A Fidesz szavazók igen jelentős része, afféle hívőként válik a párt rajongójává. Ahogy nem lehet bírálni az Örökkévalót, az Istent, az ő köreikben nem válhat a kritika tárgyává a Fidesz, Orbán Viktor pedig végképp nem ezt nyilatkozta Gábor György vallásfilozófus a Független Hírügynökségnek. Szerinte Kásler Miklós egyfajta megfelelésből beszél a Tízparancsolatról, de ezt csacska módon teszi. Orbán Viktor Igazi diktátori tempójából érkezik ez a baljós üzenet: ha én úgy gondolom, még az udvari bohócból is lehet miniszter, aki olyanokat beszél, amiért az általános iskolás gyerekünkre is rászólnánk. Gábor György szerint az orbánmizmusnak még a félidejénél sem tartunk, ami azt is jelenti, hogy továbbra is az ellenségképzés lesz az egyik legfontosabb tevékenysége. Ami pedig a kereszténydemokrácia építését illeti: amit a magyar miniszterelnök tesz az ennek épp az ellenkezője.
Azt gondolom, hogy eljött a te időd…
Na… Várjál csak, a depressziómra gondolsz?
Nem egészen. Hanem arra, hogy most egy olyan minisztert kaptál, aki tényleg a te területedbe mászott bele.
A Professzor úrra gondolsz?
Persze. Azt reméltem, hogy én leszek az első, aki nálad rákérdez erre a tízparancsolatos ügyre, de mi tagadás, már hallottalak nyilatkozni, mások is nálad kötöttek ki. Szóval azt reméltem, hogy rajtad keresztül megértem, amit mond az új miniszter.
Én is szerettem volna megérteni, annál is inkább, mert az új miniszter úr, akiről nem tudom, milyen orvos, ám azt tudom, hogy jó szervező, és jó menedzser, de közben egynémely kijelentése aggodalomra ad okot. Mégpedig azért, mert ő felel a romokban heverő egészségügy mellett a romokban lévő oktatásért is, valamint a kompetenciájához tartozik a kultúra is, és azt kell tapasztalnom, hogy miközben duzzadó önbizalommal hivatkozik Bibliára, tízparancsolatra, ezt hibásan, tévesen, rosszul teszi. Nem akarom én őt bántani, sértegetni; ha valaki derék amatőrként mond csacskaságokat, az nem olyan nagy baj, de ha ezt már miniszterként teszi, akkor nevetségessé válik.
Mert mit hibázott Kásler professzor? Ugye ő azt mondta, hogy ha az emberek betartanák a tízparancsolatot, akkor kevesebb lenne a haláleset.
Szegény feje nem tudja, hogy a héber Bibliában három tízparancsolat van: Mózes 2. könyvének 20. fejezete, Mózes 5. könyvének 5. fejezete, s egy némileg eltérő szöveg Mózes 2. könyvének 34. fejezete. Melyikre gondol vajon? Ezekről egyébként súlyos viták voltak egészen a 19. századig, hogy melyik lehetett a három közül az eredeti. Kásler professzor eközben nem tudja, hogy mi az a tízparancsolat, illetve, hogy melyikről beszél. Nem vagyok orvos, de nehezen tudom elképzelni, hogy ha valaki például nem készít magának faragott képeket, istenszobrokat, akkor megússza a rákos, daganatos megbetegedést. Ezek szörnyű mondatok, és nem pusztán azért, mert ostobák, hanem mert ezekkel a kijelentésekkel az egész szakmáját nézi le, az egész orvostudományt, amely azért az utóbbi években elég szépen fejlődött. Külföldön mindenképpen, idehaza nem tudom hogyan. De lenézi az orvosokat, akik nem a tízparancsolat alapján gyógyítanak, hanem a legkorszerűbb eszközökkel, a legjobb gyógyszerekkel. És lenézi a betegeket is, sőt, többet mondok: kifejezetten káros, amit tesz, hisz azok a betegek, akik valamilyen súlyos betegségben szenvednek, ettől kezdve ők és az értük aggódó szeretteik is úgy vélekedhetnek, hogy maguk tehetnek arról, hogy ilyen állapotba jutottak: vagyis ezzel komoly lelkiismereti terhet rak az amúgy is súlyos betegekre a leendő emberminiszter.
A tízparancsolatból különben melyik pontokra gondolhatott az új miniszter?
Például, hogy ne gyilkolj, mert valóban, ha nem gyilkolsz, akkor nem fog meghalni a másik. Szándékosan használom a gyilkolás szót, mert a héber nyelvű tízparancsolatban is így szerepel, a ne ölj, az egy rossz fordítás. Amúgy az ma már közhely, hogy a legtöbb betegségnek lehet lelki eredete, vagy pszichés-mentális vonzata. Ez is egy szakma, amely ennek feltárásával foglalkozik, de szerencsére nem úgy, ahogy ezt Kásler professzor elképzeli.
Kiváltképp, ha valaki hipochonder
Ja, mint én. Nem kicsit, nagyon. Szóval tudjuk ezeket a lelki összetevőket, de ezt nem lehet a tízparancsolatra kivetíteni. Ez kínos és nevetséges leegyszerűsítés. A tízparancsolat az ókori zsidóságnak, és ma már mondhatjuk, hogy az egész civilizált emberiségnek az alaptörvénye. Mondanám, hogy az alkotmánya, ha egyáltalán szabad még ezt a szót használni. Nem csupán egy népet, hanem az egész civilizált emberiséget alkotta meg ez az alapszöveg. Vagyis a civilizáció ezekre a parancsolatokra épül. S habár sokszor nem tartjuk be az egyes parancsolatokat (ki ezt, ki azt), globálisan betartja az előírtakat az emberiség, mert ha nem így lenne, ha folyton-folyvást megszegnénk, s ha nem minősülne egyik-másik ige be nem tartása devianciának, akkor már rég nem lenne az emberiség. Már rég felkoncoltuk volna egymást, nem lenne magántulajdon és így tovább, s mi sem beszélgetnénk itt most békésen, egymást meghallgatva, egymásra odafigyelve. Szóval a tízparancsolat rettenetesen fontos szöveg, de hogy ennek bármiféle kapcsolata lenne a halálos betegségekkel, az kifejezetten ostobaság.
Meglepte a Professzor önt?
Bizonyos értelemben nem. Nem, mert beleilleszkedik abba a trendbe, ahogy a magyar kormány, és más kormányok is a világban, egyre inkább a vallást, a hit érzületét próbálják politikai erőforrássá tenni.
Épp azt akartam kérdezni, hogy vajon milyen elvárásoknak akar megfelelni egy új miniszter, amikor erre a területre lép?
A tendencia megfigyelhető, például az oktatásban, ahogy az állam egyre inkább lerúgja magáról az iskolákat, és azokat megkaparintják az egyházak; ahogy az állami iskolákba beköltözött kötelezően választható tantárgyként a hittan; a kultúrában is preferált elemekké váltak a szakrális vonatkozások. Arról van szó, hogy Carl Schmitt nyomán meg kell képezni az ellenséget, azt az ellenséget, amelyhez képest, vagy amivel szemben én meghatározom, identifikálom önmagam. Ez azért fontos, mert nálunk boldogabb országokban a politika egy racionális diskurzus, ahol elmondod az álláspontodat az élet különböző területeiről, a másik is elmondja, és ez értelmes és racionális vitákat gerjeszt. Ezekből születhet racionális kompromisszum, vagy olyan helyzet, ahol a választó dönt kettőnk közül. Az ellenség viszont kiiktatja a politikai ellenfelet, hiszen ebben a pillanatban te ellenséggé válsz, azaz törvényen kívül helyeződsz. Olyasvalaki leszel, akivel azt teszek, amit akarok, hiszen én képviselem az egyetlen és igaz ügyet. Ebből következően te a rossz ügyet, vagyis egyenesen a sátánt képviseled. Te válsz a megtestesedett legfőbb rosszá. Ez a gondolkodás a vallási gondolkodásba illik bele. Ennek a lényege pedig az, hogy nem racionális. Ezzel természetesen nem minősítem, tehát nem azt mondom, hogy rossz, csak annyit, hogy ráción túli. Ebből a mezőből tehát a ráció kikerül, a politikai ellenfél ellenséggé válik, miáltal minden megtehető vele, alkothatok rá direkt törvényeket is, máglyára is küldhetem – a világtörténelem sok megoldást ismert mindebből. Mindennek mélyén pedig a legfőbb ellenséggé a szekuláris világ válik, az a világ, amely az erkölcseit, életszemléletét, gondolkodását, értékeit nem feltétlenül óhajtja transzcendens alapokra helyezni. Ez az a világ, amely ugye szét akarja választani az államot és az egyházat, s ez az a világ, amely transzcendencia híján – az ő szemükben – romlott, erkölcstelen, dekadens; ez a szekuláris világ jelenti a legnagyobb veszedelmet. Hadd emlékeztessek arra, hogy nem is olyan régen egy rabbi egy rádióműsorban beszélt hosszan arról, hogy csak és kizárólag a transzcendens módon megalapozott erkölcs lehet a megfelelő, s aki nem ilyen alapokkal rendelkezik, az erkölcstelen. Ebbe az irányba mutat Kásler Miklósnak is a transzcendens elemekből összetákolt csacska nyilatkozata is.
És ez a fajta gondolkodás mélyen hat a társadalomra?
Arról beszéltünk, hogy a hit a ráción innen, vagy azon túl lévő területekre koncentrál. A legutóbbi választás azt bizonyította, hogy a Fidesz nevű pártalakulat már maga is kikerült ebből a politikai racionalitást hordozó mezőből, kvázi-szektaként működik. A Fidesz szavazók igen jelentős része – százalékot nem tudnék mondani – afféle hívőként válik a párt rajongójává. Ahogy nem lehet bírálni az Örökkévalót, az Istent, az ő köreikben nem válhat a kritika tárgyává a Fidesz, Orbán Viktor pedig végképp nem. Az így gondolkodók számára az ilyesfajta kijelentések további szellemi muníciót adnak, s egyfajta megerősítő ideológiai utánpótlást jelentenek. Egyébként, ha visszatekintünk az elmúlt nyolc évre, sok hasonló figurával találkoztunk. Emlékeztetnék például Kerényi Imrére, vagy Németh Szilárdra, és sorolhatnám, sokan voltak ilyenek. Az ember azt gondolná, hogy ez a sok csacska beszéd kontraproduktív. De nem az. Azt szokták mondani, hogy az ilyen szövegek csak arra valók, hogy eltereljék a figyelmet – teszem azt – Tiborcz István vagy Kósa Lajos viselt dolgairól. Lehet, hogy erre is jók, de alapvetően egy komoly hatalomtechnikai elem mindez Orbán részéről. Akár még pszichoanalitikus értelmezés is adható mindennek: az a célja, hogy bosszantson téged, kibillentse megszokott vagy otthonosnak vélt pozíciójából a gondolkodó embereket, az értelmiséget, a tollforgatókat, az elemzőket. Hogy egyszerűen értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan legyen számodra mindaz, amit addig evidenciának gondoltál. Ne legyél képes racionális választ találni, interpretálni a történteket vagy az elhangzottakat. S ne is kíséreld meg megérteni, hogy egyszer csak az lesz a legfőbb szolga – a miniszter -, a területért felelős személy, aki ilyen marhaságokat mond reggeltől estig, vagy az lesz a fontos és nélkülözhetetlen ember, akiről mindenki tudja, hogy az emlegetett tízparancsolat melyik igéjét nem tartja be rendszeresen, mert a tízparancsolat olvasásakor mondjuk a „ne lopj” parancsolaton mindig valahogy átugrott a szeme. Orbán szándéka egyértelmű: ő, mint legfőbb patrónus megmutatja a klienseknek, az alattvalóknak, a cselédségnek, nekünk, mindannyiunknak, hogy azt tesz, amit akar, s hogy a megszokott vagy eddig legalábbis elvárt szabályokat úgy rúgja fel, ahogy csak kedve kerekedik arra. Igazi diktátori tempó és baljós üzenet: ha én úgy gondolom, még az udvari bohócból is lehet miniszter, aki olyanokat beszél, amiért az általános iskolás gyerekünkre is rászólnánk. A legfőbb kényúr teremtette ex lex állapot: itt a szokásokat, az elvárásokat és a következményeket (vagy a következmény nélküliséget), mindent-mindent a korlátlan hatalommal rendelkező, isteni-transzcendens megbízatással bíró fejedelem határoz meg. Nem súlyos hiba, ügyetlenség vagy szimpla lebukás, hanem szándékosan kitalált és kivitelezett hatalomtechnikai elem, hogy minden disznóság, a közpénzek lenyúlása, a legfőbb központi akarat szándékának megfelelően irányított pályázatok, a fejedelmi udvarhoz tartozó családok – amúgy a tízparancsolat szellemiségével tökéletesen ellentétes – meseszerű meggazdagodása, vagy mondjuk az, hogy egy kifosztott és lecsupaszított egészség- és oktatásügy mellett az elmebajnak és a politikai aljasságnak a végtermékeként kisvasutak és stadionok épülnek-szépülnek. Szóval pontosan kiszámított az, hogy mindez a szemünk előtt történjék: nem titokban, nem a színfalak mögött, hanem premier plánban, dobszóra, még a süket és a vak által is jól érzékelhetően. Legyen világos: azt teszek, amit akarok!
Mindezek mellett hova tegyük azt, amikor Orbán Viktor, vagy Kövér László folyamatosan a keresztény Európa védelmezőjeként nyilatkozik meg, vagy, mint legutóbb a pénteki rádióinterjúban a miniszterelnök arról nyilatkozott, hogy ő egyenesen kereszténydemokráciát épít.
Közelítsünk több irányból! Ami a „keresztény Európát” illeti, ennek a kifejezésnek sok értelme nincs. Egyrészt egy kontinens nem megkeresztelhető, a keresztségben az egyes ember, vagyis a személy születik újjá. De metaforikus értelemben sem keresztény Európa. Mert ez az Európa – a hagyományait és jelenét tekintve – zsidó is, s a humanizmus, a racionalizmus vagy – tetszik, nem tetszik – a felvilágosodás tanításaitól is meghatározott, továbbá vannak itt keleti és egyéb vallási irányzatok, aztán élnek szép számban agnosztikusok, ateisták, mindenféle ilyen-olyan ember. Szóval Európa – megint csak: tetszik, nem tetszik – plurális: plurális a nyelvekben, a hitekben, a politikai nézetekben, a kultúrában, a hagyományokban, a szokásokban és így tovább. Aki a kereszténység történelmi szerepét és hatását megkérdőjelezi, az egyszerűen ostoba, komolytalan, vagy gyanús hátsó szándékok mozgatják. De a fent felsorolt hagyományokat sem lehet megkérdőjelezni, vagy úgy tenni, mintha azok nem léteznének. Aki ezt teszi, az szintén ostoba, komolytalan, vagy gyanús hátsó szándékok mozgatják. Mondok egy példát: az eredetileg orosz forrásból, Putyin közvetlen környezetéből származó, ám a magyar kormányzat által is sűrűn hangoztatott „keresztényüldözés elleni fellépés” humanitáriusnak tűnő programja valójában meghatározó geopolitikai érdekekről szól. A szétesett orosz birodalom újrapozícionálásának szándékától vezetve a KGB-s kötődésű Putyin a komoly KGB-s kötődésekkel rendelkező orosz pravoszláv egyháznak, mint Krisztus egyetlen igaz egyházának ideológiai támaszát élvezve, s mint amely egyház hivatott megtisztítani a bűnös, erkölcsileg romlott és istentelen Nyugatot, expanzív hatalmi törekvését próbálja becsomagolni a keresztényüldözés elleni fellépés magasztos programjába. Az, hogy közben Oroszországban üldözik a keresztényeket (protestáns felekezetek, evangéliumi keresztények stb.), vagy Magyarország nagy barátainál, Törökországban, Azerbajdzsánban épp milyen súlyosan diszkriminatív keresztényellenes tendenciák figyelhetők meg, vagy akár hazánkban, ahol a 2011. évi egyházügyi törvény miként szűntette meg a kétharmados hatalomnak tetsző módon, visszamenőleges hatállyal (!) egyes keresztény egyházak egyházi státuszát és még sorolhatnám, az magyar kormánypozícióból a kutyát sem érdekli. Ami a miniszterelnök óhaját illeti, vagyis hogy ő kereszténydemokráciát kíván építeni, ez több szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt ez a hatalmas felismerés épp akkor született meg benne, amikor hazatért Brüsszelből, ahová kirendelték. Talán épp itt figyelmeztették őt arra, hogy mindaz, amit tesz, teljes ellentétben áll a kereszténydemokrácia elveivel, a Néppárt szellemiségével. Ezt ő a táncparkett megszokott és ripacskodó pávatáncos módjára odakint tudomásul veszi, nagyokat bólogat, majd hazajön, s bejelenti, hogy kereszténydemokráciát akar. Csakhogy a kereszténydemokrácia egyik eszmei alapelve épp a liberalizmus, az emberi méltóság fogalmának és az emberi jogok eszmeiségének középpontba állítása, a politikai és gazdasági praxis teljes és mindenki számára biztosított átláthatósága, a szubszidiaritás elve, a keresztény egyetemesség kozmopolita (!) gondolata, a perszonalizmus, az állam korlátozott szerepének hangsúlyozása, az egyháznak a liberális filozófiai hagyományból is jelentősen merítő társadalmi és szociális tanításának szem előtt tartása, a hatalmi ágak szétválasztása és így tovább. Csakhogy mire hazaérkezik Brüsszelből a küldetéstudatos miniszterelnök, addigra – s ehhez nem kell jóstehetség – a kereszténydemokráciából az ő fejében egy sajátosan értelmezett kereszténység-fogalom marad: valami ellenében kereszténység, kereszténység, oppozícióban mindazzal, ami nem keresztény, szubszidiaritás helyett központi hierarchia, egyetemesség helyett országhatárnál véget érő virágbokrétás, árvalányhajas keresztény nemzetállam, emberi jogok helyett jogtiprás, emberi méltóság helyett minden rétegnek kijáró megalázás, hatalmi ágak szétválasztása helyett vasmarokkal fogott szolga-ügyészség, és – hogy visszatérjünk a kiindulásra – a tízparancsolat valódi (és nem bohóckodós) komolyan vétele helyett őrült méretű lopások és rendszeresített hamis tanúságtételek.
Orbán tud hatni Európára? Meg tudja úgy törni, mint Magyarországot?
Én évekkel ezelőtt mondtam, sokan akkor ki is nevettek miatta, hogy Orbánt politikai avantgarde-nak tartom. Minden nagy gazdasági politikai, szociális, kulturális stb. mozgással szemben természetes módon születik meg annak ellentéte: a globalizációval, az univerzalizációval és a decentralizációval szemben a fragmentáció, partikularizáció és a centralizáció. Az Európai Unió, amely minden hibájával és rémségével együtt a legfontosabb európai politikai fórum, mégis a sok megoldatlan problémájával, például a súlyos szellemi deficitről és politikai impotenciáról árulkodó, totálisan megoldatlan menekült- és migránskérdéssel maga kínálja fel az Európai Uniót egyre nagyobb szkepszissel szemlélő, s a fragmentációs és centralizációs megoldásokat hangoztató és követelő ellenfeleinek az „egyedül elfogadható” válaszok lehetőségét. Szembe kellene nézni például azzal, hogy Európa sosem volt igazán integratív, mindig egyfajta asszimilációs elvárás jellemezte: legyél olyan, mint én. Európa viharos történelme során leginkább a széttagoltságban, a nemzetállamok keretei között kereste a saját problémáira a válaszokat, egészen a csupán néhány évtizedes múltra visszatekintő, az Európai Unió egységében gondolkodó, legfőképp az eltökélt kereszténydemokrata szellemiségű (úgy bizony, kedves miniszterelnök úr!) alapító atyák víziójáig. Amerika nem a nemzetállamok történelmét írta, így aztán aki hétfőn megkapja a zöldkártyát, másnap már duzzadó öntudattal lobogtatja az Egyesült Államok zászlaját, vagy ölt magára „csillagos-sávos lobogós” (Stars and Stripes) pólót, miközben meglehet, még egy yest-t sem tud mondani, csak – teszem azt – spanyolul.
És hol van annak a vége, ami ma Magyarországon történik?
Hosszú ideig fog tartani. Ez sokaknak nem jó hír, a klientúrának és a Fidesz hívő tagozatának annál inkább: az orbánizmusból még mindig nem kifelé megyünk, hanem befelé, még nem értük el az alagút közepét sem, ahonnan látszódna a fény az alagút végén. Azért beszélek orbánizmusról, mert ezt én, egész Európát tekintve, egyre szervesebbnek, egyre erősebbnek és masszívabbnak és egyre terjeszkedőbbnek érzem. A bezárkózás és az irracionalitás tendenciáját, a „lét elviselhető könnyűségének” csalfa, ámde könnyű és gyors fogyasztásra alkalmas ígéreteit, a teljes megoldásokkal kecsegtető gondolattalanságot és szimplicitást. Eközben pedig az önmagára büszke Európa képtelen megfogalmazni azt, hogy mit kezdjen a migráns- és menekült-kérdéssel. Két dologban biztos vagyok. Az egyik az, hogy azt nem lehet tenni, amit Orbánék tesznek. A gyűlölet-kampány semmilyen valós megoldáshoz nem vezet, sőt kifejezetten kontraproduktív: az ideérkezőt ezzel a fogadtatással mi tesszük azzá, amit képzelünk róla. (Pszichológia, első óra, első tananyag.) A problémát kezelni kell mindenképp, csak nem így. A gyűlölet-kampány legfeljebb arra jó, hogy önmagát definiálja a kormány valaki és valami mással szemben, hiszen önmagát definiáló saját teljesítmény nincs mögötte. Így tornyosodik fölénk a hatalmas ellenség, Brüsszel vagy Soros, vagy az asszonyainkat megerőszakoló migráns, vagy a belső idegen, vagy a biciklista, vagy a bélyeggyűjtő, mikor épp ki, megannyi egymást felváltó és egymást tetszőlegesen behelyettesítő jolly joker. Holott Európának ezt kezelnie kellene, ámde ez egy összetett feladat, időigényes, vagyis olyan, amely az egyre inkább csupán választási ciklusokban gondolkodó európai politikusoknak nem kimondottan kecsegtető. Az, hogy a bevándorlók ide tartanak, abszolút emberi dolog; vagy azért jönnek, mert ellehetetlenül a helyzetük, vagy mert csak jobban akarnak élni. Mint ahogy magyarok százezrei is azért mennek el itthonról, mert jobban akarnak élni. Talán egy újabb Marshall-terv segíthetne. Marxnak abban igaza volt – ha szabad egyáltalán még rá hivatkozni -, hogy a tőke nem képes semmilyen önkorlátra. Ámde el tudnám képzelni, hogy a tőke, mondjuk jövedelmének egy százalékát befekteti egy világalapba, ebből – bár a világgazdaság egészét tekintve mindez kis pénz –, mégis hatalmas összeg jöhetne össze, amiből be lehetne indítani, a politikai megoldásokat követően, amelyek nem a nyugati demokráciák modelljeit másolnák le, hanem alkalmazkodnának a helyi vallási-civilizatorikus hagyományokhoz, még akkor is, ha közben itt mi nagyokat fintorgunk, s persze politikai megoldást találni egyes nagyhatalmak sanda vagy kifejezetten aljas szándékaira, szóval ez az összeg szolgálhatná ennek a világnak nem a megsegítését, hanem a beindítását: munkahelyek teremtésével, mezőgazdaság fejlesztésével, a helyi egészségügy és oktatás támogatásával és így tovább, hogy akik ott élnek, azoknak ne kelljen útnak indulniuk a boldogabb vagy biztonságosabb élet reményében.
De Magyarországon ellopnák ezt a pénzt.
Ez kulcsfontosságú: hogyan lehetne ezt átláthatóvá, ellenőrizhetővé tenni. Erre nincs ötletem: mindenütt lopják a pénzt, ne legyenek illúzióink, jelen pillanatban Magyarországon vagy az emlegetett világban sokkal nagyobb volumenben és pofátlanabbul. De ahogy a Marshall-terv is jó befektetés volt, hiszen a romokban heverő Európát kellett felfuttatni, ami a tőkének is hosszú távon érdeke volt, mert újabb piacokat talált, fizetőképes keresletet és így tovább. A cél biztonságossá és élhetővé tenni az említett országokat, hogy a többség helyben maradjon, a saját hagyományának, kultúrájának, civilizációjának, anyanyelvének világában. De ismétlem: ehhez nem a demokrácia exportjára van szükség, ez csak újabb katasztrófákhoz vezető tévedés és hiba lenne. Hiszen, látható, még Európába és az Európai Unióban is sokféle és egymástól meglehetősen eltérő demokrácia-fogalom él egymás mellett.
Azzal kezdtem a beszélgetésünket, hogy eljött a te időd. Most azzal kell befejeznem, hogy tévedtem: nem jött el a te időd.
Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.
