Featured Archives Page 659 of 755 › Független Hírügynökség

Sajtóperekről és jéghegyekről – Déli kávé Szele Tamással

-

2019-02-08

Sajtóperekről és jéghegyekről – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, így kávé mellett nincs is jobb egy kis jogászkodásnál. Meg nem csak a jogról lesz szó, hanem arról is: tulajdonképpen ki hazudik és mennyit? Mert ugye a kormányoldal nem szűnik meg szajkózni, miszerint a független sajtó sorosista álhíreket terjeszt, a függetlenek a kormánymédia híreit találják finoman szólva is manipuláltaknak… hol az igazság?

Most speciel nem középen van.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk ugyanis, hogy egzakt számok állnak a rendelkezésünkre. Márpedig ez a sajtó esetében ritka: egyfelől, az álhíreket megszámolni azért is lehetetlen volna, mert ízlés kérdése, ki mit nevez annak, másrészt meg annyi van belőlük, hogy csak győzze leltározni őket az ember. De csak kell lennie valami egzakt mérőszámnak, ami megállapítja, mennyire tárgyilagos és igazmondó egyik, avagy másik oldal.

Kérem tisztelettel: van ilyen. Ez az elvesztett sajtó-helyreigazítási perek száma. Az Átlátszó évente kikéri a Fővárosi Törvényszéktől ezt az információt, lapokra, sajtótermékekre lebontva.

Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában

Induljunk ki abból, hogy ha egy írást a bíróság marasztal el, arról jogerősen kijelenti, hogy valótlan állításokat híresztelt, akkor az valóban álhír is, főleg, ha a verdikt helyreigazítási perben hangzik el. Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában, ha a már meghozott ítéletekről van szó. Előfordulnak hibák, magam is tanúsíthatom, de nem azért, mert a bírói testület különösebben részrehajló volna, inkább ügymeneti, eljárásjogi gondokról számolhatunk be. Néha nem vesznek tekintetbe egyes beterjesztett bizonyítékokat, máskor inkább a törvény betűjét nézik, nem a szellemét, megint máskor rövidek a beterjesztési határidők – sajnos egyetlen jogrendszer sem tökéletes, de azért nagyjában-egészében mégis elmondható, hogy ha egy írást a bíróság elmarasztalt, helyreigazítani ítélt, akkor az hazugság is volt. (Bizonyos hibahatárok elfogadásával).

Persze előfordul tévedés is a sajtóban, hajjaj, de még mennyire, olyan is, hogy a sajtómunkást szándékosan félrevezetik – mindjárt meg is látjuk az arányokat.

De mire jutott az Átlátszó?

Arra, hogy 2018-ban összesen 109 sajtó-helyreigazítási pert vesztett a 888, a közmédia, a Lokál, a Magyar Idők, az Origo, a Pesti Srácok, a Ripost és a TV2 együttvéve.

Ez sok vagy kevés?

Ahogy vesszük. Tekintve, hogy a független sajtó egyes nagyobb orgánumai, a 444, az Index, a (választás után bezárt) Magyar Nemzet, az RTL Klub és az Átlátszó összesen 14 helyreigazítási pert vesztett el tavaly részben vagy egészben, nagyon sok. Ez a tizennégy eljárás átlagosan nem egészen három sajtópert jelent médiumonként független oldalon, ami bizony reális: évente háromszor elképzelhető, hogy téved a szerkesztőség. És ezek viszonylag nagy létszámú cégek, sok alkalmazottal, megannyi hibalehetőséggel.

De hogy áll a kormánysajtónál a perek megoszlása?

Mert nem homogén, kérem. A dobogó legfelső fokán az Origo áll, amely ellen 58 kereset indult és 34 esetben marasztalták el. Az ezüstérem a Riposté, 38 keresettel, 22 elmarasztalással, a bronz a Magyar Időket illeti, ellenük 31 keresetet adtak be és 14 alkalommal marasztalták el, kötelezték helyreigazításra őket. Az élbolyt követi a Lokál (23 kereset, 11 ítélet), a TV2 (21-7), a Pesti Srácok (16-11), a 888 (14-8) és legvégül következik a közmédia, a maga hat keresetével és két ítéletével.

Láthatjuk itt is: elindul egy álhír az Origótól, és szépen, fokozatosan szétoszlik a piramis csúcsától lefelé, ugyanis ezek az ítéletek gyakran ugyanazon hír esetében születnek, amit átvettek egymástól a lapok. Persze az átvétel nem tilos, de elég faramuci a jogállása: az a helyzet, hogy ha én átveszek vagy idézek egy írást (mint most is az Átlátszóét) akkor ugyan köteles vagyok feltüntetni a forrását, de hiába nem én írtam, hiába jelölöm meg, honnét vettem, csak felelős vagyok a híreszteléséért, ha történetesen nem igaz (kivéve, ha azt írom róla, hogy nem hiszem, bár néha akkor is).

Ez időnként nagyon érdekes eredményekkel jár, például láttam már ítéletet egy, az MTI-től átvett hírrel kapcsolatban, melynek esetében az MTI tévedett volt: a másodközlő, forrást megjelölő lapot elítélték miatta, a forrást, tehát az MTI-t magát – nem. Szóval, vannak érdekes dolgok a magyar jogrendszerben, ebben az esetben azért született ilyen különös verdikt, mert csak természetes személynek lehet megsérteni a jó hírnévhez való jogát, a felperes pedig nem nyújtott be keresetet az MTI ellen, csak a másodközlő lap ellen.

Ahol pedig nincs kereset, eljárás sincs.

De ne vesszünk el a részletekben:

mindig ilyen arányokban veszítgette a pereket a kormánymédia?

Nem.

2017-ben összesen 53 sajtó-helyreigazítási pert vesztett a 888, a közmédia, a Lokál, a Magyar Idők, az Origo, a Pesti Srácok, a Ripost és a TV2. A független sajtó pedig – a korábban említett szereplőkkel – összesen hat helyreigazítási pert bukott el abban az évben.

2016-ban még érdekesebb volt a mérőszám: a kormányközeliek még csak 18 esetben vesztettek. Hát mi történt itt pár év alatt?

Két dolog. Az egyik világos: tavaly választási év volt, amire már tavalyelőtt elkezdtek készülni, ezt mutatja a 18 perveszteség megugrása 53-ra, aztán a tavalyi 109-es rekordot nyilvánvalóan az országgyűlési képviselő választásoknak köszönhették. A másik, hogy megindult és mostanra majdnem teljessé is vált a kormánymédia centralizációja, ami nagyon veszélyessé teszi a munkát, hiszen elveszett a szerkesztőségek autonómiája. Ha tavalyelőtt kaptak egy hírt, amiről látszott, hogy hamis lehet, akkor még megtehette a főszerkesztő, hogy nem közli, de most akkor is meg kell jelennie – amennyiben a központból érkezett – ha teljes képtelenség.

Az álhírek károsultjainak legtöbbje nem is ad be keresetet

De ne tessenek azt hinni, hogy ezzel végére is értünk a témának. Ezek csak az elvesztett helyreigazítási perek adatai, a valóság ennél sokkal szomorúbb. Az álhírek károsultjainak legtöbbje ugyanis nem ad be keresetet, mert vagy nem tud magáról az álhírről, vagy nem áll módjában.

Nem pereskedik a migránsnak, harcosnak rágalmazott menekülő, aki jó eséllyel nem is olvassa, miket írnak róla (csak az Origón 1997 cikk tartalmazza a „migráns” kifejezést), nem pereskedik az élősködőnek bélyegzett hajléktalan, mert nem is látja az írást, nem pereskedik a koldusszegény közmunkás, nem pereskedik a legtöbb meghurcolt ember, és hát – nem pereskedik Soros György sem, mert annál nagyvonalúbb.

Ez csak a jéghegy csúcsa

Akkor kiktől származnak ezek a keresetek?

Többnyire megrágalmazott politikusoktól. Ők viszont pereskednek, jó kedvvel, bőséggel, meg is tehetik, fontos is nekik. Tehát mi most egy irányszámot látunk, mintegy a jéghegy csúcsát: nem 109 álhír jelent meg, hanem ennyinek a kapcsán sikerült pert veszteni kormányoldalon! Ahol ekkora a csúcs, ismervén a sajtó természetét, vajon mekkora lehet maga a teljes jéghegy?

És nem volt szó a profi álhír-oldalakról sem, a mindenegybenről és társaikról, felsorolni is nehéz volna őket, hiszen ellenük a legritkább esetben indul eljárás – ők ugyanis ismeretlen tettesek. Speciel a mindenegyben az egyetlen közülük, amit lehet is névhez, tulajdonoshoz kötni, de még az ő tulajdonosi mivoltát sem tudnám bíróság előtt minden kétséget kizáróan bizonyítani. Nagyon vigyáznak arra, hogy névtelenül működjenek, a szürke zónában, ami érthető is a részükről: mivel alig írnak igazat, ha nevesíthetőek volnának, ki sem jöhetnének a bíróságról, annyit kéne ott üljenek… és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a bevételeik jelentős része amúgy is adócsalásból származik.

Vagy felperes nincs, vagy alperes

Tehát láthatjuk: a magyar álhírek esetében a legtöbb alkalommal azért nem indul eljárás egy-egy orbitális hazugság miatt, mert vagy felperes nincs, vagy alperes. Ha ezeket az ügyeket objektív szakmai bizottság vizsgálná minden esetben, amikor kétely merülhet fel, megszámlálhatatlan esetben kéne ezer és egy szamárságot visszavonatni. De természetesen egy ilyen bizottság felállítása lehetetlen volna Magyarországon, ugyanis vagy minden politikai párt és mozgalom kéne delegáljon bele egy szakembert – tulajdonképpen valami ilyesmi akart lenni a Médiakuratórium, csak nem álhír-ellenes céllal hozták létre – vagy senki sem fogadná el semlegesnek a döntéseit. És ha minden erő képviseltetve volna benne, akkor félő, hogy nem lenne kevesebb az álhír, ellenkezőleg, még több is lehetne, ugyanis a politikailag elkötelezett szereplők viszonossági alapon dolgoznának: „én átengedem a te álhíredet, te átengeded az enyémet” jelszóval.

A megoldást magam sem tudom, bár minden nap töprengek rajta: de a számarányok, ez az inkább jelképes 109-14-es viszony megmutatja: az igazság sajnos ebben az esetben nagyon nem középen van.

Hatalmas jéghegy az, amiből ennyi látszik.

És sokkal súlyosabb a jobboldala, mint a bal.

Fel fog borulni.

Na, akkor tessenek majd vigyázni, amikor borul.

Szélmalomharc

Szele Tamás

-

2019-02-07

1

Szóval, hogy a végén kezdjem, nem teljesen értem, mi a baja Szánthó Miklós úrnak. Illetve értem, de rossz fele pofozkodik, már az is rossz ötlet, hogy nekiállt: a pofonnal, tetszik tudni, az a legnagyobb baj, hogy a felebaráti szeretet jegyében néha visszaadják. A törvényes kamatokkal együtt. Ezt mutatjuk be a következőkben.

Tanult barátunk, Szánthó doktor ugyanis a tegnap megjelent Magyar Nemzet első számában filippikát intézett a liberális sajtó, mint olyan ellen. Ami így, ebben a formában olyasmi, mint a ködszurkálás: liberális sajtó egységként, ideológiai objektumként nem létezik, vannak liberális vagy annak mondott újságírók, vannak lapok, amikbe írnak, aztán vagy megjelenik, vagy nem, de semmiképpen nem vagyok képes kimutatni valamiféle egységet ezek között. Ír az ember, amit ír, olvassa, aki akarja, fizeti, aki tudja.

Maga a liberalizmus sem nevezhető egységes ideológiának, inkább csak vezérelv: én úgy szoktam megfogalmazni, hogy „legyen szabad, ami nem tilos”. Olyan nagyon ezt nem is lehet tovább bonyolítani, meg főképp nem érdemes, mert ha azt veszem, Washington tábornok is liberális volt, meg Franklin Benjámin is, de mindkettő a maga módján, és közöttük hatalmas különbség volt. Szóval, nem értem, mit tetszik támadni – vagyis hát igen, Don Quijote harca ez a szélmalmokkal, akik valójában gonosz óriások, csak a varázslók miatt látjuk őket szélmalmoknak.

Azok a szemét varázslók, már akkor is…

Bár ez nem magyarázza a tényt, hogy a malmokban lehet búzát őrölni, míg egy óriásban ez kissé bonyolult feladat volna, de akkor is: a varázslók!

Nem értem a kirohanást már csak azért sem, mert a liberálisnak nevezett sajtó tegnap fikarcnyival sem szidta többet a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt, mint máskor és mint amennyit megérdemel. Ha volt is kritika, az sajnos – saját oldalukról érkezett. Hogy miért vagy miért nem, annak én nem vagyok a megmondhatója, de nem nekem mondta Varga mester, amit mondott. Talán őt kéne megkérdezni, mielőtt fröcskölődésbe-mocskolódásba kezd az ember. No, de lássuk már, miről beszélek!

Azt írja ez a drága ember:

„A pánikreakció automatizált válaszokat szül – szól a mondás, és lám-lám, ennek megtestesülését láthattuk az elmúlt hetekben-hónapokban a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány, az úgynevezett jobboldali médiaholding megalakulására adott hazai ellenzéki és nemzetközi kritikákban. A sejtetések mélyén megbújó „vád” pedig a magyar médiapiac radikális átalakítása-átalakíttatása, holott az, hogy az alapítvány tulajdonába kerültek eddig is vállaltan jobboldali médiaeszközök, az aktuálisan fennálló közéleti erőviszonyokat valójában nem változtatja meg.”

Édes úr, legyen erős: olyan nyugodt fickót maga még nem látott, mint én. Pár éve volt egy pánikom, de eltettem valami fiókba, hogy megőrizzem, és azóta nem találom. A fene fog maguknak pánikolni. A bajom nekem is, talán másnak is az a KESMA nevű brontoszaurusszal, hogy monopolizálja a szakmai piacot és általában is a sajtópiacot, valóságos kartellként telepszik rá. Ilyenformán valóban kimeríti a tisztességtelen verseny fogalmát, lenne is rá törvény, csak nem lehet alkalmazni, mert kivették a hatálya alól. Ami megint csak tisztességtelen. De ez jogértelmezés vagy jogértetlenség kérdése. Menjünk tovább.

„Az természetesen tény, hogy a korábbiakhoz képest a magyar nyilvánosság szerkezete általánosságban kiegyensúlyozottabbá vált az elmúlt években. És igen, ennek szimbolikus kifejeződése az a folyamat, ami az alapítványnak történt felajánlásokban megtestesült. Számos, a konzervatív, nemzeti, keresztény hagyományokat fontosnak tartó sajtóorgánum most már egy nonprofit tulajdonos alatt szerveződik, lefedve a klasszikus és modern értelemben vett média majd összes területét, a nyomtatott sajtótól kezdve a rádiós és televíziós csatornákon át az online felületekig.”

Váljék egészségükre, jó uram, sok boldogságot és tizenhat gyereket is kívánok mellé. A kartellel megint csak az a baj, hogy mivel piszok nagy és gazdag is, törvényszerűen rontja majd a szakma színvonalát – rontja már most is, olyan csodák történnek, hogy minden vidéki napilap minden szerkesztőjének szó szerint ugyanaz a vezércikk jut eszébe, márpedig abban megegyezhetünk, hogy ez kissé ritka eset volna normális körülmények között.

„És ez az önhittségébe és önnön felsőbbrendűségébe beleszédült progresszív megmondóembereknél pánikot és frusztrációt szül. És amikor a szellemi restség és a pozícióvesztésből fakadó frusztráció csókot vált egymással, az még sohasem vezetett kreatív gondolatokhoz – pusztán automatikusan generált mantrákhoz.”

Magyarra fordítva: „Gyengék vagyunk, mint a borecet és egyen meg a fene mindenkit, aki jobb nálunk”. Kicsi kunyhó szerető szív, tiszta égbolt, messze kék – dögöljön meg Ady Endre lehetőleg máma még.

„Az minősül tehát „független és objektív”, mi több, „oknyomozó” újságírásnak, ami például a migráció jelenségéhez toleranciával, megértéssel közelít, és a tudósításokban, képsorokban együttérzést kelt a bevándorlók iránt az olvasókban, a nézőkben. Az minősül „jól nevelt sajtóattitűdnek”, ha a cikkek és beszámolók polkorrekt nyelvezetet használnak, őszintétlenséggel elkendőzik a valóságot, csak hogy egyes kiválasztott vagy kreált kisebbségeket, érzékeny csoportokat meg ne sértsenek.”

Uram, én történetesen a Baross téren lakom olyan jó huszonöt éve, és ha valaki látott menekülteket, én láttam. Ha lementem kenyérért, dohányért, már beléjük botlottam annak idején. Nem voltak azok rosszabbak más emberfiánál, aki hasonló pocsék helyzetbe kerül, és nem járt az ittlétük nagyobb kosszal sem annál, mintha pár napig rockfesztivál lett volna a téren. Ennyit a migrációról.

Azt kevésbé értem, mit kifogásol a nyelvezeten – illetve, érteni vélem. Én gentleman vagyok és tisztelem önt, ha elengedhetetlennek találja, anyázhatunk is, mint azt teszi lapjuk egyik közismert munkatársa, aki odáig kezd jutni a nyelvi reformban, hogy már a szóköz helyett is trágárkodik, mondom, beszélhetünk így is, de számomra kínos lenne: kérem, tekintsünk el ettől. Ugyanakkor megjegyezném, hogy képes vagyok negyven percen keresztül önismétlés nélkül káromkodni, ha muszáj.

Ne legyen muszáj.

Alapvetően az elemi logika is azt mondja, hogy nem bölcs dolog sem általánosítani, sem embercsoportokat sértegetni, mert még a végén megharagszanak, és az sincs kizárva, hogy igazuk lesz – ön, ha jól látom, a beskatulyázás és az előítélet szabadsága mellett száll síkra.

„A balliberális oldal valójában nem híve a jó újságírásnak és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol nyílt eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket. A médiapluralizmusnak azonban két oldala van: egy belső és egy külső. A belső (szubjektív) médiapluralizmus igazi sajtószabadságot jelent: azt, hogy egy sajtóterméknek nem kell világnézetileg semlegesnek lennie – sőt vállalja irányultságát –, de szabadon, ideológiai-nyelvpolitikai kötöttségektől mentesen működhet.”

Ab ovo nem értem, miféle „balliberális oldalról” beszél, itt mindenféle emberek vannak, akik egyes dolgokban egyetértenek, más dolgokban nem, ez nem valamiféle egységfront. Az maguknál van, kérem. A szájszagot inkább nem minősítem, azt viszont egyszerűen képtelenség értelmezni, amit a médiapluralizmus két oldaláról beszél. Valami vagy van, vagy nincs. Vagy Schrödinger macskája. Egyéb megoldás nem létezik, maga valami olyasmit állít ezek szerint, hogy világnézeti alapon szabad, sőt, kell is hazudni, a Felsőbb Jó érdekében: mellesleg korábban hírhamisítással is vádolja a független sajtót. Ajánlom becses figyelmébe az Origo sajtópereinek gyűjteményes kiadását az elmúlt egy évből, alig nyolc kötet, bőrkötésben.

„A cél márpedig világos: a progresszív gyökerű hírhamisítás, dezinformálás, a politikai korrektség elleni fellépés, a nemzeti-polgári oldal megerősítése, hogy a valódi konzervatív-keresztény gondolat ugyanolyan érvényességgel lehessen jelen a közéletben, mint a balliberális. Az alapítvány tulajdonában lévő eszközpark pedig e korszaképítő célt fogja szolgálni, a haza üdvére, a köz szolgálatában – és egyesült erővel.”

Még egyszer mondom: több, mint harminc év alatt sosem hamisítottam hírt, egyrészt, mert eszembe sem jutott, másrészt, mert minek? Megtörténik a hír magától is, mi hozott anyagból dolgozunk. De azért érdekes az ars poeticája, tessék mondani, lesz benne boszorkányégetés is?

Lesz.

Maguk azt ki nem hagynák.

Na, akkor összegezve: uram, maga ideömlengett pár kiló epét teljesen és tökéletesen értelmetlenül. A szerkesztőnek ezt vissza kellett volna adnia és esetleg ajánlania önnek egy jó pszichiátert, ugyanis az írás tanúsága szerint önt tévképzetek kínozzák, úgy érzi, magát üldözik, amiről azonban a valóságban nincs szó.

Azt boncolgatja, hogy a rossz írás a jó, a jó írás a rossz, a fekete fehér és a fehér fekete.

Uram, két dolgot ne tegyen: ne írjon újságot és ne hegedüljön. Ugyanis ebben a két műfajban hamar meglátszik, ha valaki csak fűrészelni képes.

Maga – és a hasonszőrű gárdája – „asztalnál éhen halna”, piaci viszonyok között maximum egy gyors és izmos csődöt lennének képesek produkálni sajtó helyett.

Az a körülmények pillanatnyi összjátékának köszönhető, hogy jelenleg maguk mondják meg, mi a piac és maguk is uralják azt – hiszen pont ezért hozták létre a KESMA-t.

De tudja, bort szőlőből is lehet csinálni…

Egyes országokban például csak szőlőből készül. Régebben nálunk is így volt.

Ahogy régebben nálunk az írás vagy tetszett az olvasónak, vagy nem, a fröccs vagy ízlett a vendégnek, vagy nem.

Nem gyártottak ideológiát arról, hogy miért jó, ha rossz.

Maradtam tisztelettel

Másutt ütött a rabszolgatörvény

FüHü

-

2019-02-07

1

Félmilliónál több szavazót veszített a Fidesz az év fordulóján, egyértelműen a „rabszolgatörvény” miatt. Ennél fontosabb azonban, hogy Budapesten egytizednyi, a diplomások között ennek duplája a vesztesége.

Több, mint félmillió szimpatizáns pártolt el a Fidesztől három hónap alatt – derül ki a Medián januári felméréséből, amely a HVG számára készült. Eszerint a vezető kormánypártot jelenleg a szavazókorú népesség 38 százaléka támogatja. Októberben ez még 45, decemberben pedig 41 százalék volt.

A Fidesz előnye így is számottevő,

az összes többi párt támogatottsága a szavazókorúak körében egy számjegyű. A Jobbik 9, az MSZP 8, a DK 6, az LMP 5 százalékon át.

A Medián a Fidesz támogatásvesztését a túlóratörvénynek tulajdonítja. Ahogyan azt az akkori gyors-felmérés is mutatta, a „rabszolgatörvény” elutasítottsága általános a társadalomban. A Medián most azt mérte, hogy az összes szavazókorú nagyjából kétharmada nem ért egyet a munkajogi szabályok módosításával. Az ellenzéki szimpatizánsok 85 százaléka, de

még a fideszesek 44 százaléka (relatív többsége) is elveti.

A felmérésről Hann Endre, a Medián ügyvezetője a Klubrádióban elmondta, hogy némi meglepetésre nem az elsősorban érintettek (szakmunkások) körében volt a legrosszabb a fogadtatása a törvénymódosításnak. Az alacsonyabb végzettségűek, a középkorúnál idősebbek körében és vidéken például nulla vagy elhanyagolható a Fidesz támogatásának csökkenése.

Ezzel szemben az érettségizetteknél már az átlagot lényegesen meghaladó, 7 százalékpontot, a diplomásoknál 11 százalékpont mínuszt regisztráltak.

Budapesten pedig 22 százalékot zuhant a kormánypárt népszerűsége.

Ahogyan a fiatalok körében is átlagot meghaladó az index változása.

A három havi változás további figyelemre méltó adata az, hogy 43-ról 52 százalékra nőtt azok aránya, akik szerint az országban rossz irányba mennek a dolgok.

Annak ellenére, hogy a rabszolgatörvény fogadtatása általánosan negatív, az ezutáni történések megítélése már a pártszimpátiák mentén halad. A szavazás idején a parlamentben tanúsított meglepő ellenzéki akció a kormánypárti szavazók 80 százaléka szerint megengedhetetlen, ugyanekkora arányban viszont az ellenzéki szimpatizánsok örültek az ellenzék egységes fellépésének.

Napi üdvözlet az elvtársaktól

FüHü

-

2019-02-06

0

Ez nagyon hiányzott a mai napunkhoz!

Téged követünk és senki mást!

Moranbong Állami Könnyűzenei Lányeggyüttes ma Dicsőséges újévi koncertet adni Bölcs Vezérünk közelgő 35. születésnapja alkalmából! Hallgatni meg Bölcs Vezérnek írt dalt most magyar felirattal!

Közzétette: Észak-Korea Hivatalos Magyarországi Oldala – 2019. január 5., szombat

Frissítve!!! A múltat végképp eltörölni – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-02-06

2

Frissítve!!! A múltat végképp eltörölni – Déli kávé Szele Tamással

Halló, pincér, ma kérek újságot is a kávé mellé… hogyhogy melyiket? Magyar Nemzetet. Nyugalom, nem akarok olvasni beszélgetés helyett, csak a mai diskurzus tárgya ez a sajtótermék lesz. Ez a lapnak tűnő tárgy, mely bűnelkövetésre különösen alkalmas, ugyanis már a puszta léte kimeríti a fondorlatosan elkövetett szélhámosság fogalmát.

Ugyanis mit lát rajta az olvasó? Elsősorban látja a főcímet: „Magyar Nemzet. Alapította: Pethő Sándor”. De ha belenéz, azt látja, hogy ez a Magyar Idők, alapította Liszkay Gábor. Szóval, már a címlapon csalás ténye forog fenn: az a lényeg, hogy ma reggeltől a Magyar Idők Magyar Nemzet címen jelenik meg, amit a nagyra becsült kormánymédia úgy hív, hogy „hazatért a Magyar Nemzet”. Haza, kérem, haza, senkit se zavarjon, hogy úgy hajigálóznak ezzel a lappal, mintha forró krumpli volna… És azért ma zajlott ez a művelet, mert ma van a G-nap évfordulója.

Aki nem tudná véletlenül, mi az a G-nap, annak elmondom:

Simicska Lajos 2015. február hatodikán választotta le médiabirodalmát a kormánypártról és részben fordította szembe vele. Az akkori eseményeket számosan elemezték már, még számosabban fogják, a jövő történészeinek tömege fogja ebből írni a diplomamunkáját, ideális téma, ugyanis senki sem biztos abban, mi a jófene történt akkor. Még én is foglalkoztam volt vele, körülbelül azzal az eredménnyel, miszerint valószínűleg gazdasági érdekek ütközhettek frontálisan politikai érdekekkel.

Simicska médiumainak munkatársai döntés elé kerültek: vagy a kormányt szolgálják a jövőben, vagy a munkaadójukat. Volt, aki felállt, volt, aki maradt. A felállók segítségével kezdett el alakulni az a kormánypárti médiabirodalom, ami mostanság a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványban teljesül ki, akkor indították – illetve fél évvel később – a Magyar Időket is, a Napi Gazdaság még füstölgő romjain. A tulajdonos Liszkay Gábor volt, a Magyar Nemzet előző főszerkesztője. 2015. szeptember elsején jelent meg először. Közben a Nemzet próbált minőségi újságírást űzni az ott maradt munkatársakkal, gyakran sikerült is, bár tudták, hogy az életükért menetelnek, ha a kormány nem bukik meg a választásokon, nekik végük.

A kormány maradt, és Simicska fénysebességgel szüntette meg a lapját

Maga a név, a „Magyar Nemzet” valamiképpen mégis a kormány tulajdonába került, és most lám, fel is használják, a lehető leggazdaságosabb módon: egyszerűen ráírják a Magyar Idők fejlécére, volt egy lapjuk, lett egy lapjuk, semmi több nem történt.

És aki most példa nélküli merényletet kiált a sajtószabadság ellen, az téved. Mármint nem abban, hogy ez merénylet, hanem abban, hogy példa nélkül áll. Van rá példa: épp a Magyar Nemzet történetében. Történt pedig, hogy a Postabank-csőd után, 1998-ban a sajtóportfólió az első Fidesz-kormány kezébe került, ekkor szüntették meg a nyereséges Kurírt és tartották meg helyette a veszteséges Magyar Nemzetet. De az életben maradt szerkesztőség munkatársai sem örülhettek sokáig – 2000-ben egyesítették őket a Napi Magyarországgal, mármint oly módon, hogy minden régi embert elbocsátottak és helyére egy Napi Magyarországos került. Tulajdonképpen ez volt a Magyar Nemzet első nagy színe változása, a mostani csak a második.

Ezt a lapot fordította szembe Simicska a kormánnyal, ami 2000-től tizenöt éven át szolgálta a Fidesz-KDNP-t. Ettől ment el sok munkatárs, főként azok, akik vagy őszintén és vakon hittek még a saját hazugságaikban is, vagy annyira szükségük volt a pénzre, netán karrierben reménykedtek. Aki maradt, az most vesztett: ők nyertek.

Aki Magyar Időket akar olvasni, kér egy Magyar Nemzetet

Akkor a pillanatnyi helyzet az, hogy aki Magyar Időket akar olvasni, kér egy Magyar Nemzetet, aki Magyar Nemzetet, az kér egy Magyar Hangot. Mert a Nemzet ellenzéki időszakának munkatársai most ott dolgoznak.

De emberek, álljunk meg, ne rohanjunk: hát mi lesz a fővezérrel, a hűséges Gajdics Ottóval, a rendíthetetlen pártkatonával? Akinek mindegy, melyik párt katonája, ő rendíthetetlen, ő erre a hivatásra született. Aki még tavaly nyár végén is azt mondta a Népszava akkori értesülésére, mely szerint a Magyar Időket fogják átnevezni Magyar Nemzetre (ahogy történt is ma reggeltől), miszerint:

„Ez egy minden valóságalapot nélkülöző bulvárkacsa. Egyetlen szó sem igaz belőle. Jelenleg nincs is napirenden ez a kérdés, így döntés sem születhetett róla.”

Érdemes különben idézni, mit írt erről akkor a Pesti Srácokban Pilhál Tamás:

„A Népszava álhírét a teljes balliberális média (Index, 24.hu, hvg.hu, 444.hu, 168 Óra, ATV, Mérce, napi.hu, propeller.hu, Magyar Narancs, infostart.hu, blikk.hu, Alfahír stb.) kritikátlanul átvette, és arra sem vették a fáradságot, hogy egy telefont megeresszenek Gajdics Ottónak vagy a Magyar Idők tulajdonosának, igaz-e egyetlen szó az egészből… Úgy tűnik, a legalapvetőbb szakmai alapszabályról („hallgattassék meg a másik fél”) még nem hallottak. Mindez azért is beszédes, hiszen e lapok jelentős része magát tekinti az újságírás, a „SZAKMA” egyedüli letéteményesének, a nemzeti-jobboldali lapokat viszont „propagandatermékeknek”, az ott dolgozókat „propagandistáknak” csúfolja, akiknek úgymond „semmi közük a szakmához”. Ennyit erről.”

Pilhál úr, álhír? Kinek is lett igaza végül?

És melyik lap a propagandatermék, valamint melyik a szakma letéteményese ezek szerint?

Ezért a pofonért házhoz tetszett jönni.

De térjünk vissza a hű Gajdicshoz: vele mi lesz? Tegnap pár órán keresztül úgy tűnt: kiadják neki az obsitot, ami rút hálátlanság lett volna vele szemben.

Hát nem adták ki.

Gajdics Ottó mától a Szabad Föld főszerkesztője.

Dehogy vesztette el a székét – kapott egy másik, régi, jól bejáratott lapot, amit tönkretehet! És megbízhatunk benne, megbízhatunk képességeiben: tönkre is fogja tenni.

Tönkre ám – neki magának meglesz a kenyere, meg az udvartartásának is: a most még ott dolgozó valódi újságírók kezéből verik ki.

De azért a Magyar Nemzet átalakulása is tartalmaz egy érdekes momentumot. Nem verte nagydobra az új főszerkesztő, Ballai Attila, de szép csendben, minden feltűnés nélkül törölték a lap teljes eddigi archívumát.

Jól tetszettek olvasni: nincs többé tegnap.

Kitörölték az egészet, több évtizedre visszamenőleg. Elérhető ugyan az Arcanumon, de csak előfizetők számára, pénzért: mikor Simicska megszüntette a lapot, magát az archívumot meghagyták nyilvános elérésűnek, ahogy a Népszabadság archívuma máig elérhető ilyen módon – betűkből rakott sírköve egy hajdan hatalmas lapnak ma, és kincstára lesz a jövendő korok történészeinek.

Nos, a Magyar Nemzet múltja már nem létezik

A múltat végképp eltörölték, senkik voltak, minden akarnak lenni – egyelőre csak nagyobb senkik lettek.

A sajtómunkás úgy hiszi – mert így is volt a közelmúltig – hogy legalább részben nem a mának, hanem a holnapnak dolgozik. Hogy ha száz év múlva valakit érdekel, mi történt manapság, előveheti, amit erről írt, fellapozhatja akár digitálisan, akár papíralapon, hogy a jövő nemzedékek tőle fogják tudni, miként morzsoltuk kínos perceinket a huszonegyedik század elején.

Azonban sok jel mutat arra, hogy az online archívumok alapján a jövő nemzedékek nem fognak rólunk találni semmit. Akár politikai, akár gazdasági viharok sodornak el egy lapot, az új urak első dolga, hogy tisztára söpörjék, megszüntessék a múltat. Mától minden másképpen volt, minden velünk kezdődött!

Ne tessék azt hinni, hogy ez kormánypárti specialitás

Hol van a 168 óra archívuma a mostani tulajdonos előtti időkből? A Széchenyi Könyvtárban, meg az Arcanumon, ingyen és nyilvánosan az sem hozzáférhető. A lap oldaláról mindent töröltek a tulajdonosváltás előtti időkből.

Most eltűnt a Magyar Nemzet is, még pár váltás, és eltűnik a teljes magyar sajtó, mintha sosem lett volna.

Soha meg nem írtuk volna.

Nekem is van olyan cikksorozatom 2013-ból, amit kéthetente lopnak el, mert véletlenül jól sikerült, és nem tudom bebizonyítani, hogy én írtam – ugyanis az eredetit tartalmazó archívum szintén törlésre került, egy olyan lapnál, amelynél tulajdonosváltás volt. És nem, nem lett kormánypárti.

Ne mondjuk, hogy „de hiszen meglehet még az Arcanumban, az OSZK-ban” mert nem lehet meg. Ezer dolog történhet az Arcanum tárhelyével is, a könyvtár is leéghet, elpusztulhat, amúgy is költöztetik. És az Arcanum sem mindent archivál.

Lapok hamvait morzsolgatjuk kezünkben, elporladt írások pernyéjét sodorja a szél. Azt mondja a latin: „Habent sua fata libelli”, a könyveknek megvan a maguk sorsa. Mi meg mondhatjuk, hogy habent sua fata data, az online őrzött adatoknak, írásoknak is.

Ha valakik úgy akarják és van hozzá elég hatalmuk: mától vagy holnaptól mi nem is dolgoztunk soha. Hiába a munkával töltött évtizedek, úgy kitörölnek minket, hogy nyomunk sem marad, csak egy nagy, sötét középkor a huszonegyedik század elején, rejtélyes idő, mítoszok kora, amiről a jövő nem tud majd semmit.

Elég hozzá pár politikai és gazdasági váltás.

Úgy eltűnik a magyar sajtó és a magyar kultúra, mintha sosem lett volna.

Nem is kell hozzá sok, kérem.

Hatalom kérdése a múltat végképp eltörölni… és ettől nemzetivé lesz holnap a világ?

Frissítés: mégis van archívum, de úgy működik, hogy ne működhessen, tehát nincs. Az a helyzet, hogy átírták az oldal keresőjét, így az alapműködésben az URL-be betesz egy korlátozást, hogy csak a 2018. augusztus 6 utáni hírekben kereshessen az olvasó: ezen kívül van egy külön archívum a korábbi Nemzet-cikkekből, de nem lehet keresni bennük, csak ömlesztve van 20 ezer oldalnyi cikk. Ennek köszönhetően a régi MNO-cikkeket nem lehet megtalálni, hiszen változott az URL-jük, viszont rendesen megkeresni sem lehet ezeket az archívumban. Ráadásul a szövegeket ömlesztve öntötték be az új archívumba, elvesztek a képek, a linkek, a beágyazások. Vagyis van archívum, csak nem használható, nem jó semmire. Köszönet az információért az Index munkatársainak!

Szól a rádió

Szele Tamás

-

2019-02-06

1

Már megint nem történt semmi. Vagyis semmi különös. Legyünk pontosabbak: semmi meglepő. Mert hát mi meglepő van azon, ha megszűnik egy rádióadó és indul egy másik? Felületes és nyugati megfigyelő azt mondaná: lám csak, pezseg a médiapiac, micsoda élet van minálunk, és mennyire zajlik! Hát, az biztos, hogy zajlik.

Most is épp zajlás tapasztalható. Az egy dolog, hogy csütörtökön éjfélkor elhallgat a Music FM, ugyanis a Médiatanács nem hosszabbította meg a rádió hét éves médiaszolgáltatási jogosultságát az FM 89,5 MHz-es frekvenciára. Úgy van ez a frekvenciákkal, hogy a Music FM üzemeltetője 2012 februárjában kötötte meg a szerződést a műsorszolgáltatásról, ám ezek az engedélyek csak 7 évre szólnak, viszont további 5 évre meghosszabbíthatók. A Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa most úgy döntött, hogy nem járul hozzá a hosszabbításhoz. Azóta a Music FM 89,5 rádiót működtető Prodo Voice Zrt rövid időn belül kétszer is tulajdonost váltott.

A rádió most szívhez szóló sorokkal búcsúzik a hallgatóságtól a Facebookon:

„Az utolsó pillanatig bíztunk abban, hogy ez elkerülhető, hiszen tudtuk, a Music FM rengeteg hallgatónak jelentett biztos pontot a mindennapokban. Együtt ébredtünk, együtt autóztunk, együtt buliztunk és sokszor együtt sírtunk. Evidens volt, hogy vagyunk egymásnak, mi nektek, ti nekünk.

Hét éven át szórakoztattunk és közben segítettünk, ahol csak tudtunk. Veletek elképesztő sikereket értünk el, díjak tucatjait nyertük és felépítettük Magyarország legnagyobb rádiós Facebook közösségét. A szemünk láttára nőtt fel a rádió kutyája, Music Málna, aki most sok szomorú arccal találkozik a munkahelyén.

A Music Fm tulajdonosa és vezetése erőn felül, mindent megtettek azért, hogy valamilyen formában az éterben maradhasson ez a fantasztikus és erős brand, de sajnos nem jártak sikerrel”

Nem bizony – de nem mindenki ennyire peches.

Van, akinek útját áldás kíséri, sőt, manna hull, amerre jár. Most kivételesen nem marháskodok: malaszttal lesz teljes a Manna FM adása. A főváros 80 kilométeres körzetében fogható csatorna szlogenje az „Örömre hangol!”. Ők a RadioCafé helyén lesznek foghatók, a 98,6 MHz-en.

De miféle csodálatos műsor várható náluk!

Mennyei lesz, annyit mondhatok. Saját meghatározásuk szerint a Manna FM pozitív pszichológiával, önfejlesztéssel foglalkozó tematikus műsorokat sugároz majd. Elsődleges célja a közlés szerint a szórakoztatva informálás (infotainment), nem a vallási tartalom a meghatározó, vagyis elsősorban nem a hívő, hanem a világi, sőt akár az ateista, de pozitív tartalomra fogékony hallgatókat szeretnék megszólítani. Reggel nem Bumeráng lesz benne, hanem a fantáziadús című Reggeli Mannát hallgathatja, aki akarja. „A könnyed témákkal és közélettel foglalkozó műsor tudatosan dolgoz fel komolyabb kérdéseket is, hogy a szórakoztatás mellett elgondolkodtató, inspiráló tartalmakat is adjon napindításként a hallgatóknak” – írják közleményükben.

Hát ez így elég nagy katyvasznak tűnik, pontosabban semmit sem mond, bármit jelenthet, pedig a lényeget még nem is tudjuk. Azt ugyanis, hogy ez a csatorna a Felház rádiója lesz.

A Reggeli Mannát is három műsorvezetőre bízták (copyright by Bumeráng), Kaldenecker Antalra, Péter Petrára és Prekopa Donátra.

„Kaldenecker Antal rádiós veterán, mostanáig a Sláger FM Sláger Reggel című műsorának volt a főszerkesztője, előtte volt a Danubius Rádiónál, az MTVA-nál, a Z+ és VIVA+ tévéknél és a Rádió Bridge-nél is. Péter Petra dettó ismert rádiós, és ő is a Sláger FM-től ment át a Mannához, előtte a Roxy Rádióban, az EstFM Rádióban, a Klubrádióban, a Rádió Caféban, a Juventus rádióban, a Jazzy Rádióban és a Danubius Rádióban is dolgozott – utóbbiban Kaldenecker Antallal párban. Ő is tévézett, az RTL Klub reggeli műsorában szerepelt egy ideig. Prekopa Donát szakmai háttere nem ilyen impozáns, elsősorban tévés vagy inkább mozgóképes műsorokban dolgozott az MTVA-nak és a DTK Show mellett, de volt a Petőfi Rádió és az Origo munkatársa is. Az ő neve inkább onnan lehet ismerős, hogy Orbán Gáspár mellett a Felház keresztény karizmatikus megújulási mozgalom egyik alapítója volt” – olvashatjuk az Indexen, és ettől minden a helyére kerül.

Akkor már érthető, hogy azt mondják:

„A rádió a küldetésének tekinti, hogy kreatív és releváns módon segítsen az emberi – családi és baráti – kapcsolatok ápolásában, valamint erősítse azokat a közösségeket, amelyek közvetlenül hozzájárulnak a társadalom boldogságához.”

Hiszen a kormány egyebet sem tesz, mint ápolja és gazdagítja családi és baráti kapcsolatait. Erősít egyes közösségeket. Más kérdés, hogy a társadalom boldogságával bajok vannak, az még nem megy nekik, nem is fog, de a többi stimmel.

Ez a Manna FM az Államegyház Hangja lesz, akárki meglássa – megtudtam pár műsor címét.

Mindennapi
Jelenések
Gyerekjáték
Popzenés áhítat
Mannaszedegető

A Popzenés áhítatra valószínűleg milliónyi fiatal fog csápolni. Ja, nem. A Jelenések vad asszociációkra ad lehetőséget, a hitbéli ügyektől az utazásig a hallucinogének világába és tovább. A Mannaszedegetőről még nem tudom elképzelni, mi lehet: majd kiderül.

Hát kérem, mondom, hogy voltaképpen nem történt semmi, nincs itt semmi látnivaló.

Egy rádió megszűnt, egy született, ha minőségi cseréről nem is beszélhetünk, inkább az ellentétéről, akkor is, a magyar rádiós médiumok létszáma változatlan.

Szól a rádió.

Legenda születik – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-02-05

0

Legenda születik – Déli kávé Szele Tamással

Ha már így kávézunk, tetszettek már gondolkodni azon, hogy születnek a legendák? A politikai legendák például? Tegnap láthattuk, a saját szemünkkel, és nem is értem, a művelt politizáló közönség hogyan volt képes döntő többségében a valószínűséggel tökéletes ellentétben álló következtetésre jutni – hát igen, innentől lesz legenda Varga István történetéből.

Mert hát mi történt? Varga István a fideszes sajtót tömörítő állami médiaholding, a továbbiakban KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) elnöke volt tegnapig. Ámde az esti órákban viharos gyorsasággal „ajánlotta fel” lemondását, amelyet Liszkay Gábor alapító el is fogadott. Mindezt azzal hozza összefüggésbe a közvélemény, hogy a kevesek által nézett békéscsabai Behir.hu You Tube-csatornájának adott korábban egy interjút – ez tegnap látott nyilvánosságot – melyben a legkevésbé sem mondott hízelgő dolgokat a kormánymédiáról és a KESMA-ról.

A nép hangja este már a Facebookon mennydörögte:

„Igazat mondott szegény, kirúgták!”

Igaznak épp igazat mondott. Sőt, valószínű, hogy őszintén is mondta. De annyira nem sajnálnám, ugyanis nézetem szerint a dolog fordítva vagyon: kirúgták, és ezért mondott igazat.

Ne tessenek azt mondani, hogy az mindegy, mert nagyon nem az. Ha a véleménye miatt rúgták ki, akkor egy gerinces politikus, aki véletlenül a kormánypártba keveredett, ha azonban azért mondta el a véleményét, mert neki már úgyis mindegy volt, akkor legalább gerincességgel nem kell gyanúsítanunk.

És tapasztalatlansággal sem. Olyan régi bútor ő már a Parlamentben, hogy szerintem felvették a listájukra a karbantartók is.

Hát lássuk csak a biográfiáját – meg fognak lepődni, mennyi ideje ismerősünk ez az ember

Miután még Parlamenten kívülről erősen vitatott szerepet játszott a Iustitia albizottságban a rendszerváltás idején (ez a kommunista rendszer bűneinek elszámoltatására jött létre, és Varga szólt egy ülésen valami olyasmit, hogy Keitel és más német tábornokok kivégzése a nürnbergi per következtében justizmord lett volna), emberünk 1994-től két cikluson át MDF-es képviselő volt, majd 2002-ben kilépett a pártból, és átigazolt a Fideszbe. Nyolc év ügyvédkedéssel töltött kihagyás után, 2010-ben a Jász-Nagykun-Szolnok megyei területi listáról jutott be a Fidesz színeiben az országgyűlésbe. Az alkotmányügyi, igazságügyi, ügyrendi, valamint a mentelmi bizottság tagja volt, ámde 2012-ben markáns véleményt fogalmazott meg a hölgyekről:

„Ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát.”

Igen bizony, ezt is a tegnapi nap hőse mondta. Csak nem tetszenek rá emlékezni most már, ugye? Azért van az újságíró ugyebár, hogy tudja, bár ilyen bődületeket mindenkinek illenék megjegyezni. Nos, emberünk a KESMA elnökeként került a Behir.hu világot jelentő képernyőjére, és ott valóban érdekes dolgokat mondott. Lényegében véve azt, hogy a sajtó nem egy engelsi pálya, ahol a mennyiség átcsap minőségbe, hiba volt összevásárolni minden sajtpapírt, amit újságnak hívnak, ugyanis most csak mennyiségileg van kormánypárti túlsúly a sajtóban, minőségileg független túlsúly van, a független sajtó az, ami olvasható, a kormánypárti olvashatatlan.

Zene füleimnek, csak éppen érdekes, hogy ezt pont a KESMA elnöke mondja

Hát mi lelte ezt az embert? 1994 óta hivatásos politikus, nem lehet ennek őszinteségi rohama, rég megtanult uralkodni magán… és mégis, kifakad:

„Nem igaz, hogy ennek az oldalnak nincsenek újságírói!”

Maradjunk annyiban, hogy nem sok van, azok is már lassan csonkig koptak a nagy használatban. De van viszont tévéjük.

„Vannak tévéink is, biztos tudja, de mondjuk a köztévénél is, én szeretném úgy nézni azt a műsort, hogy el is tudjam nézni, és nem azt szeretném látni, hogy Magyarország felett felhőtlen az ég, és minden szép és jó, és mindenki jól szerepelt és a kormánynak csak hibátlan döntései vannak, és mi vagyunk a legszebbek és a legokosabbak. Mert ez nem propaganda, ez nem sajtó, ez valami egészen más. Úgyhogy ebben kellene változtatnunk, de a köztévé nem a mi dolgunk, úgyhogy nem kell megijedni a híradósoknak.”

Ne tessék félteni a híradósokat, nem egy ijedős népség. Nagyon jók az idegeik. De hát elnök úr, maga miket szokott olvasni?

„Keresztény, konzervatív, kormánypárti ember létemre én Élet és Irodalmat járatok, én Magyar Narancsot olvasok, Népszavával kezdek – mert most még nincs Magyar Nemzet -, ha jó tollú cikket, glosszát akarok elolvasni.”

Offline ízlésünk nagyjából egyezik. És az online sajtó?

„Az újságíróinkon múlik, hogy ennek a tartalmi része is pozitív legyen, és azt mondhassuk pár év múlva, hogy kialakult egy keresztény, nemzeti, konzervatív újságírás, és hogy a másik oldalon is elolvassák a mi újságjainkat, megnézik az internetes portáljainkat, és nem következik az be, hogy – gondolom ön is, meg én is – először az Indexet szoktuk elolvasni, nem pedig az Origót.”

Hát, súlyos szavak, komoly beismerés:

ez azt jelenti, hogy ha megszűnik a független online sajtó, akkor még annak a kormánynak az emberei sem fogják tudni, igazából mi történik a világban, amelyik megszünteti. De lehet összegezni az interjút? Lehet hát.

„A keresztény, nemzeti, konzervatív újságírásnak, annak ellenére, hogy eltelt 30 év a rendszerváltozásból, nem sok követőjét látom, illetve igényes, jó tollú újságírókat – és nem kell megsértődni, de nyugodtan mondhatom – inkább a másik oldalon látok.”

Hát, ezt se nekem mondták, sőt – ezt nagyon nem nekem, hanem a túloldalnak. Pikáns, hogy az az ember nyilatkozta, aki az interjú pillanatában még élet és halál ura volt náluk. Az ellenfél vezére ismerte be, hogy nem hadai vannak, hanem csőcseléke, nem tollforgatói, hanem vasvillás csürhéje. Vagy tán még az sem.

Az interjú úgy dél körül rázta meg a független magyar sajtót, ugyanis a kedves kollégáknak fel kellett ébredni, meg kellett inni a kávét, meg kellett hallgatni a beszélgetést, meg kellett rökönyödni és még meg is kellett írni, amit hallottak – én magam csak pödörtem egyet a bajuszomon és annyit dörmögtem magam elé: „Előbb lássuk meg, mi lesz belőle”.

Megláttuk.

Az esti órákban már az volt a vezető hír, hogy – a ma még – Magyar Idők megfogalmazásában:

„Felajánlotta lemondását tegnap Varga István, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumának elnöke, amelyet Liszkay Gábor alapító el is fogadott. Varga azt követően távozik posztjáról, hogy a békéscsabai Behir.hu-nak adott interjújában a valóságtól elrugaszkodó állításokat fogalmazott meg a konzervatív média helyzetéről.”

Tegnap ajánlotta fel?

Lássuk csak a dátumokat! Igen, a videó február elsején került ki a You Tube-ra. Csak senki sem vette észre negyedike reggeléig. Ezek szerint Vargának már elseje előtt is ez volt a véleménye. Beleszámítom az átfutási időbe a vágást is, az olyan egy nap, szóval maga a felvétel január utolsó napjaiban készülhetett.

Akkor hát az lehet, miszerint maga a kormány is csak a független sajtóból vette észre, hogy mit gondol az emberük, és ennek nyomán mondatták le dupla sürgősséggel, ajánlva?

Lehetne, de szerintem nem ez történt. Ez ugyanis még mindig azt tételezné fel, hogy az ezer parlamenti szócsatában edződött, acélidegű harcos, Varga egy pillanatra megbolondult és elvesztette az önuralmát – sőt, később sem nyúlt utána a felvételnek, nem töröltette, nem akadályozta meg a közlését, holott az mindenkinek jogában áll, hogy egy közlést megjelenés előtt megakadályozzon, a nyilatkozatát visszavonja, a kiadást megtiltsa. Erről ne tudott volna ez a különben jogászember?

Dehogynem tudott.

Csak nem akarta megakadályozni.

A személyes véleményem az, hogy ő pontosan tudta, miszerint neki negyedikén este minden körülmények között az Operában kell lennie, bocsánat, le kell mondania. Azonban ennek nem örült és utoljára még akart szúrni egyet azon, akinek át kell adnia a zsíros állást.

Gondosan nyilatkozott egyet egy alig nézett csatornának, amit alig vett észre valaki, és a már napok óta kikerült videót ő maga juttatta el a független sajtónak a lemondása reggelén. Vagy ha nem is ő személyesen, megbízott vele valakit.

Így most nem lesz könnyű dolga az utódjának, hiszen minden ballépésénél – és lesz abból épp elég – az orra alá fogják dörgölni, miszerint „a Varga már megmondta!”.

A Varga bizony megmondta és igazat is mondott, csak nem épp önzetlenül

Bosszú vezethette, esetleg arra is gondolt, hogy egy jövendő világban nem fog ártani neki egy ilyen „kiborulós” nyilatkozat, mikor a többieket elszámoltatják, őt tán ki is tüntetik majd.

Más kérdés, hogy történetesen tudom: igen művelt ember, és valóban lehet ez a véleménye.

Csak mostanáig gondosan titkolta.

Most meg nem.

Tehát ne tekintsük az igazság mártírjának: lehet, hogy igazat beszélt, az a nem mindegy, hogy miért ragadtatta magát igazmondásra?

Mert ezek az emberek önzetlenül, ingyen és bérmentve nem szoktak igazat mondani.

Nagy luxus volna az nekik.

No, de tegnap legenda született.

Ki tudja, hol áll meg.

Traffipaxok: ez így inkább pénzbeszedés

Bak Mihály

-

2019-02-04

1

Nem csak törvénytelen, hanem a statisztikával is erős küzdelemben áll a rendőrség érvelése, miért nem jelzik előre a mozgó traffipaxok helyét és idejét. A számok cáfolják a „közlekedési fegyelem megbomlásának” állítását.

Ősz óta a rendőrség nem teszi közzé honlapján (police.hu), mikor és hol lesznek autókba szerelt sebességmérők az utakon – írta meg a 24.hu. Erre az országos főkapitány adott utasítást. (A cikkből kiderül, hogy decemberben törölték a közzétételi kötelezettséget, de a honlap megfelelő rovatában már szeptember óta szünetel a frissítés.)

Ez azonban így törvénytelen, mert a rendőrségi törvény kifejezetten előírja, hogy

előre nyilvánosságra kell hozni a megfigyelt területre vonatkozó adatokat.

Sőt, a rendőrség csak úgy helyezhet el képfelvevőt és készíthet felvételt, hogy az „bárki számára nyilvánvalóan észlelhető” legyen. Továbbá előírja, hogy „a képfelvevő által megfigyelt területre belépő személyek tájékoztatását elősegítő módon figyelemfelhívó jelzést, ismertetést kell elhelyezni a képfelvevők elhelyezéséről, az adatkezelés tényéről.”

A mostani lépést megelőzte, amikor tavaly rengeteg „civil kinézetű” autóba szereltek be műszert, és mozgás közben is mérnek (ami tehát éppúgy törvénytelen). Arra hivatkozva, hogy a vezetők egy része csak addig szabálytartó, amíg „látja” őket a traffipax.

Óberling József ezredes, rendőrségi főtanácsos korábban az állami tévében azt állította, hogy „Magyarországon a közutakon a közlekedési fegyelem megbomlott, a közlekedőknek egy jelentős része nem jogkövető.”

Az ismerhető statisztikák nem támasztják alá,

hogy bármilyen, pláne, hogy drámai romlás következett volna be a közlekedési szabályok megsértésében.

A személyi sérüléses közlekedési esetek száma kilenc éve változatlanul 15 ezer körül mozog a rendőrségi statisztika szerint is.

A halálos kimenetelűek ugyanezen időben több, mint 12 százalékkal csökkentek is (2013-tól kis mértékű, 3 százalékos növekedés volt). Ezek száma is szinte konstans: 600-at kissé meghaladó a számuk évente.

A sérülést okozó balesetek első számú oka hagyományosan a gyorshajtás. Tavaly novemberig csaknem 16 ezerből 4700, egy évvel korábban 15 ezer, illetve 4300, 2016-ben 15 ezer és 4400.

Magára a gyorshajtásra vonatkozó statisztika nem található a rendőrségi kimutatásokban, de a fenti számokból arra lehet következtetni, hogy ha volt is emelkedés, annak fő oka inkább az utóbbi időben munkába állított rengeteg sebességmérő készülék. A közlekedési ügyekben egyedüli adatsor azt mutatja, hogy (szintén 11 havi bontásban) 2018-ig öt év alatt 50 százalékkal, 15 ezerre nőtt az elvett jogosítványok száma. Ez is összefüggésbe hozható a több traffipaxszal, bár 2010-11-ben ugyanekkor több jogsit vontak be szabálysértés miatt.

Látható tehát, hogy elhanyagolható az évenkénti változás, a főbb számok beálltak ugyanazokra a mennyiségekre.

A jelek szerint

a rendőrség szakított azzal a felfogással, hogy az autósokat önkéntes jogkövetésre vegyék rá

(nem mellesleg a sokszorosára emelkedett bírságokkal és a gyakran lényegében reménytelen jogorvoslati lehetőséggel). A hangsúly mostantól teljesen a büntetésen van.

Gránátok a zsinagógára – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-02-04

0

Gránátok a zsinagógára – Déli kávé Szele Tamással

Tegnap a Horthy-rendszer arcáról, koráról beszélgettünk kávézás közben, ma úgy hozta a sors – és a naptár – hogy szintén egy akkori eseményt fogok felemlíteni: vasárnap volt ugyanis a nyolcvanadik évfordulója a Dohány utcai zsinagóga elleni robbantásos, pontosabban kézigránátos merényletnek. Hát lássuk csak, mi történt akkor, emlékezzünk!

1939. február 3-án tíz perccel hat után két kézigránátot hajítottak a Dohány utcai templom előtt álló tömegre. Péntek este volt, már beállt a szombat: sokan tartottak haza a zsinagógából. A korabeli sajtó előbb tizenhárom, majd huszonhárom sebesültről számolt be, közülük hatan 8 napon belül, tizenheten pedig 8 és 20 nap között gyógyuló sérüléseket szenvedtek, közülük többen kórházi kezelésre szorultak. Egy idős, szívbeteg ember, Ullmann Zsigmond meghalt. Volt a merényletnek még egy áldozata: az 1899-ben Bécsben született Schiff Ignác a fennmaradt kórházi dokumentumok alapján a merénylet után két nappal, 1939. február 5-én került a Pesti Izraelita Hitközség kórházába, a Zsidó Kórház sebészetére. A kórházat május 2-án hagyta el, ahol tehát összesen 87 napot kezelték. A merényletben megsérült Schiff kezelése összesen 818,01 pengőbe került, amit a hitközség egy direkt a merénylet áldozatai számára nyitott segélyszámla terhére fedezett. A majdnem három hónapig kórházban kezelt Schiff dokumentumait látva teljesen érthetetlen az a korabeli megállapítás – melyet a témával foglalkozó történészek is mind átvettek –, hogy a merénylet sérültjei maximum 20 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek. (Forrás: Múlt-kor.hu, Frojimovics Kinga: „Tényleg nem halt meg senki az 1939-es Dohány utcai merényletben?”)

Bemutatjuk még Lukács Zsigmond gyászjelentését is, aki ugyan elvileg gyógyultan hagyta el a kórházat, de sérüléseibe mégis belehalt pár nappal később…

Azt tehát látjuk, hogy bizony gyilkos merényletről van szó, még ha a korabeli napi sajtó bagatellizálta is (vagy nem jutott megfelelő forrásokhoz). Azonban a pillanatot nagyon rosszul – vagy más szempontból jól – választották meg az elkövetők. A lapok többségének első oldalas témája még másnap sem a merénylet, hanem az 1939. évi IV. tc., „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló, úgynevezett zsidótörvény parlamenti vitája volt. A törvényt ugyan majd később, május 4-én fogadta el a képviselőház, de a bizottságok éppen ezekben a napokban szavazták meg a javaslatot. Nem az „úgynevezett”, hanem a valóságos kirekesztést. A kormány „bátran hozzányúlt a zsidókérdéshez” – mint Imrédy miniszterelnök mondta.

Horthy meg – a merénylet kapcsán – bátran hozzányúlt Imrédyhez. A miniszterelnök ugyanis minden vele rokonszenvezőt igyekezett egy új, a Parlamentet kívülről nyomás alatt tartó mozgalomba gyűjteni. És programja markánsan szélsőjobboldali volt. Kezdeményezésének elnevezése a Magyar Élet Mozgalom, jelképének a Csodaszarvast választotta. Imrédy személye a kormányzónak és tanácsadóinak egyre kellemetlenebb lett… A merényletet követő napokban Horthy magához kérette Imrédyt, és szemrehányást tett neki, hogy terveivel megzavarja az ország nyugalmát, felbátorítja a szélsőségeseket, valószínűleg a gránátos támadás is ennek köszönhető. Felszólította, hogy mondjon le, és hozzátette: „egyébként is bizonyítékaim vannak arra, hogy ön zsidó származású”. Imrédy, aki néhány héttel korábban, bajai beszédében hosszan bizonygatta tiszta árja származását, a közlés hallatán – állítólag – elájult és a kormányzó háziorvosa térítette magához.

Imrédy tehát jobbra el, de valójában kik követték el magát a merényletet?

A Nyilaskeresztes Párt (Illetve akkoriban Nemzetiszocialista Magyar Pártnak hívták) aktivistái – bár olyan híresztelések is szárnyra keltek, miszerint a kormány akarta ellehetetleníteni a közelgő választások előtt a nyilasokat, azonban ez nem túl valószínű. Sőt, egyáltalán nem az: a nyomozás, melyet hatalmas erőkkel végeztek, mi több, az esemény miatt bevezették a statáriumot is, bebizonyította, hogy Szálasi emberei voltak a bűnösök. El is fogták őket: a kézigránátokat hajító Kenyeres Jenőt életfogytig tartó fegyházra, bűntársait négy évi fogháztól tíz évi fegyházig terjedő szabadságvesztésekre ítélték. A merénylet egyik szervezője Kovarcz Emil, a Nyilaskeresztes Párt országgyűlési képviselője volt. Ezért 1941-ben börtönbüntetést szabtak ki rá. Az ítélet elől Németországba menekült és csak 1944 áprilisában, az ország német megszállása után tért vissza.

Ezzel egyedül Karsai László vitatkozik, aki 2016-os Szálasi-életrajzában azt írja: „több mint valószínű, hogy a politikai rendőrség által megszervezett akcióról volt szó, amellyel a választások előtt le akarták járatni a nyilasokat, és ürügyet szereztek pártjuk betiltására, sajtójuk elnémítására.”

Hát – vagy nem. A politikai rendőrségnek túl sok energiáját kötötte volna le, no, nem a gránátok hajigálása, hanem a per és a nyomozás gondos megrendezése: én magam majdnem bizonyos vagyok, hogy igenis nyilas merényletről volt szó.

De hogyan történt? Kiváló tanúvallomás áll rendelkezésünkre, ugyanis él jelen volt Bartha Albert volt honvédelmi miniszter, aki jó megfigyelőnek bizonyult. (Forrás: Mozgó Világ 2010, Vámos György: „Kezdetben volt a gyűlölet – A Dohány utcai merénylet, 1939”)

„1939. február 3-án este 6 óra tájban az Emke kávéház felől a Kereskedelmi Bank Gróf Tisza István utcai központjába igyekeztem. Utam megrövidítése céljából a Rákóczi útról a Síp utcán keresztül a Dohány utcába tértem. Alig haladtam a Síp utca bejáratától 150 lépést a Dohány utcában, amikor az első robbanást hallottam. A robbanás zajától megálltam, s nem tudom, hogy egy percig vagy rövidebb ideig álltam egy helyen, majd továbbhaladtam. Kb. 40 lépést mehettem, amikor a második robbanást hallottam. A második robbanás pillanatában a Tolnai Világlapja palotája előtt és oldalán álltam. Nekem úgy látszik, a második robbanásnak a lángját is láttam. A második robbanás után átmentem a másik oldalra, hogy a Delka átjárón keresztül visszatérjek a Rákóczi útra. Nekem már az első robbanás hangja nagyon gyanús, és azonnal arra gondoltam, hogy az kézi gránát lehet. A második robbanásnál a szúrólángot is láttam. És így nem volt kétségem, hogy csak kézigránát lehet. A Delka átjáró bejáratánál, a lépcsőknél még megálltam, és néhány percig figyeltem az eseményeket. A zsinagóga főbejárata ekkor tőlem legfeljebb 200 lépésre lehetett. Akkor már szaladtak az emberek, és nagy volt az izgalom. A bejáratot azonban a Delka átjáró bejáratától balra eső telefonfülke elfedte, úgyhogy nekem a bejáratra kilátásom nem volt. Feltűnt nekem, hogy a zsinagóga oldalán a Síp utca felé eső kiugró árkádsor irányába a hirdető oszlopos fa előtt, menetiránnyal a Károly király krt. irányába egy kis fekete csukott gépkocsi állt. Arra már nem emlékszem, mert azt már nem figyeltem meg, hogy milyen gyártmányú volt az autó, de azt hiszem, Adler gyártmányú lehetett. Az autóban a tetővilágítás égett, mert a hátsó ablakok világosak voltak. A második robbanás után ez az autó megfordult a Síp utca irányába, és az úttest közepének felém eső részében megállt, úgy, hogy a telefonfülkétől nem láthattam jól. Úgy rémlik nekem, hogy az autóban ketten ültek bent. Amikor az autó a fordulás után megállt, akkor hárman futottak az autó felé, akik közül a két szélső a középsőt támogatta, majd betuszkolták az autóba, és a Síp utca irányába elhajtott. A másik két ember sietve a Károly krt. felé távozott. Amikor a férfit az autóba betuszkolták, és a gépkocsi elindult, a belső világítást leoltották. Nekem az volt a benyomásom, hogy a három ember közül a középső sebesült lehetett.”

A politikai csoport és a sérülési osztály közösen kezdett nyomozni. Összeszedték a repeszdarabokat, találtak egy fel nem robbant Vécsei-gránátot is, közben kihallgatták a környékbelieket, mindenekelőtt a Dohány utca 1/b lakóit, mivel ez a ház pont szemben van a zsinagóga bejáratával. Egy órán belül valószínűsítették a rendőrök, hogy ennek a háznak a lapos tetejéről hajította le valaki legalább az egyik gránátot. Másnap reggel, világosban, a tetőfeljáró csapóajtóhoz közel meg is találtak két, kézigránáthoz használatos bőrnyelves biztosító villát, amiket a gránát elhajítása előtt kell kirántani a szerkezetből.

A nyomozás folyamán a tanúvallomásokból megállapították azt is, hogy a tettes, miután a gránátot eldobta, lóhalálában vágtatott a lépcsőkön lefele. Először az ötödik emeleten látták, ott még fekete szemüveget viselt, azután a harmadik emelet fordulójánál találkozott vele egy nő, de akkor már a tettes levette szemüvegét és úgy menekült. A házbelieknek feltűnt, hogy rendkívül idegesen viselkedik, de természetesen senki sem sejtette akkor még feltűnő viselkedésének az okát. Utoljára az első emeleten találkozott vele egy háztartási alkalmazott, aki alaposan szemügyre vette, még utána is tekintett. A merénylő két-három lépcsőfokot ugrott egyszerre és pillanatok alatt eltűnt a sötét kapualjban. Ő volt Kenyeres Jenő, aki életfogytiglant kapott. Társa, az elsőként elfogott Szebényi Győző (ő volt a kapu alatt ácsorgó, gyanús fiatalember, s mint kiderült, ő is elhajított egy gránátot) tízévi fegyházat kapott.

Mindazonáltal semmi sem rendeződött az adott ügyet kivéve. A nyilasok nem vesztettek politikai súlyukból, Imrédy távozása nem tette mérsékeltebbé az akkori Magyarországnak sem a kül- sem a belpolitikáját. Az 1939. évi IV. törvénycikket „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” elfogadták: a merénylet ténye nem változtatott az politikai folyamatokon.

Csak meghaltak, megsebesültek sokan.

És a Végzet elkerülhetetlenül közelgett.

Emlékezzünk, kérem. Hiszen most van a merénylet évfordulója.

Nem felejthetjük el ezeket a szomorú napokat.

Egy korszak arca – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás

-

2019-02-03

0

Egy korszak arca – Déli kávé Szele Tamással

No, a mai kávé mellé súlyos témát választottam – súlyosat, van min töprengeni. A hét folyamán kiváló kollégám nagyívű sorozatban, valóságos történelmi tablóban mutatta be Horthy Miklós korát lapunk hasábjain. Távol álljon tőlem, hogy vitassam álláspontját, sok szempontból egyetértek vele – de szeretnék néhány dolgot pontosítani.

A sorozat – nyilván, mivel magával a korral foglalkozik – említ egyes epizódokat, ámde nem igazán részletezi őket, én ezek egyikén-másikán keresztül szeretném bemutatni a Horthy-rendszernek, tehát nem is csak és kizárólag magának a valamikori kormányzónak, inkább a rendszerének az arcát. Mert az alakját kiváló kollégám tökéletesen bemutatta. De az arc vonásai még kissé életlenek.

Hogyan jött Horthy?

Mindenki tudja: fehér lovon, háta mögött a Nemzeti Hadsereggel, Budapesten a román királyi hadsereget váltotta le a fegyverbarátság jegyében (ez utóbbit nem szokás emlegetni).

Eredetileg tengerésztiszt volt, az osztrák–magyar flotta altengernagya, korábban Ferenc József szárnysegédje, aki ultrakonzervatív nézeteit sosem rejtett véka alá – habár világlátott ember volt, és kiváló sportoló, mégis megátalkodott antiszemitának vallotta magát, annak ellenére, hogy néhány zsidó ismerősével – főként a gazdagabbakkal – fenntartotta a társadalmi érintkezést. Ellensége volt mindennek, ami liberális, ami demokrata vagy ami baloldali – így a Tanácsköztársaság összeomlása után keresve sem találhattak volna nála megfelelőbb személyt a magyar ellenforradalmi csapatok és később az állam vezetésére. Még a Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, és 1919. május 31-én gróf Károlyi Gyula szegedi ellenforradalmi kormányában hadügyminiszter lett. 1919. július 5-én, a szegedi színházban Horthyt a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) díszelnökévé választották. Az antant nyomására Károlyi kormányát leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ehelyett 1919. július 13-án fővezéri kinevezést kapott, amellyel a Nemzeti Hadsereg élére állt (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből).

A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését. Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszió előtt jelentette be, hogy amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon. Csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. Halsey E. Yates ezredes augusztus 24-ei jelentése az első, amely Horthy fegyveres erejéről beszámol: 8000 katona géppisztolyokkal és 19 tábori ágyú alkotta a haderőt.

Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak. E körülmények között zajlott a egyebek között a Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették.

Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat (felismerte azt Károlyi Mihály vagy Kun Béla is – csak nekik nem volt elég katonájuk): George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak.

Rémuralom következett, amit a történelem „fehérterror” néven ismer. Jóllehet, a Pesti Izraelita Hitközség már korábban delegációt menesztett a főparancsnokság főhadiszállására, Siófokra, ahol barátságosan fogadták őket és Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni – de mégis megrendezték, bestiális kegyetlenséggel. A Tanácsköztársaságért egyértelműen a magyar zsidóságot tették felelőssé, akadtak ugyan a fehérterrornak kivételesen nem zsidó áldozatai is, de csak elvétve – ezek a pokoli napok égették bele a magyar köztudatba a zsidókat a kommunistákkal azonosító, máig ható kényszerképzetet. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erőszakot is elkövettek.

Hogy érzékeltessük a különítményesek bestialitását, tekintsük a Népszava két munkatársának, két újságírónak, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a mártírhalálát. Somogyi a lap vezetője volt és mielőtt brutálisan megölték volna, számtalan fenyegető levelet kapott a „nemzeti oldal” vehemens képviselőitől. A visszaemlékezések szerint, nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, akit a folyamatos fenyegetések nem tudtak eltéríteni attól, hogy újra és újra beszámoljon lapjában, a Népszavában, a horthysta terrorkülönítményesek kegyetlenkedéseiről. Beniczky Ödön belügyminiszter pár évvel később így idézte fel a történteket: „egy, a Népszavában megjelenésre szánt cikk kefelevonatát a cenzúráról átküldték a fővezérség Gellért szállóbeli szállására, ahol egy esti társaság előtt, amelyben a fővezér is jelen volt, felolvasták. Általános megbotránkozást keltett, többen a vezérkar tagjai közül megjegyezték, hogy a gaz Somogyi Bélát a Dunába kell tenni. Horthy Miklós fővezér úr azután e kijelentéssel bontott asztalt: Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! Nemes verseny indult meg e kijelentésre a Prónay- és az Ostenburg különítmények között.”

„Ostenburgék azonban maguknak vindikálták az elsőbbségi jogot. Miután már több ízben hiába várták és lesték a kedvező alkalmat, a Conti utcai „Népszava” szerkesztőségéből az esti órákban hazamenő Somogyi Bélának a lefülelése – egy napon végre sikerrel járt. Ezen akciót négyen végezték. Kovarcz Emil autóval várta és nyomon kísérte a Népszínház utcába Soltészt, Megait és Lehrert [az Ostenburg-különítmény tisztjei], akik Somogyi Bélát és az őt kísérő Bacsó Bélát az utcán felszólították, kövessék őket az autóba, mert le vannak tartóztatva. Ennek a jelenetnek csupán egy cukorkaárus volt a szemtanúja, akit harmadiknak szintén betuszkoltak ebbe a nagy, hatüléses gépkocsiba, nehogy a jelenetnek még hírmondója is legyen. A kocsit azután, amelynek födele fel volt húzva, a Teréz körúton, azután a külső Váci úton végig Kovarcz a megyeri csárda felé vezette. De előzőleg a vámsorompóhoz érve, mely le volt eresztve, nem állott meg, hanem azt áttörve, továbbment. Az ott álló őrség a kocsi után lőtt, a golyó azonban csupán a sárhányót horzsolta. A megyeri csárda után és a fővárosi vízművek között, közel a Duna-parthoz, megállottak. A delikvenseket leszállítva a Duna felé vezették őket, ahol néhány revolverlövéssel őket elintézték és holttesteiket a Dunába hajították. Ezzel azután, mint akik ügyüket jól végezték, visszamentek a kocsihoz… [amelyet] a Rottenbiller utcai garázsban helyeztek el. Ennél az akciónál a következő furcsa eset adta magát elő: a cukorkaárus, akinek valami bajonettszúrást adtak, de rosszul – halottnak tetette magát, de amint a tisztek elmentek, felkelt a csekély vízből és hazaszaladt. Félelmében sohase jelentkezett – nem is tett panaszt, nehogy még egyszer megöljék” (Forrás: Balogh S. Éva: A Somogyi-Bacsó gyilkosság: „ennek a húsvéti tojásnak a fővezér is örülni fog” in: Galamus.hu)

Hát kérem, ilyen volt a Horthy-korszak hajnala. Azt kell mondanunk: lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is.

Jóllehet, 1920-21-re valamelyest konszolidálódott a helyzet, Horthyt kormányzóvá választották (a parlamenti szavazáson állig felfegyverzett különítményesek jelezték jelenlétükkel, milyen voksot is várnak el a képviselőktől), a rendszer nem adhatott mást, csak mi lényege – meghozták a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányuknak megfelelően nyerhettek felvételt felsőoktatási intézményekbe (a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra. (1920. évi XXV. törvénycikk 3.§.) Ettől remélték a magyarországi zsidóság távoltartását az értelmiségi szakmáktól, és habár 1928-ban Bethlen István miniszterelnök a „faji kvótát” kivette az eredeti törvényből, de a felvételi gyakorlatában továbbra is irányadó maradt, ám a „népfajok arányairól” szóló kitétel egyértelműen a zsidó diákokra utalt. A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust.

És ezt a törvényt – egészen az 1942. évi XV. törvénycikkig a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól – még huszonkét hasonló követte. Ennyi törvényt hozott Horthy rendszere a tulajdon polgárai ellen, akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy zsidónak születtek.

Lehet tekinteni Horthyt, a politikust, Horthyt a vezetőt vagy Horthyt a katonát, nem is vitatom, hogy ilyen aspektusai is vannak a kérdésnek. De semmiképpen sem feledkezhetünk meg arról, hogy maga a Horthy-korszak egyfelől kegyetlen erőszakban fogant, másfelől végig markáns antiszemitizmus hatotta át, melynek körülbelül 445 ezer halálos áldozata lett. Ha a közhangulat, a közszellem és a törvénykezés, maga az államigazgatás nem lett volna pregnánsan zsidó- és kisebbségellenes, jóval kevesebben válnak mártírrá. Alapvetően ugyanis a magyar szervek lelkes segítsége nélkül képtelenség lett volna ennyi embert deportálni. Eichmann kétszáz fős kommandója számára mindenképpen.

Akkor is a szavakkal kezdődött. Meg a törvényekkel. És azzal, hogy izraelita honfitársainkat a magyar állam – az első numerus clausus-törvény révén – nemzetiségnek tekintette, felrúgva ezzel a kiegyezés összes eredményét. Aki manapság erre törekszik, akár félresikerült hitbuzgalomból, akár önös anyagi vagy politikai érdekből, az ide vezető utat kövezi szándékával, melyről abszolút nem érdekes, hogy jó vagy rossz.

A végeredmény ismert.

Hát ezen merengjünk egy kicsit. Vagy inkább sokat.

Tényleg csak néhány ecsetvonással szerettem volna árnyalni a képet.

Ráhelyezni a korszak arculatát a vászonra.

Featured

Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában

Ez sok vagy kevés?

De hogy áll a kormánysajtónál a perek megoszlása?

mindig ilyen arányokban veszítgette a pereket a kormánymédia?

Az álhírek károsultjainak legtöbbje nem is ad be keresetet

Ez csak a jéghegy csúcsa

Vagy felperes nincs, vagy alperes

Azok a szemét varázslók, már akkor is…

Azt írja ez a drága ember:

Ne legyen muszáj.

Maguk azt ki nem hagynák.

Félmilliónál több szavazót veszített a Fidesz az év fordulóján, egyértelműen a „rabszolgatörvény” miatt. Ennél fontosabb azonban, hogy Budapesten egytizednyi, a diplomások között ennek duplája a vesztesége.

A Fidesz előnye így is számottevő,

még a fideszesek 44 százaléka (relatív többsége) is elveti.

Budapesten pedig 22 százalékot zuhant a kormánypárt népszerűsége.

Aki nem tudná véletlenül, mi az a G-nap, annak elmondom:

A kormány maradt, és Simicska fénysebességgel szüntette meg a lapját

Aki Magyar Időket akar olvasni, kér egy Magyar Nemzetet

Gajdics Ottó mától a Szabad Föld főszerkesztője.

Nos, a Magyar Nemzet múltja már nem létezik

Ne tessék azt hinni, hogy ez kormánypárti specialitás

„Igazat mondott szegény, kirúgták!”

Hát lássuk csak a biográfiáját – meg fognak lepődni, mennyi ideje ismerősünk ez az ember

Zene füleimnek, csak éppen érdekes, hogy ezt pont a KESMA elnöke mondja

Hát, súlyos szavak, komoly beismerés:

Tegnap ajánlotta fel?

A Varga bizony megmondta és igazat is mondott, csak nem épp önzetlenül

Nem csak törvénytelen, hanem a statisztikával is erős küzdelemben áll a rendőrség érvelése, miért nem jelzik előre a mozgó traffipaxok helyét és idejét. A számok cáfolják a „közlekedési fegyelem megbomlásának” állítását.

előre nyilvánosságra kell hozni a megfigyelt területre vonatkozó adatokat.

Az ismerhető statisztikák nem támasztják alá,

a rendőrség szakított azzal a felfogással, hogy az autósokat önkéntes jogkövetésre vegyék rá

Hogyan jött Horthy?

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA