Featured

Emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Bánsági Ildikó, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas, kiváló tagja, fel tudja húzni magát tévénézés közben, akár olyanokat mond a képernyőn lévőnek, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De nem akar politizálni, mert nagyon rossz a véleménye. Most a Játékszínben, a Mennyei hang! című produkcióban, azt a gazdag nőt, Florence Foster Jenkinst alakítja, aki igen pocsékul, iszonyúan hamisan énekelt, de még a Carnegie Hallban is felléphetett.


Játszottál már ennyire tehetségtelen embert, mint amilyen Florence?

Hát nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, bár szerintem a Sok hűhó semmiértben Beatrice is elég tehetségtelenül szerzi meg végül is a Benedekjét.

De ő csak megszerzi, Florence meg soha nem tanul meg énekelni.

Nem tud megtanulni, mert beteg. A nemi bajtól elállítódik a belső hallás. Én ezt nem tudtam, most hallottam.

Szifilisze volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani.

És emiatt ő csodálatosnak hallotta magát, időnként még bele is trafált a hangokba. Annyira egyszerű lenne a történet, hogyha valaki baromi rosszul énekel és amiatt, hogy nagyon sok pénze van, mégis énekes maradhat.

De azért a sok pénz nyilván kellett ahhoz, hogy énekelhessen, hiszen például a Carnegie Hallban csak nem léphetett volna fel, ha nem béreli ki.

Fotó: Juhász G. Tamás

A Carnegie Hallt tényleg ő fizette meg a férje, volt pénzük, de előtte ez a nő a lelkét kitette azért, hogy ifjú zenészeket bemutasson, menedzseljen. Volt egy házuk és először csak oda hívott meg mindenkit, ahol házi koncerteket tartottak és elnézték, hogy ő is énekel egyet, mert a barátai voltak. Az ott felfedezetteket pedig megtapsolták, és egyengették az útjukat. Igen sok jót cselekedett ez a nő, ezért elnézték neki, hogy énekel egyet-egyet.

Nyilván pokoli nehéz lehetett megtanulni azt, hogy mellé énekelj.

Ez főleg színészi, nem énekesi munka. Úgy volt, hogy először megtanultam például egy az egyben az Éj királynőjének az áriáját.

De egy az egyben nyilván Te sem tudod elénekelni az Éj királynőjének az áriáját, hiszen nem vagy operaénekes.

De el tudom énekelni.

Ki tudod énekelni azokat a szörnyen magas hangokat?

Ha rágyúrok erre, még az F-eket is ki tudom énekelni véletlenszerűségből, néha. Ezt én nem tudtam, nehogy azt hidd, hogy ezzel büszkélkedem. Dékány Magdi néni, aki engem énekelni tanított, mindig mondta, hogy nekem van négy oktávom és hogy miért nem operaénekes lettem. Ezt én viccnek vettem, nem gondoltam, hogy tényleg így van. De aztán, amikor elkezdtem énekelni Lakmé Csengettyű áriáját, ami a koloratúráriák királynője, mert annyira nehéz, akkor még szerettem is ezzel kiragyogni. Bagó Berci rendező könyörgött, hogy legyek szíves rondán énekelni. Azt mondta, hogy „ez túl szép Ildi, ne csináld”! Tetszett, hogy néha meg tudom mutatni, hogy ezek a hangok nekem megvannak. Szenvedélyesen próbáltam Florence-t, mert én magam is ugyanolyan hülye vagyok, mint ő.

Milyen értelemben?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Naiv vagyok, idealista, lelkesedni tudok, hogy operát énekelhetek én, Bánsági Ildikó, így, ennyi évesen. Amikor felkértek erre a szerepre és mondtam, hogy de ettől én félek és mondták, hogy de igen, igen, meg tudom ezt csinálni, olyan öröm tört ki a lelkemből, hogy azt nem tudom neked elmondani, hogy igen, ez még hiányzik a palettámról. Egy földöntúli állapotba kerültem, hogy ez biztosan nem véletlen, hogy én operát fogok énekelni. De hát én nem vagyok énekes. Ha véletlenül jó hang süvít a fejem közepébe, akkor extázis van, ez olyan élmény!

Egyébként Te amúgy is extázisos színész vagy, nagyon beleéled magad a figurába, hihetetlenül felpörögsz. Nem tudsz rögtön civilbe visszakapcsolni.

Ez azért darabfüggő is, nagyon ritkán van azért ilyen örömet jelentő szerepem. Például Az ügynök halála előadása után nem pörgök, bár persze hat rám és már előtte két nappal halálfélelmem van.

Mitől?

Attól, hogy ritkán megy. Most tíz napig nem ment, holnap viszont igen, és ezért én már ma bent voltam szöveget összemondani. Ráadásul egy szinkron után, tökre elfáradtam, tök kész vagyok.

De Az ügynök halálában a feleség szerepétől miért félsz? Az próza, ilyet Te játszottál eleget. Attól tartasz, hogy elfelejted a szöveget?

Ritkán megy a produkció és nincs bebeszélve, bejáratva a szöveg. Van, amikor az ember csak „hajózik” és megy előre. De amikor nem rögzült kellőképpen a szöveg, akkor ez nem így van. Akadnak bizonyos szavak, amik fontosak és valamiért mégis ki akarnak esni a fejemből. Ilyenkor megyek a kutyával a Duna parton és mondom a szöveget.

Olvasod magadnak?

Nem, nem, a fejemben van a szöveg, azt mondom és közben még olyan dolgokat is keresek, amik fél évvel, egy évvel ezelőtt nem jutottak eszembe a szöveg kapcsán. Egy csomó dolgot az ember még felfedez a saját előadásaiban.

Ilyenkor esetleg a Duna parton jól nekimész a szembejövő járókelőknek?

Nem megyek nekik, de néha meglepődnek, amikor énekelek. Amikor a Mennyei hang szövegeit mondogatom és egy dal következik a szerepem szerint, akkor bizony dalra fakadok akár a Duna parton is, miközben csendben jönnek szembe a biciklisták.

Azt nem mondod komolyan, hogy a Duna parton, kutyasétáltatás közben például az Éj királynője áriáját énekeled.

Persze, hogy énekelem! Több szerepemet a Duna parton tanultam meg. Mindig várom azt, hogy ne legyen semmi, ne kelljen tanulnom semmit.

Azért azt nem lehet mondani, hogy Te most halálra játszod magad.

A Nemzetiben tartott nemzetközi színházi találkozó miatt tényleg keveset játszottam, alig játszottunk egy hónapig, de most például felújítottuk Az ügynök halálát, a Pogánytáncot. Lassan vége az évadnak, de közben meg már castingra kell menni.

Milyen castingra mész?

Nem én megyek castingra, hanem a férfiak jönnek hozzám castingra.

Te már benne vagy a tutiban?

Hát én már tavaly csináltam a Csak színház és más semmi és a Korhatáros szerelem című tévésorozatokat is. A Csak színházban tavaly mindössze tíz forgatási napom volt, egy tök lüke színésznőt játszottam, aki botoxol, akinek kiesik a mandula, kifolyik a víz a szájából, mert rossz orvoshoz jár. Egy helyes, komikus szerep volt. Most már huszonöt forgatási napom lesz, megnövelték a szerepemet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, mert még nem tudtam végigolvasni, de szerepem szerint most azt célzom meg, hogy férjhez megyek. Egyik pasival ugratom a másikat. Ezeket a pasikat castingoljuk. Megnézzük, a kémia hogyan működik köztünk.

Az nem fáj, hogy mozifilmet nem forgatsz? Szabó István korai filmjei alapján úgy nézett ki, hogy Te leszel az egyik legjobb, legfoglalkoztatottabb filmszínésznő. De aztán ez máshogyan alakult.

Fotó: Juhász G. Tamás

Az a baj, hogy amikor a pályára kerültünk, azután nem sokkal kinyílt a világ és Szabó Istvánék elkezdtek kint dolgozni. Mi meg itthon maradtunk. Pista néha azért hívott még, szinkronokat is csináltam nála. Fehér Gyuri pedig, akivel még sokat dolgoztam, meghalt. Pista időnként mondja, hogy úgy szeretne velem dolgozni, de sajnos nem jut olyan téma az eszébe, amivel engem meg tud kínálni. De azt is mondja, ha nekem eszembe jut, akkor szóljak. Hál’ istennek, hogy Meryl Streep rendezőjének eszébe jut valami róla. Fájdalmas az, hogy valaki téged megszeret a Bizalom című filmben, vagy a III. Richard tévéfilm változatában, és akkor ő követne téged, de nem tud, mert jönnek a sokkal fiatalabbak. Ha megyek a közértbe, érzékelem, mennyire szeretnek. Most örülnek, hogy a két sorozatban végre látnak.

Mennyit észlelsz a világból? Teljesen a színház közegében élsz, vagy azért olvasol újságot, nézel híradót?

-Én mindent nézek.

És fölhúzod magad?

– Nagyon.

Miből áll az, amikor te fölhúzod magad?

Kikapcsolom a tévét, aztán mégis visszakapcsolom. És mondom a magamét.

Üvöltözöl a tévével?

Olyanokat mondok, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De, ne politizáljunk, mert nagyon rossz a véleményem. Nem akarok a politikába egyáltalán bekerülni, miközben én el vagyok könyvelve valami felé. De én emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Nem azért vagy elkönyvelve, mert az MMA tagja vagy?

Nem azért. És ez is nagyon fájdalmas dolog, tudod? Mert, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, odajöttek hozzám a szinkronban, és azt mondták, hogy végre közülünk is kapott valaki. És én nem értettem akkor, hogy mi az a közülünk. Az MMA meg úgy lett, hogy fölhívott Marton Éva operaénekesnő, és megkérdezte, hogy „nem jössz közénk?” Komolyan mondom, úgy meg voltam hatódva, hogy ő felhívott, hogy rögtön azt válaszoltam, „dehogynem, megyek!” De én ezt egyáltalán nem politikailag gondoltam. Beszélgettem ott egy kedves nővel, hogy hasznomat veszik-e? Ugye, nem az agyamról vagyok híres, hogy ezt mondjam. És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálok a saját környezetemben valamit segíteni. Egy csomó dologban nem értek egyet, ami felé megy a pályánk. Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezeken segíteni?

Mikre gondolsz?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Én például szeretném, ha minden színházban lennének olyan szerződések, amikben pontosan legyenek meghatározva, hogy mettől meddig legyen próba, hány órát lehet használni a színészt. Básti Lajos, amikor a Haláltáncot játszotta, amiben többféleképpen kellett meghalnia, azért, hogy hiteles legyen, elment például a pszichiátriára, a tüdőgondozóba. Tudta, hogy ez egy felkészülést igénylő munka. Ma már rohanunk ide-oda, nincs időnk feltöltődésre. A fiatal tehetségeket pedig nem ismeri meg a nagyközönség, mert már nincsenek olyan újságok, tévéközvetítések, amikből felfigyelhetne rájuk. Rengeteg dolgot kellene csinálni! Elég sok minden nincs jól. Komolyan el is határoztam magamnak, hogy én majd mikor hagyom abba, mert nem akarok szerencsétlenül vergődni ezen a pályán. Látom, hogy arra, aki 29 évesen eljutott oda, hogy baromi jó lett, nagy örömmel nézem, két perc múlva ráküldenek egy 22 évest. Igen sok igazságtalanság van. El kéne érni, hogy időben tudjuk, mit játszunk. El tudjam olvasni a színdarabot nyáron. Rá tudjak készülni. Ez már nem divat. Majd összeáll az, ha reggeltől estig próbáljuk, gondolják. Tudnék mondani olyanokat, hogy na, de hát nem lehet, mert vagy az egészet abbahagyod, vagy, ha nem, akkor próbálj ott, helyben valamit tenni. Ha majd nem tudok, akkor azt mondom, hogy csókolom, feladtam.

Kár lenne, mert nagyon jó vagy.

De, ha kivész az emberből a játék öröme, akkor nem tudsz mit csinálni.

Remélem, hogy nem vész ki belőled…

Nem, nem vész ki, de tudod, a mi színházunkban is mondtam, hogy a színész szeretne repülni, a közönség és a saját örömére. De nem akarok pesszimista színben feltűnni. Mert mond meg, tulajdonképpen mi a bajom? Túl vagyok egy sikeres bemutatón, mindjárt itt van a nyár, forgatok is, itt van a családom. És a Macskajátékban Giza leszek. Erre már tudok készülni.

Az atom útvesztőjében – Európa és az iráni megállapodás jövője

Az Egyesült Államok kihátrálása súlyos, de (egyelőre) nem végzetes csapást mért az iráni atomalkura. Az európai országok ugyanis jelezték, hogy semmi áron sem fogják veszni hagyni a megállapodást, még abban az esetben sem, ha emiatt nyíltan szembe kell menniük Washingtonnal. Ám ezen a téren  nemcsak az amerikai elnök jelenti az egyetlen kihívást, hanem az iráni belpolitikában zajló hatalmi harcok is. 

A nemzetközi médiában már hónapok óta számoltak azzal a lehetőséggel, hogy Donald Trump beváltja a 2016-os elnökválasztási kampány során hangoztatott fenyegetéseit, vagyis felmondja a még az Obama-adminisztráció által kötött iráni atommegállapodást. Az első viharfelhők akkor bukkantak fel az égbolton, amikor 2017 októberében Trump nem hitelesítette a megállapodást (a törvény értelmében az amerikai elnöknek 90 naponta meg kell vizsgálni, hogy Irán mennyire tartja be az előírásokat), de akkor még beérte ennyivel, nem vezetett be szankciókat a perzsa ország ellen.

Csakhogy 2018 elejétől kezdve Trump egyre többször hangoztatta, hogy

„megjavítja Amerika történetének legrosszabb szerződését” 

és egy teljesen új megállapodást fog tető alá hozni, ami a véleménye szerint nagyobb átláthatóságot ígér, s sokkal szigorúbb nemzetközi ellenőrzés alá helyezi Teheránt. Ez megszólaltatta a vészcsengőt a nyugat-európai államfők és kormányfők fejében, akik valóságos diplomáciai hadjáratot indítottak az amerikai elnök meggyőzése érdekében. Először Emmanuel Macron franciai elnök, majd Angela Merkel kancellár próbálta meg jobb belátásra bírni Trumpot, végig rámutatva a megállapodás előnyeire. A brit diplomácia szintén többször jelezte, hogy különösen veszélyes helyzetet teremtene a Közel-Keleten, ha az Egyesült Államok felmondaná az egyezményt.

Donald Trump amerikai elnök mutatja az aláírásával ellátott rendeletet az Irán elleni szankciók visszaállításáról. A kép forrása: MTI/EPA/Michael Reynolds.

Újranyílott szelence 

Ám az érvek, mint ahogyan az május 8-án kiderült, korántsem hatották meg Donald Trumpot, aki sokak megrökönyödésére bejelentette az Egyesült Államok kilépését a szerződésből. Világszerte heves reakciókat váltott ki, még Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter is azt mondta, hogy az iráni atomalku egy

„olyan nemzetközi vívmány, amit kár lenne veszni hagyni”

Csupán Izrael és Irán legnagyobb szunnita ellenlábasa, Szaúd-Arábia fejezte ki örömét és egyetértését Trump lépésével kapcsolatban. A döntés meghozatalában Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök aktív szerepet játszott, hiszen az elmúlt hetekben nem tett mást, mint előadásokat tartott „Irán hazugságáról”, vagyis arról, hogy folytatta a katonai atomprogramját.

Netanjahu előadása az „iráni hazugságokról”

Közben pedig egyre súlyosbodik az a fegyveres konfliktus, amely az 1973-as negyedik arab-izraeli háború óta a legsúlyosabb államközi összecsapást jelenti a térségben: az izraeli erők az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) szíriai állásait és bázisait kezdték el bombázni Szíriában, miközben az arab országból rakétatámadásokat indítottak a megszállt Golán-fennsíkon lévő izraeli települések ellen. Ezzel párhuzamosan Rijád jelezte, hogyha Irán valóban a nukleáris fegyverek előállításába kezd, akkor rövid időn belül ők is kifejlesztik a saját atomarzenáljukat. Vagy esetleg a  Szaúd-Arábiával szoros viszonyban álló, szintén atomhatalmi státusszal rendelkező Pakisztántól vásárolnák meg a robbanófejeket.

Ezekből a példákból is jól látható, hogy Trump újra felnyitotta Pandóra (atom)szelencéjét, amit úgy tűnt, hogy három évvel ezelőtt már sikerült bezárni. Most viszont egy újabb és kiterjedtebb fegyveres konfliktus rémképe villant fel az amúgy is évek óta háborúk és válságok által szabdalt régióban. Egy ilyen helyzet nemcsak a nemzetközi energetikai piacra (főleg a kőolajéra) lehet negatív hatással, hanem

egy újabb és súlyosabb menekültválságot idézhet elő, amelynek a levét ismételten Európa issza meg.

Saját utakon 

Ezért korántsem véletlen, hogy az Európai Unió jelezte: ha kell, akkor az Egyesült Államok nélkül, sőt akár Washington haragjával dacolva, de továbbra is tartani fogja magát az iráni atomalkuhoz. Ez a fajta elhatározás már csak azért sem meglepő, mivel az európai országok nem kevés energiát, időt és pénzt áldoztak a 2015. július 14-én aláírt Közös Átfogó Akciótervre (Joint Comprehensive Plan of Actio – JCPOA). Közel 13 éven át tartó diplomáciai huzavona után a P5+1 nevű csoport (Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az Európai Unió) úgy döntött, hogy feloldja az Irán elleni szankciókat. Cserébe viszont a perzsa ország átláthatóvá teszi a nukleáris programját és lemond az atomfegyverek előállításáról.

Csoportkép az iráni atomegyezmény aláíró politikusokról. A kép forrása: Wikimedia Commons

Az európai országok tűkön ülve várták az Irán elleni szankciók feloldására. 2010 előtt a nyugat-európai országok voltak Irán  legfontosabb régión kívüli kereskedelmi partnerei: az iráni import egyharmada – a gépkocsiktól kezdve, az orvosi eszközökön át egészen a vegyipari termékekig bezárólag – innen származott, miközben naponta körülbelül 600 000 hordónyi kőolajat importáltak a térségből.

Ezért szinte azonnal ugrottak, amikor 2016. január 16-án a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) közzétett végleges jelentésében megállapította, hogy Teherán minden ígéretének eleget tett, ezért már büntetés nélkül lehet kereskedni a közel-keleti országgal. Meghívták Hasszán Róháni iráni elnököt, aki egy 120 fős kereskedelmi küldöttség élén látogatott el Európába. Habár nem volt hiány a botrányokból és a kisebb diplomáciai incidensekből, de ezek sem akadályozhatták meg, hogy jelentős szerződéseket hozzanak tető alá.

Hasszán Róháni a római útja során találkozott Ferenc pápával is. Róháni útjának egyik botránya az volt, hogy az iráni elnök érkezése miatt eltakarták az olaszországi szobrok nemi szervét. A kép forrása: Vatikán.

Az iráni nyitásból elsősorban Franciaország és Olaszország profitált. Rómával mintegy 18,4 milliárd dollár nagyságú üzletet ütöttek nyélbe, amely többek között olasz gépipari berendezések, járművek és „high tech” termékek leszállítását tartalmazta. Párizs pedig mintegy 150 000-200 000 hordó perzsa kőolajat vásárolt; a Peugeot az iráni Khodroval együtt gyárt kocsikat Teheránban; francia cégek újítják fel az iráni vasútállomásokat, autópályákat és repülőtereket. Ám mind közül az Airbussal – amelyet most elég nagy amerikai nyomás alá helyeztek – kötött megállapodás volt a legjelentősebb:

25 milliárd euró értékben 114 utasszállító repülőgép megvételéről állapodtak meg.

Ennyit vesztene Európai Unió. A kép forrása: Statista.com

Mindezekből alapján érthető Washington nyugat-európai szövetségesei részéről tapasztalható ellenállás és érkező bírálat. Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök, Theresa May brit miniszterelnök egy közös nyilatkozatban ítélték el az amerikai elnök bejelentését. Hangsúlyozták, hogy mindent megtesznek azért, hogy az iráni atomprogram továbbra is békés és civil maradjon.

Federica Mogherini uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő sajnálatát fejezte ki Trump döntésével kapcsolatban, de azonnal hozzátette, hogy a magállapodás sikere
“nem egyetlen ország hozzáállásától függ”. Leszögezte, hogy Brüsszel elkötelezett marad a JCPOA iránt. Pozitív fejleménynek nevezte, hogy Róháni továbbra is kitart a 2015-ös megállapodás mellett. A főképviselő egyben jelezte, hogy május 15-én Irán és a P5+1 csoport európai tagjainak a külügyminiszterei az atomalku jövőjéről fognak tárgyalni.

Az iráni elnök sajtóhivatalának felvételén Haszan Róháni iráni elnök beszédet mond Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter (j2) jelenlétében Teheránban 2018. május 8-án, miután Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az iráni atomegyezménybõl, és elrendelte az Irán elleni szankciók visszaállítását. Róháni az állami televízióban közvetített beszédében közölte, hogy Irán tartja magát az atomprogramjáról kötött egyezményben foglaltakhoz, és kész folytatni a munkát a többhatalmi szerzõdést aláíró többi országgal. (MTI/EPA/Iráni elnök sajtóhivatala)

Hazai pálya nehézsége 

Valóban reménykeltő, hogy az iráni kormányban úgy vélik, az európai országokkal áthidalható lesz az amerikai kivonulással okozta válság. Az iráni parlament például már Trump bejelentésekor jelezte, hogy két hónapot várnak arra, hogy az európaiak milyen ötletekkel állnak elő és milyen garanciát fognak vállalni a JCPOA-ra. Az Európa iránti iráni bizalom megerősödéséhez nagyban hozzájárult az is, hogy az elmúlt hónapokban több kedvező dolog történt az iráni-uniós kapcsolatokban.

Például áprilisban 16-án – Olaszország ellenkezésére – Brüsszel nem szavazta meg azokat a szankciókat Teherán ellen, amelyeket eredetileg a perzsa állam ballisztikus rakétaprogramja miatt akartak bevezetni. Pár nappal később a felek megegyeztek, hogy a kereskedelmüket többé nem dollárban, hanem euróban fogják elszámolni. Sőt, mivel Trump büntetné azokat az Iránnak továbbra is kereskedő külföldi cégeket és kormányokat, ezért az Európai Unió jelezte, hogy hajlandó a Kereskedelmi Világszervezet elé vinni minden, az európai vállalkozások érdekeit sértő egyoldalú amerikai intézkedést. Ezt pedig egyfajta geopolitikai sikerként könyvelték el Teheránban, mert szerintük

„Irán kérdésében sikerült éket verni az Egyesült Államok és Európa közé”

Azonban a megállapodás szempontjából nem kizárólag az Egyesült Államok jelenti a fenyegetést. Ugyanis mostantól igencsak nehéz lesz a mérsékelteket és reformistákat vezető, a Nyugattal együttműködést hirdető Róháninak megtartani a hatalmat. Ez eddig sem volt könnyű feladat: dacára annak, hogy a 2017-ben tartott elnökválasztásokat ismét ő nyerte meg, és a parlamentben a reformista pártok vannak többségben, nem sikerült mérsékelni az ultrakonzervatívok, a radikálisok és a Forradalmi Gárdisták befolyását.

Az iráni parlamentben Róháni-ellenzéke egy amerikai zászlót égetett el, amire még nem volt példa az ország történetében.

Ők már a kezdettől fogva kritizálták az atomalkut, bírálták Trumpot és Nyugatot, s ahol lehetett, igyekeztek gyengíteni Róháni hatalmát. Tőkét kovácsoltak minden, az iráni mérsékeltek gazdasági és nemzetközi politikájának sikertelen elemeiből fakadó, országon belüli elégedetlenségből. Ez történt például 2017 végén, amikor országszerte tüntetéseket tartottak az iráni kormány ellen, de az események gyorsan kikerültek a konzervatívok ellenőrzése alól, s az egész egyfajta rendszerellenes megmozdulásba csapott át. Most pedig Trump a bejelentésével gondoskodott arról, hogy kellő mennyiségű muníciót kapjon a Róháni-ellenes kampány.

Egy úr a Kereszténydemokráciából

„Mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.” Ezt mondta Orbán Viktor a parlamentben, azon a napon, amikor az országgyűlés megválasztotta miniszterelnöknek. Jó lenne tudni, hogyan kell ezt értenünk? Királyi többes, vagyis, a szónok ebben az esetben magáról beszélt? Vagy úgy, hogy minden magyar kereszténydemokráciát akar?

Aki nem ugrál, nem kereszténydemokrata, hej, hej!

Volt már ehhez hasonló, például, amikor az volt a szöveg, hogy leraktuk a szocializmus alapjait. Annak sem volt értelme, nem is foglalkoztunk vele. Ha odafönn az uraknak jólesik azt hinni, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, ne ingassuk meg őket ebben a hitükben.

Mi a kereszténydemokrácia útján járunk.

Élünkön az egykori fiatal demokratákkal. Akik egy időben távolról sem voltak keresztények. „Térdre, imához”, kiabálták gúnyosan a szónoknak, amikor egy kereszténydemokrata képviselő beszélt a parlamentben.

Most meg kereszténydemokráciát akarnak. Nem csak maguknak, mindenkinek. A Fidesz frakciója, amely az utóbbi néhány ciklusban egy a parlamenthez közeli templomban közösen szokott imádkozni, idén sem szakított ezzel a szokásával. Igaz, ezúttal a tüntetések miatt az Országházban tették mindezt.

Ezek szerint a Fidesz frakció valamennyi tagja keresztény, és valamennyien templomba járó hívők. Egy sincs közöttük, aki más vallású lenne, vagy, ne adj’ isten, vallástalan.

Orbán Viktor azt ígérte, hogy 2030-ra mi leszünk az egyik legélhetőbb és legversenyképesebb ország az Európai Unióban. Benne leszünk az első ötben. Egyelőre ettől még messze vagyunk, leginkább a hátsó traktusban vitézkedünk, de ha úgy vesszük, már most kereszténydemokratábbak vagyunk, mint sok más állam. Igaz, ők az oktatásban állnak jobban, meg az egészségügyben, és a gazdaságban is előttünk járnak, ám kereszténydemokrataságban a fasorban sincsenek hozzánk képest.

Most már csak az kell, hogy Orbán Viktor erről ne csak a magyarokat, de az egyre morcosabb európai uniós vezetőket is meggyőzze. Akik mindenféle elavult értékeket vetnek a szemére. Úgymint a jogállam lebontását, a növekvő korrupciót, a szabad sajtó elhallgattatását. Pedig, ha lenne agyuk ezeknek az európai népeknek, és nemcsak a tudatlanság beszélne belőlük, akkor tudhatnák, hogy nem annak kellene hinniük, amit látnak, hallanak és tapasztalnak, hanem annak, amit Orbán Viktor mond nekik. Mert a helyzet egyszerűbb, mint gondolnák. Orbán és társai nem korruptak, épp ellenkezőleg: amiről Európában úgy gondolják, hogy korrupció, azt Magyarországon úgy mondják, hogy mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.

Ahogy a régi dakoták mondták: minden másra ott a MasterCard.

Zsákmánnyá vált az egész média

Polyák Gábor médiajogász, a Corvinus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Mérték médiaelemző műhely munkatársa szerint Orbán Viktornak a 2008-as gazdasági válság is segített abban, hogy sutba dobja a korrektséget, és kialakítson egy csaknem teljesen egyoldalú médiarendszert Magyarországon. Meggyőződése, hogy az elmúlt héten Orbán számára Brüsszelben meghúzták a határokat, hogy pontosan mit és hogyan nem tudni, de biztosan történt valami. Azaz, mondja az egyetemi oktató a Független Hírügynökségnek nyilatkozva, lehetséges, hogy nem tesz a magyar miniszterelnök újabb lépéseket a még független média ellen. Legfeljebb hagyja őket maguktól meghalni.

Ha az elmúlt harminc év, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, talán a legneuralgikusabb terület mindig is a média világa volt. Ön szerint most érkeztünk a mélypontra?

Az nagy kérdés, hogy nem csal-e a mi perspektívánk, nem fogunk-e túl sok mindent a médiára. Az biztos, hogy a médiáról mindig élénk politikai vita folyt…

Különösen a médiában

Így van, különösen a médiában. Ez pedig egy önmagáét erősítő folyamat, de hogy ez mennyire volt a széles tömegek számára valódi probléma, azt talán egyedül, csak ebben a mostani helyzetben válik érthetőbbé. Most, amikor ilyen brutálisan nyílt propaganda eszközök jelennek meg minden felületen, lehet arról beszélni, hogy a hétköznapjainkat és a tényleges politikai döntéseinket a média hogyan befolyásolja. Eddig ez a mi belterjes, de mivel a médiában zajló vitánk volt, ennek megfelelően elég hangosnak is bizonyult. De ha már a rendszerváltástól tartó ívre kérdezett: ez számomra három szakaszra osztódik. Az első, a politikai váltás ideje, amelyet én még nagyon kicsi gyerekként éltem meg, azt a korszakot tehát nem saját emlékeim alapján fogom összerakni, aztán jött a médiaháború időszaka. Igazán nem kellett sokat várni arra, hogy rájöjjenek: a média a politika számára fontos zsákmány, nagyon gyorsan világossá vált, hogy a politikusok ezen a területen nem hajlandóak kompromisszumra, nem hajlandóak egy olyan megoldást kialakítani, ami hosszú távon egy egészséges működést hozna létre. Minden politikai szereplő állást foglalt amellett, hogy mi a média dolga, és nem a média határozta meg önmaga számára a feladatait.

Egyetértek önnel, a kezdeti, talán ma már romantikusnak tűnő évek után mindenki zsákmányként kezelte a médiát. Ugyanakkor ilyen mértékű gesztustalanság még soha korábban nem volt jellemző.

A folyamatnak van egy iránya, ami elvezet 2010-ig, ezután pedig minden borul, és ez a harmadik szakasz, amit említettem. 1995-ben még volt egy

fontos pillanat, amikor elfogadták a médiatörvényt. Nem volt tökéletes, sőt, teli volt kompromisszummal, de mégis csak tudtak közösen mondani valamit arról, hogyan gondolják el a magyar médiapiac működését. És, amit mondtak, az egy nyugat-európai médiapiac volt.

Hagyjuk békén a sajtót, nyissuk meg a piacot a rádiók, televíziók számára, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi lesz, ha bejönnek a külföldiek, szóval volt egy olyan pillanat, amikor azt hihettük: a magyar médiarendszer olyan lesz, mint bármely más európai rendszer.

A kijózanodás persze nagyon hamar jött, mert az ORTT, meg a kuratóriumok olyan mértékben kerültek a politika fennhatósága alá, hogy – bár arra vigyáztak, hogy egyik oldal se tudja a maga felé billenteni a rendszert – a politika és nem a szakma vált meghatározóvá.

Ezt a nem túl jó rendszert aztán a Fidesz még inkább meghekkelte; 2010 után végleg kisajátította. A Fidesz számára ugyanis fontos tapasztalat volt a 2002-es kudarc, amikor is szerintem némiképp túlértékelte a média szerepét a vereségben. Aztán következett a 2008-es gazdasági válság, ekkor ugyanis végleg felborult a médiapiac. A média gazdasági alapjai ugyanis abszolút ingataggá váltak, emiatt a befektetők úgy döntöttek, hogy elhagyják ezt a régiót. Itt maradt egy csomó termék gazdátlanul, amelyeket valakiknek át kellett venniük.

Orbán Viktor számára ez egy óriási szerencse volt: pont egy olyan pillanatban akarta átalakítani a média rendszerét, amikor az többségében eladóvá vált.

Az átalakításhoz arra is szükség volt, hogy Orbán sutba dobja azt a politikai korrektséget, amely ügyel arra, hogy a másiknak is jusson.

Igen, ennek világos jele volt, hogy amikor – még az új médiatörvény elfogadása előtt – a parlament létrehozta a médiatanácsot, átalakította a közmédia felügyeletét. Legkésőbb a médiatanács létrehozásának pillanatában rá kellett jönni, hogy nincs több alku; hiába hitték azt a szocialisták, hogy a hetven-harminc arány élni fog, a médiatanácsból minden más párt képviselőjét kitette a Fidesz, még a KDNP-s jelöltet is. Ott csak fideszes tagok ülhettek, és ülnek a mai napig, illetve most már az idők végeztéig.

Én ugyan a 2006-2010 közötti időszakot a médiamutyi időszakának hívom, de az azért annyival mégis egészségesebb volt, hogy a politikai szereplők legalább egymással kötöttek alkukat.

És abból csak kijött egy médiapiac, olyan amilyen, nyilván a befektetők alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, de legalább piac volt. 2010 után nem csak a közszolgálatiság, mint fogalom veszett ki a magyar média működéséből, a piac is kiveszett. Az egészet átvette egy nagyon határozottan egyoldalú politikai irányítás, zsákmánnyá vált lényegében az egész média.

Van bárhol a világban, demokráciában, hasonló rendszer?

Bizonyos értelemben megelőztük a korunkat, másfelől ez a spanyol, portugál és dél-amerikai diktatúrák rendszerét idézik. Ezekben a diktatúrákban mindig volt magántulajdonú média, kereshetett pénzt a tulajdonos, szórakoztathatta a közönséget, de politikai értelemben csak egy kiszolgáló intézmény volt. Itt most nincs meg mögötte az az erőszak, amely azt a rendszert életben tartotta.

Ami persze nem is hiányzik…

Én is csak objektíve említem; nem jön a fekete autó, és ennek ellenére működik, szinte bámulatos módon.

És mennyiben előztük meg a korunkat?

Talán Orbán ráérzett a kor ízére, de a populizmus térnyerése Nyugat-Európában is nagyon hasonló hangokat hozott, mint amit Orbán Viktor is gondolt erről a világról, bár ilyen mértékben sehol sem tudják uralni ezt a területet. Magyarország tragédiája, hogy egy ilyen piacon, ahol gyakorlatilag meg lehet számolni a piac szereplőit, meg lehetett csinálni egy teljes nagytakarítást. Trump talán még rosszabbat gondol a médiapiacról, mint Orbán, de azon a piacon lehetetlen végrehajtani ilyesmit. És nem csak azért, mert nagy, hanem mert van egy másfajta újságírói szocializáció is. Az természetesen nagy kérdés, hogy azok az újságírók, akik korábban a közmédiában, vagy az utóbb a Fidesz által uralt lapokban dolgoztak, megtették-e azt, amit megtehettek volna. Meg az is kérdés, hogy maga az újságíró társadalom a helyén kezelte-e a saját problémáját. Azok után, hogy a Népszabadság bezárása után az összes magyar létező újságíró nem állt ki az utcára, és nem üzente meg Brüsszelnek, hogy ez így nem megy: itt a politika eldöntheti, hogy egyik napról a másikra beszántja legnagyobb példányszámú napilapot, nos ez egy gigantikus méretű válságtünet.

facebook

Hát igen, de mit tegyen Brüsszel, ha itthon csak háromezren tartották fontosnak, hogy tüntessenek a Népszabadság bezárása miatt. Szerintem éppen ezért tehetik meg azt, amit akarnak, alázhatják meg a szakmát. És nem tudjuk, hogy mindez hogyan folytatódik. Ön szerint elékezett a magyar miniszterelnök a média átalakításának végéhez?

Ma én egy picit optimistább vagyok. Szerintem Orbán múlt heti brüsszeli útja fordulatként értékelhető. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történt, nem tudjuk hol húzták meg a határokat, de meghúzták határokat. Vagyis, ha Orbán végig gondolja, hogy érdemes-e továbbmenni ezen az úton, ezzel a lendülettel, akkor lehet, hogy rájön: nem. Lehet, hogy hagyni kell az egész rendszert úgy ahogy van, meg kell nézni, hogy a hvg még meddig húzza, vagy 444 meddig húzza… A piaci viszonyok itt most annyira eltorzultak ugyanis, hogy itt piaci alapon, úgy hogy képesek legyenek megfizetni rendesen az ott dolgozó munkatársakat, nos ez hatalmas kihívás. Lehetséges, hogy anélkül, hogy Orbán Viktor bármit tenne, még csak az indexet sem kell bántania, vagy RTL sem – az feltehetően túl nagy kockázat lenne -, a rendszer annyira sérülékennyé vált, annyira megszűnt a gazdasági stabilitás, hogy most már tényleg a közönségen múlik, kit tart életben és kit nem.

Vagyis Orbán annyiban válik progresszívabbá, hogy hagyja maguktól meghalni a szereplőket.

Igen, bár lehetséges, hogy fontos szempont a miniszterelnök számára, hogy benntart a rendszerben néhány ellenzéki médiát. Összességében azonban az biztosra vehető, hogy Orbán látványosan – vagy máshogy sem – nem fog visszavonulni. Nagy kérdés például most az, hogy létrehozza, hozatja-e a sajtókamarát.

Ön szerint Orbánnak véglegesen és végletesen megosztotta az újságíró szakmát? Lenne ma esélye egy olyan akciónak, amikor minden kolléga kiáll tiltakozni mondjuk az ellen, hogy Kövér László kitilt médiamunkásokat a parlamentből?

Nem tudom, hogy ilyen helyes akció lenne-e, de hogy a ma még létező, teljes újságíró társadalomnak valamit lépnie kellene, méghozzá egyszerre és együttesen, abban egészen biztos vagyok. Hogy ez mi lenne, nem tudom, csak azt, hogy egy szakma nem hagyhatná leszalámizni magát. Nekem hiányzik az, hogy újságírók képesek legyenek kimondani: mi vagyunk az újságírók. Az nem újságírás, hogy egyesek magas fizetésekért tolják a Fidesz-propagandát.

Deklarálni kellene, hogy ennek a szakmának vannak etikai és szakmai szabályai, amelyeket mi be akarunk tartani.

Említette, hogy a populizmus több helyen teret hódít, az azonban eléggé hungarikumnak tűnik, hogy nálunk törvényekkel teremtik meg a lehetőséget a Fidesz-hatalom bebetonozására, így a médiában is, lásd például a közterületi reklám területén hozott törvényeket.

Azért olyan sok helyen nincsenek hatalmon a populisták. Ennyiben tehát Orbán Viktor jelentősen megelőzte a korát. A populista politika egyelőre megmaradt ebben a régióban olyan tényezővé válni, amely a hatalom birtokosa lett. Orbán, aki kisebb megszakítással 2010 óta kétharmaddal kormányoz, így az ő kezében olyan eszközök vannak, amelyeket sokan irigyelnek tőle. Vannak persze még olyanok, akik tudnak törvényt alkotni a céljaik elérése érdekében, de ők már annyival előbbre vannak, hogy nekik már erre sincs szükségük.

Az egyébként, hogy bármely szakmát szinte pillanatok alatt át lehet rendezni, meg lehet alázni, az nem csak a szakma szégyene, hanem az Európai Unió gyengesége is.

Elképesztően értékválságos az az Európai Unió, ahol minden meg tud történni.

Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy némiképp túl van értékelve a média jelentősége. Viszont ha arra gondolok, hogy – például a migráns-válság esetében – a félelemkeltésben mekkora szerepet játszott, akkor azt kell hinnem, hogy ebben téved, vagy nem?

Nem vitás, hogy az egy fontos tényező, hogy Orbán lényegében a média minden szegmensét az uralma alá hajtotta. De azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy milyen az a közeg, ahol az ilyen alaptalan uszítások hatni tudnak.

Nyilván van egy komoly társadalmi válság, amelynek tüneteit nem látjuk pontosan, nem látjuk milyen függőségek alakulnak ki a különböző településeken,

hogy mit jelent, ha egy városban egy vállalkozó olykor-olykor kap egy megbízást az önkormányzattól, meg az közmunkás, aki jobban érzi magát attól, hogy emberek között van, és valami hasznosat csinál. Ezek a függősék fontos alapjául szolgálnak annak, hogy egy önmagát rosszul érző társadalom ennyire elfogadja ezt a kiszolgáltatottságot.

Mennyi idő alatt tud kiszabadulni egy szakma ebből a béklyóból? A rendszerváltás időszakára gondolva, elég gyorsan, nem?

Nem volt az illúzió? Kellő mélységű volt az az átalakulás? Én attól tartok, hogy akkoriban sok mindent elmulasztottunk a fejekben.

Azt gondolom, hogy amíg a tanárok nem mernek arról beszélni az iskolákban, hogy mi az a demokrácia, és az mért jobb bármilyen rendszernél, amíg generációk nőnek fel abban, hogy a politika az valami más, a politika lop, csal, hazudik, ahhoz nekem semmi közöm, addig nem lesz rendben ez az ország.

Az újságírók is, volt olyan pillanat, amikor nagyon fontosnak érezték magukat, amikor az eseményeknek nem csak a peremén, hanem az alakítójaként volt jelen, és közben nem figyelt arra, hogy mi változott. Nem tette meg a szakma hogy leüljön és szembe nézzen önmagával: mit tettünk mi az elmúlt évtizedekben. Ezek az aktusok mindig elmaradtak, mert fájdalmat okoztak volna. Ha most is elmarad, akkor csak görgetjük a rendszerváltás hiányosságait és biztos, hogy összeomláshoz fog vezetni.

De mikor lesz ebből szembenézés? Az optimista lénye mit mond?

Ilyen szempontból nem vagyok optimista. Azért nem, mert most rosszabb helyzetben vagyunk, mint a rendszerválás előtt voltunk. Akkoriban nem voltak ennyire vonalas szerkesztőségek, mint most.

Azt gondolom azért is rosszabb a helyzet, mert az a mozgás felfelé mutatott, ez viszont lefelé.

Csak az a baj, hogy ez utóbbinak, azaz az újságírói szabadság elvesztésének, vannak lelkes propagandistái. Ők biztos, hogy nem fognak szembenézni önmagukkal.

Ön miért ilyen bátor a rendszer kritikájában?

Én olyan emberek mellett dolgoztam, akik kitartottak mindig az elveik mellett, mint például Majtényi László. Nagyon sokat tanultam tőlük.

Ettől még van önnek egzisztenciális fenyegetettsége azáltal, hogy elmondja a véleményét.

Eddig viszonylag olcsón voltam bátor.

Az egyetem, mint intézmény nagyon meg van sanyargatva, nem nagyon tud ugrálni, de ahol én dolgozom, a Corvinuson, meg a Pécsi Egyetemen, akármit csinálok, nem szólak rám. Szóval ez még egy burok, ami azért furcsa, mert annak az államnak a pénzén élek, amit bírálok. De mit tehet egy egyetemi oktató, aki tíz éven keresztül mondott valamit, amit őszintén hitt, az egyik napról a másikra megszűnt valóságnak lenni. Tehát, amit én előadtam, az 2011-re megszűnt létezni. Ki az, akinek dolga megvédeni azokat az értéketeket, amelyekben felnőtt, ha nem egy egyetemi oktatónak. És a diákok ezt el is várják, nem hülyék, látják, hogy mi folyik itt. Mernek kérdezni, mernek beszélni, mernek beszélgetni. És mernek gondolkodni is. Persze nem mindenki. A közöny ugyanis óriási, és nagyon nehéz áttörni. De ha egyszer sikerül áttörni a közönynek ezt a falát, akkor ez a generáció végrehajtja azt, amit ez elődeik nem tudtak.

Gazdaságpolitika a jövő terhére – folyt. köv.?

„A most felesküdött kormány ugyanazt a hibát látszik elkövetni, mint az egymást követő Gyurcsány-kormányok, amelyek azt gondolták, hogy a gazdaság fenntartható növekedési pályáját 4 százalék körüli egyensúlyi növekedésre lehet állítani, és tették ezt mesterséges élénkítéssel” – von egy érdekes párhuzamot Mellár Tamás, független parlamenti képviselő, közgazdász, a Központi Statisztikai Hivatal volt elnöke. A FüHü őt is megkérdezte arról, szerinte milyen gazdaságpolitika várható a 4. Orbán-kormánytól. Bod Péter Ákos volt jegybankelnök szerint a célok nem reálisak, Karsai Gábor, a GKI vezérigazgató-helyettese szerint pedig folytatódni fog az egyközpontú magyar modell további kiépítése.

 

„A jövő terhére folytatott gazdaságpolitika az összes eddigi Orbán-kormányra jellemző volt, s ez várható a negyediktől is” – véli Karsai Gábor, a GKI Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgató-helyettese. Az eddigi Orbán kabinetek gazdaságpolitikáján végigvonul az egycentrumú magyar modell kiépítésére való törekvés, aminek lényege a független intézmények jogi és személyi függésen alapuló „bedarálása”, a piaci verseny korlátozása, a vállalati tulajdonviszonyok lojalitáson alapuló átrendezése. Ugyanakkor a gazdaságpolitika egésze nem teljesen folytonos. Például a költségvetési politika szigorában 2010-ben a retorika más volt, mint a tettek. Nem volt ugyanis igaz, amit 2010-ben a hatalomátvételkor az új kormány sulykolt a rettenetes örökölt állapotokról, az államháztartási hiányról, s hogy ők teremtették meg az egyensúlyt. Hiszen a Bajnai-kormány már egy erősen javuló gazdaságot adott át, miközben a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosításával az Orbán-kormány kezdett nagy költekezésbe.

Ez egyben látványos példája is volt a jövő már említett felélésének.

Ám amikor kiderült, hogy így nem tudjuk teljesíteni a túlzott deficiteljárás megszűntetésének – s ezzel az EU-transzferekhez való hozzájutásnak – a feltételeit, akkor villámgyorsan irányt váltottak, és az államháztartási hiány és a GDP-arányos államadósság csökkentését tűzték a zászlajukra.

Karsai szerint azonban ezen belül is van egy hullámzás az egymást követő Orbán-kormányok irányvonalában. Így bár nagy eredmény, hogy a hiányt évek óta jóval a GDP 3 százaléka alatt tartják, nem szabad elfeledkezni arról, hogy a jelenlegi „aranyidőszakban” a jól teljesítő tagállamok deficitje sokkal kisebb, sőt, nem egy többletet produkál.

Idén várhatóan a magyar deficit lesz a harmadik legnagyobb az EU-ban,

s az is ritkaságszámba megy, hogy 2017-hez képest várhatóan emelkedik a hiány. Holott fel kellene készülni az előbb-utóbb elkerülhetetlenre, a nemzetközi kamatok emelkedésére, a konjunktúra romlására, az EU-transzferek mérséklődésére. A választási megfontolások azonban felülírták az anticiklikus gazdaságpolitikát. Ez a nehezebb időkben fog visszaütni, amikor már alig lesz mód a költségvetési lazításra.

Ami a várható gazdaságpolitika legfontosabb vonásait illeti, Karsai úgy véli, hogy

folytatódni fog az egyközpontú magyar modell további kiépítése.

Ez éppen úgy jelenti a független intézmények elleni offenzíva folytatását, mint az igazságszolgáltatás átszervezését, az elzárkózást az Európai Ügyészséghez való csatlakozástól, vagy a piaci verseny további korlátozását. A versenyképesség folytatódó romlása, az EU-val való viszony kiéleződése, az EU-támogatások 2020 utáni csökkenése azonban nagy kihívást jelent e politika fenntarthatóságával kapcsolatban.

Az már most látszik, hogy a miniszterelnök nagy hangsúlyt helyez a növekedésre.

„Sajátos módon” már előre bejelentette, hogy olyan gazdasági miniszterrel akar együtt dolgozni, aki garantálja a ciklus ideje alatt a 4 százalék feletti növekedést. „S érdekes módon, hirtelen módosultak a prognózisok, a Brüsszelnek benyújtott konvergencia programban már ez szerepel”.

Pedig Karsai szerint több komoly akadálya is van az ilyen dinamika elérésnek. Kihívást jelent a versenyképesség, amelynek romlása hosszú ideje, több mint másfél évtizede tart. Láthatóan kiéleződött a viszony az Európai Unióval. Komoly esélye van annak, hogy 2020 után nemcsak a Brexit és az új uniós prioritások miatt, hanem a mindinkább többsebességessé váló EU miatt is csökkenni fognak EU-források, ami azt jelentheti, hogy az európai jogrenddel szembemenő, az euróövezetből kimaradó országok az eddigiekhez képest érzékeny veszteséget szenvednek.

„A racionális persze az lenne, ha a kormány módosítana az uniós politikáján”

– mondja Karsai.

A kormány látszólag nem nézett szembe azzal, hogy milyen meghatározó szerepet játszottak az uniós támogatások az elmúlt években a magyar gazdaság növekedésében, „a konvergenciaprogram összefoglaló fejezetében erről gyakorlatilag egy szó nincs, igaz, később a részletező fejezetben egy kevés már igen” – mutat rá a gazdaságkutató. Holott e transzferek fontosságát a GKI és a KPMG két évvel ezelőtti, a Miniszterelnökség számára készített közös tanulmánya is kimutatta, jelesül, hogy ezek nélkül a magyar gazdaság nem is növekedett volna.

Az EU-források pótlásának a lehetőségét azonban keresni kezdték.

Az MNB már hirdetni kezdte a „nyilván a kormánnyal közösen kitalált” hitelezési boomot;

a több mint egy évtizeden át évente kétszámjegyű vállalati és lakossági hitelkihelyezés-növekménnyel nyilván a mérséklődő uniós forrásokat gondolják kiváltani.

Ám középtávon nagyon kockázatos és egyben aligha lehetséges ezzel az eszközzel élénkíteni. A magyar tulajdonú – az állami vagy a kormányzó pártokhoz közelállók tulajdonában lévő –  bankoknál van erre elvileg a leginkább esély, ugyanakkor éppen ezeknél a legnagyobb annak a veszélye is, hiszen a szubjektív szempontok felülírják a felelős hitelezést, ami nagyon súlyos következményekkel járhat.

A hitelezés megugrása mellett a termelékenység és a versenyképesség növelését is feltételezné a tartós 4 százalék feletti növekedési cél elérése, ám

az üzleti környezet valójában csak a „lojális vállalatok” számára „kiszámítható”.

Emiatt sok cég óvatos, nem mer nagyra nőni, hacsak nincsenek kormányzati kapcsolatai, nehogy felkeltse maga iránt az érdeklődést. A külföldi tőke pedig csak rohamosan növekvő állami támogatás mellett hajlandó a befektetésre. Nincs igazi piaci verseny, ami visszafogja a hatékonyságot – említ még egy problémát Karsai Gábor, a GKI vezérigazgató-helyettese.

Egy érdekes gazdaságpolitikai párhuzam: Gyurcsány és Orbán

MTI Fotó: Beliczay László

„Ha valamihez hasonlítani lehet az előttünk álló időszakot, akkor a 2002-2008-assal lehetne összevetni: a most felesküdött kormány ugyanis ugyanazt a hibát látszik elkövetni, mint az egymást követő Gyurcsány-kormányok, amelyek azt gondolták, hogy a gazdaság fenntartható növekedési pályáját 4 százalék körüli egyensúlyi növekedésre lehet állítani, s tették ezt mesterséges élénkítéssel. A Fidesz most valami  hasonlót tervez, hiszen egyszerűen nincsenek meg egy ilyen dinamikának a reálgazdasági forrásai” – von egy első hallásra meghökkentőnek tűnő párhuzamot Mellár Tamás, független parlamenti képviselő, közgazdász, a Központi Statisztikai Hivatal volt elnöke. Hozzáteszi:

a mesterséges élénkítés nyomán akkor is – késleltetetten, pár év múltán – jelentkeztek az egyensúlytalansági feszültségek,

amelyek utóbb komoly nehézségeket okoztak. Most is az lesz, ha a magyar gazdaságban meglévő 1,5-2 százalékos potenciális növekedési ütemet mesterségesen 4 százalék körülire pörgetik fel.

Pedig ezt akarják, Mellár Tamás szerint is a növekedés az új kormány kiemelt gazdaságpolitikai célja, ehhez próbálnak forrásokat hozzárendelni, azzal is számolva, hogy az uniós támogatások mérséklődni fognak, ám bízva abban, hogy nőni fog a versenyképesség és a termelékenység, s e mellett jelentősen – két számjegyű mértékben, 15 százalék körüli ütemben – bővítenék a hitelállományt.

„Ez a gazdaságpolitika lényegét tekintve új a megelőző két kormányzati periódushoz képest, s új az első – 1998-2002 közötti – Orbán-kormányéhoz képest is” – szögezi le Mellár, hozzáfűzve: ez még akkor is így van, ha Matolcsy György, még nemzetgazdasági miniszterként évi 7 százalékos dinamikát vizionált, ám akkor ez nem vált deklarált kormányzati céllá. Most azonban úgy tűnik, hogy az uniós támogatásoktól függetlenül akarják 4 százalék körüli növekedési pályán tartami a gazdaságot, ami

„veszélyes és hosszabb távon mindenképpen rontja az egyensúlyt”

– mondja. Szerinte rövid távon ilyen veszély azonban nem fenyeget, mivel a külső egyensúly, a folyó fizetési, illetve a külkereskedelmi mérleg nagyon jó állapotban van. Ugyanakkor az államadósság csökkenő tendenciája rövid távon is megkérdőjelezhető, s ami még fontosabb, felpöröghet az infláció, amely az elkövetkező időszakban valószínűleg meghaladja majd a 3 százalékot,

„még akkor is, ha a Központi Statisztikai Hivatal majd próbálja úgy számolni, hogy ne legyen olyan magas”.

Mellár mindenesetre azt mondta, hogy  tájékozódni fog, hogyan zajlik az infláció számítása napjaikban.”

A gazdaságpolitika a növekedési ütem magasan tartása érdekében nagy szerepet szán a lakossági és a vállalati hitelezés felpörgetésének, erre vonatkozóan van is a Magyar Nemzeti Banknak egy tanulmánya, amely szerint a 4 százalékos növekedéshez 12-15 százalékos hitelbővítésre van szükség. Habár a válság nyomán alaposan lecsökkent hitelállomány, ezért növelésére Mellár szerint is tényleg van tér, ám félő, hogy ha erőltetik, akkor nem csak a hitelképesek, hanem a jövedelmezően gazdálkodni képtelenek is szép számmal fognak kapni  kölcsönöket, miként az megtörtént a 2008-as válság előtt is. Ráadásul most történelmileg alacsonyak a kamatok – hívja fel a figyelmet egy újabb reális kockázatra, a kamatok várható emelkedési trendjére a szakértő.

További akadályt lát a munkaerő-hiányban, illetve a termelékenységnövekedés gyengélkedésében – ez utóbbi nálunk az elmulasztott technikai-technológiai fejlesztések miatt az elmúlt nyolc évben 2 százalék körüli volt csupán, miközben például a környező, volt szocialista országokban 15-20 százalékos ütemet értek el.

Mellár szerint mindenesetre

a gazdasági nehézségek 1-1,5 évig nem nagyon fognak élesen jelentkezni.

„A kormány ülhet a babérjain, mivel a feltételek és a mutatók egyaránt jók, a gazdaságot az előre kiosztott uniós támogatások még pörgetik. A negatív következmények majd csak később jelentkeznek, első lépésben a munkaerőhiány és az infláció képében, de utána kumuláltan fognak jelentkezni az egyensúlyi feszültségek” – mondja.

(Mellár Tamás a FüHü-nek adott korábbi interjújában az előző három Orbán-kormány gazdaságpolitikájáról is beszélt.)

Lehetnénk sikeresek, de csak piaci verseny mellett

Fotó: Wikipedia

Nem számít gazdaságpolitikai fordulatra az előző orbáni ciklusokhoz képest Bod Péter Ákos egyetemi professzor, aki szerint fordulatot az jelentene, ha a kormány a verseny felé fordulna. Erre nem lát sok esélyt, hiszen a kormányerőknek fel kellene hagyniuk az eddigi tételeikkel, hogy a tőkepiac csupa spekuláció és eltőzsdézés, vagy, hogy a külföld tőkés kizsákmányolja a magyarokat, és a legjobb, ha a politika csúcsán döntik el a folyamatokat.  De mégis lesz új a gazdaságpolitikában, mivel elkerülhetetlenül diktálni fognak a meg nem oldott feladatok, egyebek között az oktatás és az egészségügy területén, az ország területi és társadalmi szétszakítottsága miatt, a súlyosbodó demográfiai helyzet nyomán. Mindezekre nem megoldás az, hogy Orbán továbbra is erősen kézben akarja tartani a gazdaságot.

De láttunk már olyat – tette hozzá a volt ipari miniszter, később jegybankelnök – hogy a szerkezeti gondokra a gyorsítás („uszkorenyije”) volt az első megoldási kísérlet.

Bod az elemzők többségéhez hasonlóan, komoly akadályokat lát az évi 4 százalékos, sőt e feletti bővülési ütem elérése útjában. A Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogramból nagyon sok minden látszik – mondja, megjegyezve, hogy

„az azért nincs igazán rendjén, hogy az Európai Unió ilyen részletezésű gazdaságpolitikai tervet kap, ám a magyar választóknak semmilyen információt nem adtak április 8-a előtt”.

A konvergencia-programba beállított több éves 4 százalékot meghaladó növekedési ütem elérése nem lehetetlen, de roppant valószínűtlen. Az kellene hozzá, hogy az utóbbi néhány év rendkívül kedvező nemzetközi konjunkturális viszonyai fennmaradjanak.

Maga a kormánydokumentum továbbra is alacsony nemzetközi kamatszinttel, folyamatosan bővülő világkereskedelemmel, stabil euró-forint árfolyammal, 60 dollár alatti kőolajárral számol. Ugyanakkor a nemzetközi feszültségek éleződése nyomán már megkezdődött a nemzetközi olajár emelkedése, és a korábbi pénzügyi viszonyok elmúltával növekedésnek indultak a kamatok. A program a további évekre is kivetíti a mai erős európai növekedést, holott a gazdaságok ciklikus természete miatt elkerülhetetlenül jön bizonyos korrekció, amely nyomán lendületet veszít a növekedés. Az pedig nem világos a mai demográfiai folyamatok ismeretében, hogy

honnan jönne az 1-2 százalékos hazai foglalkoztatásbővülési ütem.

„Úgy tűnik, az államapparátus minden olyan számot beleírt a konvergenciaprogramba, amelyek megvalósulása esetén teljesülhetne Orbán nyolc évvel ezelőtti ígérete, hogy tíz éven belül egymillió munkahelyet hoznak majd létre; de a tényleges teljesüléshez az kellene, hogy tartósan dübörögjön a gazdaság, itthon maradjon a munkaerő, és százezrek kerüljenek be a magángazdaságba, hatékonyan és termelékenyen” – mutat rá Bod Péter Ákos. A FüHü-nek adott korábbi interjújában már kitért erre, mondván: „a Bajnai-kormány alatt kidolgozott foglalkoztatási akció („Út a munkához”) , majd a Fidesz 2010-es győzelme után nagy lendületet vett közmunkaprogram adekvát válasz volt az akkori helyzetre, a tartós munkanélküliség riasztóan nagy mértékére, ám ez a munkaerőpiaci megoldás elérte a korlátait, sőt, mára már a növekedést gátoló tényezővé vált. Az egyébként mobilizálhatóvá tehető negyedmillió ember döntő hányada nem tud továbblépni, és munkavállalóként belépni a munkaerőpiacra. Innováció kellene arra, hogy az így megmozgatott embereket hogyan lehet beterelni vagy a képzési rendszerbe vagy pedig a munka világába.”.

Az egymillió munkahely tíz év alatt Bod szerint ugyan elvben lehetséges, de igen kis valószínűséggel bekövetkező pálya. Bár – fűzte hozzá ironikusan – esetleg

„a Központi Statisztikai Hivatal addig oszt és szoroz, amíg meg nem lesz a bűvös egymilliós szám”.

„A célok mindenesetre egyszerűen nem reálisak, így valószínűleg most is az fog történni, ami korábban is: mást mondanak és mást csinálnak majd”” – állítja.

Az elmúlt orbáni kormányciklusok alapján nem látszik annak tényleges esélye, hogy a 4. Orbán-kormány ideológiai fordulatot elkövetve felfedezné magának a piaci versenyt, mint hajtóerőt. Pedig a verseny által kikényszerített nyomások nélkül nem várható a versenyképesség növeléséhez elengedhetetlen termelékenységjavulás. Félő, hogy

folytatódik a piaci versenyt korlátozó, fékező gyakorlat, és az új technológiák és eljárások bevezetését övező szkepszis.

A közbeszerzések gyakorlata, az állami egyedi döntések sora jelzi az állami versenykorlátozás elterjedtségét. Ha ez a felfogás megváltozna, az hatalmas fordulatot jelentene, ám a kormány névsorából és Orbán megnyilatkozásaiból ilyennek jelét sem látja Bod Péter Ákos, aki úgy fogalmaz: „ez a konvergencia-program így mechanikusan kivetített vágy, ami nem ad támpontot a kormány tényleges szándékaihoz, papíron hozza ki az ideális végállapotot”.

Magyarország, 2030

Nem fogják elhinni az olvasók, pedig igaz: az alábbi cikket nem most, hanem 2011. január 9-én írtam. Már nem emlékszem az apropójára, de biztosan volt valami oka akkor is. És a címe is ez volt, szó szerint.

Húsz év múlva, 2030-ban még mindig Orbán Viktor a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. A Fidesz kormányozza az országot, s bár a párt népszerűsége már nem a régi – 5 százalék körül mozog, a valamikori bejutási küszöb környékén – a többi párt vagy megszűnt, vagy adminisztratív okok miatt nem indulhatott a választásokon.

Schmitt Pál idős kora ellenére jól tartja magát, napjait az evangélium olvasásával, és negyven fekvőtámasszal kezdi. Késő délután, ha nehéz nap van mögötte, rendszerint zongoraszó hallatszik a Sándor Palotából.

A Videoton egymásután huszadszor szerzi meg a bajnoki címet. (A második helyezett Debrecentől a labdarúgó szövetség fegyelmi bizottságának pontegalizáló szekciója 20 büntetőpontot levont).

Orbán Viktor megígéri Kósa Lajos debreceni polgármesternek, hogy a cívis város új, minden igényt kielégítő stadiont kap. A tervek elkészültek, pénz lesz. Gera Zoltán, a nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya szerint a válogatott nehéz csoportba került, de reméli, hogy kijutunk a világbajnokságra.

Csányi Sándor, az MLSZ hatodszor újraválasztott elnöke biztató jeleket lát.

Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár bejelenti, hogy az iskolákban sikerült felszámolni a múlt örökségét, és már egyetlen diák sem tanul angolul. A Magyarországi Szülők Országos Szövetsége üdvözli azt a rendeletet, mely szerint a kínai és a koreai (annak észak-koreai változata) nyelv ismerete duplán számít a felvételin, az egyetemeken az orosz-rovásírás szakra a legnehezebb bejutni.

Orbán Ráchel, a nemzeti együttműködés kormányának idegenforgalomért felelős államtitkára bejelenti, hogy az elmúlt évben kétszázhetvenmillióval több kínai turista érkezett Magyarországra, mint az azt megelőző években. Közülük sokan a Balatonnál találkoztak a szabadságukat nálunk töltő, Kubában rekedt rokonaikkal.

A Magyar Királyság az említett két országon kívül minden más országgal megszakította diplomáciai kapcsolatait, ily módon mintegy 300 nagykövetség, illetve konzulátus vált fölöslegessé. A felszabadult pénzt a 130 évnél idősebb, hatnál több kiskorú gyermeket nevelő nyugdíjasok között osztják szét.

Az Orbán Viktor által még 2010-ben bejelentett egymillió új munkahely rekordidő alatt megvalósult, sőt, a Nagy Áprilisi Fülke Forradalom (NÁFF) útmutatásainak köszönhetően, túl is teljesült: a Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2030-ban mintegy 3 millió munkahely várja a munkavállalókat. Sajnos, a kormány minden erőfeszítése ellenére, az új álláshelyeket a magyar lakosság a növekvő munkanélküliség ellenére sem tudja betölteni: az új munkahelyek mintegy kétharmada ugyanis mélytengeri gyöngyhalászattal kapcsolatos ismereteket és gyakorlatot, vagy/és hatezer méternél magasabb hegyek megmászására alkalmas oxigénpalack-gyártó sor készítésében való jártasságot igényel.

Az országban soha nem látott magasságokat ér el a sajtó szabadsága, amit az is bizonyít, hogy az egyetlen rádió, és az egyetlen tévés csatorna tíz év óta nem kényszerült helyesbítésre. Az Amerikai Kongresszus anyagi támogatásával Münchenben megkezdi adását a Szabad Európa Rádió, a lakosság körében a Teenager party a legnépszerűbb műsor, annak ellenére, hogy a kormány az adást zavarja, és a hallgatását bünteti.

Tizedszer is elbukik a népszavazás újbóli engedélyezésért folyó népi kezdeményezés, mert az alkotmánybíróság álláspontja szerint a kormány munkáját érdemben befolyásoló ügyben nem lehet referendumot tartani. Székesfehérvár az ország fővárosa, Tarlós István főpolgármester javaslatára Budapest három nagyobb településre oszlik: Pestre, Budára és Óbudára.

A Gyurcsány A Hibás Téren (volt Kossuth tér) mintegy féltucatnyi tüntető követeli Budaházy György szabadon bocsátását.

Már a 2014-es választás is illegitim volt!

Az új kormány tovább növelheti hatalmát a következő ciklusban is, az ellenzék pedig eszköztelenül figyelheti, amint Orbán Viktor megszerezni igyekszik a bíróságok és az önkormányzatok feletti uralmat is. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Elek István közíró, politikus arról is beszél, hogy a Fidesz állampárti berendezkedését legfeljebb az Európa Unió képes átmenetileg korlátozni, ami legfeljebb kerülőutakra kényszerítheti az Orbán-kormányt. Eközben zavartalanul folytatódik majd a haverok feltőkésítése! Mindez azért következhet be, mert az ellenzék semmit sem tanult az elmúlt nyolc év bukásaiból.

 

Az államfő a parlament, illetve a kormány legitimitását hangsúlyozta, az utca népe ennek épp az ellenkezőjét. Ön szerint a következő négy évben az utca, vagy a parlament lesz a politizálás színtere?

Ez nem vagy-vagy kérdése. Ha lesz komoly eredménye az ellenzék politizálásának, akkor az csak úgy képzelhető el, ha a parlament és az utca együttműködve lép fel.

Még akkor is, ha az utca nemcsak a kormánnyal elégedetlen, hanem az ellenzék választási teljesítményével is?

Az utcának azért kell nyomást gyakorolni az ellenzéki pártokra, hogy mielőbb állapodjanak meg a rendszerváltó minimum világos programjában. Továbbá hogy tisztázzák, milyen technikai együttműködéssel lehet az Orbán rezsimmel szemben hatékonyan fellépni. A parlamenti ellenzéki pártoknak nyitniuk kell az utca felé, hiszen az ő felelősségük ez a gyalázatos választási eredmény. Ráadásul ez már a második súlyos kudarcuk. Újra kell tehát gondolniuk a stratégiájukat és persze a választási taktikát is, tudomásul kéne venni, hogy ebben a formálódó állampárti rendszerben egyfelől egyre korlátozottabbak a pártok önálló politikai mozgásának lehetőségei, másfelől meg egyre értelmetlenebbek is. Alkalmazkodniuk kell ehhez a rendszerhez, s ez csak úgy vezethet sikerre, ha az ellenzéki pártok hézagtalanul össze tudják illesztetni az erőiket, s képesek a rendszerváltó minimumprogram nevében fellépni.

Mire gondol konkrétan?

Arra, hogy az ellenzéki társadalomnak a legfontosabb, vagyis rendszerváltó követelései érvényesítésével semmi oka várni a normális rendben négy év múlva következő országgyűlési választásra.  A békés akaratnyilvánításnak és nyomásgyakorlásnak számos formája lehetséges még ma is.  Lehet tüntetni, petíciókat fogalmazni és népszavazási kezdeményezéseket indítani, aktivista hálózatot építeni, vitafórumokat teremteni, az ellenzéki média hatókörét bővíteni. párbeszédet kezdeményezni egymással és a sokak számára érthetetlen okokból a fennállóra szavazókkal.  Az ellenzéki pártok persze tapasztalják, hogy egy illegitim rendszerben, korlátozott demokrácia lehetőségei között működnek, de a gyakorlati politikájukat mégsem akarják a helyzethez igazítani. Fel kéne erősíteniük a társadalom hangját akkor is, ha az ellenzékkel szemben is nagy a tömegek elégedetlensége.

A kormány folyamatosan bizonygatja hatalmának legitimitását, ön szerint – aki volt a miniszterelnök tanácsadója – azért van erre szüksége, mert Orbán Viktor tovább szűkítené a demokratikus mozgásteret?

Szerintem nemcsak az idei, hanem már a 2014-es választás is illegitim volt. Ugyanis a ma működő állampárti rendszer kialakítására, ami 2011-12 között lényegében megtörtént, nem volt felhatalmazása az Orbán kormánynak, függetlenül attól, hogy kétharmados többsége volt. A rendszerváltó pártok fejében addig meg sem fordult, hogy valamelyik politikai erőcsoport önkényesen szakíthat a demokratikus konszenzussal, és átírhatja a játékszabályokat. De Orbán Viktor hatalomra került pártja a 2010-es győzelem után megbénította a hatalommegosztás szabadelvű demokráciára jellemző rendszerét, megszállta a független nemzeti intézményeket, benne a közszolgálati médiát, és kormánypárti előnyszerzés érdekében önkényesen átalakította a választási rendszert is. Minderre semmilyen felhatalmazása nem volt a miniszterelnöknek és pártjának, tehát az alaptörvény létrehozásával betetőzött t rendszer eleve illegitimnek tekintendő. Ezért mondom, , hogy természetesen már a négy évvel ezelőtt parlamenti választás is csak illegitim lehetett. .

Miközben a héten megalakuló Orbán kormány ott folytatja, ahol abbahagyta, programjáról alig van információ. Ön szerint lehet tudni, hogy mit akar az újonnan megalakuló Orbán kormány?

Folytatni akarja, amit eddig csinált. Ha van rá lehetősége, akkor intézményes garanciákkal igyekszik a hatalmát tovább növelni. Lassan már csak olyan korlátokban lehet bízni, mint az Európai Unión belül tervezett költségvetési szigorítás, vagy a Magyarország ellen indított eljárás, ami az uniós szavazati jogunk felfüggesztésével zárulhat. Ez némileg korlátozhatja, vagy kerülőutakra kényszerítheti az Orbán-kormányt. Közben pedig lényegében zavartalanul folytatódik a kormánykörökhöz közelálló érdekcsoportok, kliensek, családok, haverok „feltőkésítése” azzal az ideológiával, hogy létrehozzák a nemzeti burzsoáziát.

Ha ezt az ellenzék meg akarja akadályozni, akkor az utcára különösen nagy szüksége lesz, hisz a parlamentben teljesen eszköztelen a kormány nehéz- fegyverzetével szemben. Lehet, hogy Orbánnak igaza van, hogy az ellenzék megérett a bukásra, hisz nem is akart nyerni a választáson?

Méltánytalan lenne azt mondani, hogy az ellenzék nem is akart nyerni. Nyerni mindenki akart. Csak győzni nem akart, illetve nem volt képes felfogni, hogy ebben a választási rendszerben mi az elengedhetetlen feltétele a győzelemnek.  . A választás előtti mozgolódás az ellenzéki együttműködés érdekében, és a visszaléptetések sorozata a választók nyomására kezdődött el. Az ellenzéki szavazók jelentős része ugyanis a pártelitekkel ellentétben világosan érezte, hogy a tagoltan fellépő ellenzék katasztrófális vereség felé sodródik. És levonták ebből a következtetést, elkezdték sürgetni a minél szélesebb, rendszerváltozást szolgáló ellenzéki együttműködést.  Ezt a szavazói elégedetlenséget, sürgetést érezve szólaltunk meg mi is jó néhányan, és kezdeményeztünk az együttműködést segítő akciókat, volt politikusok, közírók, civil aktivisták,, ami még tovább erősítette ezt az igényt.  Majd következett az ügynek újabb lökést adó hódmezővásárhelyi siker, de ez is kevésnek bizonyult, hogy az ellenzéki pártok legalább az utolsó utáni pillanatban képesek legyenek megragadni az esélyt. Ma is azt állítom, hogy közös rendszerváltó minimumban megegyezve és az egyéni választókerületek kétharmadára kiterjedő visszaléptetésekkel sikerülhetett volna az ellenzéknek legalább az egyszerű többséget megszereznie. De képtelenek voltak átlépni az árnyékukat.

Az ön egykori pártja történelmi bűnt követett el, mert a fővárosban nem lépett vissza az ellenzék javára. Ha ez megtörténik, akkor ma nincs kétharmada Orbánnak. De ez a bűn kódolva volt az alapszabályban, hisz az LMP döntéshozói emiatt nem tudtak a visszalépésekről dönteni. Működhet így egy párt?

Valóban, az alapszabály rugalmatlanná teszi a pártot, mert a gyors döntések meghozatalát lehetetlenné teszi.  Bár az LMP elnöksége a társadalmi nyomás hatására Hódmezővásárhely után a korábbi stratégiát félretolva a Jobbiktól a DK-ig terjedő széleskörű visszaléptetést javasolt. Ez a szóba jöhető felek elzárkózása folytán végül nem jött létre, de a jelek szerint a gondolattal szemben az LMP hangadói körében is erős volt az ellenállás, ami főként a budapesti visszaléptetések korlátozásában nyilvánult meg, és így valóban döntő mértékben járult hozzá, hogy a Fidesz-KDNP nem csupán többséget szerzett, hanem kétharmadot.

Ennek politikai következményeire ön már korábban is felhívta a figyelmet. Teljesen hatás nélkül maradt?

Valóban, az LMP-ben már 2012-13 fordulóján is amellett érveltem, hogy – elfogadva a párt összes indokolt fenntartását a 2010 előtti baloldali pártokkal, Gyurcsánnyal, az MSZP-vel szemben –, tudomásul kell venni, hogy a Fidesz-KDNP szembefordulása a 89-90-es politikai rendszerváltás konszenzusával, a liberális demokráciával, új helyzetet teremtett. Az elveit megőrizve, az értékelkötelezettségét fenntartva az LMP-nek is vállalnia kell az Orbán rendszer megváltoztatásában való aktív közreműködést. Vagyis legalább a korlátozott időre szóló, rendszerváltást szolgáló politikai együttműködésre késznek kell lennie a hagyományos baloldal pártjaival. A többség süketnek bizonyult erre a kompromisszumra is. A kisebbség pedig válaszul kivált és létrehozta a Párbeszédet. Vagyis az LMP belerokkant az elvhűség vagy együttműködés hamis dilemmájával való küzdelembe. 2014-ben a kormánypártok az érdekeikhez igazított új választási rendszerben a háromosztatú ellenzékkel szemben a 2010-esnél jóval kevesebb szavazattal is újra kétharmadot szereztek. A politika megújításának ígéretével induló LMP pedig örülhetett, hogy egyáltalán ismét bejutott a parlamentbe.  A Fidesz-KDNP újabb kétharmada azt bizonyítja, hogy semmit sem tanultak a 2014-es kudarcból, se ők se a többiek.

Ehhez képest Schiffer András látszólag mondvacsinált okok miatt távozik a pártból, hisz az igazi kudarc az együttműködés megtagadása volt. Nem gondolja?

Kétségtelen, hogy az „együtt nem működés” stratégiájának kulcsszereplője, vezetője Schiffer András volt. A 2016-os visszavonulása szerintem politikája kudarcának hallgatólagos elismerése. Szép lett volna, ha legalább most, a kilépésekor felhasználja az alkalmat, és őszintén szembenéz azzal az elhibázott stratégiával, ami 2012 ősze óta a párt fejlődésképtelenségének legfontosabb oka.  A kiválók és a pártban maradók közösen, egymás ellen küzdve akkor játszották el először az LMP történelmi esélyét, hogy az új rendszerváltás eszmeadója, kovásza és ösztökélője lehessen. Különös mód ezt a szerepet 2018 előtt ismét felkínálta nekik a történelem, de ők ezzel sem éltek. Rendületlenül folytatták Schiffer András 2016-os háttérbe húzódása után is ugyanazt az együtt nem működési stratégiát. A társelnökök hódmezővásárhelyi győzelem utáni nyilatkozatai egy pillanatra elhitették velem, hogy a legvégén mégis képes lesz a párt a saját és az ellenzék esélyeit egyaránt jelentősen növelő radikális szemléleti fordulatra, De ez sajnos elmaradt. Hiába küldözgettem nekik én is az utolsó napokban is az üzeneteimet, megerősítő tanácsaimat, hogy legalább mentsék, ami még menthető, akár egyoldalú visszalépésekkel is. A katasztrófa bekövetkezett, és ennek a felelősségét nem háríthatják el maguktól, Hiszen a kormánypártoknak a Budapesten ajándékba kapott mandátumok nélkül bizonyosan nincs kétharmaduk.

Az ellenzék ma teljesen lefegyverzett, Márki- Zay körül viszont kezd kibontakozni egy összefogás.  Ön is látja ennek a jeleit?

Valami ilyesmire céloztam, amikor a parlamenten belül lévő, illetve az onnan kiszoruló ellenzék együttműködéséről beszéltem. Az előrelépés azon múlik, hogy a parlamenti ellenzékkel is elégedetlen társadalom képes lesz-e valamiféle ellenzéki mozgalom megszervezésére. Nyilvánvalóan kulcsszerepet kellene ebben játszani azoknak, akik a közelmúltban a legszélesebb ellenzéki együttműködés hiteles képviselőiként váltak ismertté. Jelesül mások mellett Márki- Zay Péternek is, akit persze máris fenyeget a kormányzati hatalom. Az komoly kérdés, hogy a parlamenten kívüli civil mozgolódásoknak képesek- e valakik célt szabni, irányt adni. Ha ez nem történik meg idejekorán, akkor a Millához, vagy más korábbi civil mozgalmakhoz hasonlóan ezek is elerőtlenednek, szétesnek.

Orbán a választási hadjárat során nem árulta el, hogy mire készül, de elégtételt helyezett kilátásba a bírálóival szemben. Plusz itt van a Stop Soros-csomag. Ezt minden további nélkül még ebben a hónapban elfogadják?

Valószínű, ámbár ha az uniónak fel kell mutatni némi engedményt, akkor még igazíthatnak a jogszabályon.

Tehát a civil szervezetek könnyen bajba kerülhetnek, s vele a társadalom is. De karnyújtásnyira van a Kúriával kialakult konfliktus, ami már korábban is elkezdődött. Milyen ország lesz itt egy év múlva?

Még nem tudjuk, mi lesz az önkormányzati rendszerrel. Főként a főváros átszervezése lehet sürgető, hisz Budapest most is a Fidesz ellen szavazott. Itt tehát várható egy látványos visszacsapás. A bíróságokkal kapcsolatban voltak már erőteljes törekvések. Csakhogy a befolyás megszerzésével kockáztatják az uniós támogatást.

Úgy gondolom, amin lehet, még húznak a rendszer eresztékein.  Ahol lehet, megpróbálnak még pozíciókat szerezni, így a média világában is. Lenyelhetik az RTL Klubot, tovább tökéletesíthetik a Habony Árpád-féle kormánypárti bulvárt. Folytatódik a közpénzből finanszírozott befolyásolás, újabb kormányzati levelek születnek, konzultációkat tervezhetnek. Tehát a már kiépült állampárti rendszert a látszatdemokrácia eszközeivel is tovább fogják erősíteni.

Az, hogy az Európai Unió intézményei mozgolódni látszanak, s elindíthatják Magyarország szavazati jogának felfüggesztését, ez mennyire lehet fék a diktatúra megszilárdításában?

Nem tudom. Két évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy az unió eljut a 7-es cikkely szerinti eljárás küszöbéig. Persze Orbánék is sokkal messzebbre mentek, mint reméltem. Szíjártó Európa Parlamentben előadott „autokratikus performansza” azt mutatja, hogy már a minimális kulturális külsőségekre se adva ostorozzák az unió többségét. Nem tudom, hogy ez hova vezet.

A korábbi illiberális demokrácia helyett a miniszterelnök kereszténydemokráciáról kezd beszélni. A kettő látszólag kizárja egymást, ebből következik bármilyen változás?

Nem számítok erre. Az ok leginkább az lehet, hogy Orbán a Néppárti vezetőknél volt raporton, de változtatni nem fog. Fogalmi átfestése ez a saját törekvéseinek. Túl kihívó volt az „illiberális demokrácia” kifejezés, túl sok támadási felületet adott, de nem gondolom, hogy a szóhasználat-váltás tartami változással járhat. A dolog lényege nem is változhat, hisz Orbán Viktor politikája valóban illiberális demokráciát teremtett.

Tényleg megbuktatnák a szocialisták Karácsonyt Zuglóban?

A szocialista párt a leghatározottabban rémhírnek nevezte azt, hogy Karácsony Gergely zuglói polgármester megbuktatására, illetve a helyi képviselőtestület feloszlatására készülnek. A Független hírügynökségnek az MSZP kerületi elnöke, Tóth Csaba nyilatkozik.

 

Hogy jutott eszükbe, hogy feloszlassák a zuglói közgyűlést, ha Karácsony Gergely nem meneszti a városrész Fideszes alpolgármesterét?

A testület feloszlatását senki nem vetette fel, ez biztosan nem igaz.

Az sem igaz, hogy a Fideszes alpolgármester, Rozgonyi Zoltán menesztését kérték Karácsony Gergelytől?

Ez viszont igaz, mert már az alpolgármester kinevezésével sem értettünk egyet.

Úgy éreztük, hogy a polgármester felrúgta a korábbi politikai megállapodásunkat. Egyébként pedig mi azt sem támogattuk, hogy Rozgonyi Zoltán feleljen a kerület költségvetéséért.

Viszont nem tartja ésszerűnek, hogy ha a kerületben a választók 8 szocialista jelölt mellett 7 Fideszes képviselőt is beválasztottak, akkor a helyi ügyek kevesebb konfliktussal intézhetők, hisz a választók felének akarata megjelenik a kerület vezetésében is?

Nézze, Zuglóban a baloldal egyértelmű győzelmet aratott a választásokon, a fővárosban a második legnagyobb támogatást szereztük meg. A kerületben élők jogosan kérdezték, hogy az MSZP-Párbeszéd listavezetőjének, miniszterelnök-jelöltjének miért van szüksége Fidesz által delegált alpolgármesterre, miért kell a kormánypárttal helyi szinten együttműködni.

Viszont ez nem önkormányzati, hanem országgyűlési választás volt, nagy különbség. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Illetve az is tény, hogy Zuglóban nem utolsó sorban Karácsony miatt népszerű a baloldal.

Viszont ha az MSZP-Párbeszéd vezetőjeként kiállt amellett, hogy semmilyen együttműködés nem képzelhető el a Fidesszel, akkor azt helyi szinten is be kell tartani.

Még akkor is, ha a kerület parlamentjének számító testületben nagyon kiegyensúlyozott, 8:7-es a képviselői arány?

Ez nem indokolja, hogy az alpolgármesternek Fideszesnek kell lenni, hisz annak már politikai súlya van. A helyi politikában viszont pártállástól függetlenül lehet jó ügyet támogatni, az együttműködés nem politikai jellegű, hanem szakmai. Az arányos testület pedig csak segít a jó döntések meghozatalában.

Viszont van szocialista alpolgármester is, miközben a testületben a pártnak nincs nagyobb súlya.

Csakhogy Karácsony Gergely nem a Fidesz, hanem az MSZP támogatásával lett polgármester.

Igen, de az is igaz, hogy az MSZP több esetben a Fidesz összefogásával szavazta le Karácsony Gergely előterjesztését. Ezt elegánsnak tartja?

Ez nem igaz, mi Karácsony Gergelyt egyszer sem szavaztuk le. Kétségtelen, vannak ügyek, amiket helyben, pártállástól függetlenül megszavazhatnak a képviselők; adott esetben, ha a kerület számára fontos, akkor lehet azonos állásponton szocialista, fideszes, vagy jobbikos honatya is. Ebben az esetben leszavazhatják a polgármestert.

De a polgármester leszavazása politikai döntés is.

Persze, de olyan példát is tudok, hogy a szocialista képviselő előterjesztését Karácsony a Fidesszel együtt szavazta le.

Most mégis az a helyzet, hogy az MSZP Zuglóban a saját miniszterelnök-jelöltjét próbálja nyomás alá helyezni azzal, hogy ha a képviselői mandátumát leadja, akkor feloszlatják a testületet.

Nincs ilyen, ez nem igaz. Visszautasítom, szó sincs erről. A kérésünk az volt, hogy a jövő évi önkormányzati választás előtt értelmetlen és szükségtelen helyben a Fideszre támaszkodni. Egy hónappal ezelőtt tíz százalékkal több szavazatot kaptunk, mint egy éve, s bízom benne, hogy Zugló jövőre is baloldali kerület marad.

Mi történik akkor, ha Karácsony Gergely azért nem váltja le a Fideszes alpolgármestert, mert számít arra, hogy a kormány bőkezűbb lesz a kerülettel?

A kormány eddig is szűkmarkú volt Zuglóval, hisz a polgármestert ellenzékinek könyvelte el, s az alpolgármester eddig sem volt képes pénzt szerezni. Pusztán ezért tehát teljesen indokolatlan a maradása.

Ha ennek ellenére hivatalban marad az alpolgármester, akkor mi történik?

Semmi, ez egy politikai döntés lesz. A polgármester, Karácsony Gergely akkor a jövőben is igénybe tudja venni a Fidesz politikai támogatását. Mindez kicsit ellentmond annak, hogy az MSZP-Párbeszéd közös listáját vezette, s egyelőre még tagja a parlamenti frakciónak is. Ezt pedig mindenki úgy értékeli, ahogy akarja. Ennyi történhet. Mi semmiképp nem kezdeményezzük majd az önkormányzat feloszlatását, eddig sem volt ilyen szándékunk.

Most zsebből megy a pénzosztás

Kormánypárti képviselőnek készült, amikor úgy döntött: huszonnyolc év után otthagyja a polgármesterséget. Aztán, hiába egyeztek meg viszonylag gyorsan az ő személyében az ellenzéki pártok, máshol ez nem sikerült, és a civakodásoknak köszönhetően a Fidesz újra kétharmaddal nyert. Hajdú László, a XV. kerület június 7-én leköszönő polgármestere, aki most a Demokratikus Koalíció színeiben nyert országgyűlési mandátumot, most is úgy látja: a Fidesszel szemben csakis összefogással van esély. A Független Hírügynökségnek nyilatkozva azt állítja: a parlament alakuló ülésén a visszafogottság jellemezte a képviselőket; a Fidesz politikusain is azt látta: tudják, hogy nem megérdemelt a parlamenti kétharmaduk. A kerületet annak ellenére jó kondícióban hagyja hátra, hogy állami pénzhez alig-alig jutottak; a Fidesz világában ugyanis zsebből megy a pénzosztás.

 

Jól van?

Ahogy egy leköszönő polgármester, megválasztott képviselő lehet. Mondhatom, hogy jól vagyok, de le kell magamban tisztázni, miként is készüljek fel az új életemre. Szóval, ebben az életkorban, amiben én vagyok, elértem ugye hetvenedik évemet, fel kell készülnöm erre az utolsó váltásra.

Utolsó?

Igen, végigcsinálom ezt a négy évet a parlamentben, utána egészen biztosan visszavonulok. Tudja, hetven évet betöltve az ember már másként számol, bár az aktivitásom, a fizikai, szellemi állapotom teljesen rendben van.

Miért indult egyáltalán az országgyűlési választásokon?

Mert az én személyem körül rajzolódott ki az a konszenzus, amely ahhoz kellett, hogy biztosan a baloldalé legyen a mandátum. Ha nem vállalom, akkor itt is hónapokig tartott volna a vita. Így aztán elfogadtam, hogy nekem kell itt indulnom. Akkor még azt hittem, reméltem, hogy másutt is lesznek gyorsan megállapodások, mindenhol egy jelölt lesz, vagy egy valóságosan esélyes személy, így én sem tehetem meg, hogy a polgármesterség biztos egzisztenciáján töröm a fejem, hanem hozzájárulok ahhoz, hogy tudjunk kormányt váltani.

Hát ez nem sikerült.

De az én példám éppen azt mutatja, hogy ha megvolt és időben megköttetett az összefogás, akkor igen is lett volna esély a váltásra. Enélkül nem mehetett. Most azt látjuk, hogy a Fidesz a kétharmadát ennek a civakodó ellenzéknek köszönheti.

Az országgyűlési képviselőség, most, a történtek után, nyilvánvalóan sokkal fajsúlytalanabb szerep, mint a polgármesteri poszt. Akkor is elfogadta volna felkérést, ha tudja, hogy így alakul?

Talán igen, mert azt láttam, hogy megegyezés csak az én személyem körül alakul ki. És itt nem az én személyem, egzisztenciám számított. Ha a közösségnek az a véleménye, hogy a Hajdú Lászlóban bíznak meg, akkor nem tehettem volna és nem is tehettem mást, mint elvállaltam a feladatot.

De őszintén megmondom: azzal kevésbé számoltam, hogy ellenzéki képviselő leszek, hittem benne, hogy nyolc év után eljött az a pillanat, hogy leváltható a Fidesz.

Ez egyszerűen benne volt a levegőben, és a szavazati arány is mutatja, hogy nem volt irreális az elképzelés, hiszen az ellenzék több szavazatot kapott, mint a kormánypárti oldal. Így jutott mégis kétharmadhoz újra Orbán. Történelmi hiba történt, úgy gondolom.

De nem először.

Nem sajnos. Ahhoz pedig, hogy valaki a történelmet megértse, szükség van némi felkészültségre is.

Ha ugyanis csak az egyéni ambíciók mozgatják az ellenzék szereplőit, akkor Orbán Viktorék még sok cikluson át fognak ebben az országban kétharmaddal kormányozni.

Lehetséges, hogy nagyobb mértékben kellett volna támaszkodni az olyan emberekre, akik a maguk területén megvívtak már, és sikeresen tették, a Fidesszel szemben.

Minden ellenzéki párt hazardírozott, ez volt a baj. Azt remélték, hátha mégis bejön az elképzelésük, és külön-külön is lehetnek eredményesek. A kétharmad két három, nem túl jelentős megállapodással elkerülhető lett volna. De még a Fidesz megszorítása is elképzelhető lett volna, úgy azonban nem lehet, hogy folyamatosan egymással szembeni feltételeket fogalmaztak meg a pártok.

Április 8-ának most ez az üzenete: ha ezt így folytatják, akár abba is hagyhatják. Ha tehát változatlanul gyanúsítgatják egymást és előítélettel fogadják a másik párt képviselőjét, akkor ez az ellenzék méltatlan arra, hogy hatalmat kapjon ettől a néptől.

Az nem fordult meg a fejében, hogy a kialakult eredmény ismeretében visszaadja a mandátumot?

Nagy nyomást helyeztek rám, e-mailben, telefonon, személyesen, a május  1-i majálisunkon, hogy ne vegyem át a mandátumot. Nézze, egy politikusnak akkor kell dönteni, amikor a helyzet ezt adja. Márpedig a döntést akkor kellett meghoznom, amikor elvállaltam az indulást, és nem akkor, amikor kiderült a végeredmény.

Erkölcsileg nem tehetem meg, hogy miután majd huszonháromezer ember rám szavazott, egyszer csak azt mondom nekik: kösz, de én most hátat fordítok nektek.

Ezt nem lehet megtenni. Nem fér össze az erkölcsi értékrendemmel. Akkor, amikor elvállaltam több párt jelölését, egyszersmind döntöttem is.  Vagyis bármennyire nem számoltam azzal, hogy ellenzéki képviselő leszek, de a lehetőségek között akkor is benne volt ez az eredmény. Ellenzéki lettem, így jártam, eszerint kell dolgoznom. Tehát nem fordult meg a fejemben, hogy polgármester maradok, de kétségkívül nagy nyomás nehezedett rám.

Túl van az első parlamenti napján, amely azért sok bíztatót nem ígért az ellenzéknek…

Nem kezdő országgyűlési képviselő vagyok, tizenhat évig ültem már a parlamentben, kettős szerepben – akkor még lehetett – : polgármesterként és képviselőként. Megéltem tehát már alakuló üléseket, eskütételeket, és azt láttam, hogy ez a mostani rendkívül visszafogott volt. Benne volt a levegőben, hogy a velünk szemben ülők is érzik: baj van az ő legitimitásukkal. Komoly baj van. Nagyon lehetett érezni. Mint ahogy azt is, hogy az ellenzéki pártok ott lévő képviselői mintha egy frakciót alkotnának. Mintha érzenék: egymásra vannak utalva. Az a benyomásom, hogy lesz jobb együttműködés, valamilyen kontrollt tudunk kialakítani a kormány felett. Külön-külön ugyanis erre semmi esélyünk nincs. Ez a visszafogott ünnepi hangulat azt üzente számomra, hogy valamit tanultak ezek a képviselők az elmúlt időszak történéseiből. Ráadásul bent a teremben is jól hallható volt a tömeg tüntetése, a diktátorozás. Amiből muszáj levonni a következtetést: azt ugyanis, hogy itt most nagyon sok ember érzi úgy, hogy be van csapva. Az ellenzék részéről is, de a kormánypárt választási manipulációi miatt is, aminek még lehetségesek rosszabb változatai is. Nagyon erősen fogalmazódik meg az utcán, hogy nem volt tiszta ez a választás, a kétharmad nem valóságos tartalmú támogatottság, hogy más szabályok szerint játszik a Fidesz. És az is, hogy ilyen versenyszabályok mellett nem lehet korrekt eredményre jutni.

Azt mondja, hogy a parlament alakuló ülésén a visszafogottságot érezni lehetett. Ehhez képest egyedül Gyurcsány Ferencet, az ön frakcióvezetőjét nem tapsolták meg. Érez-e-, ennek fényében, olyan törekvést, hogy jobb- és baloldalról egyaránt ki akarják tolni a színpadról a DK elnökét?

Nehéz nekem úgy véleményt mondanom, hogy a Demokratikus Koalíciónak nem vagyok a párttagja. Voltam én párttag, a szocialistáknál, huszonegy éven keresztül, egészen addig, amíg ki nem zártak, ráadásul úgy tették ezt, hogy nem követtem el semmit. A DK-ba engem befogadtak.

Gyurcsány Ferenc közelségében csak pár napja dolgozom, de azt gondolom, hogy akár emberként, akár a párt főnökeként, akár politikusként gondolok rá jól teljesít, és számomra teljesen megalapozatlan az, ami vele szemben zajlik.

Azt kell mondanom az őt érő indokolatlan támadások alapján, hogy a magyar politikai kultúra ilyen. Akit kinéz magának azt le karaktergyilkolja. És sajnos erre van bőven média is, hogy megfelelő segítséget nyújtson. A politikai kultúránkat jól mutatja a migránsozás is; lényegében nem tudjuk megfogalmazni, hogy mit is jelent itt és most Magyarországon a migránsveszély, ennek ellenére egy egész országgal el lehetett hitetni egy sor hazugságot, mint ahogy Gyurcsány Ferenccel szemben is. A forgatókönyv ugyanaz.

Önt is megpróbálták, ha úgy tetszik le karaktergyilkolni, de nem tudták, pedig mindent elkövettek ön ellen itt a kerületben: fegyelmit  indítottak, megvádolták, mégis talpon maradt ön is, meg a kerület is. Van-e ebben valami átemelhető tanulság?

Valóban, 2006 óta, László Tamás fideszes képviselő megjelenése óta egyre agresszívabb Fidesz-csapat működött itt Rákospalotán. Korábban egy csapatot alkottunk, még kirándulni is együtt mentünk a fideszesekkel. Azóta viszont  ez a párt elment a szélsőségek irányába. Nálunk van Jobbik, de az igazi szélsőséget a Fidesz képviseli, bár van közöttük több olyan is, aki szégyelli, ami itt zajlik. A gyűlöletkeltés leckéjét a társaik ugyanis nagyon megtanulták. Tudja az az érdekes, hogy némelyikükkel, ha az utcán találkoztunk, szinte bocsánatkérően mondták: nem tehetnek mást. Az elit elvárja tőlünk, mondják, hogy ezt tegyük, ezeket a kliséket alkalmazzuk. Szóval ezt kell kapnod tőlünk.

Kvázi: ne haragudj, hogy leszúrunk?

Igen, pontosan. Nekem volt két fideszes alpolgármesterem is, láttam rajtuk, hogy szenvednek amikor parancsra kellett olyan dolgokat végrehajtaniuk, amelyekkel egyáltalán nem értenek egyet. Hogy példát is mondjak: az egyik alpolgármesterem terjesztette be, hogy induljon ellenem fegyelmi.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy ezt miért teszi, kiváltképp, hogy tudja: amivel vádol, az nem is igaz, azt válaszolta: azért öregem, mert ez a parancs. Hamis, hazug állításokat, a politikai többséggel akartak átnyomni a testületen. Mindegy volt, hogy egy mondat nem volt belőle igaz, egyetlen állításuk sem állta meg a helyét, ha egyszer a feladat az, hogy ezt az embert – azaz engem – le kell járatni, akkor ütni, verni kell. Ezt nem hiszem, hogy demokráciának hívják.

Erre még csak azt sem lehet mondani, hogy ez a politikai kultúra alsó szintje, ezzel a viselkedéssel kapcsolatban ki sem szabad ejteni a kultúra szót. Ez a vásári piac szintje. Szerencsére ezt a rákospalotai emberek is érezték: dugig megtöltötték a termet a testületi ülésekre, de még az utcán is tüntettek mellettem. Ők mentettek meg a legalább ötszöri durva támadástól, nekik köszönhetem, hogy a helyemen maradhattam. Sőt: a mostani választási sikerem egy része is annak köszönhető, hogy a palotai emberek együttérzőek voltak a sok nemtelen és igaztalan támadás után. A számokból érzékelhető, hogy még a Fidesz-szavazók egy része is rám adta a voksát. Egyébként a gyűlöletkeltésre épülő politikában nagyon nehéz túlélni a támadásokat, nekem sikerült.

Milyen állapotban hagyja itt az önkormányzatot?

Nagyon jó pénzügyi pozícióban vagyunk. Közel egymilliárd forint szabadfelhasználású tartalékpénzt hagyok hátra, emellett pedig folyamatban van hárommilliárd értékű beruházás. A lekötött pénzünk összességében több, mint ötmilliárd forint, és ez a kerületekre nem jellemző, még a fideszesekre sem, pedig oda mennek tao-pénzek. Ide nem jönnek. Oda mennek ilyen-olyan pénzek, ide nem jönnek. Ha pályázunk, azt elutasítják. Illetve sokszor még arra sem veszik a fáradtságot, hogy elutasítsák. Mindenhova próbáltunk pályázni, legfeljebb egy-két milliós kérvényeink jártak sikerrel. És tudja, miért van így? Nem azért, mert jó, vagy rossz egy koncepció. Hanem mert az itteni fideszes országgyűlési képviselőnek nincs meg a partjában a kellő respektje, súlya.  Ezen múlik. László Tamás soha nem jutott el oda, ahol osztják a pénzt. Míg mások milliárdokat kaptak – Újpest például négy-hat milliárdot -, nekünk nem adtak pénzt. Vagyis,

ha valakinek nincs meg a megfelelő kapcsolati rendszere a pártjában, akkor nincs pénz. Korábban ez nem így működött, még az első Fidesz-kormány alatt is normatív módon lehetett pénzhez jutni. Most zsebből megy a pénzosztás, ha sok jó kapcsolatod van, sokat kapsz, ellenkező esetben az is lehet, hogy semmit sem kapsz.

Azt mondják: azért nem adnak, mert DK-s a polgármester. De könyörgöm: az itt élők is magyar emberek. Ez a nyolcvanvalahányezer lakos nem választhat mást? Büntetni akarnak? Budapest most mindenesetre elég kemény választ adott. A választók a büntetéseket visszajelezték a fülkében.

És mi van az utódlással?

Próbáltam gondoskodni a megfelelő utánpótlásról. Van itt egy olyan képviselő asszony, aki még csak negyven éves, de már ötödik ciklusában képviselője a XV. kerületnek. Két diplomája van, beszél idegen nyelveket, rendezett a magánélete, és ismeri a kerületet. Németh Angélának hívják, és benne úgy tűnik sikerült is megállapodni az MSZP-vel, a DK-val, és talán nem állít ellenfelet sem a Jobbik, sem az LMP. Egyébként a választásokig ő fogja vinni a polgármesteri jogköröket a választásokig, azaz valamikor szeptember végéig.  Jó esély van tehát arra, hogy megtartsuk ezt a helyet.

Önnek mikor kell lemondania a polgármesterségről?

Az utolsó határidő június 7-e. Azon a napon fogok lemondani, addig viszont nem élhetek a képviselői jogosítványaimmal, fizetést nem kapok, és nincs szavazati jogom sem. Erre a harminc napra szükség is van, hogy úgy tudjam átadni a kerületet, hogy hosszú távú megoldás legyen: Németh Angéla mindenképpen az lenne. Egy önkormányzat működésében ugyanis a legfontosabb a stabilitás.

Ha lesz önkormányzat.

Ha lesz önkormányzat.

Ami késik, nem múlik – Parlamenti választások Libanonban

Majdnem kilenc évet kellett várni a libanoni lakosságnak arra, hogy dönthessenek a parlamentjük összetételéről. A vasárnapi választásokon sem meglepetésekből, sem beteljesülő jóslatokból nem volt hiány. Ám még a győztes sem dőlhet hátra elégedetten a székében, ahogyan a vesztes számára is van ok a reménykedésre. 

Az elmúlt hetek nem szóltak másról Libanonban, mint a május 6-án megtartott parlamenti választásokról. A „cédrusok országát” ellepték a plakátok, a médiában folyamatosan megméretették magukat a különböző pártok jelöltjei, heves viták alakultak ki a közösségi oldalakon, miközben az utcákon egyáltalán nem számított szokatlan látványnak  a különböző mozgalmak híveinek összecsapása. A felfokozott hangulat és az intenzív kampány hátterében az állt, hogy a libanoni állampolgárok legutoljára 2009-ben dönthettek a 128 fős törvényhozás összetételéről.

Választási plakátot helyeznek el egy ház homlokzatán Bejrútban 2018. április 10-én. A kép forrása: MTI/EPA/Vael Hamzeh.

Azóta többször elhalasztották a választásokat, elsősorban a szomszédos Szíriában zajló harcok és az országból érkező közel 1,5 millió menekült miatt. Másodsorban pedig a folyamatos belpolitikai válság miatt nem került sor erre: 2014 és 2016 között egy politikai vákuum alakult ki, mert nem tudtak megegyezni az elnök személyéről; az iráni-szaúdi ellentét ostora rendre a Földközi-tenger keleti térségben fekvő országon csattant, a szemétválság mai napig megoldatlan problémát jelent a hatóságok számára; valamint 2017 második felében látványos módon próbálták meg eltávolítani az ország miniszterelnökét (erről bővebben később).

Bejrútban végül úgy állapodtak meg, hogy

„ha törik, ha szakad, Libanonban  mindenképp lesznek választások 2018 májusában.”

Ebbéli elhatározásukat jól szimbolizálta, hogy tavaly egy új választási törvényt vezetettek be, amellyel alaposan átalakították az ország választási rendszerét. A 26 választási kerület számát lecsökkentették 15-re, szigorítottak a jelöltségeken (például nem indulhatnak két párt színeiben, ami azelőtt bevett szokás volt), és a parlamenti küszöböt felemelték 10 százalékra. Igaz, így is sok bírálat érte a törvényt, mert például kimaradt a női kvóta, a szavazati korhatárt nem vitték le 21 évről 18 évre, vagy a hadsereg szerepét sem sikerült úgy megerősíteni, ahogyan az eredetileg elképzelték.

Ám a legfontosabb, az ország történelmét és a politikáját meghatározó dologhoz nem nyúltak hozzá: a felekezeti alapú hatalommegosztáshoz. Mivel Libanon 4,5 milliós lakosságának 54 százaléka muszlim – kb. fele-fele arányban szunnita-síita – és 40 százalék pedig keresztény, ezért már az ország függetlensége (1946) óta egy rendkívül bonyolult politikai rendszer működik, amely a paritás elvén biztosítja a képviselői helyek elosztását a 18 különböző felekezet között. Továbbá azon sem változtattak, hogy

Libanon államfőjének maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunnitának, a parlament elnökének síitának kell lennie. 

A 15 választókerület és a jelöltek megoszlása a felekezetek szerint. A kép forrása: Link.

Apátiából jeles 

Mindenezek ellenére némi csalódást okozott az országban és a régióban egyaránt, hogy május 6-án a libanoni szavazóképes lakosságnak mindössze 49,2 százaléka adta le a voksát. Vagyis öt százalékkal kevesebben voltak most, mint 2009-ben. Érdekes módon pont a fővárosban mérték a legalacsonyabb részvételt. Pedig jelöltekből egyáltalán nem volt hiány:

a visszalépések és kizárások után is 917 jelölt marad, ebből 111-en nők voltak. 

Először az ország történelmében indultak nagy számban újságírók, civil társadalom aktivistái és vállalkozók. A választások alatt relatíve nagy volt a nyugalom, ami a libanoni fegyveres erők (LAF) jelenlétének köszönhető. Csupán egy-két helyről jelentettek verekedéseket vagy lövöldözéseket, amelyek rendszerint két tábor hívei között zajlottak.

Még egy kizárólag női jelöltekből álló párt is indult a választásokon, amely az Akkár (Libanon egyik régiója) Női nevet vette fel. A kép forrása: a párt honlapja

Egyelőre még folyik a vita az elemzők és az újságírók körében, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben miért kevesen járultak a szavazóurnák elé. Leginkább a pénzalapok gyors kimerülését és a szunnita-síita ellentét kiéleződését hozzák fel magyarázatként, de ugyanúgy hozzájárulhatott a korábbi nagy szövetségek, vagyis inkább parlamenti blokkok felbomlása is, ami még inkább növelte a libanoni politika átláthatatlanságát. 2018-ig ugyanis két ilyen koalíció határozta meg a közel-keleti ország sorsát:

a Március 8-i Szövetség és a Március 14-i Blokk 

A Március 14-i Blokk a hadsereget, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat fogta össze. Vezéralakja Szaad Haríri kormányfő, Szaúd-Arábia, a többi szunnita ország, illetve a nyugati államok támogatását élvezi. Ezzel szemben állt a síitákat tömörítő Hezbollah (ennek van egy politikai és egy katonai szárnya), a Nabíh Berri házelnök vezette, szintén síita és magát szekulárisnak valló Amal Mozgalom, valamint a Michel Aún köztársasági elnök által alapított Keresztény Szabad Hazafias Mozgalom is (Free Patriotic Movement – FPM). Az országban ők a legnagyobb támaszai a szomszédos Szíriában hatalmon lévő Bassár el-Aszad elnöknek. A legtöbb külföldi segítséget Irántól kapják és a vádak szerint elsősorban az iráni, és nem a libanoni érdekeket próbálják meg érvényesíteni.

Egy katona jelenlétében állnak sorba a szavazók a libanoni parlamenti választásokon Baaklinban. A kép forrása: MTI/EPA/Vael Hamzeh.

Üröm az örömben 

Szinte az összes választások előtti elemzés a Március 8 két tagját, a Hezbollah-Amal szövetséget hozta ki győztesnek. Tehát a kérdés sokkal inkább az volt, hogy mennyivel fognak majd nyerni, főleg miután, hiába síiták, még szunnita jelölteket is sikerült indítaniuk. Papíron a Hezbollah és annak szövetségesei negyvenegy mandátumot szereztek a 128 fős libanoni törvényhozásban, ami egyben azt jelenti, hogy a libanoni síiták több mint 90 százaléka továbbra is őket támogatja.

Ugyanakkor pár dolog beárnyékolta az ünneplésüket, és jövőt illetően komoly gondolkodásra késztette a párt vezetését. Haszan Naszralláh sejk, aki már 1992 óta vezeti a Hezbollahot, a választási kampány során kénytelen volt háttérbe szorítani a „megszokott” Izrael-ellenességét, Nyugat kritizálását és Szaúd-Arábia bírálatát. Ehelyett sokkal inkább a gazdasági helyzet jobbítására, a korrupció felszámolására és a középosztály elszegényedésének megállítására helyezte a hangsúlyt. Ugyanis

az elmúlt években a libanoni síita területeken érzékelhetően nőtt az elégedetlenség,

mert a szervezet még mindig túl sok pénzt költ a szíriai beavatkozásra, hiszen ők már 2012 óta Damaszkusz oldalán harcolnak, és a legalacsonyabb becslések szerint is közel 1500 fegyveresük vesztette életét a konfliktusban. Ehhez pedig párosultak még tavaly az újabb amerikai szankciók, illetve egy újabb Hezbollah-Izrael közötti összecsapásra való felkészülés is, amelyek miatt már alig jut anyagi erőforrás az általános életszínvonal fenntartására.

Gebran Bassil. A kép forrása: Wikimedia Commons

A másik tanulság pedig az, hogy nem konkrétan a Hezbollah győzött (ők ugyanúgy 12 helyet szereztek, mint 2009-ben), hanem annak szövetségesei (Amal, FPM) szerepeltek jól. Ebből pedig egyenesen következik az a kérdés, hogy vajon ez az eredmény arra készteti-e a feleket, hogy együttműködjenek Naszralláhhal vagy akár egymással.

Ugyanis pár hónappal a választások előtt ellentét robbant ki a Március 8-i Szövetségen belül, amely nyílt utcai konfliktusba torkollott. A vitát az váltotta ki, hogy Gebran Bassil külügyminiszter, aki egyben Michel Aún elnök veje,

gengszternek nevezte az Amal vezetőjét és a parlament elnökét, Berrit.

Habár azóta a Hezbollah vezetésével elsimították az ügyet, a koalíció megrendült. Annyira, hogy bár egyes helyeken még indítottak közös jelölteket, de országos szinten külön listákon indultak. Ennek köszönhetően az FPM különösen jól szerepeltek, hiszen harminc mandátumot szereztek. Egyelőre ugyan még zajlanak a tárgyalások az egykori Március 8-i Szövetséggel, de a pártban igencsak azon gondolkodnak, hogy önálló frakciót fognak alakítani.

Vesztesek padján 

Ennél sokkal rosszabbul alakult a Március 14-i Blokk sorsa. Náluk a felbomlás már évekkel ezelőtt kezdetét vette, amikor Valíd Dzsumblatt drúz vezető – a szíriai drúzok szélsőséges iszlamisták általi lemészárlása miatt –  kilépett a formációból. Ugyanúgy nem kedvezett számukra az sem, hogy Szaad Haríri alig két évnyi miniszterelnökség után szíriai közbenjárással megbukott. 2011-ben az életét féltve Szaúd-Arábiába menekült és a blokk legerősebb pártja, a Jövő Mozgalma vezető nélkül maradt és folyamatos frakcióharcok gyengítették.

A kaotikus időszak végét jelenthette volna, amikor 2014-ben Haríri visszatért az országba és a 2016-os kiegyezés értelmében megkapta a kormányfői posztot. Azonban pár hónappal később azzal szembesült, hogy a

legfőbb külföldi támogatója, vagyis Szaúd-Arábia fordult ellene.

2017 novemberében tett rijádi útja alatt egy televíziós beszédben váratlanul lemondott a hivataláról, állítása szerint azért, mert “megpróbálják őt megölni”, mégpedig az Iránhoz közel álló libanoni szervezetek. Ezt a magyarázatot azonban sem Libanonban, sem a nemzetközi közösségben nem fogadták el.  A médiában számtalan fejtegetés látott napvilágot: a legtöbb gyanú Szaúd-Arábiára terelődött, mivel a libanoni miniszterelnök már elvesztette a szaúdi uralkodócsalád kegyeit, mert nem tudta megfékezni az iráni befolyás növekedését és képtelen volt a libanoni szunnita közösség pozícióját is megerősíteni

Haríri felolvassa a lemondását:

Végül Szaad Harírit elengedték, november végén visszatért az országba. Ahelyett, hogy megerősítette volna a lemondását, december 5-én hivatalosan visszavonta azt. Ez azonban egyáltalán nem hatotta meg a szövetségeseit. A libanoni szunniták az egész esetből azt a konzekvenciát vonták le, hogy a kormányfő gyenge, nem méltó a 2005-ben meggyilkolt édesapja (Rafík Haríri) örökségére. A Jövő Mozgalmán belül – például Fuad Szinióra egykori miniszterelnök – is sokan támadták őt, hogy „semmit nem tett a szaúdi nyomás ellen”.

Épp ezért nem véletlen, hogy a Jövő Mozgalom pártja mindössze 20 mandátumot szerzett a parlamentben, vagyis hattal kevesebbet, mint 2009-ben. Sőt, a parlamentbe bekerült szunnita törvényhozók egyharmada nyíltan ellenséges Harírivel, még ha nem is feltétlenül a Hezbollah támogatói. A helyzet iróniája, hogy a kormányfő már hónapokkal korábban megérezte korábbi támogatottságának jelentős csökkenését, ezért is erősködött az új választási törvény bevezetése mellett. Csakhogy ez paradox módon pont fordítva sült el:

Eredetileg így akarta a Hezbollah hatalmi bázisát meggyengíteni, de ezzel csak azt érte el, hogy véget vetett pártja dominanciájának a libanoni szunniták körében.

Haríri számára az egyetlen fájdalomdíjat az jelentheti, hogy a korábban említett hatalommegosztás értelmében csak egy szunnita lehet a kormányfő, s az ország stabilitásának fenntartása érdekében meghagyják őt a miniszterelnöki poszton.

A Közel-Kelet lökhárítója

Libanon eddig sem volt könnyű helyzetben, hiszen a politikai instabilitáson kívül komoly gazdasági problémákkal volt kénytelen szembenézni. A világ legeladósodottabb országa csak a nemzetközi szervezetek segítségével és a kölcsönökkel tudja fenntartani magát és az országban élő szíriai menekülteket. Haríri egy igencsak ambiciózus – több tízmilliárd dollár nagyságú – gazdasági programot tervezett bevezetni, de ezt most átnyomni egy, a Hezbollah szövetségei által uralt libanoni parlamentben igencsak nehéz lesz.

Ugyanakkor a síita szervezet sem ülhet nyugodtan a babérjain, hiszen az, hogy a libanoni politika domináns szereplője legyen, nagyban függ a partnerei hozzáállásától. Ugyanis az elért eredmények tükrében könnyen úgy dönthetnek, hogy talán itt az ideje önálló irányt képviselni.

Egy dolog viszont biztos marad: a parlament összetételétől függetlenül Libanonnak továbbra is folytatnia kell a külpolitikai egyensúlyozást. Ez pedig igencsak nehéz feladat lesz, különösen most, hogy az Egyesült Államok felmondta az iráni atomalkut.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK