Azt, kérem, mindenki tudja, hogyan készül a kávé, amit iszunk így, minden délben. Meg kell főzni, van rá sok módszer, egyik finomabb, mint a másik, meg kell édesíteni, ha valaki úgy szereti, csöppenhet belé rum vagy whisky, kerülhet rá hab és fahéj is – van ezerféle kávé, mind finom. De hogyan készül a hír?
A hír, kérem, kétféle módon készül. Vagy verejtékes munkával begyűjtik a rabszolgák a hírföldekről, feldolgozzák, elemzik, százszor megőrlik, míg egyszer közzéteszik, csomagolják, közreadják, ezt hívjuk valódi sajtónak.
Aztán készülhet úgy is, hogy a Központi Hírművekben legyártják vegyi úton, vízből, hatóanyagból, hívószavakból és aromából. Ezt amatőrök is csinálják, az az álhír, de államilag is hamisítják a hírt minálunk.
Ennek fogyasztása a valódi hírhez képest olyan hatású, mintha az ember bolti kevertet inna házi kisüsti vagy jóféle skót whisky helyett: olcsó, majdnem ingyen van, de a másnaposság, a fejfájás garantált, és senki sem tudja, ál- vagy műhírgőzös fővel mire ragadtatja magát a fogyasztó.
Most épp fellebbent a függöny egy pillanatra, beláthattunk a Nagy Állami Hírművek világába, a Nehézhírgyárba, ugyanis kikerült egy vágatlan felvétel az MTVA-tól, amin a hírt éppen szerelik. Nem túlzás a kifejezés: valóban a hír összeszerelésének és módosításának folyamatát láthatjuk. Az országgyűlési képviselők MTVA-székházi látogatásáról beszél ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég Alapítvány jogi szakértője, a CÖF állandó magyar hangja, aki ugyan nem a legélesebb kés a kormány fiókjában, de mindenről van véleménye, mindig, ezért aztán bármikor, bármilyen ügyben elővehető – főként, hogy ez a vélemény kivétel nélkül minden esetben azonos a kormányéval. Bonyolult, önismétlő körmondatokat zúdít a szerencsétlen nézőre, a legrosszabb jogi szaknyelven – azért rossz, mert értelme sincs annak, amit mond, illetve hatszor mondja el ugyanazt az egyébként hibás gondolatot, miszerint az országgyűlési képviselők jogtalanul tartózkodtak a közintézmény „üzemi területén”.
Még jó, hogy a munkavédelmet belé nem keveri, mert mi van, ha valamelyik beleesik az épp üzemelő hírkohóba (amiben a híreket koholják) és ott leli vesztét menten?
Eddig rendben van, Lomnici szaktárs hozza a formáját, de egyszer csak, a körmondat végén megállítja a riporter:
„- Egy szót, ami fontos, és kértek, hogy mondjuk el, hogy az őrök védték, tehát, hogy védték, jó?
– Jó.
– Jó. Erre akkor egy mondat erejéig térjünk ki.”
És Lomnici megismétli az egész tirádát, most már módosítva, benne a védelemmel!
Kérem, ez egészen új hírgyártási technológia. Ugyebár, eddig az volt a munkamódszere minden sajtóterméknek, hogy felvettük az interjút, aztán a meglévő anyagból dolgoztunk. Mint egy angol úri szabó, kérem. Ami volt, azt lehetett szerkeszteni, húzni (többnyire kell is), ami meg nem volt benne, azt a jó Úristen sem volt képes belérakni. Meg etikai szempontból nagyon tilos is lett volna, de hát ami nincs, az tényleg nincs.
Miért kell az interjúkat szerkeszteni, húzni?
Azért, kezicsókolom – idekívánkozik egy régi történet, a főhőse, dr. Torgyán már elhunyt, így most már elmondhatom – mert az ember mérhetetlenül sok marhaságot mond az élő szövegben. Töltelékszavakat használ nyakra-főre, mekeg, nyökög, ő-zik, néha az is kicsúszik a száján, aminek az ellenkezőjét akarja mondani, káromkodik, mond mindent, amit nem kéne. A jó szerkesztő ezt a sok felesleges marhaságot kihúzza, és csak a lényeget hagyja meg, a jó munkatárs pedig már papírra sem veti, anélkül szedi le a felvételről. Persze, tévében, rádióban ki kell vágni az ilyeneket.
Mármost Torgyán doktor a kollégák réme volt egy időben, ugyanis minden vele készült interjú után indított egy-egy sajtópert, azzal, hogy nem az szerepel az írásban, adásban, amit mondott, nem azonos a szöveg. Vitték a sajtómunkások a felvételeket a bíróságra, mutatták, hogy de – és vesztették zsinórban a pereket a furfangos Torgyán doktor ellen, mert mindig volt egy „kérném tisztelettel” vagy egy „kezicsókolom”, netán egy nyökögés-mekegés, ami kimaradt, hiszen értelme, haszna nem volt, tehát meghúzták, kivágták.
Aztán az egyik hetilap megunta a játékot. Interjút kértek az akkor már miniszter Torgyántól, az dörzsölte a kezét, még egy perecske a láthatáron – és szó szerint, betűhíven lehozták. De benne hagytak mindent. Az utolsó töltelékszóig, dadogásig, mindent. Torgyán doktor többet sosem perelt, de interjút is keveset adott ezek után…
Szóval, olyant láttam már, hogy kicsit vágni, húzni kell a kész anyagból. De olyant még soha, hogy magát az alanyt utasítsák!
Hát kérem, így könnyű, ha én diktálom az alanynak, mit mondjon, így aztán tényleg azt mondatok vele a felvételen, amit épp akarok – és így válik érthetővé, hogy ifj. Lomnicinek és a köztévé megannyi beszélő fejének, „szakértőjének”, „politológusának” mitől van mindig annyira a kormányéval tökéletesen egybehangzó véleménye mindenről és bármiről! Próbálnának csak mást vagy kevesebbet mondani, mindjárt újramondatják velük.
Én, kérem, dolgoztam, nem is keveset a ZDF-nek, de ha ott ilyesmivel próbálkozna valaki, és kiderülne – márpedig a vágatlan felvétel alapján óhatatlanul kiderül – az illető még aznap kapná meg a felmondását, azzal a bensőséges figyelmeztetéssel, hogy a szakmában német nyelvterületen ne is próbáljon elhelyezkedni többet. Volt hírhamisítás Nyugaton is, de egyrészt botrány lett belőle, másrészt ezt a módszert be sem vetették.
Ez ugyanis igazi, tőrőlmetszett szocialista propagandatechnika. Mindenki emlékszik még – aki van elég idős hozzá – hogy mekegtek a szerencsétlen téeszelnökök a tévéhíradókban, hogy kínlódtak a számukra kimondhatatlan szavakkal: „termékszerkezet-váltás”, „szakszervezet” (ebből mindig „szakszet” lett), „vertikum” – ilyeneket sosem mondtak volna ők maguktól, még ha értették is, mit jelent, ezt betanította nekik a párttitkár és megpróbálták jól-rosszul elmondani. Ez bizony keleti módszer, nagyon keleti.
És univerzális: ily módon bárkivel el lehet mondatni bármit, nem kell a felvételt buherálni, mint tette annak idején Papp Dániel, az MTVA mostani vezérigazgatója, akiről az ügy kapcsán bírósági ítélet is született, azóta van neki papírja is arról, hogy hírhamisító.
Fogadjunk bármiben, hogy ezt a technikát is ő vezette be.
Persze, nem mindenkivel lehet elmondatni mindent, épp ezért ajánlatos csakis kellőképpen szervilis interjúalanyokat keresni, aki nem hajlandó felmondani a leckét, azzal szóba sem állnak.
Érdekelne például, hogy magyaráznák meg a mai nap negatív szenzációját, azt, hogy a karmelita épületegyüttes refektóriumában a „rekonstrukció” során késő barokk freskók tűntek el. Illetve dehogy érdekelne, hiszen már tudom is.
Pont, mint az említett interjúban.
Azt mondják róluk, hogy így védték meg őket. Nem tetszenek hinni? Itt a Miniszterelnökség hivatalos magyarázata!
„A terem falképei a magyar késő barokk-klasszicista falképfestészet alkotásai közé tartoznak, amelyek restaurálható állapotban maradtak meg. A korábbi, 1957-58-ban és 1973-ban történt restauráláskor használt anyagok és festékek elöregedtek, színük elváltozott. A karmelita refektórium falképeit az épület jelenlegi helyreállítása során tisztították és konzerválták, ezt követően leragasztották, és elfedésével a terem egyszínű, fehér kifestést kapott – egyben biztosítva a műalkotások dokumentálását és megóvását az utókor számára.”
Értem, lemeszelték a freskókat, hogy megőrizzék őket.
Hát erre eddig még csak Kínában volt példa, ott is csak szükség szülte a megoldást. Történt pedig, hogy a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején döntés született: el kell távolítani a Tiltott Városból is a „múlt képeit”. Ez nem lehetett könnyű feladat, ugyanis az épületeket összekötő fedett sétányok pilléreit csodálatos lakkfestmények borították, melyek a Majomkirály történetének részleteit ábrázolták, ezek lettek volna a „múlt képei”. Ráadásul a szadista vörösgárdisták ezt a munkát az épületegyüttest restauráló művészekkel akarták elvégeztetni. Azok, sírtak, panaszkodtak ugyan – de lemeszeltek mindent. A vörösgárdisták nem tudták ugyanis, hogy a mész konzervál. Mármint, megvédte a lakkfestményeket, és ahogy véget értek a zavaros idők, pár mozdulattal le lehetett szedni, ott vigyorgott alatta a Majomkirály és az összes kísérője!
Mondjuk ezt lakkfestménnyel tényleg meg lehet csinálni, azt nem tudom, a freskót mennyire védi a mész – de lemeszelték, annyi biztos, akárhány száz éves volt a falfestmény.
Fő a puritánság, a történelmi hűség másodlagos. Minek az?
Aztán vagy megvédték persze ezzel, vagy nem: mindenki tudja, hogy ha a mi miniszterelnökünk véd meg valamit, annak azzal vége is.
De megvédték.
Egyszer védenék már meg ilyen hatékonyan azt a hírhamisító közmédiájukat is!
Tessenek megfigyelni: ahogy a Lomnici-interjúban, úgy itt is a „védelem” a hívószó, aminek szerepelnie kellett a szövegben.
Olyan szívesen írnék már egy hírt, amiben szerepel ez a szó.
Éspedig azt a hírt, ami arról szól, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara biztosítja a perbe fogott politikusok és cinkosaik perében a hivatalból kirendelt védelmet, mivel a teljes vagyonelkobzás után nem maradt pénzük jogi képviselőt fogadni.
Csak sajnos ennek előbb meg kell történni, én anélkül nem írhatok hírt, hogy alapja ne lenne.
Azt csak ők tehetik.
Az Állami Nehézhírművek.
