Featured

Egy hétre leállhat az Audi Győrben

Holnap reggeltől egy hétig tartó sztrájkot hirdetett az Audi Hungária szakszervezete. A bértárgyalások eredménytelenek voltak, de folytatják a tárgyalásokat.

Ahogyan azt a Független Hírügynökség korábban elsőként megírta, sztrájkot hirdetett az Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) – amit a szakszervezet elnöke, Németh Sándor jelentett be délután.

A sztrájk csütörtök reggel hat órakor kezdődik és január 31-én reggel hatig tart.

Az ok, hogy eredménytelenek voltak az idei bértárgyalások.

Németh Sándor azt is elmondta, hogy a leállás a gyár egész területére (autó- és motorgyár) kiterjed, amelyhez mindenki csatlakozhat. Ez idő alatt is folytatják a tárgyalást az Audi Hungáriával, és a ha elfogadható ajánlatot kapnak, leállítják a sztrájkot.

A felek álláspontja igen távol áll egymásétól.

Ennek részletei itt olvashatók.

Elhangzott a sajtótájékoztatón, hogy bíztak abban, a sztrájkbizottság kilenc nappal ezelőtti megalakítása óta eltelt időben sikerül jobb ajánlatot kapniuk a cégtől. Ennek érdekében tartottak két órás figyelmeztető sztrájkot múlt héten. Ezen négyezren vettek részt, lényegében az egész üzem leállt.

Az Audi azonban változatlan ajánlattal állt elő kedden. Ezután nyilvánította eredménytelennek az egyeztetést a szakszervezet.

Az AHFSZ követelése az, hogy a bérmegállapodás egy évre szóljon, az alapbéremelés

kombinált béremelés alkalmazásával 18 százalékkal,

de minimum 75 ezer forinttal növekedjen.

Ezen felül az alapbérbe a mozgóbér négy százalékát építsék be, kapjon minden munkavállaló egy hónapban legalább egy teljes szabad hétvégét, a gyermekek és az életkor után járó szabadságokkal pedig a munkavállaló rendelkezhessen. A választható béren kívüli juttatás keretösszegét a jelenlegi 620 ezer forintról 787 ezer forintra növeljék (ez a cafeteria kedvezményes adózásának megszüntetését ellensúlyozná), fejlesszék tovább a lojalitási bónuszt és vezessék be a jubileumi jutalmat.

Az Audi két év alatt 10+10 százalékos béremelést ajánlott,

amelyet később közel azonos tartalommal, új elemekkel bővítve ismételte meg.

Ahogyan azt előzőleg megírtuk,

a 10 százalék nem lenne egységes,

hanem bizonyos szervezeti egységenként a munkahelyi vezetőkre bízná az átlagérték elosztását. Van olyan alkalmazott, aki 5+1-5 százalék adható béremelést kapna a két évben.

Az AHFSZ belső felmérése szerint a munkavállalók támogatják az érdekképviselet álláspontját, és szolidaritási nyilatkozatokat kaptak a wolfsburgi, az ingolstadti, a bolognai, a szlovák, a cseh és a lengyel gyárak szakszervezeteitől is.

Az eddigi adatok alapján információnk szerint

70-80 százalékos a támogatása a sztrájkfelhívásnak,

ami azt vetíti előre, hogy hat napra teljesen leállhat az Audi-gyár.

Az AHFSZ-nek mintegy kilencezer tagja van, a több, mint 13 ezres alkalmazotti létszámából. győri Audi mintegy 13 ezer embert foglalkoztat.

Az Audi Hungaria Zrt. kommunikációs osztálya az MTI érdeklődésére közölte, hogy a vállalat tudomásul vette a sztrájk tényét, felkészülnek az esetleges következményekre.

Ausztria és Magyarország – gyermeteg viták

„Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.” – Ara Kovács Attila Diplomáciai jegyzete

Január 1-ével életbe lépett Ausztriában az a törvény, mely megvonja az osztrák szintű gyermektámogatást azoktól a külföldi munkavállalóktól, akik nem Ausztriában nevelik a gyerekeiket. Nem teljes elvonásról van szó, a családi pótlék ezután is jár, de mondjuk egy olyan magyar munkavállaló esetében, akinek gyermekei Magyarországon élnek, neki a magyar szintű támogatást fizetik ki. Bécs szerint legalább egymilliárd euróról van szó, amit a jövőben nem kívánnak átvállalni.

A magyar kormány jegyzékben tiltakozott az osztrák külügyminisztériumnál, s egyértelműsítette: a szerinte diszkriminatív lépés miatt Marianne Thyssen szociális ügyekben illetékes uniós biztoshoz fordul, s ha ennek sem lesz foganatja, akkor megtámadja a családi pótlék indexálását az Európai Bíróságon.

Kérdés azonban, hogy vajon milyen sikerrel…? Ugyanis, míg Budapest bűnös diszkriminációról beszél, az osztrák eljárás egyáltalán nem nevezhető diszkriminatívnak, hisz az tulajdonképpen nem csak a külföldi munkavállalókra, de osztrákokra is épp úgy vonatkozik, ha az ő gyermekei sem élnek Ausztriában.

Igaz, az érintett osztrákok száma minden bizonnyal elenyésző, ugyanakkor nagyon nagyszámú külföldit – főként kelet-európait – érint majd, az intézkedés, hisz sajnos bevett gyakorlattá vált, hogy a magyarok, csehek, szlovákok stb. többsége eddig sem vitte magával gyermekeit, de felvették értük az osztrák támogatást. Ez általános gyakorlatnak számít – érvelnek az osztrákok, s tudvalevő, hogy igazuk van.

Ennél fogva a Bécshez intézett tiltakozás és a fenyegetőzések aligha elégségesek, hogy Budapest kierőszakolja a törvény megváltoztatását. Akkor pedig mi az értelme az egésznek?

A lényeg épp ebben a körülményben rejlik. Nem tagadható, hogy a jobboldali osztrák kormány – melynek egyébként tagja a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) is – lázasan keresi azokat a témákat, amelyek – legyenek azok akár jogosak is, mint jelen esetben – kifejezetten a külföldiek ellen irányulnak, s demonstrálják azt, hogy Bécs mindent megtesz saját állampolgárainak, illetve az osztrák érdekeknek „védelmében”. Persze, nem feltételezhető, hogy Budapesten ne tudnák: tiltakozásuknak nem lesz foganatja, mert egyszerűen nincs igazuk. Az osztrákok ugyanis nem diszkriminálnak, hanem bezárnak egy olyan kiskaput, amit a kelet-európaiak előszeretettel használtak ki némi többletpénz reményében. Viszont a kakaskodással a magyar munkavállalók jogainak védelmét imitálják, s ezzel igyekeznek kielégíteni a populista elvárásokat.

Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.

A jelenség sok tekintetben beszédes, sőt bizonyos értelemben számos egyéb tanulsággal is bír, hisz ennél plasztikusabban semmi sem képes kifejezni az európai radikális jobboldal, továbbá az Európa-szkeptikusok kontinentális összefogásának képtelenségét. Az elmúlt két évszázad során számos, rövidebb-hosszabb életet megélt internacionálét láthattunk már. Egyet azonban soha: a jobboldali pártokét. Nacionalizmusuk és az oly jellemző belső indulataikat tüzelő populizmusuk képtelenné teszi őket az összefogásra. A 20. században csak háborúkat tudtak kirobbantani, békét és megegyezést teremteni soha.

A Makkabeusok Pesten – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, általában békésen kávézgatunk, az ember nem keresi a konfliktust, de a mai beszélgetésünk témája elképzelhető, hogy kavar majd némi vihart. Tudom én, hogy magam idézem a fejemre az eleven parazsat, magam nyúlok a darázsfészekbe, de ki kell mondani a problémát: sok, nagyon sok minden nem stimmel a 15. Maccabi Európa Játékok körül.

Az egy dolog, hogy ez a sportesemény – mely meghatározása szerint elkötelezetten zsidó jellegű – sokaknak nem tetszett már akkor sem, mikor csak a híre kélt annak, hogy Budapesten fogják megrendezni, ráadásul idén. Ilyen volt a Mi Hazánk mozgalom, ami aláírásgyűjtésbe is kezdett tavaly novemberben az esemény megrendezése ellen, bár nem túl nagy sikerrel: viszont a gyűjtés közben felmerülő egyik jelszó megdöntötte a hülyeség világrekordját: „A Maccabi Játékokat tartsák Maccabiban!”

De fordítsuk komolyra a szót: igen, megrendezik őket, idén, július 29. és augusztus 4. között.

Hol rendezik?

Ez már problémásabb.

Eredetileg ugyanis a játékokat a most épülő Kerepesi úti Sportparkban kívánták megrendezni, de az csak 2020-21-ben fog elkészülni, ezért új helyszínt kellett találni. A legtöbb verseny így a Ludovika Akadémiára kerül. Fontos helyszínek lesznek még a Hajós Alfréd Sportuszoda, az MTK városmajori teniszpályái és röplabdacsarnoka, a Lantos Mihály Sporttelep futballpályái, valamint az alcsútdobozi Pannonia Golf & Country Club. Különlegesnek ígérkezik az országúti kerékpáros verseny és a hosszútávfutás, hiszen előbbi a kincsesbányai Bringa Fiesta, utóbbi pedig a Várkert Bazárból induló Budapest Night Run része lesz.

Hát, azért ebben a speciális esetben a Ludovika kissé pikáns helyszín, de ha ott van hely, hát ott van hely. Kérdés ugyan, hogy mi a fityfenének nem épül meg időben a Sportpark, kérdés, de olyan, amit nem egészséges firtatni, mert egy fagyos hajnalon még arra ébred az ember, hogy harminckétszer hátba lőtte magát egy mérgezett kötéllel, maradjunk annyiban, hogy ha nem épült még meg, majd megépül a maga idejében.

A finanszírozás kérdése sem érdektelen, de azt már sokan boncolgatták, kárhoztatva, helyeselve, én inkább nem mennék bele –

hanem kulcskérdés még egy nemzetközi sporteseménynél a médiapartnerség is.

Itt álljunk meg egy pillanatra.

A világ minden más országában úgy megy ez, hogy ha egyik-másik cég médiapartnere a rendezvénynek, őket kiemelt hely illeti meg ott, az ő kamerájuknak mindig lesz helye a pálya mellett, munkatársuknak a sajtópáholyban, de azért a többi sajtótermék munkatársai, kamerái is bemehetnek – a partnerek megkapják a legjobb helyeket, de mások is dolgozhatnak, csak épp a rosszabb helyekről.

Mármost ez Magyarországon kicsit másképp van: én a vizes VB idején a Sport.Mindig című lapnál (is) dolgoztam, ugyan ez sosem politizált, de vagy eleve rossz hírünk lehetett a munkatársak személye miatt, vagy más oka volt, elég az hozzá, hogy egy nyamvadt belépőt nem kaptunk, akárhogy kértük, de pénzért sem mehettünk be egyik versenyre sem, mert elvben „minden jegy elkelt”. Nem csak mi jártunk így, több laptársunk is, a 444 sem kapott első kérésre belépőt, az Indexnek is voltak problémái emlékeim szerint: evett minket a fene, hogy a mi városunkban zajlanak a világversenyek és mégis tévéből kell közvetítsük őket.

Faramuci egy megoldás volt, amolyan igazi, mai, magyaros.

Tehát megtanulhattuk, hogy a médiapartnerség ma, Magyarországon voltaképpen kizárólagos közvetítési jogot jelent. Hát akkor lássuk, kikkel írtak alá médiapartneri szerződést tegnap a 15. Maccabi Európa Játékok szervezői?

„A 2019 január 21-én az Új Hidegkuti Nándor Stadionban megtartott találkozón az ATV, a Sport TV, az Echo TV, az Origo, a Lokál, a Ripost, és a 888 képviselője írt alá médiapartneri megállapodást a 15. Maccabi Európa Játékok szervezőivel. Jelenleg is zajlanak tárgyalások az EMG 2019 Sport Kft. és médiacégek között további médiapartnerségi és médiatámogatói megállapodások megkötése érdekében.” (Origo)

Na, itt akadt a torkomon a kávé. A Sport TV-t értem. Az jogos, nincs egy szavam sem. Az ATV is belefér, elvégre valóban soha nem volt antiszemita, sőt. De az Echo TV? Szaniszló Ferenc csatornája, ahol még alig pár éve is nyíltan antiszemita adásban magyarázta az említett úr, hogy Mohácsot is zsidó ármány okozta? Ahol 2007-ben Siklósi Beatrix Szálasit idézhette? (A hölgy különben több szempontból is nevezetes: a kilencvenes években ő volt az első, aki sajtóperrel fenyegetett meg engem, 2003-ban interjút készített az M1 Éjjeli Menedék című műsorában David Irving holokauszt-tagadó történésszel, most pedig érdekes módon az M5 közszolgálati csatorna egyik vezetője, de szerintem korántsem ért még véget karrierje: hétpróbás veteránja ő a magyar szélsőjobbnak).

Ez az Echo TV kap közvetítési jogot?

Az Origo, a Lokál és a Ripost egyszerű kormányszócsövek, az ő esetük világos. De a 888 már más tészta: az az antiszemitizmus, ami a kormánypropagandában utóbbi időben csak látensen bukkanhat fel politikai meggondolásokból, már náluk sem része a fő irányvonalnak, ellenkezőleg, valamiféle törleszkedést figyelhetünk meg náluk Izrael konzervatív politikai köreihez, azonban ők a magyar kormánypárti alt-right elméleti-ideológiai lapjának számítanak, és élen járnak (igaz, említett laptársaikkal együtt) a Soros-ellenes kampányban, ami szintén látens antiszemitizmus. Csak éppen becsatornázva, kormányérdek mentén. Ahogy fordul a politikai kocka – és pörög az mindig, meg nem áll – úgy fogják ledobni a vallási-felekezeti tolerancia álarcát és mutatják meg valódi képüket.

A partnerek között azonban nagyítóval sem találunk zsidó közösségi médiumot: sem a Szombatot sem az Új Életet nem hívták meg, meg nem erősített információim szerint a Szombat nem is nagyon fog tülekedni, hogy ebben a megtiszteltetésben részesülhessen: az ember jobban teszi, ha nem keveredik ilyen társaságba.

De mi fontossága van egyáltalán annak, ki a médiapartner és ki nem az?

Ennek nagyon komoly anyagi fontossága van.

Ezeket a játékokat sokan fogják figyelemmel kísérni, elsősorban Izraelben, de az Egyesült Államokban is milliókat érdekelnek majd, és általában, világszerte lesz piaca a készülő közvetítéseknek. Mármost az ATV profilja miatt nem ad majd egész napos élő adást, a Sport TV is kell időnként mással foglalkozzon, tehát a közvetítések többségét az Echo TV készítheti el – és árulhatja jó pénzért.

Mennyi ez a jó pénz?

Ezek inkább tízmilliók, mint milliók, de legalább dollárban.

Gratulálok a Maccabi Európa Játékok szervezőinek: alaposan sikerült kitömni a magyar szélsőjobboldal zsebét. Hogy ebből mennyi Drábik- és Spöttle-interjút lehet majd leforgatni, mennyit kap majd honoráriumként Huth Gergely vagy bayerzsoca? Abba jobb bele sem gondolni.

De miért alakult így a médiapartneri szerződés, miért nem lettek mások a partnerek?

Ezt csak találgatni lehet, mert nem kötik az orrunkra, de elég világos a helyzet. A szervezők valószínűleg nem kaptak más ajánlatot, és vagy jobb híján, vagy kényszer hatására, de ezt fogadták el.

Hát, ahol lehet választani krumplileves és krumplileves között, ott elképzelhető, hogy a krumplileves fog a legjobban fogyni… A Maccabi Európa játékok megrendezése már nem kérdés, ha elmaradnának, az akkora világbotrányt keltene, amire alig volt példa a sporttörténelemben, talán csak a Los Angeles-i olimpia bojkottjához volna mérhető.

Az is világos, hogy a mostani magyar kormány külpolitikájának – amennyiben egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről – szerves része ez a sportesemény.

De az nagyon valószínű, hogy a játékok szervezői vagy:

Nem ismerik Magyarországot és viszonyait.

Vagy nagyon is ismerik, és belátták, nincs esélyük az Echo TV ellen.

Harmadik lehetőség nincs.

Kicsit pikáns lesz.

Kicsit, hogy úgy mondjam, tréfli.

Elképzelem az Echo TV tudósítóját, amint bejelentkezik:

– Kedves nézőink, itt az önök tudósítója beszél a nagy múltú Ludovikáról, ahol annak idején Horthy Miklós és Szálasi Ferenc hadseregének annyi, de annyi tisztje végzett, bizony, mind itt koptatták az Akadémia nagy múltú lépcsőit, folyosóinak köveit. Közvetítést adunk a 15. Maccabi Európa Játékokról… mazel tov a magyar versenyzőknek. Szebb jövőt!

26 milliárdosnak akkora a vagyona, mint az emberiség felének – de mi lehet nálunk?

Pár napja érkezett a megdöbbentő hír, hogy a világ 26 leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a világ szegényebb felének, vagyis 3,8 milliárd embernek. Már ez is elég felkavaró, ráadásul én rögtön azon kezdtem el agyalni, hogy vajon mi lehet a helyzet nálunk.

Az Oxfam nevű nemzetközi szervezet készítette el azt a statisztikát a davosi világgazdasági fórum kezdetéhez időzítve, amely szerint iszonyú mértékű a világ vagyonának koncentrációja és a társadalmi különbségek folyamatosan nőnek, hiszen 2017-ben még „csak” a 43 leggazdagabb vagyona volt azonos 3,8 milliárd emberével.

„A gazdagok és szegények közötti egyre szélesedő szakadék ellehetetleníti a szegénység elleni harcot, károsítja a gazdaságot és szítja az emberek dühét” – mondta Winnie Byanyima, a szervezet vezérigazgatója.

Az Oxfam azt is felvetette, hogy egy mindössze 1 százalékos globális vagyonadó bevezetése a világon minden olyan gyerek számára oktatást biztosítana, aki ma nem jár iskolába, és olyan egészségügyi rendszer kiépítését tenné lehetővé, ami évente 3 millió életet menthetne meg.

És mi van Magyarországon?

Itt is 26 milliárdosnak van annyi vagyona, mint a lakosság felének? Többnek, vagy kevesebbnek?

Erről persze nincs hivatalos statisztika, de ha lenne is, gondosan eltitkolnák. Szóval csak tippelhetünk, hogy nálunk hány oligarcha vagyona fedi-e le a lakosság felének összes vagyonát. Én a magam részéről azt feltételezem, hogy ma még némileg többen lehetnek mint 26-an, ám rövidesen kevesebben is elegen lesznek, mert folyamatosan nőnek a társadalmi különbségek.

Az ugyan igaz, hogy a leggazdagabb magyar, Mészáros Stróman Lőrinc (még?) messze nem olyan gazdag, mint a 26-ok közzé tartozó Mark Zuckerberg, hiába állította magáról, hogy okosabb a Facebook alapítójánál. Viszont abba is gondoljunk bele, hogy a világ 26 leggazdagabb embere átlagosan, fejenként több mint 142 millió ember vagyonának megfelelő tőkével rendelkezik. Magyarország lakosságának a fele pedig kevesebb, mint 5 millió. Ha ez elosztjuk 26-tal, az csak 192 ezer. Szóval: van-e Mészárosnak, Csányinak, Garancsinak, Tiborcznak stb. fejenként átlagosan annyi vagyona, mint 192 ezer szegény magyar állampolgárnak? (Mészáros vagyona a Forbes szerint 381,3 milliárd forint, persze a leggazdagabb magyarok átlaga ennél jóval kevesebb, például Simicska Lajos már csak a 28., 40 milliárdos vagyonnal.)

Ennél is fontosabb azonban, hogy nálunk is egyre nagyobbak a vagyoni különbségek, aminek már most borzalmas következményei vannak. Sőt!

Nálunk a kormány szándékosan növeli a gazdagok és a szegények közötti szakadékot!

Az Orbán-kormány immár hosszú évek óta tudatosan, politikai és gazdasági döntésekkel segíti egy szűk réteg gazdagodását, elvonva a pénzt a szegényebbektől. Ezt szolgálja egyebek között a központosított, részben törvényekbe és rendeletekbe foglalt, az ügyészség által elnézett korrupció, a közpénzek lenyúlása. Aminek a másik oldala a szegényeket segítő állami kiadások megvágása. Ilyen például a munkanélküli segély időszakának a lerövidítése, a nyugdíjemelések visszafogása, a rokkantnyugdíjak egy részének az elvonása, a családi pótlék befagyasztása, a minimálbér, a közmunkás bér és a különböző segélyek alacsony szinten tartása. Inkább a korrupciónak lehetőséget biztosító stadionépítésekre költik a közpénzt, mint az egészségügyre, általában is a társadalombiztosításra, amit ki is vettek az alaptörvényből.

Az adórendszert úgy alakították át, hogy minél gazdagabb valaki, aránylag annál kevesebbet kelljen adóznia, míg az alacsony jövedelműeknek aránylag jóval többet. Ezt a célt szolgálta a progresszív adórendszer felváltása az egykulcsossal. Téveszme, hogy az egykulcsos adórendszer miatt mindenki azonos arányban adózik. Épp ellenkezőleg! Egyrészt a magas jövedelműek lényegesen több kedvezményt kapnak, lényegesen többet spórolhatnak meg ezért a személyi jövedelemadóból. Másrészt ennél is fontosabb, hogy az SZJA nem az egyetlen adó, amit fizetünk. A többi pedig főleg az alacsony jövedelműeket sújtja. (Erről persze már írtam, de az ismétlés a tudás anyja…)

Magyarországon kell fizetni Európa legmagasabb áfáját, ami 27%! Márpedig akinek alacsony a jövedelme, az gyakorlatilag az egészet olyasmire költi, ami után fizetheti az áfát: rezsi, élelmiszer, közlekedés. Ellentétben a magas jövedelműekkel, akik a jövedelmük nagy részét félreteszik megtakarításokban, utazások közben külföldön költik el alacsonyabb áfával, beruháznak cégbe, ingatlanba stb. Ráadásul jó részük tulajdonos egy cégben, ahol céges autót, telefont használ és elköltségeli a kiadást. Arról már nem is szólva, hogy a leggazdagabbak a jövedelem nagy részét el is tüntetik az adóhatóság elől, strómanok, céghálózatok, offshore cégek, külföldi bankszámlák segítségével.

Lejjebb csúsztunk az európai jövedelmi ranglétrán

Ott tartunk, hogy vásárlóerő-paritáson számolva az egy főre jutó GDP az uniós átlaghoz képest kissé csökkent is Magyarországon. A legszegényebb magyarok most már a legszegényebb európaiak közzé tartoznak, az Eurostat szerint a 2017-es béremelkedés ellenére Magyarország nem feljebb, hanem még egy kicsit lejjebb is csúszott az európai jövedelmi ranglétrán. És persze négy magyar régió került fel arra a listára, amely az Európai Unió 20 legszegényebb térségét sorolja.

A Magyar Szociális Fórum szerint Magyarországon az elit 600 leggazdagabb tagja akkora vagyonnal rendelkezik, amekkora az ország egy évi bruttó nemzeti termékének (GDP) egynegyede: a legszerényebb számítás szerint is 70 milliárd 231 millió dollárnyi vagyonnal. Ugyanakkor a népesség fele, 4 millió 899 ezer ember vagyontalannak számít, 1,2 millióan pedig csak napi 1-2 dollárból élnek.

Egyszóval a kormány által is erőltetett tendencia a jövedelmi különbségek brutális növekedése. Előbb-utóbb nálunk is elkészülhet egy 26 nevet tartalmazó lista, a lakosság felével szemben.

Kína gazdasági válságban van – állítja Peking vezető közgazdásza

0

6,6%-al növekedett Kína gazdasága tavaly vagyis Ausztrália egyéves GDP-jének értékével lett magasabb, és mégis nagy a nyugtalanság Pekingben és külföldön is.

Pekingben az ország egyik vezető közgazdásza állítja nem 6,6% a növekedés üteme hanem csak 1,67%. Több mint egymillióan töltötték le Hsziang Szonkuo professzor komor jóslatait Kínában. Csak lassul a gazdaság vagy válságban van?

A lassulás természetes

A China Daily című portálon Daryl Guppy, az Axicorp szakértője hosszú tanulmányban elemzi a számokat, melyekben őszerinte nincs semmi tragikus. A megelőző évben 6,8% volt az éves növekedés, tavaly csak 6,6%. Sok ország örülne ennek.

Nem rontotta a számokat a kereskedelmi háború Amerikával?

De igen, az Egyesült Államokban, ahol sok nagy cég Kínában állítja elő export termékeinek jórészét. Ezzel magyarázható például az Apple gyengélkedése is – állítja a szakértő a China Dailyben. Londonban a BBC portál legolvasottabb cikke Kína gazdaságával foglalkozott. A nyilatkozó szakértők szerint sincs semmi tragédia bár ilyen gyenge növekedési mutatót Kína 1990 óta nem produkált. Ellenszélben hajóznak a kínaiak az elmúlt hónapokban – utalt az amerikai kereskedelmi háborúra Julian Evans-Pritchard. A Capital Economics Kína szakértője szerint idén az első félévben is gyengélkedik majd a gazdaság Kínában, de azután erősödés következhet. A szakértő nyilvánvalóan egy amerikai-kínai megegyezésre számít.

Davosban nem lesz egyeztetés

Pekingben abban bíztak, hogy a világgazdasági fórumon szót ért egymással Donald Trump és Vang Csisen kínai alelnök. Nem így történik, Trump nemcsak lemondta a találkozót, de küldöttséget sem meneszt Davosba. Pedig Steve Mnuchin pénzügyminiszter javasolta: a kínaiak jóindulatának megnyerése érdekében szüntessenek meg egy-két büntető szankciót. A tőzsdék kedvezően reagáltak a javaslatra, de Trump nem! Még Mnuchin pénzügyminiszter sem megy Davosba …

Nem a külső hanem a belső gondok miatt van válságban Kína

Ezt állítja Hsziang Szonkuo (Xiang Sonkuo) professzor, aki jelenleg a tekintélyes Népi Egyetem tanára. Korábban pedig Kína egyik legnagyobb bankjának, az Agrárbanknak volt a vezető közgazdásza. Ő a tapasztalatai alapján egyáltalán nem fogadja el a hivatalos statisztikai adatokat hanem saját számításokat végez. Így jött ki neki a kínosan alacsony 1,67%-os növekedési ütem. Ez ha valóban igaz, akkor válságot jelent. A kínai professzor, aki a párizsi Le Monde-nak nyilatkozott, felidézi az 1929-es nagy gazdasági válságot, mely a tőzsde összeomlásával kezdődött New Yorkban. Tíz év alatt a tőzsdei részvények összértéke elveszítette értékének a kétharmadát. Mi a helyzet Kínában?

Az elmúlt tíz évben a kínaiak papírjai elveszítették értékük 70%-át!

Ez valóban drámai párhuzam. De a professzor sorolja a kényelmetlen tényeket: évtizedek óta először csökkent az új autók eladása a Mennyei Birodalomban. A nagy év végi vásárok sem hoztak olyan eredményeket mint amilyeneket az eladók vártak. A vásárlók óvatosabbak lettek.

Hitelválság kezd kialakulni

A tavalyi évet a pekingi vezetés a pénzügyi rendszer stabilizációjára akarta fordítani. Liu Ho miniszterelnök-helyettest, aki a Harvard egyetemen doktorált, ezzel a feladattal bízta meg az ország első embere, Hsz Csinping elnök. Csakhogy közbejött a kereskedelmi háború az Egyesült Államokkal. Liu Ho miniszterelnök-helyettes lett Peking főtárgyalója. Hamarosan újra Washingtonba utazik, hogy kilendítse a holtpontról a tárgyalásokat. Amikor egy alacsony rangú amerikai küldöttség Pekingben tárgyalt, akkor Liu Ho miniszterelnök-helyettes is megjelent közöttük holott a protokollra oly érzékeny kínaiak mindig sokat adnak a rangra. A South China Morning Post a címlapján közölte a fotót. Trump a kezét dörzsöli: a kínaiak rosszul állnak, ezért kezesebbek lesznek a tárgyalásokon. Ezért váltotta le a főtárgyaló posztjáról a mérsékelt Steve Mnuchin pénzügyminisztert, és nevezte ki helyére a kínaiak mumusát, Robert Lightizert. A világ második legnagyobb gazdaságának gyengélkedése és kereskedelmi háborúja az USA-val rossz hír az egész világgazdaságnak. Ezért is rontotta az idei év kilátásait az IMF. A kínaiak a Disznóban bíznak, mely szerencsés állatnak számít a Mennyei Birodalomban. Hamarosan a Disznó éve következik, ezért remélik  Kínában sokan, hogy nem jön be a kritikus professzor válság forgatókönyve hanem ehelyett a világ második számú gazdasága csak lassulni fog, de még így is a világgazdaság motorja lesz…

Szijjártó a világűrben – Déli kávé Szele Tamással

Kávézgatunk, kávézgatunk, és ebben a kedélyes hangulatban le kell szögeznem: a magyar diplomácia manapság saját csúcsait ostromolja. Odáig még nem jutottunk el, mint Bárdossy, aki 1941. december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak (azonban csak fél év múlva fogadták el, addig kerestek minket a térképen), de azért közelítünk ehhez a rekordhoz.

Kérem, Szijjártó Péterről elmondható, hogy a legsajátosabb magyar külügyminiszter (vagy annak látszó egyén). Azért nem érdemes Bárdossyval összehasonlítani, mert az miniszterelnök volt. De Petike különben is inkább humorával és bohókás játékaival tűnik ki elődei közül. Ahol ő megjelenik, szék nem marad szárazon, esküszöm, ha egyszer kikerül a bársonyszékből, komoly jövő vár rá a show-business világában. Tegnapi teljesítménye mindenképpen a stand-up comedy gyöngyszeme, csak úgy zuhogtak a poénok!

A hétfői brüsszeli munkanapnak három főbb eredménye volt (és néhány nem kevésbé fontos ezeken kívül). Szijjártó mester jó érzékkel súlyozva a problémákat, először azt közölte: nem fogadjuk el az EU-Arab Liga nyilatkozatot, amíg az ENSZ migrációs csomagra hivatkozik. Teheránnak nem tetszik, hogy részt veszünk az Iránról szóló amerikai-lengyel rendezésű konferencián, de ettől még részt veszünk rajta. Ezek viszonylag várható hírek voltak: az Arab Liga így járt, ahogy az EU is, Teherán meg most nem olyan fontos nekünk, mint korábban, Varsó sokkal fontosabb (naná, EU-választások előtt vagyunk).

Idáig rendben, másra nem is nagyon számíthattunk. Azonban szóba került, hogy az európai parlamenti választások közeledtével az Unió egy új mechanizmust kíván életbe léptetni az álhírek, hamis hírek elleni küzdelemre. Ettől a mi Petikénk megtáltosodott. A tanácskozás szünetében leszögezte: Magyarország egyetért az álhírek elleni fellépés fontosságával. Hozzátette, hogy habár az Európai Unió kezdeményezése alapvetően arra irányul, hogy az orosz forrásúnak titulált álhíreket tudja kivédeni, a mi közép-európai tapasztalatunk azt mutatja, hogy más irányból is érkeznek befolyásolási kísérletek, illetve érkeznek álhírek, és ezekre is érdemes odafigyelni.

Petike példát is tudott mondani

Nem voltam ott, de elképzelem, amint az egyik kolléga (vagy az egyik külügyminiszter) ez után a magvas gondolat után rászól:

„Na, egy ilyent mondjon!”

Petike mondott. Azt bírta kifogalmazni azon a csókos száján, miszerint példa erre a 2015. szeptemberi röszkei tömegzavargás, amelyet a nemzetközi médiában úgy interpretáltak, hogy ártatlan, pusztán jobb életre vágyó emberek váltak brutális rendőri fellépés áldozataivá, miközben Magyarországon terrorcselekmény miatt ítélték el a zavargás egyik résztvevőjét, Ahmed H-t.

A környezet elfojthatta a cinikus mosolyát, hiszen művelt, európai hölgyekből és úriemberekből álltak: ők tudták, amit mi is, hogy ha azt az utasítást kapja a magyar bíróság, nem csak terrorcselekményért, de falbontásos közszeméremsértésért is elítélték volna azt a szerencsétlen Ahmedet. Hogy Garay Jánost idézzem így, a Magyar Kultúra Napján: „A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá, de Háry ő beszédét tovább is folytatá”:

„Nyilván vannak orosz álhírek, ez evidens” – fogalmazott Szijjártó Péter. Ugyanakkor megjegyezte: „Közép-Európában élünk, nem a Holdon és nem is a Marson, ezért pontosan tudjuk, hogy mindkét irányból próbálnak befolyásolni folyamatokat különböző szerveződések. Közép-Európában erről szól a történelmünk, és ez most sincsen másképp. A NATO-ban szoktuk azt mondani, hogy 360 fokos megközelítésre van szükség, én hasonlót javasoltam itt a kollégáknak.” (Index)

Petike, küldd be holnap édesapádat, beszédem van vele. Egyelőre itt egy karó külpolitikából és általában véve diplomáciából, de ez neked nem meglepetés, soha még más jegyre nem vizsgáztál ezekből a tárgyakból. Neked, fiam, súlyos szövegértési problémáid vannak: álhírnek nem azt a hírt nevezzük, ami nekünk nem tetszik vagy kellemetlen, esetleg le akarjuk tagadni, álhírnek azt nevezzük, ami nem igaz.

De lássuk a következő poénját, mert az sem volt akármilyen.

Azt írja a HVG, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter jegyzi azt az egyelőre nem nyilvános előterjesztést, amiben javasolják a kormánynak: Magyarország hivatalosan jelentkezzen be a Nemzetközi Űrhajós Szövetség (angolul: Association of Space Explorers, ASE) soron következő, 33. kongresszusának rendezési jogáért. A 2020-as eseményről szóló dokumentum a keltezés alapján most januárban készült, így a közeljövőben a kormány elé kerülhet. Ezért – ahogy ezt rögzítik is benne – még nem tekinthető a kormány álláspontjának, ugyanakkor a kidolgozott anyagból egyértelműen kiderül, hogy komolyan foglalkoznak az ötlettel.

Külön kiemeli a dolgozat, hogy az eseményt „övező nagy nemzetközi sajtóérdeklődés hozzájárul a pozitív Magyarország-kép építéséhez”, ami néminemű éleslátásra utal: ha Szijjártó kezd majd űrkutatásról nyilatkozni, az kétségtelenül komoly érdeklődést fog majd kiváltani. Ugyanakkor a rendezvény „belföldi kommunikációs szempontból is kiemelt jelentőségű” lehetne, mert „ráirányítaná a magyar társadalom figyelmét a hazai űrkutatásra és a magyar űrtevékenységre”.

Kétségtelen, javasolnám még az előadók közé Mikrobit és Mézga Aladárt is, a siker így semmiképpen sem maradna el.

A rendezvény költségvetése különben eltörpül a többi beruházáshoz képest, mindössze egymillió euró, így nincs kizárva, hogy tényleg vendégül látjuk majd 2020-ban a Földet megkerülő 400 űrhajóst, csak annyit mondanék, előtte takarítsunk ki rendesen és akinek koszos a lába, az húzza be a takaró alá, mint a Svejkben, hogy ne lássa a főorvos úr…

Láthatjuk, Petikéből mindenképpen lesz valaki, ha külügyminiszter nem is, de ott a helye a világ nagy nevettetőinek sorában, akkor is, ha nem ő mondta utóbbi időben a legnagyobb poént.

Igen, kérem, lehet fokozni.

A legfalrengetőbb viccet Hollik István volt képes kimondani

Sajtótájékoztatót adott szombaton a tüntetések kapcsán, és azt közölte:

„A szombati tüntetésekből látható, hogy elkezdődött az európai parlamenti (EP-) választások kampánya, amelyre Soros György is mozgósít. Teljesen nyilvánvaló, hogy a munka törvénykönyvének módosítása csupán ürügy. A magyar kormányzat Soros kampányával nem akar foglalkozni, azt viszont sajnálja, hogy van néhány olyan szakszervezet, amely asszisztál a bevándorláspártiak kampányához.”

Így mondta, szó szerint.

A.

Magyar.

Kormányzat.

Soros.

Kampányával.

Nem.

Akar.

Foglalkozni.

Tessék már nekem megmondani, mi a fűzfán fütyülő rézangyallal foglalkozik már évek óta, éjt nappallá téve, mi egyébbel, mint egy hallucinált Soros-programmal?

Mivel plakátolták tele az országot, mint egy őrült tapétázómester, ha nem ezzel?

Hát most kell kiderüljön, hogy még csak nem is akarnak foglalkozni vele, utálják, semmi kedvük hozzá, de muszáj nekik?

Képzelem, mit művelnének, ha még akarnának is.

Hollik Karinthy-gyűrűt fog kapni ezért a viccért, akárki meglássa.

Ahogy látom, udvari bolondból már elég erős a felhozatal.

Most már szükségünk lenne pár diplomatára, politikusra is.

Cioloș PLUS-sza

Nincs is annál „pragmatikusabb” dolog – ha már a román-magyar megbékélést, mint politikailag fölfogott, „kényes” (sensitive issue) problémát vetjük föl –, mint újragondolni és újraírni a történelemkönyveket. Ameddig nem ezt – és utána egy sor a kölcsönös elismerés politikájával (politics of recognition), az emberi jogokkal és intézményes garanciáival, stb., kapcsolatos probléma megoldása következhet – tekintjük alapnak („első lépésnek”) a többi fölmerülő kérdés megoldása sem lehetséges. Az elismerés politikájának első lépése az erdélyi magyar, német, zsidó, roma, stb., mára kisebbségekké lett közösségek, történelmi jelenlétének és kulturális, gazdasági, oktatási, társadalomszervezési, stb., stb., érdemeinek világos és egyértelmű fölmutatása/elfogadása, jogos történelmi hagyatékként való elismerése.

Az aktuális „megfertőzött” historiográfia szigorú és a tudomány szempontjait követő kritikája nélkül lehetetlen újragondolni és újraírni a történelemkönyveket, egy eredendően nacionál-kommunista történetírás ideológiailag fertőzött és mitizált (Constantin Daicoviciu – Dej-ista/Sztálinista, nacionalista és kommunista „történész” kontinuitásról szóló téziseire épül még mindig, a román történelemtankönyvek többsége, hogy az agyament „protokronizmusról”, mint „történelmi forrásról” már ne is szóljak) platformján, a „román egység” kétezer évre visszavetített képzetére (Lucian Boia ezt joggal tekinti csupán történelmi mítosznak, visszavetített utópiának) épülő történelmi tudat mellett, stb., nem lehet átírni, modernizálni, a jelen viszonyokhoz igazítani, a történelemírást. Még kevésbé lehet megváltoztatni a történelmi tudatot, mely végső soron mégiscsak az iskolai curriculum leképeződése, illetve tükröződése, különösen olyanok számára, akiknek semmiféle tapasztalata nincs mondjuk a kisebbségek történetével, jelenlétével, stb., kapcsolatban. Csak egy példa, mely megvilágítja a hamis történelemtudat egyik aktuális termékét méghozzá a reklámban, a szlogen, hogy azt mondja: „A Timisoreana sör a hagyományos román sör”, kétszáz éve, azaz 1718-tól. Temesvár akkor éppen Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg fennhatósága alatt, a töröktől fölszabadulva, Osztrák provincia központjává vált, valószínű még kereskedelmi kapcsolatok sem kötötték egyik román fejedelemséghez sem. Persze a sör így is iható, és ez a hamis történelmi vonatkozás könnyedén zárójelbe tehető egy temesvári kocsma teraszán. Csakhogy a történelmi tudat (is) ezekből az apró dolgokból áll össze, és aztán szilárdul meg, a történelmi mítoszok természete szerint, válik megkérdőjelezhetetlen „történelmi igazsággá” az, ami nem úgy, nem akkor, és végső soron, meg sem történt.

Akkor szoktak a román politikai pártok a rommagyar kisebbség problémáinak megoldásáról lemondani – mert az átfogó és megnyugtató, a kérdést rendező kisebbségpolitikák kidolgozása és főként törvényesítése, azután meg a törvények előírásának szigorú betartása még a retorika szintjén sem prioritás –, amikor két dolog kiderül. Egyfelől, hogy nem igazán hoz a politikai boszorkánykonyhára a méltányos és racionális rendezés, hiszen mindkét politikai fél úgy a román, mint a rommagyar, esetében zsarolási potenciált hordoznak a rendezetlen viszonyok, sőt akár a még kontrollálható konfliktus is; a kisebbségi kérdés nemcsak a többség egybentartására, a kéznél levő ellenség fölmutatására, a magyar veszély nacionalista politikák motiválójaként politikai muníció, hanem a rommagyar politikai mezőny – a hangzatos zengzetes egység – és a belső pluralizmus megtagadásának a motívuma is (kevesen vagyunk, ergo csak az elfideszeződött kelemenhunorokat kapjuk, sőt csak azokat is kaphatjuk, punktum). Nehéz rávenni egyszerre a román és a rommagyar politikai osztályt, hogy a konfliktus fönntartásában rejlő zsarolási potenciálról lemondjon; hogy a rommagyarság kérdése újra és újra ne váljék a politikai diskurzusok preferenciális szüzséjévé, pártok ágendájának aktuális témájává, és hogy a rommagyar politikum ne csupán a kisebbségi lét tehertételeire és szimbolikus összetevőire alapozza, cseppet sem pragmatikus politikáját. Aki azt gondolja, hogy a konfliktusok és azok kezelésének kultúrája vagy éppen annak hiánya, nem szerves része a politikának, az semmit sem ért a politizálás természetéből. Legfentebb egy-egy témát (fenomenológiai) zárójelbe lehet helyezni, nem függetlenül a politikai érdekektől, illetve – és konkrét példa erre a német-francia kiegyezés – eldönteni, hogy hosszú távon is kiiktatjuk a politikai arzenálból az adott konfliktust. Amilyen rutinszerűen termeli a román és benne a rommagyar politika a konfliktusokat, éppen olyan eszköztelen és tanácstalan azok megoldását illetően.

Másodszor, de még gyakrabban, akkor hagynak föl a román-magyar kibékülés ötletével a román politikai pártok, ha – jó esetben közvélemény-kutatásból, máskor inkább csak nacionalista feeling alapján, megérzésből – kiderül: több román (nacionalista) szavazatot veszítenek, ha a magyar kérdés konfliktusmentes megoldását, netán a magyar kisebbségnek kedvező intézkedéseket ígérnek, mint amennyi potenciális rommagyar szavazatot az ügyön nyerhetnek. A román nacionalista szlogenek szavazatokat termelnek, a magyarok úgyis csak a Fidesz itteni fiókpártjaira szavaznak – gondolják, és olykor mondják is – a román politika képviselői. Persze, ennek tükrében a nacionalista rommagyar szubkultúra is a tükörfogalmakból és populista frázisokból építkezik, és dominálja, illetve foglyul ejti, a rommagyar politikai mezőnyt. A kisebbségi nacionalizmus diskurzusai is népszerűek, ha semmi új, vagy építő, progresszív dolog eszébe nem jut a politikai mainstreamnek, hát ezzel kísérletezik, több-kevesebb sikerrel, szinte minden választást megelőzően.

Ezek a gondolatok a Dacian Cioloș – éppen új pártot gründoló (PLUS) volt miniszterelnök – által kezdeményezett román-magyar párbeszéd felélesztésére, megújítására, sőt a fölmerülő problémák megoldására irányuló nyilvános beszélgetés kapcsán (résztvevőként) jutottak az eszembe. Nehéz ugyan megítélni – egy első, tapogatózó – találkozóból, melyen nyilván azok vettek részt, akik egyáltalán hajlandók a kérdést komolyan venni, vagy valamilyen formában érdekeltek, hogy mennyire őszinte a politikai szándék, a valamit tenni akarás, a kezdeményezés azzal együtt rendben van, és pozitív hozadékkal zárult. És valóban jó alap lehet egy program vázlatának fölállításához, ha (amint a fő-előadó Szilágyi N. Sándor fogalmazott) „megkérdezik az érintetteket, hogy mi is a bajuk”, hogyan látják megoldhatónak a hosszú ideje fönnálló problémákat. És az is rendben van, hogy a problémák fölleltározását a közös értékek és érdekek perspektívájából és azok által keretezett (framing) módon vetették föl, előadók és hozzászólók egyaránt. Nem jutottak/jutottunk ugyan messzire, de a hangulat, a politikai klíma, amelyet a beszélgetés pár órára kialakított mégiscsak kedvezett annak, hogy egyfelől őszintébben, nyitottabban és nagyobb bizalommal, másfelől pedig pragmatikusabban közelítsünk a kérdésekhez. Persze, jó arról beszélni ami összeköt, összefoghat, az életrajzok kongruenciája, és a sok szempontból párhuzamos, de mégiscsak egy földrajzi/történelmi/kulturális térben játszódó életutak összetartozása, illetve integrálásuk lehetősége, pozitív élményt nyújt.

És azután marad a kérdés, hogy éppen a Dacian Cioloș által fémjelzett, személye köré épülő sokadik román párt lesz-e képes a román-magyar viszonyok megjavításában előre lépni? Nem példa nélküli sem a kezdeményezés, sem a jó irányba való első lépések megtétele, hiszen olyan 1995 magasságában, amikor a Demokratikus Konvenció (melynek egyik oszlopos kezdeményezője, ikonikus alakja a „senior” Corneliu Coposu parasztpárti vezér volt) alakult, hasonlóan nyitott módon közelített, azután meg beemelve a rommagyar szövetséget a kormányzásba, tett a viszony javításáért.

Most három okból gondolom, hogy jó esély van az ismételt közeledésre és az esetleges új alapok lerakására. Először mert a rommagyar politikai mezőny végzetesen jobbra (sőt egyre inkább szélsőjobbra) billenése és a Orbánféle illiberalizmusnak való kiszolgáltatása, kiegészítve a Fidesz fiókpártok elköteleződésével a PSD-ALDE kormányzat, a népszerűtlen Dragnea and Co. mellett, vagy az MPP bedarálása, az EMN(x)-ek hallgatása, stb., sokakban ellenszenvet kelt, de legalábbis fölveti a rommagyar politikai pluralizmus harminc éve rendezetlen kérdését. Most – ez szerintem a közelgő EP választásokon fog kiderülni – van elég sok elégedetlen, potenciális átszavazó, vagy még több passzívan, távolmaradással „ellenálló”, és proteszt szavazat a rommagyarságban. Érdemesnek, és eredményes lehet, vagy legalábbis annak tűnik, a román pártoknak ráhajtani ezekre a potenciális voksokra. Másodszor meg a román politikai mezőny éppen átszerveződik, újfajta pártok a meghatározóak, az USR és a PLUS (különösen maga Dacian Cioloș, mint a párt húzóereje, legismertebb politikusa, stb.) uralják az ellenzéki mezőnyt, a két hagyományos párt (PNL, PMP) árnyékban mocorog, alig látszik. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig rosszul pozicionáltak és képtelenek bármiféle újításra egyszerre foglyai Bukarestnek és Budapestnek.

Végül, Cioloș és pártjának népszerűségét, potenciális szavazatszerző képességét, éppen az ellene irányuló barbár támadássorozat, szekusozós, gyűlöletkeltő ellen-kampány jelzi. És ez a kampány előnyt hozhat számára, úgy pozicionálják, hogy előbb-utóbb a fő ellenzéki szereplő és az „új diskurzus” hiteles hordozója lesz, a megújuló européer hang. Ezért ráadásul nem is kell sok energiát és forrást bedobnia, helyzetbe hozzák, ingyen médiafelületet, láthatóságot, stb., biztosítanak számára az ellenfelei. Jellemző, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai szinte példátlan támadássorozatot indítottak ellene, az új influencerek, a párt aktuális arcai benne lelték meg – bizonyára nem spontánul, hanem tudatos tervezés és politikai kommunikációs stratégia részeként – a fő ellenséget. Magyarán a rommagyar politikai mainstream a leginkább Cioloștól tart, attól, hogy tényleg képes lesz új és hiteles nyelvezettel rommagyar szavazókat is megszólítani, sőt – legalábbis egy értelmiségi, urbánus csoportot – akár szavazóként is megnyerhet. Ebben a kontextusban a román-magyar megbékélésről szóló dialógusnak és diskurzusoknak is van esélye, talán nagyobb, mint eddig volt.

Magyari Nándor László

Van képük hozzá

Nem minden politika, szokás mondani, meg persze az ellenkezőjét is, miszerint mindennek van köze a politikához. És persze mindkét állítás igaz, bár én inkább úgy mondanám, hogy a politika az, ami mindenbe beledugja kanalát, abba is, amihez köze nincs. Ugyanilyen természetű az üzlet is… Hát, ebben az esetben nehéz a kérdés, de tegyük fel: mire jó és kinek a „tíz éves kihívás”?

Nem tetszik tudni, mi az? De irigylem… Szóval a Facebookon és más közösségi oldalakon időről időre kitörnek ezek a „kihívásos” játékok, maga is vettem részt ilyenben, mikor kedvenc könyvekről, filmekről, festményekről van szó. Kicsit becsapósak, ugyanis ha valaki tetszikeli azt, hogy én szeretem mondjuk Asimovot, akkor elvben neki is közzé kell tennie a saját tíz kedvenc könyvét. Persze, ha nem teszi, nem történik semmi, ennek nincs következménye, ez csak játék. Vannak elfajulásai is ennek, mint 2014-ben az „ice bucket challange”, a jegesvödör-kihívás, aminek az volt a lényege, hogy aki beszáll a játékba, az leönti (vagy hagyja leönteni) magát egy vödör jeges vízzel, és felszólít másokat, hogy cselekedjenek hasonlóképpen vagy adakozzanak jótékony célra, vagy tegyék mindkettőt. A műveletről készült videófelvételt azután nyilvánosságra hozzák a Facebookon. Aztán vannak ennek rázósabb, veszélyesebb alfajai is, de lényegében véve játék, nem zöldül ki senkinek sem a füle, vagy nem lesz hét esztendőig szerencsétlen, ha nem száll be.

Játék, játék – de ártatlan-e?

A kérdés a most divatozó „10 Year Challenge” (Tízéves kihívás) kapcsán merült fel. Ebben az a feladat, hogy a felhasználó megoszt magáról egy 2009-es és egy 2019-es képet, így szemléltetve, mennyit változott a külseje egy évtized alatt. És aztán nem történik semmi, az ismerősei röhögnek vagy sopánkodnak egy keveset, de egyéb nem várható.

Ártatlan szórakozásnak tűnik az öregedéssel, mulandósággal (könnyen mondom én, tíz évvel ezelőtt rosszabbul néztem ki nyaktól felfelé, mint most, bezzeg nyaktól lefelé azóta megjelent egy pocak), de van, aki mögöttes szándékot sejt, és ez nem is véletlen. Hiszen a Facebook Caambridge Analytica-botránya óta mindig gyanús, ha valaki a közösségi oldalon bármiféle adatunkat is kéri. Most azonban már a szakértők is kongatják a vészharangot: Kate O’Neill, a KO Insights elemzőcég kutatója számos más biztonsági szakemberrel karöltve arra hívta fel a figyelmet, hogy a szórakoztatónak tűnő feladat valójában arról szól, hogy a Facebook így szeretne tömegesen szert tenni feldolgozható képekre, amelyekkel finomíthatja arcfelismerő algoritmusait, köztük egy olyat is, ami képes megtippelni a képen látható személy életkorát.

Sőt:

„A Facebookon terjedő tízéves kihívásnál ötletesebb megoldást még nem láttam arra, hogy arcfelismeréses algoritmust tovább fejlesszenek”– írta tweetjében a jelenséggel kapcsolatban Thomas Tschersich, a Deutshe Telekom biztonsági szakembere.

Hát, az arcfelismerő, biometrikus szoftver nem újdonság, használják azt mindenhol, a kínai állampolgári pontrendszertől kezdve az európai repülőterekig. Az sem újdonság, hogy a mai állapotukban ezek a szoftverek nem tökéletesek: hiszen az ember arca nem mindig egyforma. Tessék belenézni a tükörbe ébredés után és lefekvés előtt: lesz különbség. Másfelől meg, más arcok hasonlíthatnak arra, ahogy épp most kinézünk, szóval gyakori a tévedés is. Arról már nem szólva, hogy az ember öregszik. Változik az arca, megjelenik pár ránc, magasodik a homlok, hogy úgy mondjam, magyarul kopaszodunk (már, aki) – öregítő programok is vannak régóta, amik megmutatták John Lennon arcképéről teszem azt, hogy hogyan nézett volna ki hatvannégy éves korában, ha megéri.

De mire lenne jó ez az egész a Facebooknak? Hol van az ilyen szoftvernek piaci vagy politikai értéke?

A hirdetési szektorban. Ugyanis a riadót fújó szakértők szerint nem arra kíváncsi a közösségi oldal, hogy miképpen fogunk öregedni, az a mi dolgunk, hanem arra, hogy most mennyi idősek vagyunk. Sok ember használ profilképnek idegen fotót, kutyát, macskát, karikatúrát, magam is tapasztalom, hogy ha bejelöl egy ilyen képtelen ember ismerősnek, nem a profiljából tudom meg, hogyan néz ki, hanem rákeresek a képeire, és ahol családtagokkal szerepel valaki, ott rendszerint ő lesz a középső alak. De valahol mindenképpen rajta lesz a fotón. (Aztán nem jelölöm vissza, de így kell rájönni, kivel is van dolgunk, ha valaki a profilképe szerint sziámi macska vagy zebutehén). Tehát a profilhoz tartozó képeket elemezné a Facebook, főleg, ha a felhasználónak se rendes arcképe, se nem adott meg születési adatokat.

Jó, mondjuk megtudják, hogy ötvenegy éves vagyok. És ez mire jó nekik?

A kulcsszó: reklám.

A Facebookos, Google-ös hirdetések ugyanis személyre szólóan érkeznek, a kereső vagy a közösségi oldal folyamatosan készíti a felhasználó profilját, megjegyez minden apró jelet, változást, ha valaki megnéz egy horgászokról szóló szaklapot, nemsokára kap ezer horgászbot-hirdetést, de ötszázat biztosan. Nyilvánvaló, hogy én ötvenes fejjel már nem fogok hirdetést kapni alpesi sziklatúráról, de kaphatok mondjuk befektetési tanácsokról… szóval, így megy ez, kérem.

Ha ugyan így megy.

Ugyanis a Facebook határozottan tagadja a vádakat. A közösségi oldal szóvivőjének elmondása szerint nem ők indították útjára a játékot és abból nem származik semmilyen előnyük. „Ez egy felhasználók által generált jelenség, ami saját magától vált népszerűvé. Nem a Facebook kezdte a trendet, és a fotók nagy része már fenn volt az oldalon” – írta a cég. Hozzátették emlékeztetőként, hogy a felhasználók bármikor kikapcsolhatják az oldalon az arcfelismerés funkciót, ha az zavarná őket.

Hát, ez is igaz… arról nem is szólva, hogy ismertem én olyan gondosan felépített hamis profilt, aminek még élettörténete is volt, kitalált családtagjai is, mindig ugyanannak a  – másik – személynek a fotóit használta. Olyan is történt már, hogy az én arcképemet használták fel álprofilhoz, csak a kísérlet hamar kudarcba fulladt, ugyanis megtudtam és kissé haragosan reagáltam. De ha az ismerőseim nem elég figyelmesek, lehet, ma valaki más használná még a mostani személyazonosságomat is. Szóval, ha elég ügyes a hamisító, átejtheti magát a rendszert is, csak ritka az ügyes csaló, és ennyi hibaszázalék még beleférne a hirdetési algoritmusba.

Mert ne értsük félre: a kereső és a közösségi oldal nem rólunk szól, hanem a hirdetésről, amit nekünk célzottan küldenek.

És igen, a politikai hirdetésekről, hírekről is: ha valaki megvásárolja az adatainkat (tömegesen szokás venni), képes lesz olyan tendenciózus hírekkel elhalmozni minket – amennyiben szép summát fizet a közösségi oldalnak – hogy befolyásolhassa a politikai véleményünket is akár.

Nem tetszenek elhinni?

Pedig Trumpot is megválasztották, és abban kimutatott oroszlánrésze volt a közösségi oldalakon folytatott kampánynak. Meg az orosz pénzen működtetett álhír-oldalaknak.

A Brexitet is ugyanígy szavazták meg.

Szóval, ami ártatlan játéknak tűnik, lehet az, és lehet komoly üzlet, komoly politika.

A legnagyobb gondot az jelentené, ha a Facebook adattömege valamiképpen külső és nem túl jóindulatú kezekbe kerülne. Ez ugyan elvben nem lehetséges, de ezt hittük akkor is, amikor a Cambridge Analytica turkált a felhasználók adatai között…

Végső soron azt nem állítanám, hogy akár a „Tízéves kihívás”, akár más kihívásos játék adatbányászat lenne, hiszen erre semmi bizonyíték nincs.

De használható akár arra is.

Nem mondom, hogy ne vegyünk részt benne, ez még ártatlannak néz ki, de azt igenis mondom, hogy legyen mindenki nagyon óvatos a közösségi felületeken. Ne adja meg az adatait hatra-vakra minden ócska kis tesztnek, vagy ha megadja, ne reklamáljon, amennyiben mindenféle üzleti és politikai hirdetésekkel bombázzák.

Különben bombázni fogják akkor is, ha vigyáz az adataira, mert ez egy ilyen világ.

Csak legfeljebb akkor többféle hirdetést kap majd…

Thürmer vagy Stürmer? – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, így a kávé mellett bevallhatom: más esetben szégyellném ezt a címet. Senki nevével nem viccelünk, és ez olyan alapszabály, ami alól ritkán akad kivétel – például most. Ugyanis Thürmer Gyula olyan programcikket rittyentett volt a Munkáspárt honlapjára, hogy arra még a Der Stürmer valamikori főszerkesztője, Julius Streicher is büszke volna.

Igen, jól tetszett olvasni: az 1923 és 1945 között létezett német nemzetiszocialista hetilaphoz mértem az írást. Merthogy az neki a mércéje. Köztudott, hogy Thürmer Munkáspártja (mely kicsit sem azonos a Vajnai Attila-féle „Magyarországi Munkáspárt 2006 – Európai Baloldal” nevű formációval) bizony már jó tizenkét éve rossz társaságba keveredett, konkrétan a Budaházyéba, és úgy látszik, azóta egészen sajátosan értelmezik a baloldaliság, valamint a szocializmus fogalmát. Olyan nemzetien, keltsen bármennyire is viszolyogtató emlékeket a közönségben a „nemzeti szocializmus” szókapcsolat.

De térjünk a tárgyra, a múltat adjuk át a Párttörténeti Intézetnek, ott majd Kövér elvtárs megkutatja… illetve, elnézést, Kövér elvtárs most más munkakörben dolgozik, majd csak akad más, megbízható elvtárs erre a kényes feladatra. Miről beszél most Thürmer Gyula?

Az EP-választásokról. Hát lássuk, mit mond.

„Május 26-a után új világ köszönt ránk. A bevándorláselleneseknek kell többségbe kerülniük, s akkor nem kell félteni a nemzeti szuverenitást és a kereszténység is biztonságban lesz – sugallja a miniszterelnök. Még azt is tanácsolja, hogy felejtsük el, hogy ki jobboldali, ki baloldali. A választóvonal nem ez. Akarsz migránsokat vagy nem akarsz! Ez itt a kérdés!

A parlamenti ellenzék szerint a bevándorlók beengedése érdem, sőt dicsőség, európai virtus, s aki nemet mond rá, az nem európai, nem demokrata, nem modern, és az ilyeneket irtani kell. Szeretjük Európát, de főleg a hatalmat szeretnénk, úgyhogy le az Orbán-rendszerrel!

De mit mondjunk mi, a Munkáspárt? Ellenezzük a bevándorlást? Igen! A Munkáspárt már akkor ellenezte, amikor ez még nem vált a kormánypropaganda fő irányává. És nem azért ellenezte, mert a kormány is így gondolta, hanem mert szilárd meggyőződésünk, hogy a migráció abban a formában, ahogyan ez ma megjelenik, kárt okoz a munkásosztálynak, a dolgozó tömegeknek és a nemzeteknek egyaránt.”

Tessék, Thürmer elvtárs? És a nemzetköziséggel mi lesz?

Nyugalom, afelől is gondoskodva volt.

„Véleményünket nem csak mondogattuk, de igyekeztünk a nemzetközi munkásmozgalom más pártjait is meggyőzni.”

Eddig a koreai elvtársakat sikerült, a kubaiakat még nem. Kár, hogy egyik állam sem Európában fekszik. A kínai elvtársakkal meg sem próbálkozunk, ők elhajlók. Meg nagyon kiröhögnének.

„A mai bevándorlók nem azért jönnek, hogy megdöntsék a pénz uralmát. A kapitalizmus előnyeit akarják élvezni.”

Ön viszont elutasítja ezeket az előnyöket, egy romos pincében él a valamikori Ózdi Kohászati Művek félig lebontott géptermének alagsorában, hosszú, ősz szakállával takarózik télvíz idején és az erdőben szedett, vadon termő empíriokriticizmussal táplálkozik. Vagy rosszul tudom?

„Tehát, tisztelt választók, ha Önök nem akarják, hogy a bevándorlás megváltoztassa világunkat, nyugodtan szavazzanak a Munkáspártra is. Mi ellene vagyunk. Nyugodt szívvel válasszák a Munkáspártot azok is, akik az európai kultúra, a kereszténység értékeit féltik.”

Ez gyönyörű két mondat. Van olyan szép, mint annak idején az „Élmunkás téri templom” elnevezés volt. Remélem, a Munkáspárt időben megkapja a választások előtt az egyházi áldást is, mert kell a Fennvaló segítsége a korteshadjáratban, ahogy az már Lenin elvtárs is megmondta.

Áldás nélkül tapodtat sem, proletárok!

„Nem kell fideszesnek lenni ahhoz sem, hogy valaki szeresse a hazát, a nemzetet. A nemzeti lobogót többre becsüljük az EU zászlajánál. A nemzeti zászlók színesek, mögöttük évszázadok történelme áll. Az EU zászlajában minden kék, a csillagok is mind sárgák, unalmasak és egyhangúak, mint amilyen a liberálisok európai egyesült államokja lenne.”

Minő esztétikai szempontok, elvtársaim! De vigyázzunk azzal a kijelentéssel, hogy a túlnyomórészt egyszínű zászló csúnya és unalmas. Emlékszem például egy másikra, ami szinte kizárólag vörös volt, eltekintve egy sarlótól és egy kalapácstól rajta. Talán ön is emlékszik.

„Vállaljuk a baloldaliságot? Igen! Baloldali az, aki azt mondja: rossz ez a rendszer! Nem Orbán, mert ő maga nem rendszer. A tőke, a pénz uralma a rossz. Orbán Viktor a tőkés Magyarország harminc évének egyik meghatározó személyisége, de nem maga a rendszer.”

Mit tetszik vállalni? Mert ez sok minden, csak nem baloldaliság. Orbán jó, tőke rossz? Ezer szerencse, hogy Lenin elvtárs alaposan be van balzsamozva, fel nem kel a mauzóleumból, mert volna pár szava ezekhez a tézisekhez. Apropó, mauzóleum, Vörös Tér – és Oroszországról mi a becses véleménye?

„Május 26-án elmondhatjuk, hogy nem lesz béke Európában, ha Európa nyugati fele nem egyezik ki Oroszországgal. Hálát adhatunk a jó istennek, hogy az ambiciózus fegyverkezési programok, a szankciók, a provokációk mellett elkerüljük a háborút. De ez kevés! Arra kell ösztönöznünk az EU-t, hogy egyezzen meg Oroszországgal.

Minden mindennel összefügg! Akarnunk kell a változást! Meg kell győzni másokat is, hogy akarják a változást. Meg kell mutatnunk a változás útját!”

Azért ezt a kiegyezést mintha Oroszországnak is kéne akarnia, legalább egy kicsit – és az orosz menyasszony finoman szólva is húzódozni látszik, jobban mondva csak azzal lenne elégedett, ha ő viselne mindent a házban, nadrágtól kalapig, Európának beleszólása sem lehetne a tulajdon sorsába. Márpedig így nem lesz lagzi, annyit mondhatok.

„A Munkáspárt programja világos. Az Európai Parlamentben nem csodát akarunk csinálni, mert azt nem lehet. A magyar dolgozók hangját akarjuk felerősíteni, hogy a magyar munkáson, a magyar dolgozókon ne élősködhessenek büntetlenül Európa gazdagjai. A magyar nemzet önállóságát akarjuk védeni. Magyarul akarunk beszélni, gondolkodni, magyarul akarunk élni.

De nemet mondunk a tőkés Európa intézményeire! Bíráljuk az európai kapitalizmust! Bíráljuk, mert a mai Európa csak keveseknek jó. Európában viszont több van, sőt minden megvan ahhoz, hogy Európa a többségnek is jó legyen. A dolgozók, a népek demokratikus Európája ilyen lesz!”

És nemzetközivé, tessék mondani, mikor lesz? Mert azt, hogy nemzetivé mikor, már közölni méltóztatott: május 26-án. Különben meg, ha Európa maguk szerint csak keveseknek jó, ellenben sokaknak, így a dolgozó tömegeknek is rossz, akkor mi a Csapajev elvtárs fényesre glancolt bagariacsizmáját tetszenének keresni annak az elnyomó államalakulatnak a parlamentjében? Vagy önfeláldozóan, orrukat befogva a rothadó kapitalizmus bűze elől, kínok közepette felvéve a képviselői fizetést belülről tetszenek majd bomlasztani, a nemzeti magyar munkásosztály érdekeit szem előtt tartva? És mondják már meg, milyen az a nemzeti munkásosztály?

Összegezve: ez az írás, ami tekinthető akár a Munkáspárt programjának is az EP-választásokra, kissé szigorúbban tekintve pedig tekinthető egy elégtelen osztályzatú dolgozatnak a Marxista-Leninista Esti Egyetemen, kifejti, hogy a nemzeti értékek és a munkásosztály értékei azonosak, ezeket kell védeni, ellenben a tőke rossz, és a valódi nemzetállam szocialista, vagyis nemzeti szocializmust akar, és mereven kapitalizmus-ellenes.

Hát pont ilyesmiket mondtak a Der Stürmerben is: csak abban volt antiszemitizmus is, ebben nincs. Meg kell vallani: a Munkáspárt honlapján nincs, de a hozzájuk elvileg közel álló (bár a jó ég tudja, kik által finanszírozott) Bal-Rad bizony következetesen Youdapestnek írja Budapestet.

Igen, kiejtve Júdapest. Hogy van-e köze a magát baloldali radikálisnak valló oldalnak a Munkáspárthoz és viszont, azt nem tudom bebizonyítani, tehát nem is állítom, de az már messziről látszik, hogy piszok nagy baj van a balszélen.

Pedig hát magával a baloldalisággal semmi baj nem volna, kihagyhatatlan az európai politikából, meghatározó szellemi vonulata annak.

Csak ez nem baloldaliság.

Ahogy nézem, ma, Magyarországon semmi értelme megkérdezni, miből lesz a cserebogár, mert láthatóan bármiből lehet…

Még munkáspártból is.

És fából gyártjuk a vaskarikát.

Aki nem panaszkodhat – Déli Kávé Szele Tamással

Kérem, én így kávé mellett nem erről akartam beszélni, azt hittem, túltárgyaltuk már tegnapelőtt, de nem lehet megfeledkezni a témáról: ez Magyarország, itt minden nagy botrány több kis botrányt fial, folytatódik, örökkön-örökké, ráadásul ami a homoszexuális emberek „gyógyításával” foglalkozó tévéműsor utóéletét illeti az bizony tanulságos is.

Ott hagytuk abba a múltkor, hogy ugyebár beszélgetős műsort közvetített a közszolgálati M5 arról, miszerint lehet is, kell is gyógyítani az azonos neműek iránti vonzalmat. Sem nem lehet, sem nem kell, mert nem betegség, de elég annyit mondani magáról a műsorról, hogy meleg résztvevője nem is volt, innentől kezdve tulajdonképpen a minimális szakmai objektivitás hiánya miatt nyugodtan tekinthetjük propagandának, részletezése nagyjából felesleges is. (Meghívták ugyan a Háttér Társaságot, csak épp gondosan az adás napján, hogy semmiképp se érhessenek oda – én is kaptam már meghívót sajtótájékoztatóra az esemény kezdete előtt tíz perccel, hasonló okokból. Oda ne érhessek, de ne is mondhassam, hogy nem hívtak. Így megy ez.) Tévtanokat népszerűsítettek benne, alacsony hatásfokkal, de botrányt sikerült vele kavarni, hiszen a kérdés kényes, és igen ostobán nyúltak hozzá.

No, de mit szólt a kitört szóviharhoz – mert nem kevés indulat szabadult el – maga a műsorvezető, Trombitás Kristóf Keresztély?

Érdekesen reagált a Facebook-oldalán (később levette, de megmaradt az utókornak).

„Nos, mindent összevetve mindenki úgy hagyott ebben az egészben benne – kivéve a Mandinert -, mintha én akartam volna azt a bizonyos műsort vagy én hoztam volna tető alá. Az egész balhét a hátamba kaptam, a baloldali médiumok napi több cikkben ágálnak, míg a mi oldalunkról semmi, sőt, az elemi bajtársiasság nevében vannak, akik innen is rúgnak egyet. Korábban nem egy baromságot számos vezércikk és kiállás követett, mert olyankor nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az ellenfelek kartácstüze alatti összezárás. A tudat, hogy ez bizony nem olyan frankó, de nem hagyjuk hátra a másikat. Mindkettő jó tanulópénz és egyiket sem felejtem.”

Ettől azért félrenyeltem a kávét.

Az ifjú kultúrharcos számára „nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az ellenfelek kartácstüze alatti összezárás”. Hát a sajtóban – és a televízió is az, pláne egy közszolgálati csatorna az kéne legyen – mindig az a lényeg, mi igaz, mi nem és kinek van igaza. Az összezárást reklamálja az ifjú levente? Tényleg nem veszi észre, hogy zsoldosokkal van ő egy seregben, azok nem fognak külön pénz vagy külön utasítás nélkül összezárni, azok magukra gondolnak első-, másod- de még harmad- és utolsó sorban is? Ott rúghatják szét a fenekét mellettük, nem fognak segíteni, nem is dolguk, de nem is természetük nekik a szolidaritás. „Elemi bajtársiasság”? Na, ne tessék röhögtetni, még a betyárbecsület is idegen tőlük.

Hány éves vagy, királyfi, hogy még hiszel a mesékben?

De reklamál mást is a szegény, elhagyott jobboldali sajtómunkás.

„Semmi közöm a problémához, életemben nem foglalkoztam vele – nyilván ez sem érdekel senkit. Nem én hívtam a vendégeket, nem én szerveztem a műsort, egy kész feladatot kaptam az adás napjának délutánján. És minekutána beültem a kész szituációba és lehoztuk a műsort, ez már senkit sem érdekelt. Ami rendben is lenne, az embernek néha katonaként kell viselkednie, maximum elront valamit, de ahogy ő kiáll mások mögött, bizton számíthat erre másoktól is. Vagy nem. (A direkt ferdítő, hazudó és perelhető cikkektől meg tekintsünk is el, amik egyfelől olyanokat állítanak, amiket nem mondtam, másfelől vitapartnernek állítanak be.)”

Kérem, ez a szegény ember tényleg katonának képzeli magát és azt hiszi, hogy egy háborúban harcol. Azért annyiban igazat kell adnom neki, hogy adás előtt pár órával adást lemondani nem lehet: ilyenkor kínos a helyzet, mert a műsor nem maradhat el, az benne van a programban, de meg lehet oldani, hogy legalább látszódjon: a műsorvezető nem ért egyet a témával, és törekedne a tárgyilagosságra, ha módjában állna.

Ezt sokféle módon el lehet érni, lehet azt mondani a műsor elején a bevezetőben, hogy „egy különös megközelítést mutatunk be”, hogy „sajnos az érintetteket nem tudtuk időben értesíteni, egy következő adásunkban mondhatják el véleményüket a kérdésben”, „ma kicsit egyoldalúak leszünk, szervezési problémák miatt” – egyszóval ezer és egy lehetőség van, csak éppen emberünk nem élt vele. Igaz, nem ő találta ki a műsort, ő csak vezette a beszélgetést, nem vett benne részt vitapartnerként, de lettek volna eszközei, mármint egy normális tévében. Értem én, hogy őt csak ad hoc beültették a stúdióba, rászignálták a melót és hajrá, vágtat a hatszáz, egyenesen az ágyútűzbe bele, de jelezni akkor is lehet az egyet nem értésünket.

Vagy – és sok jel mutat erre is – nem lehet.

A köztévé működése egyre különösebb:

már az Öt Pont be nem olvasásakor elméláztam azon, hogy mi a fenének nem ismertették harminc másodpercben – legfeljebb éjjel háromkor, mikor úgysem látja, hallja senki. Vagy szólhattak volna előtte pár szót, szidhatták volna, mondhatták volna, hogy kényszerhelyzetnek engednek, nem volt feltétlen szükség arra, hogy kössék az ebet a karóhoz és ezzel kiváltsanak egy több napos tüntetéshullámot. Akkor arra jutottam, hogy bizonyára nem a sajtómunkások felelnek az adásért, hanem a biztonsági főnök (azért is keresték napokig a szerkesztőt, mert nem volt). Pedig egy profi szerkesztő fél perc alatt megoldotta ezt a válságot, elegánsan. De nekik dilettáns módon keménykedni kellett: lett is belőle, ami lett.

Feltehetően senki sem merte vállalni a felelősséget az esetleges következmények miatt. Az állásukat, kenyerüket félthették.

Ebben az esetben is valami hasonlót látok: a műsorvezető, bár megtehette volna, mégsem mondott semmit azon kívül, amit elvártak tőle.

Miért nem tette?

Valószínűleg azért, mert tilos volt neki.

Valószínűleg még az összekötő szövegek is előre meg vannak írva és tilos eltérni tőlük, büntetés terhe mellett. Most meg mentegetőzni kényszerül, megfogadja, hogy életében nem foglalkozik többet soha ezzel a témával – azt el is hiszem, most csúnyán kikapartatták vele a gesztenyét a tüzes parázsból.

Egy régi vicc jut eszembe a dologról: Kohn telefonját lehallgatják, ő is tudja, mindenki más is, egyszer csak felhívja őt Grün Amerikából:

– Helló, hogy vagy, hogy érzed magad?
– Tudod mit? Nem panaszkodhatok…

Hát így van most ezzel a botrányt kiváltó adással a Trombitás nevű műsorvezető is. Azt ugyan nem tudjuk, ő maga mit gondol a kérdésről, azt sem, hogy neki hogy tetszett a saját szereplése ebben a kényes ügyben, szabadkozik és morog – de nem panaszkodhat.

Azt neki tilos.

Sőt, még az inkriminált bejegyzését is eltüntette a közösségi oldalról, csak addigra már százan lementették.

Sokan hiszik, hogy a kormánymédia munkatársai kiválóan fizetett zsoldosok, akik a legnagyobb fényűzésben élnek, de ezek a jelek arra mutatnak, hogy jól csak keveset fizetnek közülük, valahol a piramis csúcsán, és megbecsülést is csak azok kapnak a gazdáiktól. A nagy tömeg, akik nem a csúcson vannak, vasfegyelemben tartott, közepesen honorált zsoldos.

És akad, aki még csak nem is tudja, hogy zsoldos: azt gondolja, a hitéért, a véleményéért teszi, amit tesz.

Meggyőződéses, küldetéses balek.

Aztán csodálkozik, hogy ott hagyják egyedül a kartácstűzben.

Így járt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK