszatérve az első kérdésemre –, nem Együtt-ként, de együtt?

A jogi részt különválasztom az emberektől: van 500 tag és 100-1500 a párthoz lazábban kötődő ember. Én ezt nevezem közösségnek.

És mi lesz ezzel a közösséggel? Különösen annak fényében, hogy még ha sikerül is rendezni az elnökségi tagokon behajtandó 150 millió forintot a közösségi gyűjtésből, még van a pártnak adóssága rendesen: bankhitel, a jelöltekre kapott egy-egy millió forintos állami támogatás visszafizetése és a fejül felett lebegő ÁSZ-büntetés. Összesen mennyi a „kintlévőségük”? Ezért folytatnák nemzetközi színen a gyűjtést? 

A pártnak beszállítók vagy bank felé semmilyen tartozása nincs. Ugyanakkor jelentősen megterhelné a bevétel nélküli költségvetésünket az egyéni jelöltek utáni támogatások visszafizetése. Ahol végül nem indítottunk jelöltet, ott nem is költöttük el ezt a pénzt, tehát egy része ennek is megvan, azonban van még egy fejünk felett lebegő jogtalan ÁSZ büntetés is.

Nem gondolom, hogy érdemes fenntartani a pártot, és ez nem csak a terhek miatt van így.

Ma túl sok párt gondolja magáról, hogy neki kell lennie az Orbán-klánt leváltó néppártnak, azonban nép csak egy van. Szerintem nem további pártokra van szükség, hanem kitartó munkára. De hogy ez hogy alakul végül, és milyen formában folytatjuk, ha tudjuk, arról majd a küldöttgyűlésünk dönt. És ezért mennénk akár nemzetközi pénzgyűjtő oldalakra is, mert a jövőre is meg kell teremteni a fedezetet.

Az a fajta populista maffiapolitika amit Orbán képvisel nem csak Magyarországra, de egész Európára veszélyes, így szerintem nem reménytelen, hogy európai polgárok is hozzájáruljanak az ellenállás finanszírozásához.

Habár változtatni nem változtat már a dolgokon, de mégis érdekelne: mit csinálnának másként?

Morálisan vállalhatóan más utat nem lehetett volna választani. Ugyanakkor erőszakosabban, vagy talán inkább rámenősebben kellett volna megpróbálni megértetni a többi ellenzéki párttal, hogy mennyit ártanak azzal, ahogyan taktikáznak.

Ön szerint meggyőződésből tették, mármint azt, hogy csak éppen-hogy voltak hajlandók a koordinációra – már amelyek párt egyáltalán hajlandó volt erre?

Ezt tőlük kellene megkérdeznie, erre én nem tudok válaszolni, nem látok bele a fejükbe. De úgy gondolom, hogy részben értették, voltak, akik értették, hogy mit kellene csinálni. De az a véleményem, hogy az ellenzék jelentős része már fél évvel a választások előtt lemondott a kormányválságról, s onnan kezdve csak az vezérelte, hogy az ő pártja legyen a legütősebb ellenzéki erő az elkövetkező négy évben.

Mai ésszel, le lehetett volna győzni a Fideszt?

Nem tudom, hogy le lehet-e ebben győzni a Fideszt, szerintem nem

Egy tény, egyáltalán nem sikerült átnyomni az üzeneteket. Például a korrupció elburjánzásáról, a korrupciós ügyekről. Pedig volt kiderített ügy szép számmal. Ennek mi az oka?

Az állam nem tölti be a funkcióját abban sem, hogy bűncselekmény nem maradhat következmények nélkül. A kormány, a Fidesz  – Polt Péteren keresztül – mindent tisztára mos, ez pedig egy ideig frusztrációt okoz az emberekben, majd apátiát. Hiába jönnek ki sorra az egyre durvább korrupciós ügyek, belefásulnak, már fel sem fogják azokat. Már egy egymilliárd forintos ügyet is nehezen lehet felfogni, ám amikor eljutunk Kósa 1300 milliárd forintjáig, akkor már teljesen elveszítik az emberek a fonalat.

A tétek olyan emelkedésének vagyunk a tanúi, ami már apátiát okoz az emberekbe.

Ma már a legtöbben azt mondják, hogy minden politikus lop – s az a baj, hogy ezt bizony könnyen  elhiheti bárki.

Milyen ország az, milyen lakosokkal, ahol egy láthatóan tetten ért Kósa Lajost abszolút többséggel újra választanak?

Azért az nem szabad elfelejteni hogy az ellenzék nehezen tudja áttolni az üzenetét vidéken. Mi például – anyagi okokból – csak az ország egyik felét tudjuk így-úgy lefedni hálózattal. És nincs médiafelület sem, amely segíthetne eljuttatni a valóságot az emberekhez.

Olyan a rendszerváltás óta nem volt, hogy országos frekvencia csak állami vagy állam által kontrollált kézben legyen, a helyi lapok is mind Orbán emberei kezében vannak, a helyi rádiókat már régóta a Fidesz irányítja.

A televíziók közül egyedül az RTL jut el mindenhova, abban pedig igen kevés a politikai tartalom. Nem csoda tehát, hogy működik az agymosás – csak a menekültkampányra nyomott be a kormány két év alatt több mint százmilliárd forintot. Ilyen körülmények között nem szabad csodálkozni azon, hogy az emberek nagy része elhiszi, amit el akarnak vele hitetni. Elsőként a tájékoztatást kellene helyreállítani, anélkül eléggé esélytelen a helyzet.

Mi a választás üzenete?

Az, hogy a Fdeszt ebben a struktúrában nem lehet leváltani, mert az általa kialakított rendszer nem demokratikus és eleve csalásra épül. Hiszen az ellenzéki pártok nem egy párttal, hanem az állammal magával küzdenek.

Erejük nincs – mármint az egész ellenzéknek együtt sem –, hogy kicsikarják a választási törvény módosítását. Akkor mit lehet egyáltalán tenni?

Új stratégiát kell kitalálni, s meg kell fogalmazni, hogy ebben mi lehet az egyes pártok szerepe. Szerintem ez most nem valaminek a lezárása, nem múltidő hanem valaminek a kezdete. Remélem, hogy a mi közösségünk ebben nem előzi meg a korát, mint ahogy abban megelőztük, hogy mi már három éve megmondtuk – Kész Zoltán veszprémi időközin elért győzelménél –, hogy mit kell kellene tennie az ellenzéknek, hogyan kellene összefognia, ezt egy Facebook posztban betűről betűre levezettem.

És Bokros 500 napja?

Szerintem az is a remélt eredményt hozhatta volna.

Mi a megoldás?

Most még nem  ebben a fázisban vagyunk. Az ellenzék minden pártjának magába kell néznie, át kell gondolnia a saját szerepét, s meghoznia a még oly fájó döntéseket is. 

De ha megszületne a szükségesnek mondott nagy összefogás – amit egyébként most láthatóan „az utca” is követel, nem járna azzal a veszéllyel, hogy az egyes pártok elveszítenék az identitásukat?

A rendszerváltás előtt milyen jól együtt tudott működni egy közös célért, hogy úgy mondjam, jó barátságban volt Konrád György és Csurka István. Merthogy vannak olyan dolgok, amelyek senkinek sem jók. Magyarországon ma egy maffiaállam működik, s a maffiával szemben fel kell lépni, megakadályozandó, hogy a közös vagyonunkat teljesen ellopják. Hiszen a Fidesz politikája nem más, mint az, hogy általa elfedje a lopásokat. Nagyon nagy a tét. S ismét csak azt tudom mondani, hogy

a pártoknak, a pártok vezetőinek magukba kell szállniuk, fel kell mérniük, hogy miben hibáztak, illetve ki kell találniuk azt a stratégiát, amellyel le lehet gyűrni az Orbán-rendszert.

Ha nem így járnak el, akkor évtizedekig így fogunk itt élni. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy adja-e ehhez a nevét vagy sem.

Ön optimista? Azért nagyon sok ellenzéki politikus igencsak leszerepelt az elmúlt időszakban.

Fogalmazzunk úgy, hogy bízom benne: vannak jópáran minden pártban, akik hithű módon jót akarnak az országnak.

Miközben nagyon súlyos, az ország jövőjét és a mi saját elkövetkező – akár sok-sok tíz évünket – alapvetően befolyásoló dolgokról beszélgetünk, s ennek a végkicsengése nem mondható túlzottan derűsnek, Ön mégis minden indulat nélkül, mosolyogva magyaráz. Ezt hogyan éri el? Buddhista lenne? Meditál? Jógázik? …

Legfeljebb néha jógázom. Felelős módon élem az életem, s miért ne lennék vidám, ha emberként nem csak hogy tükörbe, hanem a gyerekeim, a családom, a barátaim szemébe is bele tudok nézni.

Én soha nem akartam sarzsit, én ezt hitből csináltam-csinálom.

Az Együtt mindig morális döntést hozott, az, hogy ez a mai magyar politikában nem hozott eredményt, nem az én személyes felelősségem. Én, mi az Együtt-nél annál többet nem tudtunk volna tenni, mint amit megtettünk. Azt tudom csak javasolni, hogy mindenki vizsgálja csak meg a saját felelősségét abban, hogy morálisan vállalható értékek mellett politizál-e.

És ha ez meg is történik, és mindenki morálisan vállalható értékek mentén politizálna a jövőben ellenzéki oldalon, akkor az Ön szerint sikerre vinné a mai ellenzéki oldalt? Lenne erre esély?

Hagyományos struktúrában nem látok erre esélyt. Ne feledjük:

az állammal állunk szembe, mégpedig egy maffiaállamban, nem demokratikus körülmények között.

Mit jelent a nem hagyományos struktúra az Ön olvasatában?

Egy mozgalmi jellegű struktúrát.

Amolyan polgári kör jellegűt?

Nem, annál erősebbet és főként alulról szerveződött. A polgári köröket ugyanis felülről szervezték meg. A nehézséget az okozza, hogy rengetegen kivándoroltak az országból – a tendencia az, hogy először a kis településekből vándorolnak el az emberek városokba, onnan a fővárosba, majd külföldre –, kevés az olyan ember, aki itt akar maradni, és/vagy nincs kiszolgáltatva a helyi hatalmasságoknak. Valami új, az eddigiektől eltérő taktika kell. Például, ha az a százezres tömeg ott marad ülve a Parlament előtt…annak talán lenne hatása. Mahatma Gandhinak is volt…

Ordítani kell!

Mint egy folyamatos lórúgás, olyan a világ egyik legnevesebb színházának, a Berliner Ensemble-nek A kaukázusi krétakör előadása, amit a Nemzetiben láthattunk, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, Michael Thalheimer, a legeredetibb, legizgalmasabb rendezők egyikének elképzelései szerint.

 

A női főszerepet, Gruse-t játszó Stefanie Reinsperger pedig minden bizonnyal kolosszális színész. Naiv, tiszta lelkű, szerető szívű embert játszik, aki kénytelen rájönni a világ farkastörvényeire, de ha törik, ha szakad, ő nem akar hozzájuk idomulni, próbál olyan maradni, amilyen volt, ez viszont számtalanszor életveszélybe sodorja. Reinsperger úgy játszik, hogy segélykiáltásként hat az egész lénye. Azt érzékelteti igencsak intenzív alakításával, hogy ez aztán így nem mehet tovább, de persze tovább megy. Ahogy ő is vándorol, hogy menedéket találjon, mindenáron óvja a gyereket, aki ugyan másé, égszakadás-földindulás közepette mentette ki, amikor az anyja gyáván eliszkolt nélküle. Gruse arcára kiül az elszántság, de a kétségbeesés is, a rettenet ugyanúgy, ahogy a bátor nekirugaszkodás, ezer dolgot fejez ki az arca.

Brecht darabja vészterhes időkben, először háborús káoszban, majd ugyancsak zűrzavarral terhes békében játszódik. Olyan időkben, amikor

a morál luxusnak számít, a többség inkább létezni, túlélni akar, mint gerinces maradni,

és egy olyan elvont eszmének hódolni, mint amilyen az igazság. De Brecht a legnagyobb földi pokolban is időnként azért talált egy embert, akinek nagy E-vel lehetne írni a nevét. A szecsuáni jólélekben is, Shen Te személyében akad egy humánus, érző szívű, igaz nő, aki kezdeti, végtelen nagy naivitásával nem vesz, nem is akar tudomást venni a körülötte lévő, pénzéhes, számító, rideg romlottságról.

A kaukázusi krétakör Forrás: Nemzeti Színház

Gruse akár édestestvére is lehetne. Maga a megtestesült jóság, aki hosszú ideig nem lát tovább az orránál. Csak azt látja, a nép egyszerű gyermekeként, hogy úrnője, a kormányzóné, akinek lefejezték a férjét, lóhalálában menekül. Úgy, hogy még a csecsemőjét is faképnél hagyja. A kutya nem törődne vele. Bukott kormányzó ivadékának babusgatása életveszéllyel járhat.

De Gruse nem sokat töpreng ezen. Ott egy kétségbeesetten síró csecsemő, evidensen, és azon nyomban segíteni kell neki. Ezen még csak nem is gondolkozik, zsigerből teszi. Meg szeretetből, mert azzal ebben a rút világban is tele a lelke. Nem könnyű eljátszani ezt a földöntúli jóságot. Hiteltelen sematizmus lehet belőle.

Thalheimer tán ezért is stilizál annyira. Nincs pepecselő lélektani realizmus. Még a beszédmód sem szokványos,

a színészek jóformán végig kiabálják, üvöltik, olykor egyenesen bömbölik a produkciót,

ezt is kicsit elnyújtva, már-már természetellenesen. Vagyis nem az életet látjuk a színpadon, hanem inkább, akár Brecht elidegenítési effektusának megfelelően, egy tanmesét róla. Ez nehezítheti a nézői átélést, de hát nem is feltétlenül ez a cél, hanem, hogy dolgozzon az agyunk, lássuk át a különböző szituációkat, töprengjünk el azon, mi hogyan cselekednénk bennük.

A kaukázusi krétakör Forrás: Nemzeti Színház

Okos, végtelenül profi színház ez, többeknek, ahogy nekem is, kicsit rideg. Nagyon akar ütni, és ehhez minden szükséges elemet használ, mégis sokkal felzaklatóbb Brecht előadásokat láttam már. Miközben ez a maga nemében fantasztikus!

Tán csodálom, ámde nem szeretem?

Némiképp erről van szó, de azért kicsit szeretem is, mert lenyűgöz ez a precíz kidolgozottság. Ingo Hülsmann narrátorként maga az éles eszű, megtestesült kívülállás, még akkor is, ha dalra fakad. Acdak, a korrupt bíró, aki megvágja a gazdagokat, de a szegények felé hajlik a keze, Tilo Nest a szerepben igyekszik rezzenéstelen arccal cselekedni, de aztán rajta is csak kiül a rémület.

Thalheimer alaposan az orrunk alá dugja, hogy ember mennyire embernek farkasa, és állásfoglalásra késztet. Nem cirógatja meg a buksinkat, nem kedveskedik a nézőknek könnyedségekkel, mondhatnám azt is, hogy leüvölti a fejünket, vegyük már észre, katasztrofálisan nagy a baj. És úgy gondolja, hogy ezt nem lehet halkan, diszkréten mondani, ehhez már fülsiketítően ordítani kell.

Angol-francia két jó barát, együtt bombázza Szíriát

Franciaország és Nagy-Britannia már napokkal a szombati támadás előtt jelezte, hogyha Donald Trump amerikai elnök valóban beváltja a fenyegetését és büntetőakciót indít Szíria ellen, akkor ők szintén csatlakoznak ehhez. Azonban nemcsak humanitárius okok és a vegyi fegyverek bevetése miatt döntött úgy a brit és francia vezetés, hogy részt vesz a katonai hadjáratban.  

Franciaország és Nagy-Britannia a 2013-as ghútai vegyi támadás óta azt kommunikálja, hogyha a nemzetközi közösség – akár a NATO, akár az ENSZ – egy katonai intervencióra szánja el magát Szíria esetében, akkor ők késlekedés nélkül csatlakoznak. Csakhogy erre egészen 2018-ig nem került sor annak ellenére, hogy az Egyesült Államok már tavaly támadást intézett szíriai célpontok ellen. Az Idlib tartományban lévő Han Sejkun városában szintén vegyi fegyvert vetettek be, amelyért a nyugati világ Bassár el-Aszad szíriai elnököt tette felelőssé. Washington több mint ötven darab Tomahawk manőverezhető robotrepülőgéppel válaszolt, de akkor a britek és a franciák egyaránt távol maradtak az eseményektől és beérték szankciókkal, illetve elítélő nyilatkozatokkal. 

Ezzel szemben egy évvel később szinte már azonnal „ugrottak” Donald Trump amerikai elnök felhívására, miközben az egyik országnak sem javult érdemben a viszonya az Egyesült Államokkal. Elég csak Emmanuel Macron francia elnök Trump-ellenességére gondolni vagy arra, hogy Theresa May brit miniszterelnök állítása szerint „nem azért szállt be a Szíria-ellenes hadműveletekbe, mert az Egyesült Államok erre kérte volna.”

A brit légierő egyik Tornado GR4 típusú repülőgépe a ciprusi Akrotiriben működő brit légi támaszponton 2018. április 14-én, miután Storm Shadow rakétákat lõtt ki egy volt rakéta-támaszpontra a szíriai Homsz városa közelében. Forrás: MTI/EPA/Cpl L Matthews.

Ebből kifolyólag jogosan merül fel a kérdés: miért változott meg most hirtelen a brit-francia álláspont és döntöttek a beavatkozás mellett? 

Ugyanis a „szíriai vegyi fegyverek bevetésére adott megfelelő válasz” narratívája önmagában nem szolgál elegendő magyarázattal, hiszen ez alapján Londonnak és Párizsnak már tavaly lett volna alkalma és indoka – Washingtonnal együtt – bombázni az arab államot. Hiába állítja a két ország politikai vezetése, hogy „meggyőző erejű titkosszolgálati bizonyítékokkal” rendelkeznek, még a saját lakosságuk és ellenzékük felől is sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán szükség volt-e egy keményebb Aszad-ellenes fellépésre. 

A közös brit-francia fellépés okai máshol keresendőek. Ezek közül az elemzésben három lehetséges indok kerül részletes kibontásra: 

Franciaország és Nagy-Britannia Szíria-politikája, az Oroszországgal fenntartott viszony és a belpolitikai állapotok. 

Gyarmati örökség 

A második világháború után Franciaország és Nagy-Britannia nem egyszer avatkozott be katonai erővel a Közel-Keleten. Volt, hogy közös hadműveletet indítottak egy arab állam ellen: elég csak az 1956-os szuezi válságra vagy a 2011-es líbiai intervencióra gondolni, amelyekbe a felek még külső szereplőket (Izrael, Egyesült Államok) is bevontak. Ugyanakkor ezek a beavatkozások, ahogyan a múlt heti támadás is, csak tovább erősítették azokat az arab félelmeket, hogy a nyugat-európai országok – függetlenül a kormányzat összetételétől – és az eltelt évtizedektől még mindig

a „saját játszóterüknek” tekintik a Földközi-tenger déli és keleti részét.

Szíria és Libanon a francia gyarmatbirodalom része volt, és mindkettő azután nyerte el a teljes függetlenségét, hogy az utolsó francia katona elhagyta a térséget 1946-ban. Habár Párizs továbbra is megtartotta befolyását Bejrút felett, Damaszkusz rövid idő alatt kikerült az irányítása alól. Ez egyrészt az arab nacionalizmus elterjedésének és megerősödésének, másrészt Szíria keleti tömbhöz való orientációjának köszönhető. A hidegháború után a francia-szíriai, illetve a brit-szíriai viszony folyamatosan hullámzott, amelynek ugyan megvoltak a maga csúcspontjai (kilencvenes évek), de a kölcsönös bizalmatlanság és a hűvös magatartás végig érezhető maradt. 

Jacques Chirac volt az egyike azon kevés nyugati államfőknek, akikkel Háfez el-Aszad – Bassár el-Aszad édesapja – jó viszonyt ápolt. 

A 2011-ben kitört válság csak tovább mélyítette a szakadékot Szíria és a nyugat-európai országok között. London és Párizs már 2011 augusztusában a hatalomból való távozásra szólította fel Aszadot. Mindkét állam az ellenzéki Szíriai Nemzeti Tanácsot ismerte el Szíria legitim képviselőjének, és minden támogatást megadtak nekik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit és a francia nagykövet folyamatosan ostorozta a szíriai elnököt, és nem egyszer egy közös, Damaszkusz ellen irányuló határozattervezetet nyújtottak be. 

Nemcsak diplomáciai eszközökkel támogatták a szíriai ellenzéket. Franciaország volt az első nem regionális állam, amely 2012-ben katonai segéllyel látta el a Szabad Szíriai Hadsereget (FSA). Egy évvel később brit és francia katonák és kiképzőtisztek jelentek meg a Szíriával szomszédos országokban, például Jordániában, ahol felszerelték és kiképezték a kormányellenes erőket. 2016-ban pedig egyre többször bukkantak fel Szíriában brit és francia különleges egységek, akik az Iszlám Állam (ISIS) terroristáira vadásztak, de ehhez nem kérték Damaszkusz engedélyét, ami nem kevés feszültséget szült a felek között. 

Brit különleges egységek Szíriában. Forrás: Pinterest

Ellentétben más országokkal sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem változtatott érdemben a Szíria-politikáján. Habár amíg tombolt az ISIS, addig volt némi titkosszolgálati-diplomáciai kooperáció a felek között, ez azonban tavaly év vége óta – a terrorszervezet hivatalosan bejelentett legyőzésével – azonnal megszűnt. A brit és a francia vezetés egyaránt Aszadot tartja az egész szíriai katasztrófa fő okozójának, és szerintük csak a távozásával érhet véget a több mint nyolc éve tartó háború és menekültválság. 

Csakhogy továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy egy hatalmi átmenet során kiket támogatnának Szíriában. A kurdokat leszámítva nincs olyan szereplő, aki szalonképes lenne a számukra, mivel az FSA a belső harcok következtében teljesen szétforgácsolódott, illetve már csak a szélsőséges iszlamista csoportok maradtak fenn (például az al-Kaidához köthető an-Núszra Front). Közöttük pedig még mindig sok az eredetileg brit-francia állampolgár, akik az elmúlt években utaztak ki a Közel-Keletre harcolni. 

Ezért nem véletlen, hogy a szíriai támadás után May és Macron leszögezte

„A szíriai katonai létesítményekre mért csapás nem hadüzenet és nem céljuk sem a rendszerváltás, sem pedig egy fordulat előidézése.”

Vagyis mindkét ország vezetése tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden kritikájuk ellenére Aszad megbuktatása nem járható út, és ők sem rendelkeznek semmiféle konkrét elképzeléssel Szíria jövőjével kapcsolatban. Ezért a szombati brit-francia részvétel sokkal inkább a „határok kijelölését” jelentette, de nemcsak Szíriának, hanem a legfontosabb külföldi támogatójának, Oroszországnak is. 

Oroszországnak szeretettel 

Franciaország esetében az „orosz szál” elhanyagolható, mivel bár szintén mélyponton vannak a francia-orosz kapcsolatok, de Macron továbbra is elismeri Putyin fontosságát a szíriai rendezésben és támogatja az orosz elnök részvételét a tárgyalásokon. Ezzel szemben Nagy-Britanniának nagyon is fontos volt Oroszország szerepe. London a szíriai támadással megfelelő választ akart adni a múlt hónapban kirobbant Szkripal-botrányra: a délnyugat-angliai Salisburyben lévő otthonában szenvedett mérgezést Szergej Szkripal egykori brit-orosz kettős hírszerzőügynök és lánya, Julija Szkripal, aki éppen látogatóban volt apjánál.

Orosz diplomata autó hagyja el az orosz nagykövetség londoni épületét 2018. március 20-án. Nagy-Britannia ezen a napon hajtja végre a korábban bejelentett 23 orosz diplomata kiutasítását a szigetországból a gyilkossági kísérlet miatt. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain

A merényletet Szovjetunió által kifejlesztett, Novicsok osztályú, fegyverben is használható idegméreg-hatóanyaggal hajtották végre. London egyértelműen Moszkvát vádolta meg a mérgezéssel. Orosz diplomatákat utasítottak ki a szigetországból, illetve több uniós tagállamból, de a brit politikusok ennél sokkal keményebb választ akartak adni. 

May a katonai akcióval

egyszerre üzent Putyinnak és Aszadnak, hogy meddig mehetnek el a vegyi fegyverek alkalmazása terén. 

Ha továbbra is ilyen eszközöket vetnek be, akkor a britek nem állnak meg „pár bombánál”, hanem sokkal keményebb eszközökkel léphetnek fel. Ez pedig egy konfrontatívabb brit oroszellenes politikát jelent, amellyel London demonstrálhatja, hogy dacára a brexitnek, korántsem gyengült meg a nemzetközi térben. 

Hazai pálya 

Nem hagyható figyelmen kívül a szíriai akció belpolitikai vetülete sem. Franciaországban és Nagy-Britanniában a külföldi katonai beavatkozások sokkal érzékenyebb témának számítanak, mint az Egyesült Államokban. A britek számára kellemetlen mementó Irak, mivel Tony Blair George W. Bush amerikai elnökkel együtt buktatta meg Szaddám Huszeint. Azóta a szigetország lakossága különösen szkeptikus minden hasonló fellépéssel kapcsolatban, hiszen mint később kiderült, az egész egy hazugságon alapult. Ezért sem meglepő, hogy 2013-ban David Cameron hiába állt készen a Szíria elleni támadásra, nem kapta meg a parlamenti felhatalmazást

Az elmúlt napokban ismét bebizonyosodott, hogy ezen a téren nem történt változás, a kormányzat minden próbálkozása ellenére még mindig nem sikerült teljesen elfogadtatni a hivatalos álláspontot. A közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatták, hogy a brit lakosság alig 22 százaléka támogatta a katonai hadműveletet.  Hasonlóan nagy volt az elutasítottság a parlamenti képviselők körében, mivel May – ellentétben Cameronnal – a parlament megkérdezése nélkül lépett. A konzervatív politikusok a brit érdekekre nézve szükségszerűnek nevezték a szíriai bombázásokat, de Jeremy Corbyn, munkáspárti politikus és ellenzéki vezető szerint viszont London veszélyes, kétes kimenetelű és felesleges akciót hajtott végre, mert még az sem bizonyított, hogy a szíriai kormány állt a dúmai támadás hátterében. 

„Nem az én nevemben” feliratú plakáttal a kezében tiltakozik egy nő a szíriai célpontokra mért légicsapások elleni tüntetésen a brit parlament épülete előtt Londonban 2018. április 17-én. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain

Macronnak odahaza szintén hasonló ellenállással kellett szembenéznie. Habár 2003-ban Franciaország nem vett részt Szaddám megdöntésében, de Moammer Kadhafi líbiai elnök megbuktatásával elő lehet hozakodni, mivel Líbia 2011 óta totálisan összeomlott és a legfontosabb migrációs tranzitország vált. A francia bal- és jobboldalon egyaránt bírálták az elnököt, mert nem elég, hogy önhatalmúlag cselekedett, de mégsértette a „francia büszkeséget” azáltal, hogy

zokszó nélkül beállt az Egyesült Államok kalandorpolitikája mögé.

Lehetséges, hogy May és Macron igyekezett belpolitikai tőkét kovácsolni a támadásból, hogy ezáltal tereljék el a figyelmet a hazai gondokról, de alábecsülték a saját társadalmuk felől érkező szkepticizmust és ellenszenvet egy nyugati katonai beavatkozás esetében. Valószínűleg ez a téma még hetekig, ha nem hónapokig meghatározza a brit és francia közbeszédet, és egyelőre még nem látni, hogy pozitív vagy negatív következményekkel fog járni a két kormányra nézve. 

Mission Accomplished?

Donald Trump két nappal a támadás után már azzal büszkélkedett a Twitteren, hogy az Egyesült Államok „sikeresen végrehajtotta a küldetését”. Egyben köszönetet mondott Londonnak és Párizsnak az akcióban játszott szerepükért. Továbbá mindenkit biztosított arról, hogy a korábbi bejelentések ellenére az Egyesült Államok nem fog kivonulni Szíriából. 

Ezzel nem kis örömöt okozott Washington közel-keleti és nyugat-európai szövetségesei körében. Különösen Macron volt elégedett az eredménnyel, amit jól érzékeltetnek a szavai. „Tíz napja Trump elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia Szíriából. Meggyőztük, hogy szükséges maradnia, és biztosíthatom Önöket arról, hogy tényleg meggyőztük arról őt, hogy hosszú távon kell maradni” – jelentette ki a francia elnök.  Vagyis minden jel szerint a cikkben felsorolt indokon kívül a briteknek és franciáknak volt még egy közös céljuk, sőt, az összes közül paradox módon ezt sikerült maradéktalanul teljesíteniük: az amerikaiakat Szíriában tartani. 

Balázs Péter az ellenállás élére állna?

Új tartalommal és hozzáteszem, új szereplőkkel kellene fellépni az ellen a kormányzás ellen, amely romlásba viszi az országot – ezt fogalmazta meg Balázs Péter volt külügyminiszter, a V ’18-as csoport vezetője a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Magáról a szervezetről azt mondta: közösen értékeli majd a tevékenységüket – túl sok mindent alábecsültek -, és döntenek arról, hogy folytatják-e munkájukat. Meglepő kijelentést is tett: szerinte ezzel a kétharmaddal megkezdődött Orbán Viktor végleges hanyatlása, mivel egy olyan rendszer, amely nem építkezik, pusztulásra van ítélve. Balázs Péter lát esélyt arra, hogy a parlamenten kívüli politizálás megerősödjön, ahogy ezt a hét végi tüntetések már jelezték. Ha van cél és a támogatottság, akkor már csak megfelelő személy kell, aki képviselheti az ügyeket. Mint mondja: ő szívesen tolja, vagy ha kell, húzza az aktuális feladatokat.

 

 

Lesz folytatása a V’18-nak?

A testület értékelni fogja a választások végkimenetét és a saját tevékenységét is, ennek megfelelően fogjuk eldönteni, hogy lesz-e folytatás, vagy nem. Szuverén emberek szövetségeként jöttünk létre, eredetileg nem tűztünk ki magunk elé olyan feladatot, ami túlmutatott volna a választáson. Most majd beszélünk a jövőről is.

A csapat szempontjából kudarc a végeredmény?

Önkritikával kezdem. Voltak dolgok, amiket alábecsültünk, ilyen például a vidék Fidesz általi mozgósítása. De alábecsültük a hazug migrációs kampány hatását is, nem hittük volna, hogy egy valójában nem létező üggyel ilyen politikai sikert lehet elérni, ráadásul úgy, hogy ez volt az egyetlen témája a kormánynak és a Fidesznek. Alábecsültük a választási trükközések és magának a választási törvénynek a hatását. Ugyanakkor túlbecsültük a korrupció társadalomra gyakorolt hatását; azt hittük, hogy jóval nagyobb felháborodást fognak kelteni a kormányt is átszövő, súlyos ügyek. Túlbecsültük a rossz kormányzás lehetséges választói szankcionálását: azt hittük, hogy a társadalom számon fogja kérni azokat a témákat, amiket mi is a viták középpontjába állítottunk, vagyis az egészségügy, az oktatás, az elvándorlás problematikáját. Azt hittük, hogy az itt elkövetett hibákért valamilyen választói büntetés jár majd a kormánynak. És végül, ne tagadjuk, túlbecsültük a pártok együttműködési hajlandóságát, noha tudtuk, hogy e téren gondok vannak, hiszen ezért is jött létre a V’18. A választópolgárok gondolkodása és cselekvőképessége előbbre járt, mint a pártoké és mi ezt a szakadékot próbáltuk áthidalni.

És mit értek el?

Elsősorban azt, hogy ’89 óta először felmutattuk a legszélesebb összefogási modellt a politikai jobb- és baloldal között. Ezt talán érdemes lenne valamilyen módon tovább folytatni. Eredménynek gondolom annak hangsúlyozását is, hogy program nélkül nincs választás, vita nélkül pedig nem volna szabad az urnákhoz menni. Valamelyest a pártokat is tudtuk egymáshoz közelíteni, de messze nem eléggé. A legfőbb csalódásunk egyébként az, hogy azt gondoltuk, a kétharmad most már megtörhető. Hogy miért nem volt megtörhető, a történelem majd kideríti, de készséggel vállaljuk ebben a saját felelősségünket is.

Ha az alábecsültként fölsorolt elemeket pontosan mérik be, lehetett volna ellenszert találni a Fidesszel szemben?

Biztosan. A migrációs riogatásra például, mint kiderült, nem volt elég pusztán racionális válaszokat adni. Én a V’18 honlapján próbálkoztam azzal, hogy egy írásban összefoglaljam a migráció reális értékelését, de kellett volna buzdítani a pártokat is, hogy erről a témáról, a valódi probléma kezeléséről mondjanak többet. Az az általános tapasztalat, hogy a Fidesz leegyszerűsített, hazug üzenetei eljutottak az ország minden sarkába, ugyanakkor az ellenzék nem is fogalmazott meg ilyen üzeneteket, vagy amit megfogalmazott, az sem ért el messzire, megmaradt a szűk, budapesti körben.

Amit most mond, azt úgy is értelmezhetjük, ezek a hibák nagyjából kijelölik a következő időszak stratégiáját is?

Mindenképpen. Új tartalommal és hozzáteszem, új szereplőkkel kellene fellépni az ellen a kormányzás ellen, amely romlásba viszi az országot.

De hogyan lehet új személyekkel, amikor a parlamentbe jutást a régi szereplők határozzák meg, így értelemszerűen ők is ülnek be az országgyűlésbe? Netán a parlamenten kívül kellene felbukkanniuk az új szereplőknek?

Ha a parlament nem elégíti ki a politikai igényeket, akkor fel fognak bukkanni azon kívüli szereplők. A múlt szombati fővárosi, valamint a vasárnapi vidéki tüntetések reményt nyújthatnak arra, hogy ilyenek léteznek. Ha az ellenzéki pártokat, amelyek most jelzés szinten ott vannak az országgyűlésben, nem sikerül modernizálni, akkor új erőkre lesz szükség.

Most ugye az a kép tárulkozik elénk, hogy az ellenzéki pártok meggyengültek, Orbán viszont megerősödött, és talán Európában is nagyobb tekintélyt vívott ki magának a harmadszori kétharmados győzelemmel. Nem így van?

Szerintem tekintélyről ott beszélhetünk, ahol a választási eredmény mögött valódi támogatás látható, ahol az emberek emelt fővel, mosolyogva tapsolnak a győztesnek, és azt mondják: tényleg ő volt a legjobb, benne bízunk, utána megyünk. Orbán viszont legfeljebb irigységet kelt más diktátor hajlamú politikusokban: de jó neki, hogy kétharmada van a parlamentben. Ez a kétharmad azonban nincs összhangban azzal a tüntetéssel, amit láttunk. Ez egy hamis, túltolt kétharmad. Nem hiszem, hogy ez tekintélyt adna, sőt, azt gondolom, ezzel a kétharmaddal megkezdődött Orbánék végleges hanyatlása.

Miért?

Mert innen kezdve nőni fog a szakadék a parlamenti túlsúly és a parlamenten kívüli valódi támogatás, a kormányzati propaganda és a valódi teljesítmény között.

Most arról beszél, hogy így néz ki a helyzet a határon belül, de hogy néz ki a határon túl?

Ezt külföldről is pontosan látják. A gyenge kormányzás ellensúlyozásaként Orbán nagymértékben támaszkodott az Európai Unió pénzére és a külföldi beruházók aktivitására. Ha ezeknek megrendül a bizalma, akkor a források is el fognak fogyni, márpedig Magyarország egyre kiszámíthatatlanabb lesz, és az ország a szakadék felé megy. Az itthoni tőkefelhalmozás viszonylag csekély. Tudjuk, hogy Orbán rengeteg EU-pénzt tolt át a saját oligarcha rétegéhez, de ezek nem versenyképes emberek és többnyire nem produktív beruházásokba fektettek. Nem tudom, a jövőben mire épít Orbán stratégiája, mert eddig az EU-pénzek megszerzése volt a célja és ezzel párhuzamosan az abszolút hatalom kiépítése. Az abszolút hatalom megmarad, sőt erősödik, csak már nem lesz honnan pénzt kiszivattyúzni.

Nem túl optimista?

Nem hiszem, hogy amit mondtam, az optimistának minősíthető. Ez a forgatókönyv inkább pesszimista. Azt mutatja, hogy Orbánék kormányzása nyomán a legnagyobb értékünk, a humántőke kezdett el vészesen pusztulni. Ha az emberek egészségével nem törődnek, ha a fiatalok oktatásával nem törődnek, ha az értékes munkaerő itthon tartásával és itthoni foglalkoztatásával nem törődnek, ha a média alacsony színvonalú és hazug híreket sugároz, akkor a gondolkodó, alkotó ember lepusztul. Beteg lesz, elbutul, elmegy, elszökik. Nekünk okos, erős, dinamikus emberekből kellene építkeznünk.  

Optimizmusról azért beszéltem, mert mindez, amit most elmondott kevéssé érdekli a magyar választót, és a jelek szerint Európát is. Vagyis a kétharmados győzelem, ebből a nézőpontból vizsgálva, megerősítette Orbánt.

A külföld kívülről szemléli, hogy mi történik más országokon belül, ez nem az ő bajuk. Legfeljebb egy-két befektető visszafordul a határról, amikor azt látja, nincs már alkalmazható munkaerő Magyarországon. Az itthoni lakosságot viszont muszáj, hogy érdekelje. Van még egy-két levezető szelep, például a kivándorlás. A tragédia időzített bombája éppen ott van elrejtve, ha erre nem figyel a lakosság, hagyja, hogy minden menjen a maga útján, egészen a teljes romlásig. Ebből lehet katasztrófa.

Ha viszont így van, bár tudom, hogy a jóslás nem tartozik a fő profiljába, mennyi ideje lehet még ennek az illiberális államnak: négy év, nyolc év, vagy még több?

Egy olyan rendszer, amelyik nem építkezik, nem erősödik, nem gyarapszik, az pusztulásra van ítélve. A rossz hírem az, hogy az ilyen rossz rendszereket viszonylag sokáig lehet tartósítani. Ha nem jön össze az a robbanótöltet, amely kiváltaná a hirtelen változást, akkor ez sokáig képes itt maradni a beletörődés, a megszokás, az alternatíva nélküliség miatt. Ha nincs külső, vagy belső erő, ami megdöntse, akkor marad ez a rezsim. Márpedig külső erő nincs, vagyis a változást itthon kell elérni. És ha belső erő sincs, mert annyira dominál a kormány, az ellenzék pedig széttagolt, akkor bizony még sokáig maradnak ezek a keretek. Amíg, ismétlem, tragikus körülmények nem következnek. Ilyenek jelzések már vannak, de még nem tömegesen; a kórházi folyosón meghaló beteg, a vészesen kiürülő magyar falvak és városok, a vergődő iskolák. Ha ez tömegessé válik, akkor nagy baj lesz.

Macron francia elnök mondta a minap, hogy nincs olyan érték, amiben azonosulni tudna Orbán Viktorral, de hát ezt ők választották maguknak. Ez a macroni attitűd a jellemző?

Ez a külpolitikai nézőpont: tanulmányozzuk, elemezzük a másikat, de nem nekünk fáj. Ami itt van, az egyedül a magyaroknak fáj.

Mégis, azt gondolnám, hogy az Európai Unió egyfajta értékközösség is, azaz, ha valami nekünk fáj, nekik is kell, hogy fájjon.

Orbán nagyon jól érzi, hogy az unión belül mekkora a mozgástere. Az unió ugyanis az önkéntes szabálykövetésre épül. Ezért aztán Orbán vidáman tud manőverezni, mert nincs közlekedési rendőr. Amikor ő átmegy a piroson, szólnak ugyan, de büntetni nem tudnak.

Merthogy nem erre szerveződött az Unió.

A szándékos és pimasz szabályszegésre egyáltalán nem számítottak. De még mindig nem vetik ki magukból, hiszen az Európai Parlamentben a Néppártnak szüksége van a Fidesz szavazataira; a bajorok meg örülnek, hogy Orbán kimond olyan dolgokat, amelyeket ők is gondolnak, de ott nem illik kimondani. Az Európai Unió nem egy konfliktuskezelő, hanem együttműködési szervezet.

Hozhat-e ebben éppen az orbáni viselkedés változást?

Látványos változást nem, mert ahhoz egyhangú szavazásra lenne szükség. Viszont egy előremenekülés már megkezdődött: azok, akik tényleg betartják a normákat, és ki akarják használni az unió előnyeit, csoportba szerveződnek, gyorsítanak, és húznak előre. Ebbe pedig nem fogják Orbánt bevenni.

Ez lenne a kétsebességes Európa?

Én inkább két fokozatról beszélnék. Az első fokozatot már elég pontosan körberajzolta az euró-övezet. Ez a fokozat lesz az EU új, erős magja.

A Merkel-Macron duó mi jelent Orbán számára?

Ő nagyon messze van most ettől a párostól, amely az EU centrumát alkotja. Ha a német-francia szövetség jól működik, az húzza magával az egész uniót. És most úgy néz ki, hogy ez jól működik. Orbánt azonban se Macron, se Merkel nem kedveli igazán.

De kedveli Erdogan és Puytin. Fel tudják-e ők használni Orbánt az EU felé?

A magyar miniszterelnök próbál a határmezsgyén manőverezni, de az ön által említett urak nincsenek rászorulva, mint közvetítőre, éppenséggel akkor beszélnek Európa vezetőivel, amikor akarnak. Őket tehát Orbán nem tudja segíteni. Megfordítva, az EU nevében és felhatalmazásával tudna közvetíteni, de ez pont az ellenkezője lenne annak, mint amit most csinál.

De akkor miért dörgölőzik Putyinhoz? Esetleg onnan remél pénzt, ha már az EU-ból nem jön?

Magyarország szempontjából ennek nem látom előnyét, ha csak egyénileg nincs belőle haszna.

Önnek az elmúlt időszakban számos belpolitikai szerep jutott: először beszéltek önről, mint lehetséges miniszterelnök-jelöltről, utána a V ’18 vezetője lett. Most milyen feladat vár önre? Van-e valamilyen személyes vállalása?

Különösebb ambícióim nincsenek, elégedett vagyok az eddigi feladataimmal, most is van elfoglaltságom bőven. Ha olyan kihívás adódik, aminek célja és értelme van, ráadásul politikai realitása is, akkor azt szívesen mérlegelem.

Most itt összeverődött egy nagy tömeg, de azt láttuk, hogy hiányzik az igazi vezető, és nincs megfelelő mondanivaló, sőt azt is megkockáztaom, hogy reális cél sincs.  Vállalna ebben a szerveződésben valamilyen szerepet?

Korábban is azt mondtam: nem csak húzni tudom, szívesen tolom is az ügyeket. Azt mondom, hogy a cél, a személy és a támogatottság összefügg. Kell egy jó cél, kellenek személyek, akik mögött csapat, csapatok vannak, a V ’18 is így alakult ki, és akkor már jöhetnek a feladatok is, amelyektől én egyáltalán nem félek. De a feltételeknek meg kell lenniük.

Ha ön a személy, akkor meg tudja határozni, hogy mi a cél?

Hasonló, mint amit a V ’18 nevében hirdettünk: egy minél szélesebb politikai bázis, ahol a korábbi jobb és baloldal együttműködik. Azok a rendszerváltó célok, amelyeket a V ’18 nyolc pontban megfogalmazott, tulajdonképpen egy nemzeti minimum-programnak  készültek. Ennek a végső eredménye az lenne, hogy Magyarországot a keleti lecsúszásról visszafordítsuk, és elindítsuk ismét a nyugati felemelkedés útján.

Ez egy hosszú távú program, de van-e rövid távú is?

Kilencvenben nagy esélyt kaptunk a nyugati útra. Ma újból az a feladatunk, hogy eltakarítsunk mindent, ami ezt akadályozza. Most az ezzel ellentétes erők győztek. Visszacsúszunk, kevés ember nagyon gazdag lesz ebben az országban, úgy, mint Közép-Ázsiában, kevesen akarják megmondani, hogy merre kell menni, a sokaság ne szóljon bele, élje csak a maga kis mindennapi életét. Kulizzon, melózzon és elégedjen meg azzal, amit kap. Ez egy kelet-nyugati választás. A többség nyilvánvalóan Nyugat felé akar menni, de nem úgy, hogy kivándorol, hanem azt szeretné, hogy a nyugati feltételek itthon teremtődjenek meg.

Ha már Kelet-Nyugat: itt ülünk a CEU-n az ön irodájában. Mi lesz a CEU-val?

Én egy kis fogaskerék vagyok itt, nem látom át a CEU stratégiáját, de nagyon nagy veszteség lenne Budapestnek, ha el kellene innen menni. Hatalmas szellemi kapacitást és tudományos kapcsolatrendszert hozott ide a CEU. Aki ezt elüldözi, az az országunk ellensége.

Teljes tisztújításra készül az LMP, még Szél Bernadett is távozhat!

„Heteken belül teljes tisztújítás lehet a pártban, mert a jövő évi önkormányzati- és uniós választásokra megújult vezetéssel akar készülni az LMP” – ezt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek Schmuck Erzsébet, aki szerkesztőségünknek is megerősítette, hogy Ungár Péter társaságában ő maga is lemondott elnökségi tagságáról. A párt vezérkara ugyanis mielőbb rendezni akarja a politikai közösségben kialakult feszültséget. Emlékezetes, hogy Hadházy Ákos a választás éjszakáján távozott a társelnöki pozícióból.

Némileg váratlan hír, hogy Ungár Péterrel együtt lemondott elnökségi tagságáról. Mi ennek az oka?

Ennek elsősorban technikai oka van. Ugyanis a hivatalban lévő elnökség 18 hónapra kapott mandátumot. Ez idén, a nyár közepén lejár, ezért legkésőbb júliusban teljes körű tisztújítást kell tartanunk. De miután Hadházy Ákos társelnök a választás éjszakáján váratlanul bejelentette lemondását, posztja csak két hónapig maradhat betöltetlen. Emiatt egy hónapon belül két választást is kellene tartani, ami csak zavart okozna. Ennek elkerülése érdekében döntöttünk úgy Ungár Péterrel, hogy mindketten lemondunk elnökségi tagságunkról, korábban egy társunk ezt már megtette. Ugyancsak az alapszabály írja elő, hogy

ha a lemondások száma eléri az ötöt, akkor teljes körű előrehozott választást kell tartani.

Ezzel a döntésünkkel megteremtettük a lehetőséget, hogy várhatóan május 26-án, vagy 27-én teljes körű tisztújító kongresszust tartson az LMP. Ezen majd a társelnököket és valamennyi tisztség betöltőjét újraválasztjuk, még a delegáltakat is.

Akkor Szél Bernadett is lemond?

Nem, a pártot a kongresszusig is vezetni kell, de a teljes körű tisztújítás a női társelnök személyére is érvényes. Természetesen, a kongresszus újra is választhatja Szél Bernadettet

Ezek tehát a technikai okok, de egy pártban mindennek van tartalmi oka is. Hetek óta érezhető, hogy párton belül elég nagy a feszültség. Elég, ha a Sallai R Benedek erőszakos fellépése szóba kerül, meg a fegyelmi eljárások. Mi tehát a tartalmi ok?

Kétségtelenül vannak a pártban feszültségek. Ezek rendezésére is szükség van, de azt visszautasítom, hogy a Fidesz azért kapott volna kétharmadot, mert nem léptünk vissza a választáson. A választás előtt mi egyértelművé tettük, hogy teljes körű koordinálásra törekszünk annak érdekében, hogy a Fidesz kormány leváltható legyen.

Ennek érdekében mi tárgyaltunk a baloldallal, és a Jobbikkal is, de ezek a pártok az együttműködésre nem voltak hajlandók.

Elfogadhatatlan számunkra, hogy az LMP-re fogják a választási kudarcot, illetve azt, hogy mi lennénk az okai a Fidesz újbóli kétharmados kormányzásának, úgy, hogy mi vagyunk az egyetlen ellenzéki párt, aki több mint százezerrel több szavazatot kapott, mint négy éve.

A másik ok – amit már említettem -, hogy vége van a kampánynak, új időszak kezdődik, jó egy év múlva önkormányzati, illetve európai parlamenti választás is lesz, ezért az a helyes, ha az új feladatnak frissen megválasztott elnökséggel, és tisztségviselőkkel megyünk neki. A teljes körű tisztújításra tehát azért van szükség, hogy mielőbb elkezdhessük a választási felkészülést.

Hadházy Ákos nemrég azt nyilatkozta, hogy ha megfelelő számú képviselőjük visszalép, akkor ma a Fidesznek nincs kétharmada.

Jó, de számtalan eset, például Hadházy Ákosé is bizonyítja, hogy az MSZP visszalépett, mégsem tudott az egyéni körzetben nyerni. Egyébként azt is felvethetné bárki, hogy ha a Jobbik tíz helyen visszalép, akkor az ellenzék győzhetett volna. Azt gondolom, hogy ezt a kérdést nem lehet ennyire leegyszerűsíteni.

Mindenesetre számomra megdöbbentő volt, hogy a titkári posztot betöltő Sallai R Benedek az alapszabályra hivatkozva nem volt hajlandó a képviselői visszaléptetésekről szóló javaslatot az elnökség elé terjeszteni. Akik persze döntés híján nem mertek visszalépni.

Azt nem is titkoljuk, hogy lesznek alapszabály módosítások, strukturális változások a pártban, de ezt a munkát már az új elnökségnek kell elvégezni. Gondolom, hogy a párt működési reformja, tehát az alapszabály átfogó megújítása kora ősszel meg is történhet.

Tehát egy ember ősszel már nem tarthatja sakkban a pártot?

Természetesen minden tisztség hatás-és feladatkörét is át kell gondolni.

A választás eredményének tehát nincs szerepe abban, hogy az LMP teljes vezérkarát újraválasztják?

Az eddigi legjobb választási eredményt értük el, hiszen a párt 7, 1 százalékos támogatottságot még soha nem szerzett.

Legkésőbb nyáron mindenképpen tisztújítást tartottunk volna amúgy is.

Valóban most lesz a legtöbb képviselőjük, de volt olyan cél is, hogy a Fidesz kormányt leváltsák.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy mi egyedül képesek vagyunk leváltani a kormányt. Ehhez kellettek volna a baloldali pártok, tehát az MSZP, DK, de a Jobbik együttműködése is. Kormányváltás csak széleskörű összefogás esetén valósulhatott volna meg.

Egyáltalán elképzelhető olyan összefogás, amely az ellenzéki pártok között kialakulhat és kormányképes?

 A pálya lejt, mert a Fidesz ördögi választási törvényt írt. Nyilván ma minden párt első számú feladata a megújulás, mi az LMP-ben a tisztújítás után azonnal elkezdjük el ezt a munkát, amely lehetővé teszi, hogy legyen esélyes kihívója az Orbán-kormánynak. 

Orbán komoly biztonsági kockázat

Tény viszont az is, hogy Orbán Brüsszelben, illetve a NATO-csúcsokon minden esetben meghátrál, és teljesíti a közös döntéseket, legyen szó Oroszországgal szembeni szankciókról vagy éppenséggel diplomaták kitiltásáról, miként az pár hete bekövetkezett a Szergej Szkripal-ügy kapcsán… Mind a magyar, mind a szerb vezető a maga sajátos módján Putyin ügynöke. A többi között ezt nyilatkozta Ara-Kovács Attila, külpolitikai szakértő a Független Hírügynökségnek adott interjújában.

A szíriai válság elmélyülésével és az amerikai-brit-francia fegyveres beavatkozással mélypontra kerülhet az amerikai-orosz viszony. Ebből a szemszögből egyre kínosabbá válhat Orbán és Putyin közeli kapcsolata?

Az nyilvánvaló, hogy a Nyugat és Oroszország viszonyának romlása nem fog megállni, hisz ez Putyin személyes érdeke. Részben ez tartja őt otthon a felszínen. Az teljességgel kizárt, hogy közvetlen konfliktus robbanna ki. Nyilvánvalóan ez egyik félnek sem lenne jó. Legkevésbé Oroszországnak, amelynek hagyományos fegyverzete az elmúlt három évtizedben szinte semmit sem fejlődött. Minden ellenkező híresztelés merő putyini propaganda. Arra nyilvánvalóan számítani kell, hogy a proxi háborúk – vagyis nem a közvetlen, hanem a periférián megvívott háborúk – eshetősége megnő. Ilyen most ismét a Közel-Kelet, elsősorban Szíria, miként korábban Vietnam és Afganisztán volt, azt megelőzően pedig Korea. Viszont tény, hogy ilyenkor minden szövetségesi rendszer összezár. Orbán pedig komoly biztonsági kockázat, hisz nem csak az apró Magyarországról van szó, de már kelet-európai követői is lehetnek ennek a politikának. Tény viszont az is, hogy Orbán Brüsszelben, illetve a NATO-csúcsokon minden esetben meghátrál, és teljesíti a közös döntéseket, legyen szó Oroszországgal szembeni szankciókról vagy éppenséggel diplomaták kitiltásáról, miként az pár hete bekövetkezett a Szergej Szkripal-ügy kapcsán. De ennek a kétkulacsos politikának a fenntartása egyre nagyobb áldozatokat fog követelni az Orbán-kormánytól, s egyre nehezebb lesz fenntartani a pozíciókat egy eszkalálódó világpolitikai helyzetben.

Hasonló a helyzet Kínával is, hiszen Amerika éppen kereskedelmi háborút hirdetett Peking ellen, Orbán és Vučić pedig kínai pénzzel építi a Belgrád-Budapest vasútvonalat. Nem lesz ebből baj?

Így van, de szeretném rögtön leszögezni: ebből a különutas politikából még nem következik automatikusan az Orbán-kormány megbüntetése, illetve a Fidesz hatalmának megtörése. Ennek belpolitikai feltételeit kell megteremteni, s itthon kell leváltani a Fideszt. Szerintem nem demagógia vagy mellébeszélés az orbáni politika és a ceauşescui politika közötti párhuzamok felemlegetése. Igaz, a gazdaság úgy-ahogy teljesít Magyarországon, de ennek legfőbb feltétele a nyugat-európai, főként a német gazdasági prosperitás. Ha ezt egy válság – legyen az politikai vagy gazdasági – mérsékli, abba nem a német kormány, hanem a magyar fog nagyon gyorsan belebukni. Orbán jó taktikai érzékkel lavíroz a nagypolitikai adottságokat kihasználva, de az tagadhatatlan, hogy minden nappal csökken a mozgástere. Magyarország soha nem volt ennyire kiszolgáltatva külső feltételeknek, leszámítva a német, majd a szovjet megszállás éveit.

Az Európai Unióban, főleg az Európai Parlament bizottságaiban sorra szavaznak meg olyan állásfoglalások, amelyek a magyarországi jogállami állapotokról mondanak igen elmarasztaló véleményt. Másrészt közismert az EU nehézkes döntéshozatala. Lehet ebből valami?

Ez a lehetőség is illeszkedik a nagy egészbe. Úgy vélem, rövidtávon ebből nem fognak az Orbán rezsimre nézve végzetes következmények születni, komoly nemzetközi válság kell ahhoz, hogy egy rendszer létfeltételei egyik napról a másikra gyökeresen megváltozzanak. De azt mindenki látja, hogy gyorsulva erodálódik a magyar kormány pozíciója, egyre elszigeteltebb a kormány. Nincsenek szövetségesei, csak alkalmi bűntársai. Egy emberi élet perspektívájából nézve persze ez nagyon lassú változás, de a történelem már csak ilyen: hosszú távon érdemes a lehetőségeket mérlegelni. Viszont e tekintetben nem lehet vitás, az Orbán rezsim komoly deficitet halmozott fel Magyarország és önmaga számára is. Ne legyen senkinek illúziója: ennek árát meg kell majd fizetnünk. Megint csak a 70-80-as évek Romániájára utalnék: érdemes a történelemből tanulni, legalább nekünk, apróbb áldozatoknak, ha Orbánék lopási hajlama képtelenné is teszi őket, hogy felmérjék ezeket a főként rájuk nézve végzetes kockázatokat.

Azt mondják, hogy kulcsfontosságú a német kormány álláspontja ebben az ügyben (is). Berlinből viszont ellentmondásos jelzések érkeznek. A Fidesz újabb kétharmados győzelme elfogadhatóbb partnerré teszi Orbán Viktort Merkelék szemében?

Szerintem nem. Bonyolítja persze a képletet, hisz egy német politikus számára a lezajlott magyar választások mégiscsak valamilyen forrásai a legitimitásnak, de mindaz, ami az elmúlt kampány-hónapokban történt, felértékelte a kételyeket. Elég megnézni a nemzetközi sajtót, az ott megfogalmazott erőteljes kritikákat. Egy nyugati politikus számára egyre reménytelenebb vállalkozás félrenézni, s egyre hálátlanabb feladat mérsékletre inteni Orbánnal szemben. Mostanában egyre többször hangzik el a magyar kormánymédia és az ideológusok részéről, hogy Orbán egyetlen alternatívája a káosz, hogy ha a rezsim összeomlik, akkor itt olyasmi történik, ami az uniónak is fájni fog. Nem először hallok ilyeneket, így aztán tudom, ez a diktatúrák utolsó, hangsúlyozom: legutolsó érve. Ezt mondta Milošević, ezt mondták a 89 előtti szovjet szatellitállamok vezetői, ezt mondta Ceauşescu – valamennyien az utolsó pillanatban. Már más érvük nem maradt. Ekként kell felfogni a mostani magyar kormány-érvelést is: más érvük már nem nincs. És a nyugati politikusok ezt nagyon jól tudják.

Ha beindul a Merkel-Macron kettős reformja az unióban, akkor Magyarország hol találhatja magát?

A körön kívül. Egyre türelmetlenebbül hallgatom az olyan fejtegetéseket, hogy Orbánnak nem érdeke kivezetni Magyarországot az unióból, hisz onnan jön a pénz, az unió gazdasága pedig egy ilyen kis piacot, mint a magyar hosszú távon is életben tud tartani. Véleményem szerint viszont könnyen eljöhet az az idő, amikor Orbánnak mégis megéri majd kivezetni Magyarországot az unióból. Akkor, ha végérvényesen ellentétbe kerül a rezsim megóvása, az összelopott vagyonok megtartása és az uniós – netán a NATO – tagság, akkor a miniszterelnök habozás nélkül meglépi ezt. Könnyen is teheti majd, hisz egyre többen szeretnének minket az unión kívül látni, hogy ne rontsuk ott a levegőt. A Merkel-Macron reformfolyamat, ha beindul, pontosan egy efféle mérföldkő lehet, hisz nagyobb integrációt ígér, s a nemzetállami jogosítványok – egyebek mellett Orbán hatalmának – visszaszorítását.

Merre fejlődhet a V4? A csehek és a szlovákok inkább Ausztriával közösködnének, a lengyelek állnak a legközelebb a magyarokhoz, de az orosz kérdés végletesen megosztja Budapestet és Varsót. Közben Horvátországot is bevonhatják.

A V4 projekt halott, már a legelején sem volt igazán életképes. Ugye, azért hozták létre, hogy segítse ennek a három – később négy – államnak az uniós integrációját. A belépési tárgyalások utolsó fázisában a lengyelek cserbenhagyták a többieket, s külön megegyeztek. Azóta se szeri, se száma a hasonló eseteknek. Amióta pedig Orbán és Kaczyński megpróbálja a nyugat-európai integrációs törekvések fékezni, és kelet-európai autokrata törekvéseik legitimálására felhasználni a V4-et, azóta ráadásul a szerveződés nem csak felesleges, de egyenesen káros is.

A szomszédos országok közül egyedül a szerbekkel van kitűnő kapcsolat („a történelem során a legjobb”). Ebben szerepet játszhat, hogy két autokrata vezetőről van szó?

Igen, ez az egyik fő eredője ennek a „kiváló” kapcsolatnak, ugyanakkor mind Orbán, mind Vučić nem célt lát az unióban, hanem olyan anyagi eszközt, amivel saját politikai-gazdasági hatalmuk kiépítését és helyzetben tartását elérhetik. Ne feledjük ráadásul, hogy mind a magyar, mind a szerb vezető a maga sajátos módján Putyin ügynöke – újabb elem, ami ezt a két bűnözői klientúrát összetartja.

Végül a határon túli magyarokról. A mostani választások során is bebizonyosodott, hogy a valamikori két önálló, autentikus szervezet, az RMDSZ és a VMSZ a Fidesz csicskaszervezetévé züllött. Vagy túl szigorúan fogalmazok?

Nem, egészen pontosan fogalmaz: a két szervezet vezetői nem tesznek más, mint – politikai és gazdasági túlélésük végett – mindenben támogatják a magyar miniszterelnököt, s teszik ezt a leggusztustalanabb módon. Az a kultusz, ami e szervezetekben Orbánt övezi, tökéletes mása a Milošević vagy Ceauşescu nevével fémjelzett „korszakok” személyi kultuszának. Meg kell nézni, mind az erdélyi, mind pedig a vajdasági szervezetet: befolyásukat az adott országban teljességgel elveszítették, ráadásul Orbán, ha kell, a fejük felett készséggel megegyezik Bukaresttel vagy Belgráddal, miközben táplálja a Bukaresttel és Belgráddal szembeni nacionalizmusukat. Tökéletes patthelyzet. Ezek a szervezetek ma már csak Orbánnak tehetnek szívességet, saját közösségükért képtelenek bármit is kijárni vagy politikailag kikényszeríteni az adott ország kormányaitól. Tartok tőle, ma már nem is céljuk ez.

 

Hadházy: elismerem, hogy részünkről újabb visszalépésekre lett volna szükség

Feljelentette az őt tettleg is bántalmazó Sallai Róbert Benedeket Hadházy Ákos. Az incidens az LMP fegyelmi tárgyalásán történt, rövid szóváltás után Sallai először fellökte Hadházyt, aki a fejét beverte egy radiátorba, ezért mentővel kórházba szállították.  Hadházy Ákos, az LMP lemondott társelnöke azt nyilatkozza a Független Hírügynökségnek, hogy pártjának képviselői a választásokon azért nem léptek vissza az esélyesebb induló javára, mert Sallai R. Benedek– Schiffer Andrással együtt – milliós perekkel fenyegette meg a képviselő-jelölteket. A visszalépések elmaradása viszont kétharmados többséget eredményez a Fidesznek.

 

Jobban van már, képviselő úr?

Fizikailag rendben vagyok, lelkileg viszont nem teljesen hevertem ki a történteket.

Az igaz, hogy miután Sallai R Benedek meglökte, vagy megütötte, ön ráesett a radiátorra és elvesztette az eszméletét?

Elnézését kérem, de én nem szeretnék a részletekbe belemenni. Szerencsére komoly bajom nem történt, a mentő csak elővigyázatosság miatt vitt el.

Egykori párttársa Sallai R Benedek bár bocsánatot kért, az állítja, hogy ön „rájátszott” az esésre. Majdnem azt mondta, hogy szimulált. Hallott erről?

Nem magamtól kerültem a földre, annyi bizonyos. De van nyolc tanú, ez elegendő lesz a részletek tisztázása. Rövidesen megindul a párton belüli eljárás, s a feljelentésem alapján az igazságszolgáltatás is tisztázhatja a történteket. Itt mégiscsak garázdaság történt.

Korábban kerestem már telefonon, mert olyan hírek terjedtek, hogy a visszalépésekben játszott szerepe miatt a pártja már fegyelmi eljárást indított ön ellen. S ha igaz, akkor ezt az ütést is a fegyelmi eljáráson kapta.

Igen, de amikor először keresett, akkor nem tudtam a fegyelmiről. De az kétségtelen, hogy egy másik eljárás során sérültem meg. Sallai R. Benedek kezdeményezésére felelősségre akarták vonni azokat a politikustársaimat, akik a választáson az esélyesebb ellenzéki jelölt javára visszaléptek.

Ön ellen is azért indult eljárás, mert a visszalépések mellett volt?

Igen.

Valamennyi visszalépő képviselő ellen eljárást indítottak, vagy csak ön ellen?

Többen voltak, de ennek részleteiről nem szeretnék nyilatkozni.

Mi volt a párttestület döntése?

Végül nem született ítélet. Az eljárás félbeszakadt az erőszakos események miatt. De végül Sallai ellen is elindult az eljárás.

Azért nem született ítélet, mert önt kórházba szállították?

Nézze, nem szeretnék ennek részleteiről többet mondani, mert ez a történet nemcsak az LMP-t járatja le, de kompromittálja az egész ellenzéket. Végső soron pedig az egész ország jövőjét veszélyezteti, ha most, egy beláthatatlan következményekkel járó választási eredmény után miatt az emberek elfordulnak a politikától.

Ha jól értem ezt a fegyelmi tárgyalást akár folytatni is lehet?

Ez a párt belügye, ezért nem szívesen beszélek róla. Azért is kell okosan lezárni az ügyet, mert ami történt, az egyenes következménye annak a folyamatnak, amit a Fidesz művel ebben az országban. A legnagyobb kormánypárt ugyanis hosszú évek óta csöpögteti a gyűlölet mérgét a társadalomba. A Fidesz szembefordítja egymással a pártokat, az embereket, s még ez ellenzék erői között is képes viszályt teremteni. A diktatúrába hajló kormány uralni akarja az egész társadalmat. Meggyőződésem szerint Magyarország jövőjét az dönti majd el, hogy akad-e még olyan ember, aki az ellenzéki oldalon hajlandó politikával foglalkozni.

Nincs kétségem, hogy az ellenzék feladata a jövőben az lesz, hogy a Fidesz társadalomba juttatott mérgét hatástalanítsa.

Mindenesetre, ha nem sikerül az LMP belső konfliktusait rendezni, az a párt végét is jelentheti. Ugye a rendszerváltás óta eltűnt már néhány párt a Fidesz környezetéből, elég csak a Kisgazdákat, az MDF-et említeni, s a KDNP-ről már ne is beszéljünk.  Erre gondol?

Csak részben, inkább arra gondoltam, hogy Fidesz elsőrangú érdeke, hogy sikerüljön felkorbácsolni az érzelmeket és az indulatokat az ellenzék, és ezen belül az LMP soraiban is. Ha nem sikerül ezen túljutni, akkor

a Fidesz jegyet váltott az örökös hatalomgyakorlásra.

A politizáló tömegeket egyelőre azt foglalkoztatja, hogy az LMP miért nem tudta a visszaléptetésekkel megakadályozni a Fidesz kétharmadát. Csak a fővárosban újabb öt mandátumot szerezhetett volna az ellenzék, ha önök nem csak mondják, de valóban visszalépnek. Ennek mi a magyarázata?

Akár visszalépések nélkül is lehetett volna ellenzéki győzelem, ha az ellenzék pártjai meg tudják győzni az emberek többségét, hogy készek és képesek gyökeresen új irányt adni az országnak. Az LMP ezen dolgozott, értünk is el sikereket, hiszen soha ennyi szavazónk nem volt, szemben pl a baloldali pártokkal, akik szavazókat veszítettek. De kétségtelen,

miután a választások előtt már látszottak a várható eredmények, visszalépésekkel nagyobb volt az esélye a sikeres ellenzéki szereplésnek.

Főleg, ha a pártok a megfelelő helyen léptek volna vissza egymás javára. Az is egyértelmű volt, hogy a kormányváltás esélye akkor nő csak meg jelentősen, ha széles körben, sok helyen és a Jobbiktól a baloldalig terjed. Ennyit láthattunk a választások előtt.  A választások után viszont valóban egyértelmű, hogy ha jobban döntenek az LMP képviselői, akkor talán a kétharmadot sikerülhetett volna megakadályozni.

Ismétlem: csak a fővárosban öt plusz ellenzéki mandátumot jelenthetett volna, ha visszalépnek.

Így igaz, de ezt előre nem lehetett tudni és én kicsit máshogy fogalmaznék: szinte csak a fővárosban jelenthetett plusz mandátumot a visszalépés. De úgy gondolom, hogy a „felelős keresése” rendkívül céltalan, és félrevezető. A választási kudarc valódi oka nem a visszalépések körül keresendő. Sokkal inkább abban, hogy

az ellenzéki pártok nem tudtak olyan alternatívát nyújtani, hogy a választók elhiggyék: képesek új pályára állítani az országot. Ha az ellenzék hitelesen tudja képviselni a gyökeres változások szándékát, és a kormányzóképességet bizonyítani, akkor a visszalépésekre sem lett volna szükség.

Tehát azok a pártok felelősek a választások kudarcáért, melyek nem tudtak alternatívát felmutatni. Ismétlem: baloldal pártjai nem szereztek több szavazót, mint az előző választásokon, az LMP viszont korábbi önmagához képest jól szerepelt, ugyanis annyi szavazatot kaptunk, mint még soha.

Ez viszont a kormány leváltáshoz, vagy a kétharmad megakadályozásához kevésnek bizonyult.

Azt elismerem, hogy részünkről újabb visszalépésekre lett volna szükség, amit az LMP elnöksége támogatott ugyan, de – ahogy korábban már elmondtam – a visszalépők polgári perekkel történő fenyegetése akadályozta ezt a folyamatot.

Viszont Schiffer a maga részéről cáfolta, hogy ő bárkit perrel, kártérítéssel fenyegetett volna. Hazugságnak nevezte, amit ön állít.

Holott csak a tényeket ismertettem, ugyanis jegyzőkönyvek, e-mailek születtek a történtekről. Sallai R. Benedek előterjesztést is készített erről. Mindez még akkor volt, amikor egyetlen visszalépőnk sem volt, a titktár 150 milliós perrel fenyegette meg azt, aki elsőként vállalja. Ezt ugyan az elnökség nagy többséggel elutasította, és a párt jogásza is jogi nonszensznek nevezte. Ezt követően

Sallai felkereste a Schiffer és társa ügyvédi irodát, ahol kérésére készítettek egy vállalhatatlan szakvéleményt, amely akadályozta a visszalépést. Ezt köröztették, s így persze, kevesen merték vállalni a visszalépést.

Mindenesetre az látszik, hogy az LMP ugyan beszélt, sőt tárgyalt a visszalépésekről, de aztán mégsem tette meg.

Igaztalanul vádolták Szél Bernadettet, hogy ő akadályozta a visszalépéseket, hisz kifejezetten komolyan gondolta a széleskörű együttműködést.

A látszat viszont ez ellen szól, ma már az LMP számlájára írják, hogy a Fidesz túlhatalmát biztosította. A szavazóknak majdnem mindegy, hogy ez Schifferen, Sallain, vagy Szél Bernadetten múlt. 

Valóban ez a látszat, amiért felelősnek is érzem magam, részben ezért mondtam le. De ez részletkérdés. A lényeg az, hogy a pártok nem tudták magukról elhitetni, hogy valóban változást akarnak. De ez a múlt, viszont jövő csak akkor lesz, ha az ellenzék semlegesíteni tudja a Fidesz által gerjesztett, a társadalomra ömlő gyűlöletet.

Komolyan vehető információim szerint a Fidesz-kormány arra készül, hogy a parlamenti pártok támogatását alaposan megemelje. Mégpedig azért, hogy az ellenzék kényelembe helyezhesse magát. Nagyon logikus lenne, hisz úgy tűnik az újonnan kialakult ellenzéki pártstruktúra nagyon kellemes a Fidesz számára. Pedig

az alakuló parlament nem egy demokratikus parlament, egészen elképesztően nagy az egyensúly hiánya a kormány és az ellenzék között. Ezért ma már nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogy ebben a helyzetben mi a helyes magatartás az ellenzék részéről.

A kormánypárt kétharmados többsége azért fontos, mert ennek birtokában a Fidesz eldöntheti, hogy ki lesz a Kúria új elnöke, kik lesznek alkotmánybírák, illetve marad-e legfőbb ügyész Polt Péter. Az ő hivatalban tartása elsimíthatná az elmúlt nyolc év tíz-, száz-, vagy ezermilliárdos korrupcióit. Ez önt nyilván érzékenyen érinti.

Igen, ez tragédia. Sallai valószínű még ma sem fogja fel, hogy mit művelt, de még az ellenzékben sem döbbentek rá erre. A tény azonban tény: a kétharmadnak beláthatatlan következményei lehetnek gazdasági, de közjogi értelemben is.

Valóban lehet olyan érzése az embernek, hogy szinte valamennyi ellenzéki párt gátja volt az együttműködésnek. Ebből következően mintha mindenki a Fidesz kétharmadát építette volna.

Ezt így érzem én is, magabiztosan elzárkózott a Jobbik, de az MSZP vezetői között is akadt olyan politikus, aki azt mondta, hogy a teljes körű összefogást a Fidesz nem fogja engedélyezni. Nem is engedték, engem pedig az utóbbi két hónapban hazugságokkal próbáltak lejáratni.

A pártja társelnöki posztjáról lemondott, a mandátumát felveszi?

Ezt még nem döntöttem el, sok mindent át kell gondolnom, de a parlament nyitóüléséig ezt is el fogom dönteni.

A Fidesz a jelenlegi választási rendszerben legyőzhető?

Sokszor elmondtam, hogy szerintem ez volt az utolsó olyan lehetőség, amikor a Fidesz legyőzhető demokratikusnak nevezhető választáson. Miután ez nem sikerült, úgy érzem, hogy normális választáson ez már nem következhet be. Éppen ezért kell nagyon-nagyon átgondolni a felelős ellenzéki magatartás módját. A kétharmaddal folytatják a jogállam leépítését, mert nem szeretnék még egyszer átélni, amit a hódmezővásárhelyi eredmény és a választások között megéltek. Megcsapta őket a vereség szele, valósággal rettegtek, mert tartottak a börtöntől. Ezt aligha akarják még egyszer kockáztatni, ezért szerintem a következő négy évben azon dolgoznak majd, hogy minden változás lehetőségét ellehetetlenítsenek. Elképesztő dolgok jönnek. És sajnos jó esély van arra is, hogy az Európai Unióból kizárják az országot, ami a teljes gazdasági összeomlással járhat. Csak remélni tudjuk, hogy ez nem következik be.

Ennél aktuálisabb film nincs most

Félelemkeltésre és kreált ellenségképre épülő kampány, ellehetetlenített ellenzék, a hírek manipulálása, választási csalás gyanúja, újságírók külföldi ügynökként való megbélyegzése, tüntetéshullám… Ne aggódjon a kedves olvasó, nem a magyar közélet állapotán akarunk újfent keseregni, mindössze megnéztük Wes Anderson legújabb, kétségtelenül fura, de remekül működő és intelligens filmjét, a Kutyák szigetét.

Jó érzékkel küldte moziba a magyar forgalmazó a különc zseni, Wes Anderson legújabb alkotását, aki kilenc évvel A fantasztikus Róka úr után ismét animációs filmet írt és rendezett. Hiába játszódik a Kutyák szigete a közeljövő Japánjában, valószínűleg nem lesz olyan magyar ember – pártállástól függetlenül -, aki a disztópia megtekintése közben nem a jelen Magyarországára, illetve Orbán Viktorra, migránsokra és Soros-ügynökökre asszociál majd.

És mindezt igazából nem is nagyon kell „belelátni” a filmbe, hiszen Wes Anderson nem csak egy, a mai magyar közállapokokra kísértetiesen hasonló rendszert vizionált, hanem sokszor olyan, mintha direkt a 2018-as választás eseményeit dolgozta volna fel animációs filmes formában… Igazából pont az a nehéz, hogy az ember mindettől elvonatkoztatva, önálló filmművészeti alkotásként írjon a Kutyák szigetéről, pedig Wes Anderson alkotása – ahogy tőle megszokhattuk -, ezúttal is igazán érdemes erre.

Húsz évvel később járunk a jövőben, egy fiktív japán nagyvárosban, Megaszakiban, amelynek autoriter hajlamú polgármestere, Kobajasi,

családja és klientúrája segítségével végleg bebetonozná hatalmát a közelgő választásokon.

Erre nagyszerű lehetőséget kínál az egyre jobban terjedő kutyainfluenza, amely ugyan valós problémának tűnik, de Kobajasi még rá is erősít a betegségtől való félelemre, hogy ennek örvén eltávolíthassa a tisztátalannak, veszélyesnek, agresszívnek bélyegzett – valójában segítségre szoruló – állatokat Megaszakiból, magát erős kezű vezetőként beállítva. 

Forrás: Fórum Hungary

Igaz, hogy a kutyák deportálása nem mindenkinek tetszik, és van egy ellenzék is a Tudós Párt képében, de őket csak a látszat kedvéért hallgatják meg. Hiába létezne humánus megoldás a problémára, Kobajasiék mindent megtesznek, hogy ez ne működjön, sőt. Egy fiatal újságírópalánta rájön, hogy Kobajasiék esetében az összeesküvés-elmélet nem is csak elmélet, és elkezd nyomozni a kutyaügy után, amely pont a legjobbkor jött a polgármesternek.

Ez a történet egyik szála, a másik pedig a kutyák sorsa az úgynevezett Szemét-szigeten, ahová deportálták őket, illetve Atarié, aki az egyetlen ember, aki a kutyája után megy. A 12 éves kisfiú ráadásul nem is akárki, hanem Kobajasi polgármester nevelt fia, aki tettével akaratlanul is szembeszegül saját gyámjával. Atari csak a kedvencét szeretné megkeresni, missziójában pedig a remek színészek hangján megszólaló kutyafalka segíti: Rex (Edward Norton), King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum), Boss (Bill Murray), illetve Chief (Bryan Cranston), aki kóborkutyaként először nem szívesen engedelmeskedik egy embernek.

A politikai krimiszál és road movie-szerű történet párhuzamosan halad előre, és miután Megaszaki polgárai is tudomást szereznek Atari kalandjáról, egyfajta hősként kezdik kezelni a fiút, akit ugyan nem vezérelnek magasabb célok, de társaival együtt persze a gonosz emberekkel is meg kell küzdenie.

Wes Andersonnál viszont

nagyon fontos a kutyák nézőpontja:

azt értjük, amit ők beszélnek (az van angolul), azt pedig csak sejtjük, hogy Atari mit gondol és érez (japánul tudók persze előnyben), a politikusok beszédeit pedig lefordítják nekünk. Így a filmnek legalább annyira főszereplője Chief és Spots (Liev Schreiber), Atari kutyája, mint maga a kisfiú vagy bármelyik másik ember, ezért is tud annyira szórakoztató és nem szájbarágós lenni a történet.

Forrás: Fórum Hungary

A saját egyéniséggel rendelkező, antropomorfizált kutyák kalandjait mindenfajta mélyebb értelmezés nélkül is élvezet követni, és mindehhez még hozzájön Wes Anderson fanyar humora, illetve a legapróbb részletig kidolgozott retrófuturisztikus látvány. A Disney- és Pixar-animációk korában kifejezetten különlegesnek számító,

a történethez tökéletesen passzoló stop motion technikát is ki kell emelni,

amely rengeteget hozzáad a Kutyák szigete sajátos élményéhez.

Szintén nagyon fontos a japán kulturális hivatkozások tengere, amelyek átszövik a film történetét és meghatározzák vizualitását is. Olyan, mintha a Kutyák szigete egy nagyon sajátos szerelmeslevél lenne Japánhoz. Miközben a sztori persze univerzális (valószínűleg nem csak mi ismerhetünk magunkra a félem és gyűlölet miatt önmagából kifordult Megaszaki polgáraiban), és az is igaz, hogy Wes Anderson a tőle megszokott módon megint egy sajátos, csak rá jellemző világot kreált.

Hozzá kell tenni, hogy annak megítélésére nem vállalkozhatunk, mennyire hiteles vagy korrekt a film japánsága. Nyilvánvalóan erősen sztereotipizáló, és az ebből fakadó humorforrást is kihasználja Wes Anderson, de Budapestről, a térség nem szakértőjeként ez inkább tűnt szeretetteli gesztusnak, mint kulturális kisajátításnak vagy bántó leegyszerűsítésnek (igaz, a jó szándék nem feltétlenül zárja ki az utóbbiakat). Ami még innen is problémásnak tűnhet kultúrakritikai szempontból, az az amerikai cserediák, Tracy (Greta Gerwig) karaktere, aki fehérként végül kulcsszerepet kap a probléma megoldásában, mintegy megmentve a helyieket saját maguktól. Ez nem feltétlenül szerencsés választás, de mivel Japán-rajongásával Tracy maga is komikus figura, akit minden jó szándéka ellenére felforgató, idegen ügynökként bélyegez meg a Kobajasi-rendszer, könnyű szimpatizálni vele.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK