Kezdőlap Featured Oldal 668

Featured

Egy mindenkihez szólni képes ellenzék kell – 2018 (szubjektív) legjobbja

N. Vadász Zsuzsa
-
0
Egy mindenkihez szólni képes ellenzék kell – 2018 (szubjektív) legjobbja

„Egyedül, egy emberként nem tudom megváltani sem a világot, sem az országot, de még a megyét és a városomat sem… mindenki a maga környezetében fogjon ehhez…” – így látja az április 15-i pécsi tüntetés szervezője. A húszas évei közepét taposó, tanár, félig-meddig hobbi-énekes, Fülöp Eper Flóra mindig is politizált a „saját kis világomban”, s afféle népnevelőként a békés párbeszéd, és annak volt a híve, hogy tényszerű érvekkel kell elgondolkodásra késztetni másokat. „Láttuk 2006-ban, hogy mibe torkollhat, ha a tüntetőkből agresszív tömeg lesz, amelynek annyira futja, hogy törnek-zúznak, és csokit lopnak a TV-székház büféjéből” – emlékeztet. A Fidesz győzelme „egyszerre volt zseniális és undorító ez a félelemre, megosztásra, gyűlöletre szító propaganda”. Undorítónak tartja azt is, ha azt hallja, hogy a vidéki ember kevesebb, mint a városi – „ez pont olyan propaganda, mint amikor azt szajkózzák, hogy valaki kevésbé magyar, mint a másik.”  Tisztában van azzal, hogy „olyan dolgokat csinálok, hogy rendszerellenesnek és veszélyesnek gondolnak, kapok is fenyegetéseket rendesen – de úgy érzem, ha csak egy emberhez elér az üzenetem, már megérte.”

 

Az Ön által szervezett pécsi demonstrációt azzal fejezte be, hogy folytatják. Mikor? Milyen formában? Debrecenben és Fehérváron, továbbá Kecskeméten és Nyíregyházán most hétvégén is lesz a budapestivel egyidőben tüntetés. És Pécsett?

Pécsen ezen a hétvégén én nem szervezek semmit, nem tartózkodom Magyarországon. Viszont mindenkit arra bíztatok, hogy csatlakozzon a fővárosi, vagy más vidéki tüntetéshez.

De hát azt ígérte múlt vasárnap a tüntetés utolsó szónokaként, a demonstráció lezárásaként, hogy lesz folytatás. Nem szegi meg ezzel a szavát?

Részemről egyelőre nem, de más civilek, civil szervezetek már szervezik a következőt. Én csak egy személy vagyok, nem vezető. Örömmel állok bármilyen kezdeményezés mögé, azonban limitáltak a forrásaim individuumként.

A tüntetéseknél, ha más programokkal nem készülünk, vagy nem elég ütősek, félő, hogy elsorvad a lelkesedés.

2500 fő az első alkalommal, utána 1500-an, majd 700-an, majd már csak negyvenen. Ugyanis az emberekből elfogyna a lelkesedés, hiszen a hétköznapjaikat nem a politika irányítja, hanem a saját problémáik. Éppen ezért egy idő után elsorvad az a kedv, hogy utcára járjanak tüntetni. Más utakat-módokat kell találni a céljaink eléréséhez.

Milyen utak körvonalazódnak?

Programokat fogunk szervezni. Tematikus programokat, amelyeken az embereknek elmondhatják hogy mi zavarja őket – a jelenlegi rendszerben erre igen kevés lehetőségük van. Ezeket a véleményeket persze majd meg kell szűrni, lesznek komolytalanok köztük, lesznek irreálisak, stb.

De szeretnénk minden rendű és rangú, korosztályú és társadalmi állású embert megszólítani.

Én nem vagyok politikus, civil vagyok, s nyilván naiv is, de számomra nagyon fontos tudni, hogy mit éreznek, gondolnak az emberek.

Tehát ténylegesen az emberek felé kell közvetlenül fordulni?

Alapvetően tanár vagyok, benne van tehát a személyiségemben, hogy az embereket segítsem.

Ön szerint miben szorulnak az emberek napjainkban a leginkább segítségre?

Abban, hogy tudjanak tájékozódni, hiszen ahhoz, hogy vitába tudjunk szállni másokkal, érvek, tények, ismeret kell – ehhez pedig napjainkban nehéz hozzájutni. A kormánymédia borzasztóan egyoldalú, nagyon kevés a felület, ahol valódi tényeket prezentálnak. Nem feltétlenül nagyban kell gondolkodni: ha mindenki a saját környezetében dolgozik ezen, azzal már nagyon sokat képes tenni.

De ez nagyon sziszifuszi munka…

Hogy mennyire az, mondok is egy példát. Van egy hölgy, aki úgy érkezett be az életembe egy hete, hogy rám írt: hagyjuk abba a tüntetősdit, majd a Viktorral elsöpörnek minket. Sok fenyegetést – köztük egészen durvákat és persze névteleneket is kaptam az elmúlt napokban –, de ez a bizonyos hölgy nem fenyegetett, hanem nyomta a Fidesz által sulykolt propaganda jelszavakat: sorosozott, enszezett, migránsozott, civilezett, stb. Úgy éreztem, ki kell alakítanom kettőnk között egyfajta bizalmi viszonyt ahhoz, hogy át tudjam törni ezt a propaganda-falat. A hölgy – mint ment közben kiderült – nagyon kedveli a mulatós zenét – ezért én (mint félig-meddig másodállású hobbiénekes) elkezdtem neki a telefonban ilyeneket énekelni – megjegyzem, ha valaki egy éve ezt mondta volna rólam, hogy ilyenekre vetemedem az utcán, hát jól kiröhögtem volna. Egy idő után rájött, hogy én tisztelettudó vagyok, majd

megköszönte nekem, hogy nem bántom amiatt, hogy ő a Fideszre szavazott.

Ez nagyon fontos lecke volt a számomra. Majd lassacskán elkezdtünk tisztázni dolgokat: kiderült például, hogy ő a kínai boltban vásárolja az otthonkáit; erre rákérdeztem arra, hogy látta-e valaha is randalírozni a kínait, aki ugye bevándorló Magyarországon – erre felfűzve tisztázni tudtunk fontos dolgokat, például azt, hogy ki a migráns – ő azt hitte, hogy a migránsok Brüsszelből jönnek. Mutattam neki videókat Szíriáról a háború előttről és utánról, megmutattam neki a tengerbe fúlt szíriai kisfiúnak a világot bejárt fényképét, ami eddig nem jutott el hozzá – erre elkezdett gondolkodni. De valóban, ez nagyon hosszú folyamat – máig minden nap elmondja nekem, hogy úgyis Orbán marad.

De nagyon sokan úgy érzik, hogy Orbán úgy marad, hogy csalással nyert.

Én nem így látom.

Ez a döntés a magyar emberek döntése volt, nem hinném, hogy nagyon kellett volna csalniuk ehhez. Hiszen olyan propagandát nyomtak, amellyel a maguk oldalára állították az embereket.

Egyszerre volt zseniális és undorító ez a félelemre, megosztásra, gyűlöletre szító propaganda, ami hatékony volt. Éppen ezért nem a Fidesz szavazókat kell hibáztatni azért, mert megtévesztették őket, hanem a Fideszt.

Kész bármikor leülni beszélgetni bárkivel?

Igen, de egyedül, egy emberként természetesen nem tudom megváltani sem a világot, sem az országot, de még a megyét és a városomat sem. Ezért is mondtam, hogy mindenki a maga környezetében fogjon ehhez. Csak arra kell ügyelni, hogy a beszélgetések során ne személyeskedjünk, ha más stílust, kultúrát szeretnénk meghonosítani, akkor mi magunk is azt képviseljük. A tüntetésnek is ez volt a célja:

nem tudja elképzelni, milyen jó érzés volt azt látni, hogy a Jobbikos megfogta a DK-s kezét, a DK-s az LMP-sét.

Ha semmi mást nem értünk el ezzel a tüntetéssel, csak azt, hogy három ember hazatérve elgondolkodott azon, amit hallott, nos, már az is nagyon fontos eredmény.

Mozgalommá intézményesítené ezt a „minden ember a közvetlen környezetében beszélgessen, tájékoztasson” kezdeményezést?

Azt gondolom, hogy ha nem utcára kivonulós programokat szervezünk, hanem olyanokat, amelyek nem ennyire specifikusak, az egy idő után elkezdi megszűrni az embereket: ki az, aki valójában akar dolgozni – nos ők azok, akikkel valóban el lehet kezdeni egy bázist építeni.

Kik azok, akik a leginkább rászorulnak a tájékoztatásra? A vidékiek?

Undorító dolognak tartom azt mondani, hogy a vidéki ember kevesebb, mint a városi – ez pont olyan propaganda, mint amikor azt szajkózzák, hogy valaki kevésbé magyar, mint a másik. A vidéki emberekkel sincs semmi baj  – nagyon sok ember szenved információhiányban, és az objektivitás teljes hiányában, függetlenül attól, hogy hol él, városban, vagy vidéken.  De persze a kisebb településeken ez még nehezebb – így történhet az, hogy egy faluban 106 emberből 104 a Fideszre szavazott. S a mélyszegénységben élők borzasztóan meg vannak félemlítve.

Az nagyon jó dolog, hogy a pártok nagy szavakkal beszélnek az értelmiséghez – láthatóan ez Budapesten működik is, de vidéken nem.

Biztosan sokan meg vannak félemlítve, s bizonyára még többen alulinformáltak, de mégis, ennél összetettebb a probléma, nem?

Tény, egy bizonyos analógia mentén szavaznak az emberek bizonyos pártokra.

Melyek ezek Ön szerint például a Fidesz esetében?

Vannak, akiknek az érdekük fűződik a Fidesz kormányzásához; mások valóban elhiszik a sorosozó, migránsozó, stb. kormánypropagandát; sokan beveszik, hogy valódi rezsicsökkentés volt, és/vagy hálásak az Erzsébet-utalványokért; van – főleg az idősebbek között –, akik rajonganak és Viktorért, akikre támaszkodni lehet, aki megvédi őket – ők olyanok, mint a vallásos hívők; s vannak persze a nagy magyarok is.

Ha így látja, akkor mégis miben bízik? Hogyan lehet meggyőzni a Fidesz-szavazókat?

Nem akarom meggyőzni őket. Hiába emlegetném fel egy Fidesz-hívőnek, hogy mit kommunikált a párt, mint mondott annak vezére 10-20 éve, akkor erre az az általános válasz jönne, hogy azóta megváltozott a világ, ma más válaszok kellenek. De ha a beszélgetés során érvrendszerünk van, s az érvek alá vannak támasztva adatokkal tényekkel, kimutatásokkal , statisztikákkal, akkor lesz, aki elgondolkodik rajta. Mint az én otthonkás hölgyem.

Hosszú, kitartó munkával lehet persze csak ezt elérni, hogy az emberek maguk is elkezdjenek gondolkodni arról, hogy vajon igazuk van-e.

Egy dolog segíteni a valódi információáramlást, elősegíteni a tájékoztatást. De attól még, hogy az emberek tisztán látnak, még nagyon nehezen találnak maguknak olyan erőt, amelyben megbízhatnak.

Ellenzéki megújulásra van szükség,

már csak azért is, mert az ellenzéki pártok némelyikéhez is fűződnek megrögzött vélemények: például az MSZP-re sokan azért nem szavaznak sokan, mert „MSZPM-re nem szavazok”.

Nem fél? Nagyon nyíltan, egyenesen és igen keményen kiáll a nézetei mellett, ami ma Magyarországon nem igazán jellemző?

Olyan dolgokat csinálok, hogy rendszerellenesnek és veszélyesnek gondolnak, kapok is fenyegetéseket rendesen – de úgy érzem, ha csak egy emberhez elér az üzenetem, már megérte. És borzasztó nagy erőt ad nekem a támogatás, amit kapok. Például a szüleimtől. A szüleim elváltak, de  együtt voltak ott vasárnap a tüntetésen, ahova még úgy is elértek, hogy a kocsijuk lerobbant, de megoldották, mert tudták, hogy nekem mennyire fontos a jelenlétük, támogatásuk. Tőlük örököltem a vehemenciát és a tenni akarást – édesapám is felszólalt a demonstráción. Előtte megkérdeztem tőle, hogy biztosan részt akar-e venni abban a trutyiban, amit kavartam, mivel féltem őt. Mire azt válaszolta:

én is féltelek téged, féltjük egymást, tehát mi egységben vagyunk. És ez az ami számít.

Gondolom, mindig ilyen volt. De mégis, miért most, 27 évesen fogott bele ilyen aktivistáskodásba?

Az egész úgy indult, hogy amikor Karácsony Gergely a szülővárosomban, Székesfehérváron, járt a kampány alatt, az utcafóruma után beszélgettem vele, s édesapám ezt telefonon rögzítette. A beszélgetésben néhol kemény szavakkal illettem a politikusokat és az ellenzéket is. Az erről készült videót kitettem a Facebookra, ami után annak a vendéglátóipari egységnek a tulajdonosa, ahol korábban pultos voltam és énekelni szoktam közölte velem, hogy lemondja az április 13-ára már letárgyalt koncertemet. Elismerte, hogy ezt a politikai nézeteim miatt teszi. A Facebookra írtam egy a posztot azzal, hogy a koncert szólásszabadság miatt elmarad. A hely tulajdonosa pedig elkezdett oda kommenteket írogatni – ebből vita kerekedett, a barátaim megvédtek. Én nem akartam rosszat ennek a helynek, de gondoltam, a Facebook megfelelő platform a csalódottságom kifejezésére. De megírta  a helyi, majd az országos sajtó.

Ebből azért még nem következik a tüntetés megszervezése…

Tulajdonképpen a saját kis világomban én mindig is politizáltam. Mindig is szerettem gondolkodásra késztetni az embereket. De ami más volt most:

április 8-án minden olyan reménytelinek tűnt, s amikor este szembesültem azzal, hogy narancssárgába borult az ország, az egészen sokkoló volt, órákon át zokogtam. 

Az első napom nekem is azzal telt, hogy áltattam magam: csalással nyert a Fidesz. Utána pedig jött a felháborodás, kiváltképpen, amikor kiderült, bezárják a Magyar Nemzetet. Így ért egy barátom hívása, aki felvetette, hogy tüntetni kellene. Szinte bele sem gondolva, kitettem egy felhívást a Facebookra, s még aznap írtam a Rendőrségnek. Az első nap 1200-an jelezték, hogy ott lesznek – erre én megijedtem. De úgy döntöttem, hogy végig csinálom, fenntartva magamnak a lefújás jogát, ha a szombati budapesti tüntetés nem marad békés. Részint azért, mert én a békés megoldások híve vagyok, részint pedig amiatt, mert láttuk 2006-ban, hogy mibe torkollhat, ha a tüntetőkből agresszív tömeg lesz, amelynek annyira futja, hogy törnek-zúznak, s csokit lopnak a TV-székház büféjéből.

Hogyan tovább?

Folyamatosan jelentkeznek, gyűlnek az emberek körülöttem, de nyilván bennem is ki kell alakulnia egy bizalomnak ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni. Sokan lesznek, akik a félelemkeltés miatt eltávolodnak tőlünk. Én sem vagyok egy Jeanne d’Arc-féle mártír-típus, de segíteni szeretnék az embereknek. Egyszerű civil vagyok, csak talán több bennem a tenni akarás, mint egy átlagemberben, és nem szoktak fellángolásaim lenni.

Ami a legfontosabb: annyira régóta vagyok elégedetlen a rendszerrel, hogy azt gondolom, ideje cselekedni. A következő négy évben az én célom az, hogy egy élhető, mindenkihez szólni képes ellenzéket jöjjön létre.

Ellenkező esetben soha nem lesz változás Magyarországon. Az ellenzéki pártoknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy ne a hatalomról szóljon a tevékenységük. Meglátjuk, ki követ ezen az úton.

Hordóügyeink

Szele Tamás
-
0
Hordóügyeink

Kérem, nyilvánosságra került a december 12-i parlamenti ülés jegyzőkönyve, ami bizony nevezetes egy irat, mert akkor „szavazták meg”, ha használhatjuk ezt a kifejezést a Házban lezajlott jelenetekre az azóta „rabszolgatörvény” néven elhíresült javaslatot és a közigazgatási bíróságokra vonatkozót is. Az ülés képei akkor bejárták a világhálót: bízvást mondhatom, ilyent még nem láttak a magyar Országgyűlés falai.

A jegyzőkönyv hivatalos formájában itt olvasható. A dolgok természetéből fakadóan a betű nem tudja teljesen visszaadni a terem hangulatát: de, mint a kollégák is megjegyzik, ennyi sértés, ennyi vád még sosem hangzott el ülésen. És hát bizony, bizony volt ezeknek oka: egy jogállamban az egész szavazást meg kellene ismételni, úgy ahogy van, tekintettel arra, hogy a szavazókészülékek egészen egyszerűen nem működtek megbízhatóan, nem volt szükség a szavazáshoz a képviselői kártyára, az azonosításra. Így viszont bárki szavazhatott bárki helyett, ha betévedt volna a takarító néni, ő is nyomhatott volna gombot… Hogy a Ház rendje sérült, az még megérthető valahol, hiszen tomboltak az indulatok: de hogy a szavazás rendje felbomlott, az sem nem elfogadható, sem nem magyarázható.

Ez így érvénytelennek tekinthető.  Persze érvényesnek tekintik.

De lássunk pár szebb idézetet, mi mindent vágtak egymás fejéhez a képviselők?

„(Kunhalmi Ágnes: Árulók! – Dr. Varga László: Törvénytelen diktatúra! – Közbeszólások az ellenzéki pártok padsoraiból: Tolvajok! Mocskos népnyúzók! Csalók vagytok! Érvénytelen az egész! Diktatúra! – Arató Gergely: Csaltok itt is, meg a választáson is! – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre!)
(Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre! – Dr. Vadai Ágnes: Elnök úr, csak a pulpitusról lehet ülést vezetni! – Közbeszólás az ellenzéki pártok padsoraiból: Pfuj!)
(Folyamatos sípolás. – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiban: Üljetek le! – Arató Gergely: Rendőrök kifelé! Mit keresnek itt?)
(Dr. Varga László: Ne nevetgéljetek! Inkább sírni kellene! – Dr. Brenner Koloman: Mocskos csalók!)
(Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ülj a helyedre, dolgozzál!)
(Egy hang: Menjél pelenkacserére, öreg!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki a terem közepén állva mobiltelefonjával felvételt készít: Tordai, tedd le a kezed! – Tordai Bence: Miért? – Szászfalvi László: Tedd le…!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki továbbra is a terem közepén állva felvételt készít: Ülj a helyedre, szavazzál! Most a tietekről szavazunk!)
Latrocai János: Isten éltesse Lengyelországot! (Taps. – A képviselők helyükön felállva énekelni kezdik a Kossuth-nótát: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”) Képviselőtársaim, még nem fogyott el! (Tovább éneklik: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – Taps.) Köszönöm szépen. Mint említettem, még nem fogyott el. A forgatókönyvből még van nálam néhány oldal, amelyről döntenünk kell.
Kövér László visszaveszi az ülés vezetését Latorcai Jánostól.
„Tisztelt Ház! Mindenekelőtt szeretném nagy tisztelettel és elismeréssel megköszönni Latorcai János ülésvezető alelnök úrnak (Taps a kormánypártok soraiban.) azt a fizikai és szellemi értelemben egyaránt kimerítő áldozatvállalást, amit annak érdekében tett, hogy a magyar demokrácia elmúlt 28 éves történetét nézve példátlan obstrukciós kísérletet megakadályozandó, biztosítsa a Magyar Országgyűlés alkotmányos kötelezettségeinek a teljesítését. Ahhoz külön gratulálok, hogy ebben mindössze kétszer bakizott, plusz egyszer, amit most észrevettünk.”

És ez csak a kivonat kivonata, kérem szépen.

Végig folyamatosan zúgott a hazaárulózás mindkét fél részéről, meg merném kockáztatni, hogy egyes, borsosabb kifejezések tán bele sem kerültek a jegyzőkönyvbe. (Bár, hogy Latorcainak hogyan sikerült belekeverni Lengyelországot ebbe, magam sem értem…) Hát, mindenképpen, érdekes egy ülés volt.

Hamarjában nem is tudnám párját mondani. Talán az ukrán parlamentben vannak hasonló voksolások, csak ott időnként verekednek is. És ha belegondolok, honnan indultunk, hogy ide jussunk…

Mert azért régebben is mondtak furcsákat az Országházban, az egyik első ilyen ügynek – ha akaratlanul is – kulcsszereplője voltam.

Igen, a hordó-ügyről van szó.

1990 őszén történt, egy fizetésnap után, a Kurír című napilapnál. Én akkoriban egy „Monitor” nevű rovatot vezettem, 23 évesen, leginkább az volt a dolgunk, hogy a különböző híranyagokat videókazettára rögzítsük, és archiváljuk, bár akármennyi időre nem lehetett elrakni őket, hiszen véges mennyiségű kazettánk volt.

Azon a délelőttön állni látszott az idő, semmi sem történt, én úgy éreztem, sürgősen ki kell mennem a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, sör és virsli vételezése céljából, ennek pusztán annyi akadálya volt, hogy elvileg dolgoznunk kellett volna. Csak hát nem volt mit. Ilyenkor a bölcs ember teremt magának munkát, ha értelmetlent is, ráadásul olyant, amihez ott sem kell legyen: betettem a leghosszabb kazettát a videómagnóba és rászóltam a beosztottamra: „Barbikám, nekem olyan érzésem van, hogy ma valami nagyon fontos fog történni a Parlamentben, az ülésen, vegyük elejétől végéig! Le ne állítsd a felvételt, míg vissza nem érek!” És azzal elmentem sörözni.

Már az első korsó végén hírnök jött a szerkesztőségből, hogy azonnal menjek be, egy zseni vagyok. Kicsit csodálkoztam, elvégre nem szokás munkahelyeken honorálni a sörivási képességeket, de mentem. Már a portánál gratuláltak, az irodámba be sem fértem, annyian tolongtak azon a pár négyzetméteren. A kazettát rögtön magához vette a vezetőség, ugyanők szóltak, hogy menjek a pénztárba, prémiumot felvenni… mi történt?

Az, hogy véletlenül tényleg történt egy fontos dolog az ülésen: ebből lett a hordó-ügy. Ugyanis míg Tölgyessy Péter beszélt az ülésteremben, valaki közbekiabált, de a tv-kamera nem mutatta az illetőt. Mi úgy hallottuk, hogy ez hangzik el: „Hordót a zsidónak” és ebből a Kurír elég nagy ügyet csinált. Sőt, az akkori házelnök, Szabad György is így hallotta és vizsgálatot rendelt el az ügyben. A történet vége az, hogy az ügyészség megvizsgálta, nyelvészeti szakértők és hangmagasság-mérő eszközök bevonásával, majd közölték, hogy ők „Hordót a szónoknak”-ot hallanak.

De amíg ez eldőlt…

bár véglegesen soha nem derült ki, mi van a felvételen, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész így zárta a jelentését: „Szakértői megítélés szerint azonban ez a hanganyag nem olyan tökéletes, hogy bármilyen akusztikai körülmények között egyértelműen az általam megállapított kijelentés lenne abból hallható. Erre figyelemmel nem tartanám indokoltnak azt, hogy ezt bemutatva, a nyilvánosság számára felhasználásra kerüljön.”

Viszont míg a vizsgálat tartott, jártuk mi a Canossát eleget: hiába, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, ki kiabált be és mit, nem volt ember az országban, akinek ne lett volna véleménye róla. Tüntetett a szerkesztőség előtt az MDF ifjúsági szervezete is, ami azért volt érdekes, mert pont egy saroknyira volt tőlünk a székházuk, ebéd közben nem egyszer találkoztunk is – na, de tüntetniük akkor is kellett, ha különben egy vendéglőbe jártunk enni.

Fura világ volt, fonák világ: de a mostani fonákabb.

Ha belegondolok, hogy akkortájt fél évig szólt az életünk erről a három szóról, eltöprengek: csak ebből az egy parlamenti jegyzőkönyvből hány száz hordó-ügyet lehetne összerakni?

Na, de akkor még ritkaság volt a bekiabálás, a sértegetés, manapság az a ritkaság, ha nincs.

De akkor is mélázik az ember. Honnét indultunk, hová jutottunk…

Különben meg: a mostani jegyzőkönyv igazából csak egy dologra jó.

Azt bizonyítja, hogy ez a két szavazás érvénytelen volt.

Az úri modort már számon sem kérem rajtuk.

Rég volt az, mikor még az is számított.

Az igazságos L. Simon és a kultúrharc

Kardos Ernő
-
0
Az igazságos L. Simon és a kultúrharc

Méltánytalan, ha bizonyos kiadványok, zenei rendezvények, színházi előadások az 5 százalékos áfa körbe tartoznak, amíg más kulturális események adója viszont 27 százalékos! – erről a közelmúltban beszélt L Simon László. Az egykori kulturális államtitkár szerint a helyzeten változtatni kell, ahogy szerinte szükség van arra is, hogy az úgynevezett tao-pénzeket az állam ne engedje ellopni, hanem szedje össze, és ossza szét az arra érdemesek között. L Simon tagadja, hogy ez a kultúrharc része lenne.

 

Újabb, hibásnak tartott adónem alkalmazásának üzent hadat L Simon László. A kormányzati tisztséggel jelenleg nem rendelkező egykori kulturális államtitkár a napokban egy zárkörű rendezvényen azt mondta: méltatlan, ha bizonyos zenés, táncos rendezvények az alacsony, 5 százalékos áfa-körbe tartoznak, amíg más, színvonalas szabadtéri szórakoztató rendezvények, komolyzenei koncertek, előadóestek, vagy színházi előadások után 27 százalékos forgalmi adót fizettetnek.

L Simon szerint az sem helyes, ha a Habony-féle Lokál, vagy a Blikk című bulvárlap ugyancsak az 5 százalékos, míg színvonalas kiadványok pedig a 27 százalékos áfa-körbe tartoznak. Mindez árt a kultúrának, mert értelemszerűen emeli a jegyárakat, hiszen a magas áfa beépül – szögezte az egykori kulturális államtitkár, utalva arra, hogy így bizonyos sajtótermékek, rendezvények közel 30 százalékkal drágábbak lehetnek.

A kijelentést síri csend fogadta, hisz L Simon – ha zárt körben is – kritizálta a kormányt, ami a legritkábban fordul elő a Fidesz berkeiben. Ráadásul még valami olyasmit is hozzátett, hogy ezért felemás a besorolásért Rogán, illetve a miniszterelnökség a felelős, de nehéz a szöveghű fogalmazás, mert a jelenlévők zajosan kommentálták a bírálatot. Akkor viszont újra csend lett, amikor L Simon kiszólt a jelenlévő újságíróknak, hogy a kulturális áfa ügyéről elhangzott szavainak a nyilvánosságra hozatalához hozzájárul.

Ezt követően szerettünk volna a témáról interjút kérni az egykori kulturális államtitkártól, de csupán a már elhangzott kijelentéseinek ismertetéséhez adott engedélyt. Magyarázatul hozzátette, hogy a kulturális áfa okozta probléma a kormányon belüli harc eredménye, hiszen ennek révén kedvezőbb áfa-besorolást kaphat az a tevékenység, amelynek művelője jó kapcsolatokat ápol egyes kormánypárti politikusokkal, amíg mások nem jutnak ebbe a körbe.

Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy L Simon László több nyilatkozata után átalakítják, vagy talán meg is szüntetik a kultúrába áramló tao-pénzeket. A Fideszes politikus szerint azért van erre szükség, mert a támogatások jelentős részét ellopják, az elmúlt évben a begyűjtött 37 milliárdnak a fele, vagy a harmada magánzsebekbe vándorolt. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó adószakértő szerint könnyen hasonló sorsra juthat a futballra befizetett 200 milliárdos tao pénz is, hisz annak jórészét bizonyítottan fizetésekre fordították, amit egyébként a törvényt tilt. Semmi garancia nincs tehát arra, hogy a sportra, pontosabban a focira befizetett százmilliárdokat – csakúgy, mint a kultúra tao-ját – nem lopják el. Mindenesetre Orbán Viktor kedvenc sportját L Simon László nem merte gyanúba keverni, ámbár az adószakértők szerint a befizetett pénzek ellenőrzése ezen a területen is totálisan hiányos.

Ha igaz az, hogy a jövőben a vállalkozók nem dönthetik el, hogy mely intézményeket, hangversenyeket, vagy színházakat támogatnak, hanem az erre szánt összeget az Emberi Erőforrás Minisztérium számlájára fizetik be, akkor az egész tao-rendszer elveszti eredeti rendeltetését. Ugyanis a cél az lenne, hogy a nyereséges vállalati szektor közvetlenül támogathassa a kulturális szereplőket.

Ha az adóforintjaikat a vállalkozók immár a szaktárcának fizetik be, akkor már nem a versenyszféra, hanem a minisztérium támogatja majd a kultúrát. Az állam pedig elfogult mecénás, ahogy azt a kulturális áfáról szó történet is bizonyítja. Így könnyen előfordulhat, hogy bizonyos kormánynak nem tetsző színházak, előadóművészek, zenészek totálisan kimaradnak majd a kulturális támogatásokból, sőt, a fennmaradásuk is veszélybe kerül. Mások pedig mindent visznek. De lehet, hogy ez a cél, hiszen a kormányfő által meghirdetett kultúrharc idejét éljük.  L Simon ugyan azt is nyilatkozta, hogy a sokszínűséget betiltani képtelenség. De lehet törekedni rá…

Mi lesz itt még? Mire számíthatunk 2019-ben?

Bak Mihály
-
0
Mi lesz itt még? Mire számíthatunk 2019-ben?

Lassuló növekedés, a nyers fizikai erőre épülő gazdaságpolitika kifutása, a rossz válaszok miatti tiltakozás. Az elherdált uniós támogatás lassan kezd visszaütni.

Minden mázlisorozat véget ér egyszer. Sokan mondták ezt az elmúlt években, látva a szinte példátlan szerencsét, ahogyan a kormány 2010 óta átszörfözött minden szembeérkező hullámon. A soha nem látott mennyiségű uniós pénzeső – átlagosan a bruttó hazai termék (GDP) 3-4 százaléka évente – főszerepet kapott abban, hogy sikerüljön felkapaszkodni a 2008-as krízist követően a világgazdaság gyorsuló vonatára.

A stabilizálódó költségvetés elfedte a kormány gazdaságpolitikájának súlyos aránytalanságait. Mindebből csak az látszott, hogy

az alsó jövedelmi negyven százalék helyzete lényegében semmit se javult,

(márpedig az fogyasztásuk gyarapodása nélkül nincs érezhető gazdasági növekedés), a hatalmasra duzzadt közmunkássereg kétség kívül növekvő pénze persze megjelent a statisztikában is. Erre a rétegre eleve úgy tekintett a kormány, mint óriási munkaerő-tartalékra a növekvő ipari és szolgáltatói kereslet kielégítésére.

A több hiba egyike az volt, hogy jószerivel semmit se tettek e százezrek továbbképzésére (sokuknál alapoktatásra), az átlagmagyar csak az oktatási rendszer (és az egészségügy) általános lerohadását látta. Azt azonban csupán a szakemberek és az érdeklődő laikusok mondogatták, hogy az uniós támogatások (volt év, amikor a GDP 7 százalékára rúgott a beáramló pénz) mellett

az innen kivont százmilliárdok tették lehetővé a költségvetés stabilizálását.

A másik súlyos tévedés volt az az önhittség, amellyel ignorálták a figyelmeztetéseket, hogy a lassan felszívódó munkanélküliekkel csak a nyers fizikai erő nyújtotta plusznövekedés válik lehetővé, aminek egyszer vége lesz (ez mára megtörtént), az ezzel párosuló alacsony bérekre épülő iparpolitika pedig legkésőbb a technológiaváltáskor kifut (ez már elkezdődött).

Az éhbérek tarthatatlanságát ha késve is, de felismerte a kormány. De mert az ingyen pénzt látványos, ám önmagát újratermelni képtelen látványberuházásokra és saját „nemzeti tőkésosztályuk” felépítésére költötték, nem jutott belőle (és igény se mutatkozott rá) a magas hozzáadott értéket előállítani tudó termelés megsegítésére.

Mindebből az átlagember legfeljebb Mészáros Lőrinc fékezhetetlen gazdagodását látta (már aki, ha nem csak az állami médiából tájékozódik). Azt nem, hogy mindezek következtében a magyar gazdaság termelékenysége stagnál, legfeljebb minimálisan növekedik.

Az elmúlt évek elkerülhetetlen béremelési hulláma egyre több feszültséggócot állít(ott) elő.

Ezek kipattanásának vagyunk tanúi, s amelyek 2019-ben csak sokasodni fognak. Azt már láttuk, hogy a korábbi évek alacsony bér-szalagmunka fajtájú külföldi befektetéseinek egy része szépen lassan kezd elszivárogni, néhány nem robotizálható autóipari beszállító (például kábelköteg- és üléshuzat-gyártó) bedobta a törülközőt, nem bírván-akarván kifizetni a kétszámjegyű bárnövekményt.

A harmadik hiba a bajok felismerése után a rossz válaszok. Az egyébként is erősen ideológiavezérelt államfelfogásból és a szavakkal ellentétben alapvetően piacellenes szemléletből nem is következhetett más, mint

a folyamatos állami beavatkozás és térnyerés, valamint szüntelen centralizáció.

Ennek ikonikus példája a kukaholding, amelynek következtében a hulladékszállítás és -kezelés bő két évnyi lappangó leromlás végén eljutott a teljes összeomlás szélére. Minapi – kis visszhangot vert – esemény egy újabb állami szerv létrehozása. Ez a 700 milliónál drágább közpénzes magasépítéseket fogja koordinálni. Ismét nem a piac a szabályozókeret, hanem az 1990 előtti évtizedekből ismert voluntarizmus, az állam mindenhatóságába vetett vakhit. Ennek eredményét ismerjük.

A hajó alighanem elúszott.

A magyar gazdaság extenzív növekedésének zenitje tavaly volt, idén már több tizedszázalék-ponttal kisebb növekedés valószínűsíthető, 2020-ban vélhetően még kisebb. Magas nívón szakképzett munkaerő egyre kevesebb: az oktatás képtelen előállítani, akiben pedig csak kis bátorság van (és elég fiatal), az egyre csak megy Nyugat felé.

A „nagyon nagy a baj” kései felismerése és a változtatásra való képtelenség nem szülhetett mást, mint a „rabszolgatörvényt”. Ez – nem lehet eléggé hangsúlyozni –

a rendszer szimbóluma.

S az utolsó szalmaszál, az uniós támogatások leállása után elkerülhetetlennek tetsző zuhanás kitolása, enyhítése. Azzal, hogy a külföldi és hazai cégek kezébe adják a lényegében (területileg mindenképpen) kimerült használható szabad munkaerő felvétele helyett a meglévők túldolgoztatását. Méghozzá példátlan feltételekkel, évekre elhúzott kifizetés lehetőségével, sőt, azzal, hogy időközben akár apránként szabadságolással válthassák meg a pénzt. Nem túlzás azt állítani, hogy ez visszalépés a sok évtizeddel ezelőtti vadkapitalista korba.

Ezeket a súlyos problémákat persze néhányan a kormányban is látják. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között a hogyan továbbról zajló csöndes háttérvita – a személyes ellenszenveken túl – arról tanúskodik, hogy talán nem is látják a kiutat.

S akkor röviden emlékezzünk meg arról is, hogy a sűrűsödő feszültségek egy részét csak részben enyhítette a kormány:

a fogyatékos gyerekeikkel sokkoló látványt nyújtva tüntető szülők kaptak alamizsnát, az ápolt szüleikkel felvonulni képtelen leszármazottak lényegében semmit.

A nyugdíjminimum viszont tíz év után is változatlan összegű, ami egy sor szociális ellátást taszított már eddig is a mélybe. A nyugdíjak pedig immár kettős szorításban véreznek ki: a szándékosan alultervezett inflációt követő, de az e körbe tartozók ennél lényegesen magasabb pénzromlását teljesen figyelmen kívül hagyó indexálás mellett már harmadik éve rontja a társadalmi reálértéket a bérektől való gyorsuló leszakadás.

A rabszolgatörvény elleni tüntetések mindezeket magukba sűrítik, és lehet, hogy végig kísérik 2019-es mindennapjainkat.

Falak és helyőrségek – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
1
Falak és helyőrségek – Déli kávé Szele Tamással

A mai kávé mellé vegyünk elő egy érdekes, kérdéses, mi több, ellentmondásos témát: beszélgessünk kicsit a szíriai helyzetről. Állítólag van valahol, egy vidéki elmegyógyintézetben egy házmester, akit kizárólag azért tartanak a zárt osztályon, mert makacsul ragaszkodik hozzá, hogy érti, mi történik a Közel-Keleten. Minket ez a veszély csak érintőlegesen fenyeget: mi csak próbáljuk érteni.

Mondjuk arra sem vennék mérget, hogy a helyzet alakítói értik, mit tesznek: Donald Trump nyilatkozatai és az azokban tapasztalható ellentmondások arra utalnak, hogy az Egyesült Államok elnökének fogalma sincs arról, mit művel, de nagyon határozottan cselekszik… A többi érintett félnek, Erdogannak, Putyinnak, Asszadnak és a kurdoknak már pontosabb fogalmaik vannak arról, mi folyik arrafelé, csak éppen ők – Trump kiszámíthatatlansága miatt – egy mérhetetlenül bonyolult, halálos sakkjátszmába keveredtek, amiből nem lehet már kiszállni, de nem várható egyhamar az sem, hogy eldőljön valamiképpen az állás. Trump barátai mindeközben a kapkodó, kiszámíthatatlan húzásokat igyekszenek valamiféle zseniális, komplikált politikai koncepció részeinek feltüntetni – elég nehéz a dolguk, ugyanis mindig Trump adogatja a labdát, nekik kell utána szaladni, leütni, megmagyarázni, mi miért volt bölcs lépés: egy idő után már nem is fog menni.

De lássuk a tényeket, szép sorban.

Donald Trump még decemberben közölte, hogy ki akarja vonni az amerikai katonákat Szíriából, méghozzá szoros határidőn belül. A váratlan döntés sokkolta az Egyesült Államok szövetségeseit és az amerikai katonai és biztonságpolitikai szakembereket. A lépésre reagálva lemondott James Mattis védelmi miniszter.

Az is kiderült, hogy erre egy, Erdogan elnökkel folytatott telefonbeszélgetés során határozta el magát a POTUS. Erdogan természetesen nem tétovázott: azonnal bejelentette, hogy hadműveletet indít, benyomul Szíriába, konkrétan Manbidzs térségébe, melyet a kurd erők ellenőriznek. Ez gyakorlatilag nem pusztán a független Kurdisztán ellehetetlenülésével járt volna, de tömeggyilkosságokkal is. Nem csoda tehát, hogy a kurd erők egy váratlan fordulattal kiegyeztek a szír kormánycsapatokkal, kissé megátkozták Trumpot és az Egyesült Államokat az árulás miatt, átadták Asszadnak a helyőrséget és most együtt járőröznek a szír kormányerőkkel. Független Kurdisztán ezáltal egyelőre nem lesz, de legalább a mészárlás elmaradt.

Időközben Trump is rájött, hogy furcsa dolgot művelt, váratlanul – és hívatlanul – látogatást tett a nyugat-iraki al-Aszad légitámaszponton, katonákkal találkozott és megpróbálta megvédeni az álláspontját. Karácsony másnapján még ott tartott, hogy az Iszlám Államot igenis legyőzték, és ezért nincs sok értelme az amerikai jelenlétnek a térségben.

Aztán január 2-án módosította bejelentését. Akkor arról beszélt a sajtó előtt, hogy „nincs menetrend és nincs határidő az amerikai katonák kivonására”, előbb le kell győzni az Iszlám Állam maradványait. Ebben a harcban a Népvédelmi Egységek (YPG) nevű szíriai kurd milícia az Egyesült Államok fő szövetségese.

Egy héttel korábban még le volt győzve az IS, úgy látszik, sokat változott ennyi idő alatt a hadi helyzet… És a mostani helyzetben a YPG hűségére sem számíthat  már.

Tegnap pedig John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó bejelentette: a kivonulást Északkelet-Szíriából ahhoz kötik, hogy az Iszlám Állam vereséget szenvedjen, és hogy Törökország vállaljon kötelezettséget az Egyesült Államok kurd szövetségeseinek a biztonságáért. Megerősítette, hogy a kivonulásra nem szabtak határidőt, de nem is akarnak hosszú ideig Szíriában maradni.

„Törökországnak egyeztetnie kell szíriai katonai akcióit az Egyesült Államokkal. Az a minimum, hogy ne sodorja veszélybe a katonáinkat, de az (amerikai) elnöknek azt az elvárását is figyelembe kell vennie, hogy ne kerüljenek veszélybe azok a szíriai ellenzéki erők, amelyek az oldalunkon harcoltak” – mondta Bolton.

Ez lényegében véve azt jelentené, hogy Törökországnak garanciát kell adnia, miszerint megvédi az Egyesült Államok kurd szövetségeseit. Ahogy Erdogan elnököt ismerjük, ad az olyan garanciát, amilyent csak kérnek tőle, más kérdés, hogy utána egészen pontosan azt fogja tenni, amit akar. És nem akar ő jót a kurdoknak. Nagyon nem.

Mármost, ha a tegnapi Bolton-nyilatkozat a Trump-Erdogan telefonbeszélgetés előtt hangzik el, akkor sem lett volna nagyon sok praktikus haszna, de mégis, legalább megőrizte volna az Egyesült Államok méltóságát a Közel-Keleten – annak dacára, hogy a kurd erők természetesen tudták volna, mit gondoljanak a „garanciákról”, de legalább nem történt volna nyílt árulás. Azzal azonban, hogy Trump minden tárgyalás és diplomáciai előkészítés nélkül döntött egy világpolitikai kulcskérdésben, egyrészt elveszítette leghűségesebb kurd szövetségeseit, másrészt teljesen komolytalanná tette az amerikai diplomáciát. Ez az egész művelet mintha fordítva zajlana: a vége kellett volna történjen az elején, az eleje a végén, és a közepe sincs a helyén.

Persze, ha valaki nagyon meg akarja magyarázni, lehetséges: csak se haszna, se értelme nem volna, ha az átgondolatlan kapkodást túlértékelnénk.

De miért ragadtatta magát ilyen meglepő lépésre a Fehér Ház ura?

Azért, mert nagyon kellemetlen helyzetben van. Éspedig otthon, Amerikában kellemetlen a helyzet.

Az amerikai törvényhozók ugyanis hosszas tárgyalások után sem tudtak megegyezni a kormányzat működését biztosító költségvetésben, így december 22-e éjféltől leállt az amerikai kormányhivatalok egy részének működése. Ilyenkor a nem létfontosságú hivatalok dolgozóit átmeneti időre fizetés nélküli szabadságra küldhetik, a létfontosságú intézmények – például a rendfenntartó erők vagy a nemzetbiztonsági szervek – alkalmazottai viszont továbbra is dolgoznak, és munkahelytől függő majd, hogy ezért ki kap fizetést és ki nem.

Ez a helyzet azért alakult ki, mert az elnök már korábban bejelentette, hogy ha a képviselők nem szavaznak meg 5 milliárd dollárt a választási kampányában megígért mexikói határfal megépítésére, akkor nem írja alá a költségvetést. Az elnök pénteken újra megerősítette, hogy amíg nem kap pénzt a falra, addig nem fog működni az állam.

És nem kapott. Három hete tart a részleges leállás, amire pont Trumpnak kellett a leginkább számítania, hiszen ő volt az, aki megzsarolta a demokratákat. Ebben a helyzetben volt szüksége valamilyen pozitív, jó hangulatot keltő hírre – és mi lenne kellemesebb annál, hogy hazajönnek a katonák a világ másik feléről? Szíriából teljesen, Afganisztánból is sokan.

Csak hát Manbidzs nem Vietnam, és az ottani alakulatok nem is szenvedtek komoly veszteségeket: általában véve a körülbelül kétezer amerikai katonának csak az volt a dolga, hogy ott legyen és a lehetőségekhez képest ne csináljon semmit.

Ez tehát nem növelte lényegesen Trump népszerűségét, amely most szó szerint mélyrepülésbe kezdett: az elnök nem hajlandó kompromisszumra a demokratákkal, tegnapi jelentések szerint azt nyilatkozta: „Fel kell építenünk a falat, ez a biztonságról szól, országunk biztonságáról. Ezt a csatát meg kell nyerni.” Sőt, Megismételte azt a pénteken a kongresszusi vezetőkkel tartott megbeszélése után hangoztatott álláspontját, miszerint szükségállapotot is elrendelhet a déli határ mentén. Vasárnapi állásfoglalása szerint ez akár napokon belül is megtörténhet. Az amerikai törvények értelmében a szükségállapot elrendelése a határ teljes lezárására és katonai jellegű építkezésre is feljogosítja az elnököt. Donald Trump ismét leszögezte ugyanakkor: elfogadhatónak tart „acélból készülő” falat is.

Tehát akkor, végső soron mi történt?

Az Egyesült Államokban nem szavazták meg a költségvetést az értelmetlen falépítkezés miatt, minek következtében az elnök megkötötte magát: mint egy elkényeztetett gyermek, úgy ragaszkodik a falához, inkább vállalja a bizonyos mértékű belpolitikai válsághelyzet kialakulását is, sőt. Ennek enyhítését szolgálta volna az a csapatkivonási utasítás, amely végső soron védtelenül hagyta a kurdokat és Asszad karjaiba kergette őket.

Ha belegondolunk, hogy ezt mind meg lehetett volna spórolni, ha Trump elnöknek gyermekkorában jut elég építőkocka és legó… ha hatévesen elég falat építhetett volna, talán most nem ragaszkodna ennyire ehhez a rögeszméhez.

De akár így lett fixa ideája a fal, akár másként, most már mindenképpen meg akarja építeni. Ha a kormányzat megszűnik, ha rendkívüli állapotot kell elrendeljen, akkor is.

Makacs egy ember ez a Donald.

És meg merném kockáztatni: nem is túlzottan meggondolt.

Reméljük, a holnapi kávé mellé vidámabb témánk lesz.

Strasbourg után jöhet a Kúria-felülvizsgálat – 2018 (szubjektív) legjobbjai

N. Vadász Zsuzsa
-
0
Strasbourg után jöhet a Kúria-felülvizsgálat – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Derű és nyugalom  árad Tátrai Miklósból, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. egykori vezérigazgatójából, akit a sukorói telekcsere-ügy miatt 3 évre elítéltek, tavaly augusztusban vonult börtönbe, s aki július eleje óta reintegrációs őrizetben van. Beszélgetésünk alatt egyszer keményedett csupán be az arckifejezése, amikor arról beszélt, hogy „én jó hazafinak  gondoltam és gondolom ma is magam, s mégis azt ragasztják rám, hogy az ország ellenében cselekedtem”. 2025-ig érzi a nyolc éve kezdődött „procedúra” negatív hatásait.

  • bár egyénileg sokkal kifizetődőbb felvenni a fizetést és nem dönteni, ma is döntene, és úgy, ahogy akkor
  • ha megvan a szándék, akkor egy büntetőeljárás keretében bármit meg lehet csinálni
  • konkrét megrendelés nélkül is átfutott az ügy az igazságügyi rendszeren
  • Gyurcsány mindvégig nagyon korrekt volt, lelki teherként élte meg az ügyet
  • a legrosszabb, hogy nem volt jelen a gyerekek születésnapján, a saját, különleges ünnepeiken
  • már van állásajánlata, csak bírói engedélyre vár, hogy kezdhessen egy komoly, magántulajdonú budapesti cégnél

Két hete van kint a börtönből, reintegrációs őrizetben,  az otthonában. Mi fért bele ebbe a  két hétbe?

Eddig annyi történt, hogy két hétig családoztam, gyerekeztem, beköltöztünk a házba.

Sokakkal beszélt az elmúlt napokban?

Nagyon kevesekkel, ez most a családozás ideje. De lassan beindul az élet, s bízom abban, hogy pár hét múlva már dolgozni is el fogok tudni járni, nem szeretném ezt az átmeneti állapotot túlságosan sokáig húzni.

Van már állása?

Van már munkaszerződés-ajánlatom, amit már be is nyújtottunk a bíróságra, ugyanis bírói engedély kell hozzá. Az eljárás már folyamatban van, várom, hogy mielőbb megkapjam az engedélyt.

Hogy-hogy bírói engedély kell hozzá?

A reintegrációs őrizet alatt csak akkor és olyan célból lehet elhagyni a lakást, amit a bíró megenged. Van heti pár óra szabadidő, de minden máshoz, így a munkavállaláshoz vagy akár egy orvosi kezeléshez előzetes engedély kell. A munkavállalás a  reintegráció kiemelt célja, de hogy milyen módon milyen feltételekkel, az jogszabályban nem tisztázott, és nem nagyon van még egységes bírói gyakorlat sem rá. Éppen emiatt gondoltuk úgy az ügyvédemmel, hogy konkrét munkaszerződést is benyújtunk, hogy az se okozhasson problémát vagy késlekedést.

Azt hiszem jogosan merül fel a kérdés: hol tud elhelyezkedni? Nem a tudása, tapasztalata, tehetsége miatt kérdem, hanem azért, mert azt hiszem jogos a felvetés, hogy van-e olyan munkáltató, amely fel meri Önt venni? Hiszen Ön valahol stigmatizált, ha nem is a börtönbüntetés miatt, hanem azért, mert Gyurcsány Ferenc teljes mellszélességgel kiállt Ön és Császy Zsolt mellett, s ez a mai világban nem biztos, hogy jó ómen.

Egy komoly, magántulajdonú budapesti cégnél ajánlottak érdemi, tartalmas munkát. Olyat, hogy fel sem vetődhet a gyanú, hogy „bulizni” járok el itthonról, nem pedig dolgozni.

Addig is, amíg megkapja a bírói engedélyt – hogyan telik egy napja?

Ez most átmeneti állapot, ráadásul a gyerekeknek vakáció van, így napirendet meg sem próbálunk kialakítani. Furcsa vakáció persze, hiszen együtt nem nagyon tudunk elmenni itthonról. Ma  van az első olyan nap, amikor elmentek itthonról a nagyszülőkhöz, szokatlan  is most a csend. Néhány barát is meglátogatott, s van sok elintézni valóm, amire az elmúlt tíz hónapban, a börtönben töltött időben nem volt lehetőség, adóhivatal, fogorvos – szóval a szokásos dolgok.

Mire használta eddig azt a párszor négy órát, amit lakáson kívül tölthet a reintegrációs őrizet szabályai szerint.

Bevásárlás, séta, és kicsit kimozdultunk a gyerekekkel.

De még állandó az izgalom, hogy a rám szerelt jelzőkészülék ne árnyékolódjon vagy merüljön le, mert akkor bizony baj van.

És elég nehéz megtalálni a ritmust a készülékkel: amikor lemerülőben van, azonnal tölteni kell és bizony négy órán keresztül folyamatosan, akár az alvás rovására is.

Miért, ott ül a konnektorral összekötődve a készülékkel a lábán?

Pontosan ez történt például ma éjjel. De ez az egyik ára a kintlétnek.

Ha már  börtönnél tartunk. Mit csinált a börtönben? Hogyan telt ott egy napja

Ezt nehezen tudom elmondani, hiszen az egész arról szól, hogy nem történik semmi. Dolgoztam, könyvtárosként, gondolhatja, hogy nem voltam túlságosan leterhelve, a kapacitásaim nem voltak kihasználva. Persze nyilván a büntetésvégrehajtás nem arra van kitalálva, hogy a diplomások megvalósítsák önmagukat.

A rendszer nem nagyon tud velünk, diplomásokkal mit kezdeni, nem mi vagyunk a többség.

A rabok hogyan fogadták Önt?

Ott ugyanolyan elítélt voltam, mint a többi, legfeljebb azzal lógtam ki egy kicsit a sorból, hogy először voltam bent és önként bevonultam. Azzal nem voltam egyedül, hogy a tévében szerepeltem, csak mondjuk a többiek inkább a Kék Fényben.

A legkülönfélébb bűncselekmények elkövetőivel, erőszakosakkal és fehérgallérosokkal voltam együtt, de az az igazság, hogy a  benti viselkedést tekintve ők sem rosszabbak vagy jobbak, mint a kintiek.

Egy közösségről van szó, amelynek tagjai számára fontos a beilleszkedés, ki-ki próbálja megtalálni a helyét és elfogadni a többieket. Nem tolerálják, ha valaki ki akar lógni a sorból, de ahol én voltam semmilyen érdemi konfliktus nem volt rabok között.

Kötött barátságokat?

Nem tudok most erre válaszolni, hiszen a „kollégák” még évekig bent maradnak. De nagyon normális és rendes emberekkel is találkoztam bent, akikkel jó viszonyban voltam, akik nem életvitel-szerűen bűnözők, csak mondjuk rossz döntést hoztak egyszer.

Lehet, hogy ha kint találkozunk, barátokká váltunk volna.

Mi  legrosszabb a börtönben? Az, hogy az ember tudja, hogy ártatlanul ül?

Mire bevonultam, már lelkileg ezen túl voltam.

Néha persze dühös voltam a tehetetlenség miatt, de most ez volt a teljesítendő leckém.

A legrosszabb az volt, hogy nem voltam jelen a gyerekek születésnapján – nem a konvencionális Karácsony, hanem a mi saját, különleges ünnepeink, amiket kénytelen voltam kihagyni. S általában a család hiánya, az, hogy akár három hónapon át nem láttam őket.

Nem jár havonta beszélő?

Eleinte havonta, majd kéthetente jár, de miután 3000 km-re éltek, nem tudtak mindig hazajönni.

Telefon, skype?

Telefonon beszélhettem velük.

Most lehet megpróbálni bepótolni, s ebben nagy segítség lehet, hogy a család itthon van. Véglegesen vagy csak nyárra jöttek haza?

Az a családi döntés született, hogy amikor kikerülök a börtönből, akkor ők is hazajönnek, hogy velem lehessenek. A reintegrációs őrizet tíz hónapja arra mindenképpen jó lesz, hogy a család kipróbálja az itthoni életet. Azt még nem tudom, hogy ez mennyire jön be nekik, nyilván nem lesz könnyű, új iskola, új barátok, stb. Mindenesetre ha majd eljön az ideje, a hogyan továbbról is családi döntés fog születni.

A gyerekek mekkorák?

Még kicsik, általános iskolába, illetve óvodába járnak

Hogyan tudták családi szinten kezelni azt, hogy Apu nincs itthon, nincs velünk? Hogyan lehet egy kis gyereknek ezt elmagyarázni? Nem sérülnek bele?

Ahhoz még túlságosan rövid idő telt el, hogy a felszín alá lássunk, mindenesetre nem látszik hogy a gyerekeket megviselték volna az elmúlt hónapok, és remélem, hogy hosszú távon sem lesznek következményei az elmúlt éveknek. Mivel ez az egész procedúra 8 éve tart, egy ideje már nagyjából tudták-értették, hogy miről van szó, és nem titkoltunk el előlük semmit.

Nem volt tehát nagy sokk, de volt persze sok nehéz pillanat, ugyanakkor a család és a barátok erőfeszítéseinek hála, teljes életet éltek. A legnagyobb érdem mindebben a feleségemé,

aki nem csak édesanyaként, de családfenntartóként is csodálatosan csinálta végig az elmúlt 8 évet, holott örökös bizonytalanság volt a jövőt illetően, és még engem is kellett tartania. Egyik szerep sem könnyű. Mindenesetre szükség volna egy közös nagy pihenésre, de ez most egy darabig még nem lesz.

Senki nem pártolt el Öntől az elmúlt években? Család, barátok, mind kitartottak? Nem hagyták Önt cserben?

A büntetőeljárás miatt senki. Aki lemorzsolódott, az már 8-9 éve, a hatalom, a pozíció elvesztése idején. A barátaim máig is mellettem állnak, megmaradtak.

Azért ez nagy ajándék a sorstól, nem?

Nyilván az, de én ezt tekintem normálisnak.

Politikusok keresték azóta, hogy reintegrációs őrizetben van, tehát szabadon lehet Önnel beszélni és meg is látogathatják.

Nem, de nem is gondolom, hogy kellene, hogy keressenek. Ennél sokkal fontosabb, hogy – ahogy az elmúlt években, úgy most is – rámköszönnek, bátorítanak, gratulálnak ismeretlen emberek, ez erőt ad. És hadd mondjam el,

nagyon büszke vagyok arra Császy Zsolttal együtt, hogy egy civil szervezet gyűjtést rendezett a több millió forintos perköltségünkre, és közel 700, jórészt személyesen nem ismert adományozótól összejött a teljes összeg.

Borzasztó hálásak vagyunk mindenkinek, aki küldött akár csak ezer forintot is. Ez sokkal többet számít, és sokkal komolyabb dolog, mint bármiféle politikai nyilatkozat – hiszen valódi cselekvés.

Gyurcsány Ferenc sem? Pedig ő volt az, akit Ön és Császy Zsolt is megvédtek, hiszen – ahogy Ön is többször nyilatkozta –, konkrét ajánlatot kapott arra, hogy valljon Gyurcsány ellen, s akkor leállítják az ügyet.

Gyurcsány az egész büntetőeljárás alatt nagyon korrekt volt, és többször is felajánlotta a segítségét. Egyértelműen lelki teherként éli meg, hogy az ő szerepe miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Más kérdés, hogy sem ő, sem mások, akik segíteni szerettek volna, az ügy jellege miatt érdemben nem tudtak.

Annak pedig nem láttam értelmét, hogy a büntetésvégrehajtás környékén politikusok megjelenjenek, hiszen a BV-ben is emberek dolgoznak, és a nagy felhajtás csak az ő idegeiket őrölte volna.

Mennyire állt korábban szoros kapcsolatban Gyurcsánnyal?

A sukorói telekcsere ügyében hozott döntés előtt életemben ha háromszor beszéltem vele négyszemközt, holott előtte 4,5 évig államtitkár voltam, bő hármat az ő kormányában – ez is pontosan mutatja, hogy mennyire voltam az ő embere. Azóta sokkal többször, de ennek már emberi vonatkozásai vannak.

Ha ma kellene dönteni, ma is ugyanúgy döntene a sukorói telekcsere ügyében?

Igen, az akkori és a mai meggyőződésem is az, hogy a telekcsere az ország hasznára vált volna. A projekt teljesen korrekten, a szokványos mederben zajlott.

Egyetlen egy dolog szólt utóbb ellene: az ügyészség értékbecslője szerint nem annyit értek a telkek, mint amennyiért szerződtünk. De ilyen értékbecslést bárki, bármikor tud hozni, nincs is két egyforma azóta sem.

Más értékbecslőt azonban a bíróság nem engedett meghallgatni, s mi így vagyunk elítélve Császy Zsolttal. Hozzáteszem: úgy, hogy – nagyon helyesen – a tervezett tranzakció akkori értékbecslőjét felmentették.

Az olvasók ezt nem láthatják, de Ön mindvégig derűsen, mosolyogva válaszolgat a kérdésekre, még a legfájdalmasabbakra is – amelyek a gyerekekre, a családra vonatkoznak –, ám ezen a ponton ha nem is szikrákat szór a szeme, de nagyon megváltozott a nézése, és az egész arckifejezése.

Most már nem a düh jön elő bennem, hanem a csalódottság, egyfajta keserűség. A mi szempontunkból úgy néz ki az ügy, hogy a legjobb tudásunk és szándékunk szerint szolgáltuk a hazánkat. És borzasztó keserűséget okoz bennem, hogy azzal vádoltak minket: szándékosan, a hazánk kárára cselekedtünk és ezért bűnözők vagyunk. Én jó hazafinak  gondoltam és gondolom ma is magam, s mégis azt ragasztják rám, hogy az ország ellenében cselekedtem. Ez morálian mélységesen bántó. De az idő ezt is oldani fogja. Azt azonban már nem, hogy nem csinálhatom azt még nagyon hosszú ideig, amit egyetemista korom óta szerettem volna csinálni. Annak idején gazdaságpolitikai szakot hallgattam a Közgazdaságtudományi Egyetemen, s

úgy gondoltam, hogy közszolga szeretnék lenni. Ez volt az életcélom. Mindennek fényében nehéz megélni, hogy a mostani köz úgy döntött, hogy nincs erre szüksége. Sőt, tudomásul kell ezt venni, eleget úsztunk az árral szemben, el kell tudni ezt engedni – legalábbis egy jó időre,

hiszen hiába telik majd le a börtönbüntetésem kilenc és fél hónap múlva, erkölcsi bizonyítványt még évekig nem kaphatok és a közszférában sem helyezkedhetem el. És ez lelkileg azért nem könnyű.

Ön szerint merre mehet még egy olyan ország, ahol ilyen koncepciós perek sikerrel végig vihetők?

Azt látom, hogy ezt az egyet  sikerült végig vinni. Annak idején, kilenc éve a politika csinált „ügyet” a  történetből, függetlenül a tényektől. Ugyanakkor a 2010-es választások, a Fidesz kétharmados győzelme után rövid időn belül a politikai célt elérték,

megszűnt tehát a politikai érdek. Ilyen már évek óta nincs, de van egy önjárása az egésznek, annak, ahogy konkrét megrendelés nélkül is átfutott az ügy az igazságszolgáltatás rendszerén.

Ahogy ez átfutott, úgy átfuthatnak további ügyek is, mert láthatóan vannak az igazságszolgáltatás rendszerében olyanok, akik azt gondolják, hogy konkrét kérés nélkül is teljesíteni kell. A legjobb talán az „önmozgás” kifejezés erre: hogy kérni sem kell, elég sejteni az elvárást.  Tény például, hogy az MNV az elmúlt években, sőt még a jogerős ítélet után is csak olyan nyilatkozatokat és iratokat adott ki, melyek szöges ellentétben állnak az ítélettel, de ez a bíróságot nem érdekelte.

Olyan alapon, olyan érveléssel, a tényektől annyira függetlenül, ahogy a mi ügyünkben történt, bárkit  bármikor el lehet ítélni, és minden hasonló döntés után 10 év az elévülési idő, tehát nem kicsi a fenyegetettség.  De ez sehova nem vezet.

Önök itthon minden jogorvoslatot kimerítettek, s a strasbourgi bírósághoz fordultak. Hogyan áll ott az ügyük?

Egy éven belül várható döntés. De túlságosan sokat nem segít az sem, ha nyerünk. Erkölcsi győzelem lehet csak. Persze, ha a strasbourgi ítélet  azt mondja, hogy nem volt jogszerű az eljárás, akkor kérhetünk felülvizsgálatot a Kúriától.

És kérnek majd adott esetben?

Igen. De akkor nagy valószínűséggel meg kell ismételni az egész eljárást, miközben a büntetést már letöltöttük… Persze az is tény, hogy az ítélet leülésével a történet messze nem ér véget, hiszen utána kezdődik még a közügyektől eltiltás, és akit elítélnek, további 5 évig nem kaphat erkölcsi bizonyítványt sem. Így nem dolgozhatunk a közszférában, de nem lehetünk egyéni vállalkozók vagy cégvezetők sem.

Így a 2008-as döntés összes negatív következménye talán csak 2025-ben szűnik majd meg, tehát alig vagyunk túl a felén.

Messze nem csak a börtönben töltött időről van tehát szó, hanem évtizedekről. Nem hiszem, hogy ez normális, hogy szükséges, hogy van értelme, de ez a törvény, aki ma büntetőeljárásba keveredik, ezzel kell számoljon. Egy nekünk kedvező strasbourgi döntéssel ezeket az éveket lehetne lerövidíteni.

És akkor hogyan tovább?

A dolog egzisztenciális részét tekintve most már ezzel együtt is az építkezés szakaszába kell lépni. Tudomásul kell venni a körülményeket és a jót kell meglátni, azt például, hogy sokkal többet lehetek a gyerekeimmel, mint lennék, ha vezető állásban dolgoznék. Most végre már nincs bizonytalanság, lehet előre nézni, s tervezni, még ha korlátokkal is. És ez is jó.

Meg lehet kezdeni egyfajta új önmegvalósítást.

Mit tanul az ügyből?

Egy dolgot feltétlenül, azt, hogy nem érdemes hosszú távra tervezni. Az elmúlt kilenc évben végig majdnem minden másként alakult, mint gondoltuk és terveztük, nem várt hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel.

Milyen tanulságai vannak az ügyének?

Nagyon sok tanulsága van, ezek többféle területen levonhatók. Az alapügyből két nagyon fontos következtetés vonható le. Az első, hogy ha megvan a szándék, akkor egy büntetőeljárás keretében bármit meg lehet csinálni. A másik, hogy az államigazgatásban sokkal jobb nem hozni döntéseket, mint hozni. Még soha senki olyan ellen nem indult eljárás hűtlen kezelés és elmaradt üzleti haszon miatt, aki nem hozott döntést. Ugyanakkor a meghozott döntések miatt sok eljárás indult, jórészt politikai indíttatásból, és  volt olyan ügy is, amikor a titkárnőtől a vezérigazgatóig eljárás alá lett vonva mindenki, akinek a keze hozzáért egy ügy papírjaihoz.

Ugyanis bárki belekeveredhet, belekeverhető ilyen ügybe. És az már kevésbé fontos, hogy egy 8-10 évig tartó eljárás végén milyen az ítélet, hiszen az évtizedes hercehurca a valódi büntetés.

Szóval egyénileg sokkal kifizetődőbb felvenni a fizetést és nem dönteni, noha a nemzetgazdasági és társadalmi kár ebben az esetben sokkal nagyobb lehet.

Most ezt mondja, de a beszélgetés során azt mondta, hogy ma is ugyanígy döntene a sukorói telekcsere ügyében, mint ahogy akkor döntött. Akkor ez most hogyan?

Mert a fent vázolt nem-döntés nem az én filozófiám és ízlésem szerint való, csak a történtekből ez is következik.

Én ma is döntenék és úgy döntenék, mert az volt a dolgom – történt, ami történt.

Említette, hogy több területen vonhatók le tanulságok. Milyen egyébre gondolt?

A magánéleti tanulságokra például. Az ember átértékeli a párkapcsolat, a gyerekek, a család, a barátok fontosságát, ezek sokkal fontosabb dolgok, mint tíz éve gondoltam volna. Sokkal több lelki, morális, akár fizikai megpróbáltatást el lehet viselni, sokkal több dologhoz lehet alkalmazkodni, mint korábban hittem. És a felismerés, hogy  a nagyon rossz dolgokat tényleg meg kell élni ahhoz, hogy az ember ne csak közhelyszerűen mondja, de

igazán felismerje, átérezze és vallja: mennyire fontos, hogy van egy csupa nagybetűs TÁRSA.

S van egy olyan szférája is az ügynek, amikor az ember rádöbben arra, milyen szerencsés is az életét meghatározó alaphelyzete szempontjából. De ez nem is annyira tanulság, a helyes kifejezés inkább a tanulás. A börtönben és korábban is sok olyan embert és élethelyzetet ismertem meg, amelyeket és akiket e nélkül az ügy nélkül nem ismertem volna meg. Ezek között vannak jók és megrázók is. Olyanokkal találkoztam, akiknek a sors soha nem kínált valódi lehetőséget, mert egyenes út vezetett a a nevelőotthonok sorától a börtönig. Olyan, egyébként tisztességes emberekkel, családanyákkal és családapákkal, akik egyszer hoztak egy rossz döntést, vagy éppen egyszer elszakadt a cérna, de a következményeit évtizedekig viselik ők és a családjuk is. Olyan fiatalokkal, akik föl sem fogják, hogy „csak azért a pici fűért” kapnak huszonévesen 8-10 éves ítéleteket. És persze azokkal, akiknek az a hivatásuk, hogy az így bajba jutottakon és családjaikon segítsenek. A másik oldalról persze olyanokkal is, akiknek „természetes” élőhelyük a börtön, mert nincs hova hazamenni, vagy mert bent a fél család vagy az összes haver is, és olyanokkal, akik a hatalmukat nem az igazság, hanem a cinizmus és a féktelen karrierizmus szolgálatára használják fel.

Ez nagyon komoly és széles körű tapasztalat, amivel nem sokan rendelkeznek, pláne nem az én előéletemmel. Annak őszintén örülök, hogy hogy ez megvan, azt azonban bánom, hogy ilyen áron.

Feltűnő számomra az a derű és nyugalom, ami árad Önből, a tekintetéből. Hogyan lehetséges azután, hogy tíz évet elvettek az életéből? És ez még alábecslése az Ön és családja számára okozott kárnak.

Valószínűleg a géneknek is köszönhetem ezt. De az is benne van, hogy

meggyőződésem, hogy igazam van, nem szégyellem magam, mert nincs miért,

helyesen cselekedtem, még akkor is, ha másként ítéltetett az meg.

Ezt most mondja, majdnem utólag vagy ennek a szellemében csinálta végig a kilenc évet?

Tényleg az első perctől fogva – s ez szerencsém – úgy éltem meg az egészet, hogy ez egy érdekes történet, amit persze jobb lenne olvasni, mint végigélni. De mindig, végig láttam kívülről, elemeztem, szociológiai és pszichológiai analíziseket csináltam magamban. Nagyon komoly tanulás és megtapasztalás ez az egész olyan dimenziókból, amelyekben eddig nem mozogtam – s ennek őszintén lehet és tudok örülni. Igazán érdekes életem van, sőt, alig múltam 40, és olyan, mintha már kettőt is leéltem volna.

Nagy szerencsém, hogy semmi sem rombolódott le a saját egzisztenciámon kívül, nem ment senki lelkileg tönkre bele, igazán nagy baja a családnak nem történt.

Nem mondhatom, hogy nagy vidámság volt végig csinálni, de már majdnem a végén vagyunk, mindenki jól van, túl vagyunk rajta. Sokkal rosszabb is történhetett volna – de például senki nem lett beteg.

Nem gondolt arra, hogy megírja a történetét?

Persze hogy gondoltam rá. Nem a büntetésvégrehajtási részét, hiszen az legfeljebb egy bulvársztori lenne, hanem az egész ügyet. De még nem szántam rá magam. Ez ugyanis egy csapdahelyzet: amikor már ki tudok törni az ügyből, akkor még egy-két évre, amíg írom, beleragasztom magam. Éppen ezért most nem szeretnék ezzel foglalkozni. Megvan az egész a fejemben, tíz év múlva is meg tudom írni.

Nem gondolja, hogy a tanulsága mások számára hasznos lehetne?

Aki le akarja vonni a tanulságokat, az a könyv nélkül is meg tudja ezt tenni.

 

Túlélhető-e az Orbán-rendszer? – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Lendvai Péter
-
0
Túlélhető-e az Orbán-rendszer? – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Ha nem figyelünk oda, akkor hamarosan arról olvashatunk, hogy egypárti parlament lesz Magyarországon. A legfrissebb felmérések a tendencia erősödését mutatják; most már nem csak az ország Budapesten kívüli területe, de maga Budapest is behódol a kormánypártnak. A kutatást, tudom, illik óvatosan fogadni, hiszen a Fidesz-barát Nézőpont készítette, de sajnos az időközi választások eredményei nem tehetik optimistává azokat, akik áprilisban még váltásban reménykedtek.

Ma már vannak olyan települések, ahol ellenfél nélkül indul a Fidesz, de legutóbb vasárnap, Pakson is csak egy párt vállalkozott arra, hogy megméresse magát, azt se nagyon lehet nevezni ellenzékinek (Munkáspárt). Ennek megfelelően a Fidesz jelöltje majd’ 95 százalékkal hozta el a helyi képviselői helyet.

A fővárosban, a Nézőpont szerint, szintén megfordult a helyzet; az emberek ma már jobban bíznak Orbán pártjában, mint az ellenzéki erőkben. Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, mondanám, de a mondásnak semmi értelme: valamiért szükségszerű volt, hogy a pártok azt az utat kövessék április 8-a után, amely biztosan a szétesés felé vezet.

De erről később.

Most koncentráljunk arra, hogy vajon merre viszi az országot az egyre erősödő Fidesz. Persze ezzel az erősödéssel is illik óvatosan bánni; az emberek politikai érdeklődése jelentősen csökkent, választási hajlandósága kifejezetten gyenge, ezért aztán ezek az időközi megmérettetések mutathatnának torz képet is. Vigasztalhatnánk magunkat azzal – már azok, akik nem kedvelik ezt a kurzust -, hogy a többség továbbra is a Fidesz ellen van, ami lehet – bizonyos szempontból – igaz, valóban a lakosság többsége nem nevezhető Fidesz-pártinak, csakhogy ez a többség egyelőre senki mellett nem áll, kiváltképp az ellenzéki pártok mellett nem.

Szomorúan mondom: Orbánnak igaza volt, amikor ellenzék-leváltó hangulatról beszélt; ez az érdektelenség pontosan azt mutatja, hogy a felnőtt lakosság senkit nem akar maga fölött látni. Korábban azt írtuk, mondtuk: apátia van, politikai csömör jellemzi az embereket, nem látnak alternatívát, ezért nem is adják oda szavazatukat az ellenoldalnak, ma ennél többet kell mondanunk. Azt, hogy a választók nem azért nem mennek el szavazni, mert nem látnak esélyes ellenjelöltet, hanem mert nem akarnak szavazni. A Fideszt nem szeretik, viszont senki mástól nem kapnak garanciát a biztonságukra. És itt nem pusztán a migránsokkal szembeni védelemre gondolok, nyilván arra is, hanem arra, hogy nincs más formáció, amelyben bízhatnak, hogy megőrzi a státus quo-t. Már ugyanis a Fidesz szinte teljes mértékben leosztotta a lapokat, ki-ki megtalálta a maga túlélési pozícióját, stratégiáját, egész egyszerűen félnek attól, hogy egy új vezetés erre képtelen lenne. Képtelen lenne, mert a Fidesz veresége békétlenséget hozna, olyan békétlenséget, amellyel szemben a többi politikai erő képtelen eredményesen fellépni, másrészt az elmúlt nyolc évben kivívott viszonylagos biztonság – munkahely, pici üzleti lehetőségek – is megtarthatatlanná válnának. És ez a helyzet rosszabb, mint az apátia, még a beletörődésnél is rosszabb; a passzivitás mögött tudatos cselekvés, fogalmazzunk inkább így: tudatos nem cselekvés rejlik. Maradjon minden így; nem támogatom őket – értsd: a Fideszt – a szavazatommal, de nem is megyek velük szemben.

Látja ezt a helyzetet, hogyne látná Orbán Viktor is, és ne legyen kétségünk: ki is fogja használni. Idejekorán meghirdette, hogy szeptembertől jelentős változások lesznek, és ugyan nem árulta el, hogy mikre gondol, de szinte mindenki elhelyezte ezeket a negatív oldalra. Vagyis: olyan lépéseket tervez a miniszterelnök, amelyek még tovább fogják szűkíteni a vele szemben állók mozgásterét, és még erőteljesebb hatalomkoncentrációt hoznak majd magukkal. A miniszterelnök, ha lehet fokozni hatáskörét, még erőteljesebben veszi kézbe az élet összes területét; a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi szegmensét. Kövér László már szólt róla: újabb törvények szükségesek, olyanok, amelyek ezt a többpártinak látszó demokráciát simán lebontják, és teszik az eddiginél is egypártibbá; a pluralitás fenntartásának látszatával. Az Orbán által kiválasztott gazdasági szereplők hatalma is tovább erősödik és koncentrálódik, miközben az embernek az az érzése, hogy valójában minden a miniszterelnök kezében van. A Tiborcz-Mészáros Lőrinc páros közös piaci szerepvállalása és tőzsdei jelenléte azt mutatja: a korábban felhalmozott, állam által kistafírozott üzletek immár a szabad tőzsdei kereskedés részévé, ezért aztán átláthatóvá váltak; törvényesen gazdagodik, itt a szemünk láttára, az Orbán-család, és Mészáros is korrektül teljesítette azt, amit feladatul kapott. A politikai stabilitás után a miniszterelnök bízhat a gazdaságiban is; az ország elég jó állapotban van ahhoz, hogy a középrétegek féltve őrizzék, a fentebb felvázolt pozíciójukat, az itt-ott felbukkanó elégedetlenséget meg viszonylag könnyen tartja kézben a kormányfő. Nyugodtan tekintgethet egyrészt külföldre, hogy megteremtse ott is a tekintélyét, másrészt az itthoni kulturális életre, hogy a művészetek terén is megszerezze azt az elismerést, amelyre feltétlenül vágyik.

Ami a külföldet illeti: Orbán számára komoly hinterlandot jelent harmadszori kétharmados győzelme, no és persze az a tény, hogy hamarosan Európa-parlamenti választások lesznek; szükség lesz a Fidesz által biztosan szállított képviselői helyekre. Természetesen a kontinens józanabbik fele tart az orbáni populizmus erősödésétől, ugyanakkor a magyar politikus erejét és bátorságát mutatja, hogy ma már szembe mer szállni Európa erős embereivel, Merkellel és Macronnal is. Megteszi, mert támogatói is vannak; a szélsőségesen migránsellenes szereplők, éppen a magyarországi sikerei okán, erős partnert látnak Orbánban. És lássuk be: míg korábban kalandornak, az ország elveszejtőjét láttuk Orbánban, ma már nem mernénk ilyen magabiztossággal kijelenteni, hogy vereségre van ítélve. Nem pusztán azért, mert olasz, osztrák, német, cseh, lengyel partnerei vannak, hanem mert Európa továbbra sem találta meg a menekültválság megoldásának kulcsát. márpedig, mindaddig, amíg ez így van, a félelemkeltés módszere hatékony eszköznek bizonyul. Láthatjuk itthon is: az emberek akkor is félnek, ha egy darab migránst nem látnak az országban. Éppen ezért ezt a kártyát Orbán sosem fogja elengedni, sőt amennyire tudja, szétteríti. Mindezt a nemzeti létünk biztonságának leplébe csomagolva, ami persze teljesen hamis retorika, de működik. Orbánnak sokan elhiszik, hogy Magyarország ma a saját lábán áll, és noha a nemzetközi liberális körök önállótlanná akarják tenni, ő ezt megakadályozza. Feltételezem: ehhez a folyamatos manőverezéshez van szüksége egy erőteljesebb nemzetinek nevezett kultúrára; olyan művészekre, akik alkotásaikkal a magyar modell tükrözésével, megéneklésével, felrajzolásával bizonyítják a rendszer erejét. A kulturális önrendelkezés megteremtése, önmagában teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen kifejezés, de arra jó, hogy mögé bújva olyan rendszert teremtsenek, amely a kiválasztott embereket hozza helyzetbe, épp úgy, mint a gazdaság terén. Ebbe azonban, mondják az optimisták, bele fog törni Orbán bicskája; a művészvilágot, az alkotókat nem lehet a totális behódolásra kényszeríteni.

Meglátjuk.

Mint ahogy meglátjuk azt is, hogy az ellenzék meddig zsugorodik még tovább. Ungár Péter új szlogent hirdetett: eddig az összefogás mantrája körül mozgott az összes ellenzékinek nevezett párt;  Ungár hirtelen szakított a korábbi úttal, és az egyéni boldogulás politikáját hirdette meg. Vagyis: innen kezdve, szerinte, csak abban lehet bízni, ha az ellenzéki oldalon is felnő egy erős párt, amit úgy is megfogalmazhatunk: az a párt lesz a Fidesz kihívója, amely képes felfalni a többieket. A módszer ugye ki van próbálva: a Fidesz, Orbán Viktor, éppen ezt az utat járta, szép módszeresen számolta fel a jobboldali pártokat, meghagyva egyet, egy tökéletesen Fideszbe simuló pártot, a KDNP-t, amelynek látszólagos önálló léte az egyház miatt volt lényeges számára. Ungár gondolata, tehát nem lenne rossz, talán a pénze is megvan hozzá, legfeljebb az a karizma hiányzik, amely Orbánban megvolt, megvan. Ráadásul, noha – mint említettük – az ellenzéki pártok „nanosodása” folyamatos, felszámolásuk, még sem megy olyan egyszerűen, mint ahogy a jobboldali formációké ment. (A jelen állapot alapján üzenném Ungárnak: bízza ezt csak rá magukra a pártokra, elvégzik a feladatot, élükön saját csapatával, az LMP-vel.)

Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, térek most vissza egy korábbi állításomhoz. Budapesten az április 8-i választások lényegében ellenzéki sikert hoztak, olyan eredményt, amelyre alapozva el lehetett volna kezdeni az építkezést. Nem ezt tették, és ez az esély – úgy látszik – elúszott. Nem látjuk, hogy mi adódik helyette. Mi, ki lesz az, ami megakadályozza, hogy a totális  Orbán-hatalom épüljön ki, és rögzüljön hosszú évekre. Nem látszik ötlet sem az ellenzéki pártok, de a lényegében térdre kényszerített civil világ részéről sem. Mintha ők is csak a túlélésben bíznának, miközben a Fidesz-világban nekik legfeljebb akkor van helyük, ha behódolnak, az Orbán által rájuk osztott szerepet játsszák el. Ha ezt vállalják – élhetnek, ha nem, az enyészet vár rájuk. Ha vállalják – léteznek. De ha léteznek, akkor meg minek.

Öt hónappal ezelőtt, a kétharmados vereség dacára, optimistábbak voltunk.

Kínai cenzorok – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Kínai cenzorok – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, ma megint beszéljünk Kínáról, így a kávé mellett, mert érdemes. Nem mondanám, hogy a magunk jövőjét láthatjuk ott, messze Keleten, ahhoz azért sok minden kéne, de hogy igen különös dolgok történnek a Középső Birodalomban, az tény. Az állami cenzúra és a mindenre kiterjedő ellenőrzés valóságos kafkai abszurdba fordult.

Szóval, nagyon érdekes írást közöl a New York Times, amit magyarul a Privátbankár közölt. Az amerikai lap munkatársai ugyanis találtak egy eleven kínai cenzort, és szóra is bírták.

Kínában nem újdonság a cenzori hivatal, már a korai császárság, sőt, az egységes Kína kora előtt is gondot viseltek az uralkodó körök arra, hogy ne írogasson, mondogasson ki-ki amit éppen akar, maga az Első Császár, Csin Si-huang-ti is elevenen eltemettetett négyszázhatvan írástudót, természetesen családjukkal együtt, és máglyára vettetett minden írásművet, ami nem nyerte el a tetszését – el is veszett a korai klasszikusok legnagyobb része, i. e. 213-ban. Az akkor ismert 677 fontos könyvből 524 mára ismeretlen. Szóval, Kínában már a kezdetek is ilyenek voltak… a mai állapotok pedig minden képzeletet felülmúlnak.

Azt az okos ember tudja, hogy vannak dolgok, amiket Pekingben, sőt, az egész Kínai Népköztársaságban nem szabad emlegetni, ilyen például a Tienanmen téri mészárlás, ami hivatalosan nem történt meg 1989-ben, de annyira nem, hogy – szintén hivatalosan – tízezer helyett csak kétszáz áldozata volt. Ez a világ minden más országában önellentmondás volna, de Kínában nem az: a kínai közgondolkodás annyira hozzászokott az abszurdhoz, hogy tökéletesen el tudja fogadni, miszerint semmi sem történt akkor és ott, és annak a semminek volt akárhány áldozata. Végül is mindegy, hiszen úgysem szabad róla beszélni.

És hát azt is tudjuk, hogy Kínában az internetet is komolyan cenzúrázzák,

kulcsszavak alapján, amit erősen megkönnyít az írásrendszer: elég, ha a „Tienanmen” (天安门) kifejezés előfordul a szövegben (márpedig nehezen megkerülhető, olyan az a tér Pekingben, mint nálunk a Hősök tere, azon keresztül lehet bejutni a Tiltott Városba), már bizony megy is az írás ellenőrzésre. A New York Times munkatársai egy huszonnégy éves cenzort szólaltattak meg, bizonyos Li Chengzhit, mi csak nevezzük a könnyebb kiejtés kedvéért Li Csengsinek. Hát bizony, Li mester dolga, hogy kiszűrje, mit szabad írni és mit nem.

És ez nem is olyan egyszerű feladat. Egyfelől, a cenzúra Kínában már nem csak állami feladat, hanem nagyrészt kiadták magáncégeknek, mi úgy mondanánk, gebinbe. Léteznek szó szerint cenzúraszolgáltató cégek, ugyanis akkora az igény a tartalomellenőrzésre, hogy az állam már nem képes ellátni azt. Mondjuk tény, hogy az országnak 1,386 milliárd lakosa van, és ezeknek az embereknek a nagyobb része (a kínai történelemben először) valamennyire tud írni és olvasni, tehát potenciális veszélyforrás, ráadásul a magánvállalkozások többsége még saját belső cenzúrát is alkalmaz, nehogy véletlenül bajba kerüljön egy renitens alkalmazott miatt. Úgyhogy cenzor cenzort ér, a mi Li mesterünk is csak egy a sok közül. Ottani viszonyok között nem is keres rosszul, olyan ötszáz amerikai dollár a havi bére, de az árak is alacsonyak Csengduban, ahol él. A Beyondsoft vállalat cenzora – 2016-ban kétszáz cenzorral kezdtek, most négyezren keresik ezzel a kenyerüket ugyanott.

Na jó, de mit kell kiszűrnie?

Dióhéjban: mindent és bármit. A Tienanmen téri mészárlás alapértelmezés szerint tiltott téma, de tilos a húsos táskát szóba hozni vagy a Micimackót terjeszteni is. Ez azért tilos, mert Hszi Csin-ping örökös pártfőtitkár és a Párt Fia egy alkalommal egyedül, minden kíséret nélkül betért egy vendéglőbe, és rendelt egy húsos batyut, kínaiul paozit, azóta ez az egyik beceneve. A másik, testalkata miatt a Micimackó: de bizony, az se kér már vacsorát Kínában, aki ezeket elkezdi írásban emlegetni, hamarább tüntetik el, mint hogy befejezhetné a mondatot.

Aztán tilos szóba hozni a Han-dinasztia uralkodóit is, mert egy 2017-es hongkongi cikk például velük vetette össze a Mao Ce-tung utáni időszak hat kínai vezetőjét, és ennek nyomán többen az uralkodók nevét kezdték el használni az adott vezető kódjaként. De egy üres szék fotója is problémás tartalom, mert Liu Hsziao-po irodalomtörténészre-esztétára, emberi jogi aktivistára utalhat, akinek nem engedélyezték, hogy átvegye a Nobel-békedíját, így a ceremónián egy üres szék szimbolizálta. Tilos mindenféle utalás George Orwell 1984-ére is.

A cenzorok napi ezer-kétezer írást vizsgálnak át fejenként a legváltozatosabb szempontok alapján – és bizony a szempontok tárháza folyamatosan bővül. Csoda, hogy belé nem bolondulnak a rengeteg tilalomba, főleg, hogy naponta jönnek újabbak és újabbak. Most például számítani lehet arra, hogy a „sziget” szó is tilalmas lesz, ugyanis Hszi Csin-ping egyértelmű utalást tett arra a minap, hogy Tajvan annexiójára készül, és hát Tajvan – sziget… 1969-ben a „Lin” (林) vagyis „erdő” írásjel használata volt tilos a kínai sajtóban, ugyanis akkor végezték ki repülőgép-baleset útján Lin Piao marsallt Külső-Mongóliában, bár az sem lehetetlen, miszerint rakétavetőkkel lőtték szét a kocsiját, ezt már talán sosem fogjuk biztosan megtudni. Viszont a woodstocki fesztiválról (woodstock farakást jelent) a kínai média biztos, ami biztos, csak évek múltán számolt be. Erdő, farakás, mindegy is… jobb vigyázni ezekkel a szavakkal.

A legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök…

Aztán jönnek a problémák: ugyanis a rengeteg cenzort ahhoz, hogy tudják, mit kell kiszűrjenek, bizony, meg kell tanítani Kína valódi történelmére is, ami messze nem azonos azzal, amit tanultak az iskolában… így aztán voltaképpen a legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök, akiknek tudniuk kell azt, amit az átlagpolgár nem is sejt. Egymást is ellenőrzik.

Feltevődik a kérdés, hogy mielőtt minden végképp összezavarodik, miért nem alkalmaznak mesterséges intelligenciát a szűrésre? Alkalmaznak: az egyik médiacégnél már százhúsz robot dolgozik, de sajnos nem elég alaposak, át-átcsúsznak a mindenféle utalások a rostájukon, bizony, a jelképek és nüanszok elemzéséhez eleven ember kell.

Csak bizony embert próbáló feladat ez – a cenzorok például olyan trükköket alkalmaznak, hogy a képernyővédőjük a Kínai Kommunista Párt vezetőinek arcképét ábrázolja, el ne felejtsék őket véletlenül, ugyanis ezeket a képeket csakis és kizárólag a kormány weblapjai és a barátinak nevezett blogok posztolhatják, más nem. Engedély nélkül nem, hogy szidni: dicsérni sem szabad őket!

Egyszóval, Kínában fokozottan érvényes a régi mondás, miszerint ha eszed van, ne gondolkozz, ha gondolkodol, ne mondd ki, ha kimondod, ne írd le, ha leírod, ne írd alá, és ha aláírtad, legalább ne csodálkozz. A cenzúra, összekötve az általános pontrendszerrel és a térfigyelő kamerák rendszerével gyakorlatilag épp, csak az álmokat nem befolyásolja. Mondjuk ennek sok előzménye volt még a digitális korszak előtt is, hatezer év alatt Kínában minden megtörtént már, ami elképzelhető és jó néhány elképzelhetetlen dolog is – de kérdés, hogy a mai információözönben meddig lehet fenntartani a totális kontrollt.

Félő, hogy elég sokáig. A kínai történelem azt mutatja, hogy még teljesen alkalmatlan dinasztiák és rendszerek is (hogy rögtön a legutolsó, mandzsu Csing-dinasztiát vegyük) képesek akár évszázadokig elnyújtani arrafelé a saját haldoklásukat, a nép nem fog fellázadni, vagy ha mégis – azt senki sem fogja megtudni, hiszen a híreket cenzúrázzák.

Létezik erről egy anekdota

Mesélik, hogy 1851-ben meghívták egy estélyre Gützlaff misszionáriust Cobden gyároshoz – a hittérítő már olyan sokat élt Kínában, hogy magát is kínainak tartotta. Sőt, Pekingben kék gombos mandarini hivatalt is viselt. Valamiképpen szóba került a francia forradalom, ami detronizálta Lajos Fülöp királyt és kikiáltotta a köztársaságot – még 1848-ban, csak hát akkoriban nyolc hónapig ment egy levél Kínába. A misszionárius óvatosan megkérdezte: mik ennek a köztársaságnak az alapelvei? Valaki elővett egy húszfrankos aranyat és megmutatta neki: rá van írva. „Szabadság, egyenlőség, testvériség.” Gützlaff elmélázott:

– Mindez csakugyan dicső három elv, mi kínaiak is egyszer, már kétezer év előtt, ezekre fektettük állami életünk súlypontját, s ezek szerint rendeztük be közigazgatásunkat, de azt találtuk, hogy sokszor összeütköznek egymással, s hogy a három elv mellé szükséges még egy negyedik, mely a hármat összhangzásba hozza, s miután ezt feltaláltuk, a csend és rend csakugyan többé nem bontatott meg.

– És mi lenne ez a negyedik elv?

– A bambuszbot! – szólt Gützlaff nyomatékosan – mióta ezt negyedik főkormányelvnek behoztuk, a szabadság uralma dívik nálunk, korlátozva a bambusz által, s egyenlőség uralkodik a bambusz alatt, megkapja azt a mandarin, ha vét, csakúgy, mint a teherhordó, s önök alig fogják képzelni, mily benső érzelme a testvériségnek fejlődik ki a bambuszbot alatt!

Hát, így álltak már másfél száz éve is a dolgok az Égalattiban, ahogy Kínát nevezik… és nem sok minden változott azóta.

Mifelénk, a mi öreg, garabonciás Európánkban azért ilyen mértékű cenzúrától sosem kell tartani – nem, mintha a politikusaink nem szeretnék, szeretnék ők nagyon is, csak éppen a szervezettségnek erre a fokára Európa képtelen.

És nem is lenne elég cenzorunk.

Még jó, hogy kevesen vagyunk.

Merjünk kicsik lenni.

Árkok mentén elpusztul a világ

Lendvai Péter
-
2
Árkok mentén elpusztul a világ

A rendező szerint a mű 1944-ben játszódik, de nagyon is a máról szól. Többek között a mai Magyarországról, ahol a hatalom nem hajlandó a párbeszédre. Sztarenki Pál rendezésében mutatják be a budapesti Rózsavölgyi Szalonban Cyril Gely Diplomácia című darabját, a rendező és Alföldi Róbert főszereplésével. Vajon miként éri el a svéd diplomata, hogy a hitleri fasiszták ne robbantsák fel Párizst?

Mi az, ami indokolta, hogy a Rózsavölgyi színpadára állítsd ezt a darabot?

A darabot Zimányi Zsófia, a színpad vezetője találta, ő ajánlotta a figyelmembe, tehát az autentikus válasz nyilván tőle várható. De annyi biztos, hogy egy nagyon izgalmas és érdekes történetről van szó, egy rendkívül éles helyzetről. Egészen konkrétan arról, hogy 1944 augusztus 25-én Párizsban, amikor a szövetséges csapatok már csak pár kilométerre vannak a francia fővárostól, Párizs helytartója és kormányzója, Dietrich von Choltitz tábornok azt a parancsot kapja Hitlertől, hogy robbantsa fel Párizst. Ennek megfelelően alá is aknázzák a várost.

Valóságos történetről beszélünk?

Igen, valóságosról. Ez a tábornok korábban Szevasztopolt is lerombolta, és majd’ 30 ezer zsidót kivégeztetett, tehát rettenetesen értett a felperzselt föld taktikájához, ezért is emelték ki a tábornoki kar köréből, illetve ezért is bízta rá Hitler ezeket a szemét feladatokat. Ekkor, tehát néhány órával a robbantás előtt, a német főhadiszállás hoteljében jelent meg egy Raoul Nordling nevezetű svéd nagykövet, aki lebeszéli erről a tettéről. Nagyjából ennyi a történet. De ne felejtsük el: egy olyan világban élünk, ahol senki sem választhatja meg szabadon a tetteit, így aztán ellentmondásba keveredik a cselekmény rendje, az erkölcs rendjével.

Most máról beszélsz, vagy a darabról?

Máról meg a darabról.

Magyarországról beszélsz, vagy a világról?

FH

Magyarországról és a világról. Ezek a tendenciák ugyanis nem múltak el, és nem is fognak elmúlni. Emiatt észnél kell lenni, és bizony ezeket észre kell venni, meg kell fogalmazni. Csak azért, hogy szembesüljünk velük,  egészséges szemlélettel tudjunk hozzáállni. A darabban – és a valóságban is –, arról van szó, hogy két szellemiség, két figura, és két világ ütközik egymással. Van egyrészt a katona, akit én magam játszom, és van mellette a civil – Alföldi Róbert alakítja -, ők ketten ütköznek. És noha a katona mögött ott a hadsereg, a teljes arzenál, meg az erő áll, a másik mellett csak a szó, de kiderül: a szó is tud fegyver lenni. Abban az esetben, ha hajlandóak vagyunk meghallani a másikat. Ha hajlandóak vagyunk a kommunikációra, ha hajlandóak vagyunk a párbeszédre. A párbeszéd rettenetesen fontos a mai világban. Minden helyzet alkalmas a párbeszédre, mégis egyre szűkebbek a lehetőségek erre, annak ellenére, hogy a párbeszéd elengedhetetlen.

Miért?

Mert anélkül megőrülünk, nélküle csak az árkok mentén tudunk létezni. Árkok mentén pedig nem lehet élni, mert akkor elpusztul a világ. Ezért is Diplomácia a címe a darabnak.

Az volt a tervem, amikor készültem a találkozónkra, hogy – megismerve a darabot – belehúzlak egy aktuálpolitikai beszélgetésbe, de nincs erre szükségem, mert magadtól mondod. Akkor, amikor sokan teszik szóvá Magyarországon a párbeszéd hiányát, a gesztustalanságot, állíthatjuk, hogy ez az üzenete az előadásnak?

Igen. De ez csak az egyik oldala, a másik, hogy mennyire fontos, mindenféle társadalmi formációban a civil kurázsi. Mert ha nincs például ez az ember, ez a Raoul Nordling úr, a svéd nagykövet – csak zárójelben: milyen érdekes a svéd karakterológia, hogy ők hajlandóak segíteni az elesetteken, a bajba jutottakon, gondoljunk csak Wallenbergre -, szóval, ha nincs ez a civil kurázsi, akkor lehet, hogy Párizs, 1944 augusztusában fölrobban. És annak milyen következményei lettek volna? Hogyan alakul például Németország és Franciaország kapcsolata a háború után, ha a földdel tették volna egyenlővé Párizst? Láthatjuk: elengedhetetlen adott esetben a civil kurázsi, amely másként, nagyobb rálátással, bölcsebben, okosabban – ha úgy tetszik intellektuálisabban  – látja a világot. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy szóba tudjanak állni egymással. Itt, ebben az esetben, arról van szó, hogy egy katona, aki a saját szakmáján belül, nevezzük így, rettenetesen profi, de pechére értelmiségi is, szóba tud állni a svéd nagykövettel. Még szót is tudnak érteni; érvet érvekre halmozva meg tudják érteni a másikat. Ahhoz pedig, hogy valódi párbeszéd tudjon kialakulni, a feleknek valamit mindig fel kell tudni adni az álláspontjukból. Ez, természetesen, veszteséggel jár. De a másiknak is meg kell tudni tenni ezt, és ha ez a két veszteség összeadódik, nyereséggé konvertálódik át. De ehhez

az agyunkat kell átállítani egy olyan pályára, ahol valóban meg tudjuk, meg akarjuk érteni egymást. Lehetetlen, hogy Magyarországon tízmillió ember él, és mindenki egymásnak akar feszülni. Ez nem létezik.

Szerinted, egy ilyen darabnak, amelyet nem tudom hány ember fog megnézni…

Reméljük nagyon sokan…

Tehát egy ilyen darabnak lehet hatása a mai adminisztrációra?

Arra biztosan nem. Mi nem is az adminisztrációnak csináljuk ezeket az előadásokat, hanem annak a lakosságnak, akikre egyébként ez az adminisztráció hat. Ha ugyanis nem így lenne, nem is lenne szükség az ilyen előadásokra. Nekünk az a dolgunk – miután a hatalom ilyen erősen befolyásolja a tömegeket –, hogy a közönséget, a lakosságot, a partnereinket, embertársainkat, a szomszédunkat felvilágosítsuk arról, hogy az az út, amelyen megyünk káros, egészségtelen és önpusztító. A svéd nagykövet, aki meghívott bennünket egy ebédre, nagyon szép szavakkal méltatta a társulatot, és az is kiderült számunkra, mennyre másként képesek látni a világot. És ez a szemlélet fogja előre vinni a világot. Jankot írja valahol: a történelemnek megvan az értelme, és az az ár, amit a haladásért fizetünk, az a legrosszabb esetben tragikus. Vannak, akik azt mondják, a történelemnek nincs értelme, egy helyben áll, vagy kegyetlenül ciklikus. Mindenki maga eldöntheti, mit gondol erről. Én az utóbbira szavazok. Azt mondom: kegyetlenül ciklikus, és csak annyiban tud haladni előre, amennyiben hajlandóak vagyunk tanulni belőle; a saját hibánkból, a múlt hibáiból, hogy a jövőben ne kövessük el ugyanezeket a hibákat. Mindezt pedig a nagykövettel való találkozás, és az a szemlélet fogalmaztatta meg velem, amit ettől a diplomatától hallhattam.

Vajda Mihály filozófus azt mondta: végtelenül provinciális nép vagyunk, amit csak azért idézek ide, mert kíváncsi vagyok, hogy szerinted ebből a provincializmusból, apátiából ki lehet-e rángatni az embereket az ilyen felfogású darabokkal?

Csak ez a remény éltet minden értelmiségit, minden felelős magyar embert. Ha nem így lenne, akkor feltartott kézzel mennénk a szakadék széléhez. Ebben kell hinni, ebben kell bízni, különben értelmetlen az egész. Nem szabad feladni.

Alföldi Róbertet hívta partnernek. Honnan az ismeretség?

Már tizenhat éves kora óta ismerjük egymást. Azóta figyelem az ő pályafutását, elismerem és tiszteletre méltónak tartom, amit csinál. Főleg abban a husángzuhatagban, amit folyamatosan kap, és amit, egy cseppet sem érdemel meg. Érthetetlenné és furcsává vált a világ. Ruszt József mondta annak idején, hogy sokáig Godot-ra vártunk. Tessék tudomásul venni, Godot megérkezett. Másként fogalmazva: hogy lehet úgy dolgozni, hogy mindent annullálunk és értéktelenné teszünk magunk körül? Nem értem például azt, ami most Ady Endre körül zajlik. Egyszerűen érthetetlen, és egyáltalán, mi szükség van erre? Egyszerűen agyrém, hogy száz évvel Ady halála után ez történik. És ki jön majd utána? József Attila? Zűrzavaros minden, nincs egy normális koordináta rendszer, ami mellett tudnánk létezni. Érthetetlenné, tervezhetetlenné vált a világ. Nem olyan régen csináltam meg Zalaegerszegen a Caligula helytartója című darabot, ami nagyjából ugyanerről szól. Arról, hogy időszámításunk után 41-42-ben, Júdeában Caligula parancsba adja Petronius helytartónak, hogy vigyék be a császár szobrát a zsidók templomába, ami ugye képtelenség, mert nem lehet bevinni. Ott is a hatalom és egy civil párbeszéde a lényeg: megjelenik a zsidó főpap, a Barakiás és lebeszéli róla. És ő nagyon okos dolgokat mond. Azt például, hogy a hatalom végső határa az a pont, ameddig hajlandó vagy engedelmeskedni. Ne hajthatná végre, nem tehetne akármit. Vagyis

önmagában nincs hatalom, csak annak függvényében, amennyire kiszolgáljuk.

Kimossuk az agyunkat is, kontroll nélkül akarunk létezni. De ez zombivá teszi az emberi létezést.

Ha már lovat említettél, hadd idézzem a viccet: nem tudom eldönteni, hogy vak vagy, vagy bátor, amikor az általad színpadra álmodott darabot úgy interpretálod itt és most nekem, hogy abban benne van egy nagyon erős aktuálpolitikai rendszer-bírálat.

Nem gondolom sem bátorságnak, főleg nem vakságnak. Egyszerűen ez lenne a dolga minden felelősen gondolkodó értelmiségnek. A rendszer meg ne féljen, inkább próbáljon alkalmazkodni. Az mégsem működik, hogy mi féljünk, vagy mi alkalmazkodjunk a rendszerhez.

De ez a hatalom meg akarja határozni, hogy miről mit gondoljál, miként éljél…

Akkor az a hatalom előbb-utóbb meg fog szűnni. Erre van ítélve. Rosszul gondolkodik magáról a hatalom. Elkalibrálta saját hatáskörét. Ezzel csak kárt okoz mindenütt. Saját magának is.

Arról a kultúrharcról, ami itt elindult, mit gondolsz, mint egyszerű állampolgár?

Értelmezhetetlen. Értem a funkcióját, csak nem értem az értelmét. A funkciója nyilván az, hogy valamit pezsgésben tartsoni, hogy indulatokat gerjesszen. De az értelme micsoda? Valami furcsa idiotizmus ez.

Mennyiben más az általad rendezett darab, mint azok a filmek, amelyek ebből készültek?

Én csak egy változatot láttam, de ott, film lévén, eleve mások a megoldások. Ott két idősebb ember játszotta a főszerepet, és annak más az akusztikája, mint ha két ereje teljében lévő ember alakítja a szerepet. A film egy nyugodtabb, bölcselkedőbb, lassabb, érvelősebb előadás. A mienk parázsabb, kicsit agresszívebb. Itt a két szereplőnek nagyobb a veszíteni valója. Alföldi Robi 51 éves, én 56 vagyok, nekünk elméletileg még van jövőnk. És a mű középpontjában Párizs áll, de lehetne ez New York, vagy Varsó, vagy a világ bármely városa. Az előadás nem egy történelem óra, hiszen tudjuk, hogy Párizst nem robbantották fel, hanem annak bemutatása, hogy mi történik akkor, ha két ember – még ha ellenfelek, vagy ellenségek is -, hajlandó leülni és meghallgatni egymás.

József Attila írta: miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgy is. Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is. Hát erről van szó. Egyszer úgy is el kell számolnunk magunkkal, akkor miért ne azt az utat válasszuk, amely talán mégis csak közelebb áll – ha tetszik – valóban a kereszténydemokrata, és liberális demokrata világhoz.

Nem létezik, hogy belegyömöszöljük magunkat egy olyan húsdarálóba, aminek a végén csak egyforma alakzatok jönnek ki. Különbözőek vagyunk.

Egy ilyen kisszínpad, mint a Rózsavölgyi megköveteli, hogy másként rendezd meg a darabot, mint egy nagyszínpad esetében?

Itt kisebb gesztusok kellenek, fontos a zene használata. Itt nem nagy képekkel, erős ecsetvonásokkal kell operálni, itt nem lehet hazudni. Itt a harmadik szereplő a néző, együtt gondolkodunk vele. Itt nem a színészi eszközök, a trükkök dominálnak, hanem az a gondolatmenet, ami kijön az ember agyából.

Rendezőt rendezni nehezebb?

A Robira utalsz?

Igen.

Nem, legalább is nekem, most ebben a helyzetben nem. Jól tudunk együttműködni. Ha valami olyasmit csinálok, ami neki nem tetszik, egyszerűen kiröhög, ha ő csinál valami nekem nem tetszőt, akkor egy kicsit ravaszabb eszközökhöz folyamodok. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Közösen alakítjuk a darabot. Izgalmas lesz, mindenképpen. Majdnem olyan, mint egy Colombo, ahol ugye tudjuk a végét, mégis feszültségben tart.

Országos demonstrációt hirdettek: álljon meg az ország! – frissítve

Bak Mihály
-
0
Országos demonstrációt hirdettek: álljon meg az ország! – frissítve

Álljon meg az ország január 19-én – hirdette ki Kordás László, a MASZSZ elnöke. Erre szólított fel a Pedagógusok Szakszervezetének vezetője is a szombati tüntetésen a Kossuth téren. Öt napot adott a kormánynak a tárgyalás elkezdésére.

Álljon le az ország. Most már cselekedni kell. A fotelokból álljanak fel az emberek, hogy leálljon az ország – ezt sorolta Szűcs Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke szombat késő délután a Kossuth téri tüntetésen, ahol becslések szerint 10-15 ezren vonultak fel a Hősök terétől indulva.

Sok szempontból elegünk van. Több, mint száz ponton változott a Munka törvénykönyve a munkavállalók hátrányára 2010 óta, ez tarthatatlan – mondta Szűcs Tamás. Álljatok fel! – üzente a fotelokban ülőknek. Majd pedig: álljunk a sarkunkra.

Ennél tovább ment Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, aki

„Jó estét, ellenállók”

szavakkal köszöntötte a tömeget.

Minden a mi érdekünkben történik, mi kértük – idézte a kormányzati propagandát a rabszolgatörvényről. Nem kértük, nem leszünk rabszolgák – válaszolta.

Orbán Viktornak öt napja van, hogy felállítsa tárgyalódelegációját a rabszolgatörvény ügyében. Ha nem, elkezdik az országos sztrájk előkészítését. Demonstrációk, útlezárások lesznek, és ezért a kormányt terheli a felelősség – sorolta Kordás.

Ezután arra szólította fel az embereket, hogy lépjenek be a szakszervezetekbe. Mozduljatok, és állítsuk meg az országot – hívott fel.

Kordás László közölte: január 19-én

országos demonstrációra hívnak mindenkit.

Álljon meg az ország ezen a napon.

Ha az Orbán-kormány meghátrál, hazamegyünk? – tette fel a kérdést Molnár Csaba (DK). Addig küzdünk, míg megdöntjük Orbán rendszerét – folytatta. Lázadnunk kell,

a lázadókat pedig nem köti Orbán illiberális alaptörvénye.

Nem az a fontos, ki voltál, hanem hogy ki leszel. Orbán eszeveszett rendszerének ellensége vagyunk. Amikor a nép visszaveszi a hatalmat, akkor az úr irgalmazzon a hatalmasoknak – üzente meg Molnár Csaba.

Az LMP-ből kivált független képviselő, Szél Bernadett röviden csak annyit mondott, hogy Európa nem lehet a populistáké. A szintén ex LMP-s Hadházy Ákos arról beszélt, hogy amikor sztrájkolni kell, nem kell dolgozni, amikor dolgozunk, nem kell sztrájkolni. Az öt pontos követelés megvalósítása nélkül nincs szabad választás, és győzni fogunk – mondta.

Jakab Péter a Jobbiktól arról beszélt, hogy Áder János azt üzente újévi beszédében, hogy maradjunk csendben. Csendben maradunk? – kérdezte a tömegtől (a válasz az volt, hogy nem). A hatalom nem akar velünk konzultálni, mi viszont konzultálni jöttünk – mondta. Milyen nemzeti egységet akar az, aki a többséget csőcseléknek nevezi – folytatta.„Konzultálni fogunk, ha akarják, ha nem”, mert

„Itt az alkalom a nemzeti ellenállás konzultációjára”.

Orbán közönséges lókupec, aki eladja az országot. Kupecek, ki a nemzet templomából – kiáltotta Jakab Péter.

Csárdi Antal, az LMP nevében kitűzte a célokat: visszavonni a rabszolgatörvényt, újragondolni  sztrájktörvényt, amit az utcán fognak kikényszeríteni. Január 9-ére összehívja a szervezeteket a Munka törvénykönyve átfogó módosítására.

Bősz Anett, a Liberálisok parlamenti képviselője arról beszélt, hogy

megszületett az egymás iránti bizalom, amitől Orbán retteg.

Donáth Anna, a Momentum elnökségi tagja pedig leszögezte: a szavak ma már kevesek.

„Nem vagyunk rabszolgák, legyetek hangosak és dühösek, mert jogotok van hozzá”

– mondta.

Tóth Bertalan, az MSZP elnöke szerint ez még csak a bemelegítés a korrupt rendszer leváltása ellen. Innen nincs visszaút. Arra szólította fel az embereket, hogy legyen egység az európai parlamenti és az önkormányzati választáson.

Csoda, ami történik – mondta Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke. Szerinte a diktátorok trükkjét, az oszd meg és uralkodj, nem lehet többé alkalmazni. Mindenki fogja meg a mellette álló kezét és emelje fel, emelje fel Magyarországot – kérte a tömeget.

A tüntetés hivatalosan a Himnusz eléneklésével véget ért. Ezután a tömeg egy része elindult a Kossuth térről, kisebbsége maradt.

Itt megnézheti a tüntetésről készített videókat >>>

A rabszolgatörvény ellen tüntettek Szolnokon és Debrecenben is

A szolnoki Tiszai hajósok terén mintegy háromszázan vettek részt a tüntetésen, csatlakozva a budapesti demonstrációhoz.

A Momentum képviselője, Cseh Katalin elnökségi tag 2019-et az ellenállás évének nevezte. Ligeti József, a Szolnok Város Fejlődéséért Egyesület elnöke bírálta az önálló közigazgatási bíróság létrehozását.

A demonstrálok „Rabszolgák legyünk vagy szabadok” , „No 400 óra” feliratú transzparensekkel, olykor sípokkal, kereplővel tiltakoztak.

A debreceni városháza előtt mintegy 250-en tiltakoztak, további demonstrációkat helyeztek kilátásba és jelezték: csatlakoznak a január 19-ére meghirdetett országos tüntetéshez. A demonstráción az MSZP, a Jobbik, a Vasas Szakszervezeti Szövetség, az LMP, a Momentum és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének egy-egy képviselője szólalt fel, követelve többek között a rabszolgatörvény visszavonását, illetve azt, hogy Kósa Lajos volt debreceni polgármester távozzon a közéletből.

„Debrecen – Szegedhez hasonlóan – saját vállalatainál ne engedje, hogy alkalmazzák a dolgozók számára hátrányos túlóratörvényt” – fogalmazott Pallás György, az MSZP hajdú-bihari alelnöke.

A tüntetésen elhangzott: megalakult Debrecenben az ellenzéki kerekasztal, amelynek célja, hogy az önkormányzati választáson egy közös polgármesterjelöltet, illetve közös képviselőjelölteket indítsanak az ellenzéki pártok. Ugyanezt megyei szinten is szeretnék megvalósítani – hangsúlyozták.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség