Kezdőlap Featured Oldal 657

Featured

Európa lelke – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Európa lelke – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, beszélnünk kell, méghozzá fontos dologról, és mi sem természetesebb Pesten, mint az, hogy a fontos dolgokat kávé mellett beszéljük meg. Ne tessenek félni, nem veszélyes, semmi komoly: csak az életünkről van szó, meg a demokráciánkról, de ennél komolyabb dolgok nem forognak veszélyben. Igen, az uniós választásokra gondolok.

Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke Budapesten járt, a Magyar Szocialista Párt kongresszusára érkezett, és ha már itt van, interjút adott az Euronewsnak. Készült vele egy másik, azóta közepes vihart kiváltó beszélgetés is egy szélsőjobboldali orgánum számára, már ha azt lehet beszélgetésnek nevezni, de ez egy másik, még folyamatban lévő történet, amiről akkor fogunk beszámolni, ha véget ért – most lássuk, mit mondott Timmermans az Euronewsnak?

A legkomolyabb gondolat az interjú végén hangzik el.

„A szocialistáknak meg kell érteniük, hogy ez a választás Európa lelkéről szól. Ha rosszul sikerül, az nagyon sok dolognak árthat, ha viszont jól, annak igazán pozitív következményei lehetnek.”

Hát bizony, nem kevés a tétje ennek a választásnak

Lényegében véve most, májusban dől el, lehet-e Európában illiberális államot építeni, fenntartani, illetve érdemes-e – és ez azért fontos, mert a magyarhoz hasonló, ellenőrizetlen hatalomgyakorlás elterjedése a kontinensen az Unió mostani formájának a végét is jelentheti. Ezt Timmermans nagyon jól tudja, egy pillanatra sem felejti és eszünkbe is idézi.

„A tendenciák egy autoriter rendszer irányába mutatnak. Ő (Orbán Viktor) ezt illiberális demokráciának hívja, de ez csak egy szépítő kifejezés a Putyin-féle irányított demokráciára. Szerintem az Európai Unió olyan tagállamokat érdemel, amelyekben a demokrácia nyitott és szabad. Ahol a hatalmon lévők tisztelik az ellenzéket és a politikai ellenfeleket nem ellenségként, csak ellenfélként kezelik. Ahol azt is elfogadhatónak tartják a kormánypártok, hogy egyszer majd elveszíthetnek egy választást, és nincs semmi szégyen az ellenzéki politizálásban. Ahol a média szabadságát is tisztelik, és nem próbálják meg irányításuk alá vonni. Ezekben a kérdésekben van némi aggodalmam Magyarországgal kapcsolatban.”

Ezt körülbelül az élhető demokrácia meghatározása is, szabatosan, ékes szavakkal. Timmermans valódi politikus, diplomatikusan fogalmaz: „némi aggodalmat” említ, de mondjuk Manfred Weber, a Néppárt frakcióvezetője a müncheni nemzetbiztonsági kérdéseket körüljáró éves konferencián már élesebben és pontosabban fogalmazott Magyarország és Orbán Viktor szerepéről az Unióban.

„Nem jár különleges elbánás Budapestnek, de csak akkor tudjuk érvényre juttatni értékeinket, ha párbeszédet folytatunk azokról. Tiszteletben kell tartanunk a magyarországi választások eredményét. Orbánt megválasztották. David Cameron kivezette a konzervatívokat a Néppártból, és meg is kaptuk érte a Brexitet. Az én legnagyobb félelmem, hogy ha most megosztjuk Európát, a végén megosztjuk az Uniót is.”

Tehát itt a gond: egy esetleges második kilépés, egy „Huxit” nem csak a mi magyarországi életünket tenné pokollá, de olyan önállósodási, kilépési hullámot is elindíthatna, ami az Unió felbomlásával járhatna. Ezért tartja Weber Orbánt a Néppártban: még mindig jobb, ha a fedélzeten van, szem előtt, mintha fúrogatná a hajó fenekét. Az Unió jelenlegi, válságos helyzetében mindenre, mindenkire ügyelni kell. De térjünk vissza Timmermanshoz.

„- Hogyan írná le Orbán Viktor rendszerét?

– Ez az ő saját rendszere, amelyet kifejezetten a magyar viszonyokra szabott. Nem igazán lehet más rezsimekhez hasonlítani. A média állami ellenőrzése viszont ugyanazt jelenti magyarul, mint angolul vagy hollandul. Azt gondolom, hogy a politikai ellenfelek ellenségként kezelése, és állandó támadása nem használ a demokráciának, de egyes politikusoknak úgy kellenek az ellenségek, mint a normális embereknek a levegő.”

Igen, és ez már hatalomtechnikai kérdés

Persze, nem lett volna szabad hagyni, hogy a helyzet idáig fajuljon, de mentse az Uniót és intézményrendszerét, hogy mindez idáig senkinek eszébe sem jutott, miszerint lesz olyan tagállam, ami látványosan felrúgja a demokráciák tulajdonképpen hallgatólagos, mert általánosan sehol meg nem fogalmazott etikai kódexét – de lett. Az érdekes kérdés, hogy lehet-e demokrácia egy illiberális társadalom, nevezhető-e annak, de pillanatnyilag fontosabb az, hogy megelőzzük a választásokon ennek az eszmerendszernek a megerősödését, tovaterjedését.

És a szélsőjobboldal befolyásának is gátat kell szabni

Timmermans világosan fogalmaz:

„Az Európai Néppárt mindig is kacérkodott a szélsőjobboldallal, és ez nagyon megnehezíti számunkra a közös munkát. Most megvárjuk, hogy az európai szavazók kifejezzék akaratukat, aztán megnézzük, mit jelent ez a parlamentre nézve, és csak ezt követően kezdünk el támogatást keresni egy szociálisan érzékenyebb, szabadabb, igazságosabb Európa kialakításához. És akárhonnan jön majd ez a támogatás, azt el fogjuk fogadni. Kivéve a szélsőjobboldalt, velük semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó egyezkedni. És hogy miért? Azért, mert máshogy gondolkozunk az emberiségről, az emberi lényekről, és az ő szerepükről a társadalomban. Európa nem marad életben az idegengyűlölet és az antiszemitizmus diétáján. Ez megölné Európát, és ezért én soha nem fogok együttműködni a szélsőjobboldallal.”

No igen, de nevezhető a Fidesz szélsőjobboldalinak?

Ez még Budapesten is komoly vitákat kavar, elvileg egymással egyetértő ellenzékiek között is.

„Szerintem a Fidesz egy sajátos jelenség, de azt látom, hogy időnként flörtöl olyanokkal, akik a szélsőjobboldalhoz tartoznak. És azt is, hogy a párt tagjai xenofób üzeneteket fogalmaznak meg. Azt nem gondolom, hogy a Fidesz tábora egyetért ezekkel a gondolatokkal. Szerintem ők büszke magyarok, akiket félrevezetett a kormány. Elhitette velük, hogy mindenhol ellenségek vannak. Hiszek benne, hogy az a legfontosabb dolog, amit tehetünk a magyar társadalomért, hogy megszabadítjuk az idegenektől való rettegéstől. Ez ugyanis nem erőssé, hanem gyengévé teszi Magyarországot. Az ország akkor lehet erős, ha felhagy azzal a gondolattal, hogy a hátarain kívül mindenki fenyegetést jelent rá. Ennek az ellenkezője igaz.”

Igen, szóval… hogy is mondjam csak, a Fidesz pontosan addig hajlandó engedni a szélsőjobbnak, amíg haszna van belőle, és akkor támad rá, amikor az jár nagyobb haszonnal. Ugyanis ezt a pártot nem ideálok és alapelvek vezérlik, hanem a pragmatizmus, a haszonelvűség.

Nem kívánom senki véleményét befolyásolni, csak a magamét mondom el:

Timmermansnak igaza van, ez a választás tényleg Európa lelkéről szól.

Csak látszólagos, hogy csupán néhány EP-hely sorsa forog kockán, a valóságban olyan folyamatok zajlanak az Unióban is és rajta kívül is, amelyek a legnagyobb aggodalomra adnak okot. Az orosz térnyerés hihetetlenül komoly gond Európa számára, Kína gazdaságának lassuló növekedése, Trump gazdasági háborúja a világ többi része ellen szintén, a Venezuelában esetleg kialakuló háborús válsággóc még riasztóbb: ebben a helyzetben Európa egyszerűen nem engedheti meg magának sem a gyengülést, sem az esetleges széthullást.

Szedjük össze magunkat – és mindenki szavazzon lelkiismerete szerint.

Valóban Európa a tét.

Ezt ne feledjük.

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE III. rész

Yugovich Robert
-
0
RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE III. rész

Persze ennek nemcsak Ramil és én örültünk, hanem még vagy ötszáz fogvatartott, aki a Gyűjtő B épületében raboskodott. Megszabadulni egy ilyen alaktól, felér egy szabadulási érzéssel. Nem sok rab szereti a BV-seket, de az ilyen Nagy Pista féléket szinte mindegyik gyűlöli. Elvetemült egy fickó volt, pedig én még fénykorában nem is ismertem, amikor a „fekete kutyák” parancsnoka volt. Akik már akkor is ismerték, azt mondták, ahhoz képest most egy angyal. Ezt nemcsak fogvatartottak mesélték, hanem pár smasszer is megerősítette, hogy így van. Igaz, utóbbiak dicséretként beszéltek elvetemültségéről.
Mindenesetre jól mutatja példája, hogy a jelvények világában milyen könnyű felfelé bukni,
ha megfelelő hátszéllel rendelkezik egy-egy jelvény.

A „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett. Talán rajta kívül egy sem.

Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb.,, ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.

Lehet, egy hétköznapi embernek ezek nem tűnnek nagy dolgoknak, de a magyar börtönökben ilyen még nem volt. Legalábbis legálisnak látszóan még biztos nem. Persze örültünk az új fejleménynek, főleg, hogy ezáltal az én vállamról is lekerült pár dolog, mivel eddig én szereztem be neki a „halal” kajákat, amit csak egy török boltban lehetett megvenni, a Baross utcában. A mobiltelefont is ritkábban kellett becsempészni hozzá, hogy tudjon normálisan beszélgetni a családjával, ami sokkal bonyolultabb volt, mint „halal” kaját hozatni. Este készítettem neki vacsorát, abba beleraktam a mobilt, másnap reggel pedig a szennyeseivel, amit a cél érdekében bevállaltam, hogy hetente kimosok, visszaküldte. Persze az időzítésnek működnie kellett, mert nem volt mindegyik smasszer készséges a folyamat lebonyolításában, még arra is figyelni kellett, hogy a mosógép szabad legyen, nehogy ellenőrzést kapjunk, és ott találják Ramil ruháit a Rezervátumba.

De így, hogy napi 30 percet telefonálhatott, már nem volt szüksége a mobilra. Ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével. Sokáig nem mondott semmit, én meg nem kérdeztem, mi történik, de láttam rajta, hogy valami „sumákság” folyik.

Aztán 2011 márciusának vége felé gyermekes, kaján mosollyal tért vissza egy ilyen látogatásról, kezében két hatalmas szatyorral, melyek degeszre voltak pakolva kajával. Még soha nem láttam mosolyogni „idegenek” között. Akárhová vitték vagy hozták a smasszerok, mindig fegyelmezett volt, tekintete komor, mint aki minden pillanatra fel van készülve, pont, mint egy igazi katona a bevetéseken. És én ezt tiszteltem benne a legjobban. Függetlenül attól, hogy az elmúlt hónapokban az őrök azon része is elkezdett vele jópofizni, akik addig mindent megtettek, hogy megalázzák, de Ramil nem felejtett, és nem állt le velük sztorizgatni. Továbbra is levegőnek nézte őket.

Tudtam, hogy valami kivételes jó hírt kapott. Sokat fájlalta a derekát, ami a középkori körülményeknek köszönhetően népbetegség a magyar börtönökben, mindig ugrattam, hogy: „Egy nagydarab feka csaj kellene, az majd kitaposná belőled ezt a nyavalygást.”, ami persze nem volt nyavalygás, hisz az én derekam is sokszor majd szétszakad, de egymást cukkoltuk, mert nem engedhettük meg, hogy egyetlen napon is esetleg a jelvényesek azt lássák, megtörtünk. A fájdalmakat a Roncsgyár velejárójának tekintettük, és azzal a ténnyel is tisztában voltunk, hogy aki szembeszáll a jelvényes hatalommal, annak az amúgy is rossz ellátási rendszertől sokkal rosszabb szolgáltatásokban lesz része. De mi ez is vállaltuk.
Szóval a mosolyát látva, míg kinyitották a cella ajtaját, viccesen megkérdeztem tőle:

– Hoztak feka csajt, hogy így örülsz?

– Arab nőt hoztak, Arkadas, igazi muzulmán csajt! – válaszolta jókedvűen.

Amikor az őrök elmentek és „magunkra” maradtunk, Ramil azzal állt elő, amiről már annyit beszéltünk, de eddig csak álomnak tűnt, és soha nem hittük volna, hogy egyszer valóra válhat.

– Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!

Most már értettem, mitől volt az a gyermeki öröm az arcán. És azt is, mitől csuklik el a hangja, miközben meséli ezt a frenetikusan jó hírt. Olyan jó érzés volt ezt hallani, mintha én szabadultam volna.

Pár órával később, valószínűleg amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, már nem volt olyan vidám.

– Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!

Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb. fél év.

A válasz ijesztő volt. Nem kiadják, hanem eladják! Szó szerint, ahogy Ramil fogalmazott: „Eladtak, Arkadas!”

Ramilt olyan mélyen érintette, amikor világossá vált számára, hogy valójában mi is történik vele, hogy az is megfordult a fejében, megtagadja a kérelmet. Merthogy hiába volt lejátszva a függönyök mögött, Ramilnak a hivatalos dokumentumokat alá kellett írnia.

Napokig ez volt köztünk a téma, és megértettem miért nem teljes az öröme. Nehéz és hosszú folyamat előtt állt, de biztattam, hogy tegye azt, amit kérnek tőle, és húzzon el a francba ebből a pokolból. Megkérdezte, hogy segítek-e neki, mert egyedül- lehet -, nem fogja tudni végigcsinálni. Nyolc éve volt már magánzárkában, és szellemi frissessége már nem volt a régi. Mondtam neki, hogy maximálisan mellette leszek az utolsó pillanatig.

A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta. Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte.

Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon! Ha nem sikerül Ramilt hazahozni, minimális az esély, hogy az elnök a választások után a helyén maradjon. Az ország elindulhat a fejlődés útján, rengeteg a nyugati és közel keleti befektető, de ha a stabilitása veszélybe kerül, az országot romokba fogja dönteni, mert a befektetők, ahogy jöttek, úgy távoznak is. Ha pedig oda a beígért jólét, a nép még akkor sem bocsátana meg, ha Ramilt valahogy egy idő után mégis sikerülne hazavinni. Legkésőbb 2012 végéig Ramilt haza kell vinni, vagy beláthatatlan események történnek Azerbajdzsánban.

Eddig soha nem beszélt az otthoni politikai állapotokról. Csak arról, hogy ha sikerülne hazamennie, az egyben a szabadságát is jelentené, mert a nép, főleg az őt legradikálisabban támogató, több százezer tagot számláló „Szürke Farkasok Egyesület” forradalmat szítana.

Most, hogy beavat a dolgokba, kezdem megérteni, milyen helyzetben is van igazán. Nem egy egyszerű ember, aki hazamegy, miután pár éves büntetését töltötte egy idegen országban, és a családja karjaiba veti magát, hanem egy eszköz a nagyok játékában. És ezt hallom a hangjából is, ahogy egyre mélyebben avat be a reá váró fejleményekbe. Érzem, hogy fáj neki, majd napokkal később el is mondja, hogy rohadtul érzi magát. Igen jelentős része van abban az ellenzéknek, hogy a „Ramil” téma nem került le a porondról. Akkor sem, amikor az ország arculatának kimondottan a hátrányára volt, és a kormány nagyon szívesen szabadult volna tőle. A „Szürke Farkasok” csináltak belőle hőst, ők harcoltak érte és a családjáért az első naptól kezdve, most mégis, ha haza akar jutni a családjához, a népéhez, akkor azt a kormányt kell támogatnia, amelyik csak eszközként tekint rá. A világ legjövedelmezőbb üzletágának, a politikának lett az eszköze. Nem Ramil Safarov, mint azeri állampolgár jelent sokat.

Hetekig szinte csak ez volt kettőnk között a téma, valamint az, hogy azt értjük, hogy Azerbajdzsánnak miért van szüksége Ramilra, de azt már kevésbé értettük, hogy Magyarország miért gondolta meg magát, és tért el az elmúlt nyolc évben makacsul fenntartott álláspontjától. Felduzzasztott bankszámlákat véltünk a háttérben. Mindketten tapasztaltuk azt a mértéktelen kapzsiságot és korrupciót, ami Magyarországra rátelepedett már hosszú évek óta, mint a szmog Pekingre. Van az a pénz, amiért Magyarországon jogszabályokat változtatnak, ha kell, 24 órán belül. Van az a pénz és érdek, amiért bármi megtörténhet. Április közepére már okosabbak lettünk. Tisztán láttuk a magyar oldal érdekeit is. Legalábbis egy jelentős részét biztosan, de az is lehet, csak a jéghegy csúcsát.
Ramil kiadásának első stratégiai feltétele a mindent elsöprő propagandaanyag elkészítése volt. Meg kellett győzni az azeri népet, hogy a magyarok nagyon jó emberek, hogy nagyon jól bántak, bánnak Ramillal, és ezzel párhuzamosan Ramilnak el kell érnie, hogy az ellenzék fejezze be a tüntetéseket Bakuban és az egész ország területén. Mivel megígértem Ramilnak, hogy segíteni fogok teljes egészében, belevetettük magunkat a „munkába”.

Sikerült Ramilt végképpen meggyőznöm, hogy bármi áron haza kell jutnia, mert ez az utolsó esélye, és ha most nem megy, itt fog megdögleni. Tegye félre az elveit, és tegye, amit kérnek tőle. Azt hiszem, a magyar börtönviszonyok mindenkit nagyon gyorsan meggyőznek arról, hogy ha egy mód is van rá, innen meneküljön. Ez Ramilnál is nagymértékben közrejátszott. Még egy edzett katonának is komoly kihívást jelent a magyar börtönviszonyokkal megküzdeni.

Igazából akkor szembesültem azzal, hogy Ramilt nem is hősként tisztelik hazájában, hanem már-már istenként, amikor én lettem az összekötő ember Ramil és az azeri társadalmat képviselő Sebnem Mamedova között, aki ma már a felesége. Naponta több kézzel írott levelet juttatott el hozzám Ramil, amit én e-mailen továbbítottam Sebnemnek, ő pedig az ellenzéki vezetők felé, valamint Ramil közösségi oldalára posztolta az oda szánt írásokat, üzeneteket, felhívásokat. Ez mind az azeri hatalom tudtával és kérésére történt, amiről a magyar kormánynak is tudomása volt.

Folytatjuk

Ramil Safarov  I. rész

Ramil Safarov II. rész

A Fidesz és az Európai Néppárt

FüHü
-
0
A Fidesz és az Európai Néppárt

„A Fidesz mozgástere a Néppártban közelít a nullához, s lehet, hogy a pártcsalád előbb-utóbb elérkezettnek látja majd azt a pillanatot, ami a magyar párttól való megszabadulást elhozza, ugyanakkor nem hagy a Fidesznek elég időt, hogy gyűlöletkampányát az EP-választások előtt a Néppárttal szemben is elindíthassa.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Amikor néhány napja az Európai Parlament baloldali csoportjának csúcsjelöltje, a holland Frans Timmermans felszólította az európai szavazókat, hogy ne szavazzanak az Európai Néppártra, mert az nem hajlandó kivetni magából a ma már minden negatív jelzőt kiérdemelt Fideszt, nyilvánvalóan egyfajta „kontinentális pártpolitikai” szempontot követett. A baloldal kampány-versenyben van a konzervatív Néppárttal, így egy efféle érvelést sem lehet ennek keretein kívül értelmezni.

Ugyanakkor mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy – hasonló megfontolásokból – Emmanuel Macron francia elnök is megtette ugyanezt, sőt már régebben, jóval a kampány elindítása előtt a liberális képviselői csoport vezetője, Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök is a magyar miniszterelnökben és pártjában jelölte meg mindazt, ami Európa bűnös múltjából napjainkig megmaradt.

Példátlan nyomás van az Európai Néppárton (EPP), ráadásul

Manfred Weber személyében egy olyan csúcsjelöltet választott a pártcsoport magának, akit önmagán kívül senki sem tart alkalmasnak a feladatra.

Alkalmatlanságának legfőbb bizonyítéka, hogy az elmúlt öt év kicsinyes és megbukott konzervatív taktikái javarészt az ő nevéhez fűződnek, s láthatóan mindig valaki mást küld a tűzvonalba maga helyett, ha egy álláspontért meg kell küzdeni.

Nem véletlen, hogy olyan találgatások kaptak lábra, miszerint az EPP csöndben megfeledkezik Weberről, s helyette azt a Michel Barnier-t fogja vezetőnek megnevezni, aki mindent tud az Európai Unióról, hisz nem véletlenül lett épp ő az unió részéről a Brexit-főtárgyaló, ráadásul az EPP alelnöke, s számos nyelven tud frappánsan kommunikálni mind a parlamenti vitákban, mind pedig a sajtóval. Ezek az erények Weberből maradéktalanul hiányoznak. Viszont minél közelebb kerülünk a májusi választáshoz, annál nehezebb lesz Webertől úgy megválni, hogy az ne az EPP gyengeségét türközze, ami nem épp egy előnyös pozíció a választási versengésben.

De érdemes azért átgondolnunk, valóban reális elvárás-e a Néppárttal szemben, hogy kizárja soraiból azt a Fidesz-képviselői csoportot, amely a maga tizenkét emberével mégis csak jelentős súlyt képvisel? Hoz-e annyit egy ilyen lépés, hogy megérje kockáztatni? Illetve, visz-e annyit, hogy mégis megérje?

Meg kell vallanom, egyelőre még hajlok arra, hogy az EPP-nek előnyösebb benntartani saját saraiban a Fideszt, de ez a korábbi meggyőződésem sokat vesztett szilárdságából. Az elmúlt hónapokban úgy gondoltam: a Fidesz és Orbán jelentette probléma legoptimálisabb megoldása, ha egyelőre benn tartják a pártcsaládban, hisz így sokkal hatékonyabban tudnak rá nyomást gyakorolni. Ennek a pozíciónak meg van az az előnye is, hogy nem a kiűzött Orbán játszhatja el az áldozati szerepet, hanem az EPP vezetése, melynek nap mind nap meg kell küzdeni az Orbán megtestesítette Európa-ellenes gonosszal és nacionalista primitivitással.

Szintén nem mellékes szempont: ha Orbánt kivetik magukból, az kampányát nem a baloldal és a Macronnal kiegészült liberálisok ellen vezeti majd, hanem a Néppárt ellen. Elemi érdeke egy ilyen politika, hisz ezzel átrendezheti az erőviszonyokat a jobboldalon, súlyt és egyben hangsúlyt, valamint legitimitást adva a szélsőjobboldalnak s a moszkvai érdekeknek. Meggyőződésem, hogy Orbán kihívó magatartása az EPP-vel szemben azért erősödött fel az elmúlt egy évben, s erősödött még tovább az utóbbi hónapokban, mert maga akarta elérni, hogy kitegyék a Néppártból. Ezzel szabad kezet kapott volna, hogy maga köré gyűjtse a részben Moszkva által mozgatott és pénzelt szélsőjobboldalt.

Úgy vélem, az EPP-ben az a döntés született, hogy a választásokig benn tartják a Fideszt, s a májusi eredmények tükrében gondolják majd újra a dolgot, ami szólhat egy orbántalanított Fidesz további benntartásáról, vagy pedig a Fidesz kizárásáról.

Az EPP-re nehezedő nyomás viszont azt sejteti: valamennyi konkurens érzékeli a helyzet változását. A parlament egyébként – leszámítva a jobboldali és baloldali széleket – olyan, mint egy nagy család: titkok szinte nincsenek. Viszont léteznek baráti kapcsolatok olyan különböző pártállású képviselők között, akik megosztják gondjaikat egymással. Orbán vonatkozásában ez fokozottan így van, hisz ő és pártja olyan tehertétel az EPP-n, amitől nagyon sok konzervatív képviselő szívesen megszabadulna – ráadásul inkább előbb, mint utóbb. Csak még annak módja nem világos. Így számos olyan belső vívódás kapott nyilvánosságot, amit az EPP nem feltétlenül akart nagydobra verni, de ezek mind azt mutatják, a Fidesz mozgástere az EPP-ben közelít a nullához, s lehet, hogy a pártcsalád előbb-utóbb elérkezettnek látja majd azt a pillanatot, ami a magyar párttól való megszabadulást elhozza, ugyanakkor nem hagy a Fidesznek elég időt, hogy gyűlöletkampányát tavasszal az EPP-vel szemben is elindíthassa.

Angela Merkel német kancellár február 7-i pozsonyi villámlátogatása bizonyos vonatkozásban bepillantást enged abba a folyamatba, ami a január 22-i francia-német Aacheni Szerződéssel vette kezdetét, s aminek célja az unió átszervezése és mentesítése azoktól a problémáktól, melyek közül az egyik legfontosabb az, amit az unióra nézve a V4-ek közül Lengyelország és Magyarország jelent. A kancellár nyilvánvalóan le akarja választani legalább a szlovákokat a lengyelek és magyarok képviselte „gonosz tengelyéről”, de ha lehet – és úgy tűnik, hogy lehet – akkor a cseheket is. Ráadásul idén novemberben általános választások lesznek Lengyelországban, s a felmérések azt mutatják, hogy az ellenzék akár a jelenlegi kormány fölé kerekedhet.

Egyik hír sem túlontúl biztató Orbán számára, aki ugyan tavaly Magyarországon megnyerte a választásokat, de az európai légüres térben mindent elveszíthet.

Nem írunk, nem olvasunk – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Nem írunk, nem olvasunk – Déli kávé Szele Tamással

Hát, kesernyés lesz ez a mai dupla, annyit mondhatok: az jut eszembe, így fecserészés közben, mi is a dolga az újságírónak? Mint a neve is mutatja: az, hogy írja az újságot, híreket találjon, válogassa ki, mi a fontos, mert a Manyika néni kandúrmacskájának nyávogása kevésbé az, mint mondjuk egy áremelés – és az, hogy ne hazudjon, ne is lopjon. Az nagyon fontos.

Az olvasónak meg értelemszerűen az a dolga, hogy olvasson. Illetve nem dolga, hiszen nem ezért fizetik: az olvasó, mikor épp nem olvas, épp olyan privát polgár, mint a sajtómunkás, mikor nem ír. Ez jó esetben viszonylag világos.

Most két esetről fogok mesélni, az egyikben az olvasók nem olvastak, a másikban az író nem írt. Ami azt mutatja, hogy vannak bizonyos anomáliák a szakma környékén. De az sem megoldás, hogy napalmmal bombázzuk le, aki tévedett…

Az első eset sajátos, ám érthető. Az Index egyik munkatársa kapott egy fényképet. Sok minden szokott lenni fényképeken, ezen most az volt, hogy a Bátor Tábor irodája előtt állt egy nagy Audi, TABOR–1 rendszámmal. Olvasó küldte be, azt kérdezte, hogy lehet-e köze a karitatív szervezetnek ehhez a kissé drága géperejű járműhöz.

Persze, hogy nem volt!

A Bátor Tábor egy példamutató, csodálatos jótékonysági szervezet, adna Isten ezerennyit, egy alapítvány, ők maguk így határozzák meg magukat:

„A Bátor Tábor Alapítvány élményterápiás táborokat szervez súlyos, krónikus betegséggel élő gyermekek és családjaik számára. A programok célja a gyermekek önbizalmának növelése, önmagukba vetett hitük megerősítése. Ezzel támogatjuk gyógyulásukat és elősegítjük beilleszkedésüket a hétköznapokba.

Közhasznú alapítványként működünk, programjaink ingyenesek a résztvevők számára. Működésünk költségeit magánemberek és vállalatok felajánlásaiból fedezzük.”

Persze, hogy nem vesznek Audikat. Minden lépésük átlátható.

De ezt senki nem is állította.

Indexes kolléga tisztességgel felhívta őket, ők becsületesen megmondták, hogy semmi közük a batárhoz, kolléga közben még dolgozott az ügyön, kiderült, hogy teljes és tökéletes véletlen egybeeséssel van dolgunk: valóban létezik egy ilyen magánrendszám, és hát véletlenül a kocsi aznap tényleg a Reiter Ferenc utcában parkolt egy kicsit. Szimpla, félreérthető helyzet volt, ami tisztázódott is.

És a kolléga ezt írta meg, így.

Világosan megmondta, hogy a kocsinak nincs köze az alapítványhoz, ez csak véletlen egybeesés volt. A Sorsnak néha nagyon hülye viccei vannak, én is láttam már a BOND-007 rendszámot a Körúton, mégsem gondoltam, hogy Őfelsége Ügynöke vezeti a kocsit. Van ilyen, azért az életünknek nem minden mozzanata törvényszerű, sőt, nem mondanám logikusnak sem a világ dolgait. Leírta az Index, szépen, pontosan, hogy nem, ez nem az alapítvány kocsija.

Azonban olyan ciklon kerekedett belőle a közösségi oldalakon, hogy az még egy cirkálót is felkapott volna és megpörgeti a kéménye körül.

De idézzük az Indexes kollégát, Rovó Attilát!

„Ebből egy olyan posztot írtam, amit végig kell olvasni az utolsó betűig, mert a végén a lényeg, és amit megpróbáltam érdekessé írni, hogy ne egyetlen buta mondatból álljon, miszerint „FIGYELEM, EZ NEM A BÁTOR TÁBOR AUDIJA”. Amiben szándékaim szerint semmi irónia, cinizmus, célozgatás, tudatalattira ható sunyi sugalmazás nem volt, csak egy érdekes véletlen rögzítése. Amiről álmomban sem gondoltam, hogy aláásná egy ilyen segítő munkába, régóta működő szervezetbe vetett bizalmat. (…)

Nagyon durva „hoppá-élmény” volt, hogy rengetegen végigolvasás nélkül, első benyomásra értelmezték a dolgokat: látták a fotót, a címet, tehát én azt írtam, de minimum sugalltam, hogy az Audi a Bátor Táboré. Ennyi volt, ami átment. Hogy nem olvasták el, azt onnan tudom például, hogy kaptam olyan levelet, hogy miért a Bátor Tábor megkérdezése nélkül posztoltam, illetve láttam a kommenteket, hogy „igazán utánajárhatott volna, mielőtt megírja”.

Másrészt nagyon sokan hátsó szándékot feltételeztek. Mert – idézek egy olvasóval való levelezésem második köréből – „nem úgy tűnt, hogy ez egy érdekes és véletlen parkolásról szólt”. Egy másik: „miért nem hittem el, hogy ha azt mondják, hogy nem az ő autójuk?” És mert – figyelem! – olvassak Facebook-kommenteket, és majd rájövök.

Harmadrészt sokkoló volt azzal szembesülni, hogy egy ilyen ártatlannak szánt cikkről hány ember gondolja azt, hogy végleg kicsinálja szerencsétlen Bátor Tábort. „A kérdésfeltevése már elég, hogy nagyon-nagyon sok emberben kétséget ébresszen a BT tisztességes működése felől”, a cikk „a Tábornak vélhetően számokban kifejezhető károkat” okozott, írták nekem olvasók.”

És ez nagyon elkeserítő. Mert azt mutatja, hogy nem olvassák el az emberek, ami oda van írva. Napi keserve az online újságírónak, hogy bizony sokan küldik el az édes mamájába, mert csak az írás címét és az illusztrációt nézik – még az az enyhébb eset, mikor reklamálnak, hogy „miért nem erről vagy amarról írt?” „De hiszen erről-amarról szól az írás, tessék elolvasni!” „Miért, van írás is?” Igen, a kedves közönség jelentős része nem tudja, hogy ha rákattint a címre, akkor meg fog jelenni egy írás… Azt már nem mondom, mikor a képet kifogásolják, a témaválasztást vagy egyszerűen csak az a baj, hogy élünk. Az mindennapos. De hogy valakit azért támadjanak, méghozzá sokan, és tanult emberek, aminek az ellenkezőjét tette…

Tessék mondani, mikor szoktunk le az olvasásról?

Mikor felejtettük el ezt a tudományt?

Hát ilyen az, mikor az olvasó nem olvas.

Most lássuk azt, milyen, mikor az író nem ír?

Az is cifra. Történt pedig, hogy 2018. február 23-án a Mediaworksnél dolgozó bizonyos Szilvási Zsuzsa írt egy cikket a szoljon.hu-ra, amiben Mészáros János fotóriporter képével illusztrálva beszámolt arról, miszerint: „Áldatlan a helyzet a járhatatlanul saras utcák miatt Túrkevén.” Mondjuk szerintem az utcák nem sarasak, hanem sárosak, de van itt ennél nagyobb baj is. Mint a Comment:com észrevette, az írás tökéletesen szövegazonos az e hét csütörtöki, a mezőtúri sárhelyzetről beszámoló tudósítással, amit bizony ugyanaz a szerző követett el, de legalább az idei írás tartalmaz egy hivatkozást is a tavalyira, mely szó szerint azonos vele, hátha valaki szeretné kétszer elolvasni ugyanazt (kivéve a helységneveket).

Ilyenkor a sajtómunkás leül Babilon vizeinél, és sír kínjában.

Mert olyan van, tényleg van, hogy ha saját magunktól idézünk, azt nem is biztos, hogy feltüntetjük – ha már egyszer megírtam valamikor, hogy mondjuk milyen a burmai hegyi törzsek szokásrendszere, és ez azóta nem változott, azt a bekezdést átemeli az ember, nem lopott, nem plagizált, másodszor is csak ugyanazt tudná írni. De hát bekezdést lehet, egész írást nem! Arról már nem is szólva, milyen különös véletlen, miszerint a mezőtúri és a túrkevei interjúalanyok szó szerint ugyanúgy fogalmaznak, mintha csak összebeszéltek volna…

Szóval, ezt hívjuk buktának. A munkát nem lehet megúszni, itt bizony a kollegina hazudott, a második anyagra ki sem ment, abban bízott, hogy senki sem fogja észrevenni. Egy-két bekezdést talán nem is vettek volna észre, de ez túl nagy kamu volt ahhoz, hogy átcsússzon.

Lett is következménye, ami szintén elszomorító

Szintén a Comment:com számol be róla:

„Nevének elhallgatását kérő informátorunk szerint péntek reggel megjelent egy HR-es a szolnoki Új Néplapnál, behívta az újságírónőt a főszerkesztő Király Ernőhöz, aki ott helyben felmondott neki. Utána behívták az egyik szerkesztőt (a nevét forrásunk nem árulta el), és közölték vele, hogy mivel aznap (a nyomtatott lapok átfutási ideje miatt ez február 13-ra értendő) ő volt a szerkesztő, az ő sara, hogy ez a cikk megjelent nyomtatásban és kikerült az online felületre is (és okozott nagy kárt a cégnek), így két lehetősége van, vagy közös megegyezéssel távozik vagy ki van rúgva. A szerkesztő a közös megegyezés mellett döntött.”

A kollegina kirúgását értem, vele mást nem is nagyon lehetett volna tenni. Olyan ez, mintha a boltos vizezné a tejet, kocsmáros a bort, aki hírt hamisít, azt bizony ebrúdon kell kivezetni a laptól. De a szegény szerkesztőt szívemből szánom. A HR-es talán nem tudja, mennyi írást olvas el csak naponta is egy szerkesztő, mennyi szöveget kell naponta átnyálazzon, betűről betűre, kijavítania az elütéseket, hibákat, tévedéseket… Igen, talán emlékezhetett volna esztendő távlatából is – ha egyáltalán ő szerkesztette volna. De nem szerkesztette, mert a nyomtatott Új Néplapot és az online szoljon.hu-t külön szerkesztőség készíti, neki semmi köze nincs az online tartalomhoz.

Elbocsátás? A mai világban, mikor alig van munka?

A kétkezi sajtómunkás esetét nem vitatom, de szegény szerkesztőt most nagyon megmérték…

Hát, tetszik látni, ilyen az, mikor az olvasó nem olvas, az író nem ír.

Mi lesz ebből, kérem, mi lesz a magyar sajtóból?

Diadalmenet mezítláb – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
3
Diadalmenet mezítláb – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávé mellett elmereng az ember a lassan szálló, illatos gőzben, míg kavargatja az életadó nedvet… Az antik Róma jut eszembe, az Örök Város, hatalma teljében, a ragyogó diadalmenetek, az imperator harci kocsija, amin egy rabszolga arany koszorút tart a győztes vezér feje fölé, és közben – Tertullianus szerint – azt suttogja a fülébe állandóan: „Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)

Róma antik, nálunk meg dúlnak a brigantik, a krónikástól azt várják, hogy aranykoszorút tartson a fejük fölé, erre én nem vagyok hajlandó: de szívesen a fülükbe suttogom, amit kell, hogy el ne felejtsék, ők is emberek, halandók, és esendőek is. Például Németh Szilárd praetor olyan esendő, hogy a minapi interjújában, melyet a Magyar Nemzetnek adott kissé elszakadt az igazságtól is.

Már a cím is érdekes, kissé aggasztó:

„Ha szükséges, több ezer katona indulhat a határra”

Hát ne legyen szükséges, különben meg elindulhatnak ha ez elengedhetetlen, azt nem mondja, hogy meg is érkeznek, sőt azt sem mit fognak ott művelni. Mussolini serege jut eszembe, a híres „nyolcmillió bajonett”, amivel a második világháború kezdetéig komoly nagyhatalom látszatát keltette (főleg a nem kifejezetten felfegyverzett abesszinek elleni hódítás után), csak mikor komoly szükség lett volna rájuk, kiderült, hogy a nyolcmillió bajonett még tán megvan, de hiányzik a tizenhatmillió bakancs hozzá… De lássuk, mit mond nekünk ez az érzékeny lelkű klasszika-filológus, aki oly büszke görög-latin kultúrájára!

„– Hol tart a Zrínyi 2026 program megvalósítása?

– A program két pilléren nyugszik, az emberin és a műszaki-technikain. A legfontosabb a katona, a magyar honvéd. Nem mindegy, hogy milyen katonákból áll a sereg. A polgárok azt várják el a katonáktól, hogy legyenek szellemileg, lelkileg, fizikailag felkészítettek, hazájukat szeretők, esküjükhöz hűek. A toborzás szempontjából az sem mindegy, hogy milyen anyagi megbecsülést, munkakörülményeket, életpályát tud kínálni a honvédség a hivatásos, az önkéntes tartalékos és a szerződéses tagjainak. A változás dinamikáját jól példázza, hogy 2010-ben mindössze 17 fő tartalékos katonája volt az országnak a mostani több mint nyolcezer-kétszázzal szemben.”

Hogyne, kérem. Ezt a számot úgy sikerült elérni, hogy sokfelé a közmunkásokat kötelezték arra, hogy jelentkezzenek, de olyanról is hallottunk már, hogy a helyi Fidesz-csoport delegált egy tagot tartalékosnak, mert hibádzott a létszám, kellett a statisztikába. Így már nem is olyan nehéz elérni akármilyen hatalmas állományt. És fegyverrel hogy állunk, domine spectabilis?

„– Említette a kézifegyverek hazai gyártását. Hol tart a magyar hadiipar újjáépítése?

– Emlékeztetnem kell: 2010-ben szó szerint egyetlenegy darab magyar gyártású töltényt sem tudtunk volna adni a katonáinknak! Az egykor kiemelkedő, még a szocializmusban is exportképes magyar hadiipart teljesen padlóra vitték az elvtársak. Most ezen a téren is léptünk egyet előre: tavaly év végén a honvédség egyes alakulatait már magyar fegyvergyárban összeszerelt 10 ezer darab kézifegyverrel láttuk el. Tavaly a kiskunfélegyházi fegyvergyár licenc alapján kezdte meg a honvédség és a rendvédelmi erők számára gépkarabélyok, géppisztolyok és pisztolyok gyártását. A világ legmodernebb kézifegyvereit gyártó cseh Ceska Zbrojovka gyárral kötöttünk szerződést. Azt is szem előtt tartjuk, hogy a hadsereg fejlesztéséből a magyar gazdaság is profitáljon, és új munkahelyek jöjjenek létre. Nemcsak összeszerelésről van szó, hanem idén az év derekától már a teljes gyártási folyamat itthon zajlik. Exportjogot is vettünk a cseh partnertől, a hazai ellátáson túl a külpiacokon is megjelenünk a termékekkel. A fegyverek mellett azok NATO-kompatibilis lőszereit is itthon fogjuk előállítani.”

A gyártósorok még nem érkeztek meg

Khm, khm. Itt azért vitatnék pár állítást. A Ceska Zbrojovkával kötött szerződést nem, az igaz – de nem lettünk a fegyverpiac cápái. Még ugyan ebihalnak is kicsik vagyunk. A Napi.hu február nyolcadiki száma szerint el sem indult a termelés a kiskunfélegyházi fegyvergyárban, ugyanis a szükséges gyártósorok nem érkeztek meg és a fogadó üzem infrastruktúrája sem alkalmas még a termelés beindításához. Simicskó István korábbi honvédelmi miniszter tavaly márciusban azt jelentette be, hogy a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó HM Arzenál Zrt. gyárában cseh licensz alapján első lépésben a fegyverek összeszerelése indul meg, majd 2019. januártól a teljes gyártás Magyarországon lesz. Benkő Tibor jelenlegi honvédelmi miniszter évértékelő értekezletén február 5-én viszont már óvatosabban fogalmazott: szerinte valamikor idén kezdődhet meg a gyártás.

De nincs megfelelő szakember, hiányzik a munkáskéz is

Pillanatnyilag fegyvergyártás nem, csak fegyver-összeszerelés zajlik az üzemben. Ebből származik az a tízezer tavaly decemberben a Magyar Honvédségnek átadott fegyver. A cseh licenc alapján készült P-07 és P-09 típusú pisztolyok, BREN 2 típusú gépkarabélyok és SCORPION EVO 3 típusú géppisztolyok első darabjait elsőként a katonai rendészek vehették kézbe, de elvileg minden katonai alakulatot ezekkel szerelnének fel.

Azért az nem mindegy, hogy gyártjuk vagy összerakjuk, ugyanis ilyen alapon mondhatnánk azt is, hogy az Audi magyar autó.

A haditechnikai beszerzések ügye meg… szóval nem mindegy, hogy azt mondom, Csabika, hozzál gyulait vagy Gyuluska, hozzál csabait. És ha ezek után akármelyik srác véreshurkával jön haza, akkor beszélhetünk honvédségi megoldásról. A beszerzéseink olyanok, mint a besztercei kékszilva: azért piros, mert még zöld. Ennél udvariasabban nem tudom körülírni, miszerint sok esetben távolról sem azt vettük meg, amire szükség lett volna. Akkor lennék a legboldogabb, ha egyáltalán nem volna szükség sem fegyverre, sem hadseregre, csak a világ jelenlegi állapotában ezt még a Vatikán sem engedheti meg magának – sajnos kell a Honvédség, de akkor legalább csinálnánk jól…

Ott vannak rögtön a Légierő beszerzései. Amint Németh mondja:

„Az elmúlt évben beszereztünk két darab A319-es, 128 főt szállítani képes csapatszállító repülőgépet, szintén két darab Falcon 7X többcélú közepes szállító repülőgépet. Felújított harci és szállító helikopterek is érkeztek Magyarországra. Már megkötöttük a szerződést az Airbusszal húsz H–145M könnyű- és 16 darab H–225M közepes, többcélú helikopter megvásárlására.”

Az A319-esek utasszállító gépek, pillanatnyilag kormánygépnek használják őket. Ez nem is akkora anomália, mint hinné az ember: az öreg Antonov-26-os, ami korábban a kormánygép feladatait ellátta, szintén a Légierőhöz tartozott, csak azt már alig engedik leszállni valahol, olyan magas az orosz hajtóművek zajszintje. De mondom, azt is kölcsön kapta a mindenkori kormány, ha kellett és ha kérte. Mondjuk egy gépet kettővel leváltani… tényleg valószínű, hogy honvédségi célokra is fogják használni őket.

Kettővel még csak-csak, de néggyel? Mert idetartozik ám a két Dassault Falcon 7X is, ami Némethnél „többcélú közepes szállító repülőgép”. Így mondjuk katonául azt, hogy semmire sem jó, ha netán lőnek rá, maximum menekülni. Ez a gép ugyanis minden besorolás szerint „business jet”, ára 53,8 millió dollár. 12-16 embert szállíthat, hatótávolsága nyolc utassal körülbelül 12 ezer kilométer, vagyis kis utasszállítóhoz képest elég messzire el tud jutni. De harci bevetésre teljes átalakítás nélkül alkalmatlan és teljes átalakítással is. Ez maximum futárgép lehetne, de arra a célra azért tudnék mondani sokkal olcsóbb típusokat is. Viszont luxusgépnek, kormánygépnek ideális: kényelmes, elegáns, gyors. Hogy mihez kezdünk majd velük, nem tudom – de sejtem.

A H-145M meghatározása szerint „könnyű többcélú helikopter” és az is: a gyár a propektusában ugyan alaposan kitér a hozzá kapható HForce fegyverrendszerre, mellyel harci bevetésekre is alkalmassá lehet tenni, de azért ez alapvetően egy felderítő-mentő helikopter volna. A nála nagyobb, nehezebb H-225M már csapatszállító és evakuációs feladatokra is alkalmas – hát értem én, értem, hogy ez volt a boltban, és talán nem is baj, hogy a közeljövőben kiváló mentőhelikopterei lesznek a Légierőnek, sőt, természeti katasztrófák esetén akár evakuációkra is használhatóak, ennek legalább van értelme is, csak ne gondoljuk, hogy a most beszerzett forgószárnyas egységeink felérnek egy-egy Apache vagy Hind harci helikopterrel.

A harckocsikra csak annyiban térnék ki, hogy való igaz, beszereztük a Leopardokat, be még az önjáró lövegeket is, de kiképzett legénység ezekre optimális esetben is csak bizonyos idő elteltével lehet, addig karban kell őket tartani szépen és vigyázni rájuk. Ha az oroszok elkezdenék nagy szériában gyártani az Armata T-14-est, akkor bizony eléggé elavultnak számítanának, de a hosszú ideje fejlesztés alatt álló, már-már legendás orosz „szuperharckocsi” egyelőre csak kis szériában készül, és főként moszkvai parádék céljára használják, ugyanis bődületesen drága.

A légvédelmi rakétarendszer beszerzése meg… egyelőre, Pompeo külügyminiszter látogatása óta teljesen ellentmondásos hírek keringenek, vagy amerikait veszünk, vagy nem, így még irányárat sem lehet mondani. Vagy drága lesz, vagy drágább, lehet még esetleg nagyon drága is.

De tegyük fel végre a legfontosabb kérdést: mi végre ez a sok szép pattantyú?

Mit mond erre Németh vezér?

„Jelenleg a technikai és a jogi határzár segítségével távol tudjuk tartani a bevándorlók tömegeit határainktól, de ha a helyzet azt kívánja, akkor több ezer katonát tudunk azonnal a határra vezényelni. Az éberség azért is indokolt, mivel, mint már említettem, a brüsszeli és hazai bevándorláspárti erők a legkevésbé sem tettek le arról, hogy teljesítsék a Soros-tervben foglaltakat: afrikai és közel-keleti milliók beáramoltatása, a külső határok kinyitása, kötelező kvóta alkalmazása, az európai adózók megcsapolása.”

Értem. Azok ellen a fáradt, rongyos civil menekülők ellen, akik többnyire maguktól elkerülik hazánkat. Ennek így sok értelme van. Valamint civil szervezetek és Soros ellen.

Leoparddal.

Ágyúval, verébre. Németh úr, én értem, hogy fegyverbeszerzés közben nagyon sok pénzecske leesik, de próbáljanak legalább valami elfogadhatót hazudni, olyant, ami reálisabbnak tűnik.

Nem tudok a feje fölé arany koszorút tartani, nincs is miért, meg félek, ellopnák azt is. De hadd juttassam eszébe Mussolini hiányzó tizenhatmillió bakancsát, ugyanis nem ártott volna némi pénzt a honvédekre is költeni.

És hadd figyelmeztessem most, mikor büszkén tartja diadalmenetét a régi római szokás szerint:

„Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész

Yugovich Robert
-
0
RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész

Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.

Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.

Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.

A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.

Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.

Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.

Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.

Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.

Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.

A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az

iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.

Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.

1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.

2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.

Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.

Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.

Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.

Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.

Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.

Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.

Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.

Folytatjuk…

Matolcsy mentené az unokatesó bankját

Bak Mihály
-
0
Matolcsy mentené az unokatesó bankját

Az NHB Bankkal már tudatták, hogy újabb 30 nap kifizetési korlátozást kapnak az MNB-től. Ez a harmadik lenne, ami után dönteni kell a bank sorsáról, ha addig se sikerül a tőkepótlás.

Fenntartja a 7 millió forint feletti betétkifizetési korlátozást az NHB Bankkal szemben a Magyar Nemzeti Bank – ezt mondták egy ügyfélnek az mfor.hu szerint.

A Matolcsy György MNB-elnök unokatestvére, Szemerey Tamás csaknem 100 százalékos tulajdonában álló Növekedési Hitelbank (NHB) rövid távú likviditási helyzete december közepére rendült meg annyira, hogy kifizetési korlátozást kellett elrendelnie a felügyeletet ellátó MNB-nek, és megtiltotta újabb kötelezettségek vállalását, továbbá négy hónapra felügyeleti biztost is kirendelt.

A tőkehelyzet rendezését nem tudta megoldani az NHB, ezért január közepén újabb 30 napos korlátozás kezdődött. Ez ma telik le.

Ez az intézkedés

legfeljebb háromszor 30 napra lehetséges,

ha Szemereynek addigra se sikerül kipótolnia a bank tőkéjét, akkor valamilyen más módot kell választani. Végső eszköz a működési engedély visszavonása.

Az MNB egy hónapja tudatta azt is, hogy az NHB benyújtotta neki intézkedési tervét. Alighanem a rendezés jegyében döntött úgy a pénzintézet, hogy mind a kilenc fiókját bezárja, csak a központnak is helyet adó budapesti belvárosi egység marad meg. S bizonyára a tulajdonos pénzszerzési forrása az is, hogy alig fél év után kiszállt az immáron Mészáros Lőrinc és felesége mintegy 80 százalékos érdekeltségében lévő MKB Bankbeli egyharmados részét.

Ha nem sikerül megmenteni a kereskedelmi banki részt, akkor a befektetési szolgáltatás akár önállóan is tovább élhet, az MNB korlátozó intézkedése ezt nem érinti. Az NHB-t hozzácsaphatják az MKB-hoz, amely szeretné megszerezni a konszolidáció után állami tulajdonba került, és most eladósorban lévő Budapest Bankot. Lehetséges azonban, hogy az egy fiókosra olvadt törpebankot egyszerűbb megszüntetni, az ügyfeleket pedig átadni.

Erkölcsi magaslatok – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Erkölcsi magaslatok – Déli kávé Szele Tamással

Erkölcsről, morálról mindig szép és fennkölt dolog beszélni, még kávézás közben is. Vannak a morálnak magaslatai, kérem, voltak római hősök, tántoríthatatlan bölcsek, kitartó igazságkeresők, megannyi példakép. Meg vannak politikusok, akik megmondják, mi is az a morál és ki felsőbbrendű. Sőt, ezt egészen komolyan is gondolják. Ne tessenek röhögni.

Mert azt elképzelni sem bírom, hogy Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter viccelt volna, mikor a Magyar Hírlapban tegnap azt nyilatkozta:

„Remélem, hogy a jó újságírók a jobboldalon dolgoznak. Az biztos, hogy ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Mondja még egyszer, Sajókám, magának káprázatos a humora, még ha tagadja is! „Morális fölényt”? Tessék már mondani, mire fel? Ahhoz is külön féléves szeminárium kéne a kormánysajtó munkatársainak, hogy körülbelül elmagyarázzák nekik a morál fogalmát!

Na jó, lássuk, hogyan jutott idáig az interjú. A tisztelt kollegina ugyanis azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést – érzésem szerint némi osztályharcos éllel – hogy:

„–  Magyar Narancsot, Figyelőt, Népszavát és Magyar Hírlapot is találtam a minisztériumba járatott sajtótermékek között. Ezek szerint ön mindkét oldalról szívesen tájékozódik?

–  Ez régen így volt, de töredelmesen be kell vallanom, hogy mostanában – mivel kevesebb időm van, mint bármikor korábban – nem olvasok rendszeresen lapokat.”

Mégsem vallhatja be, hogy szokott újságot olvasni

A lelkes agitátor írásában feljelentheti, és hát buktatott már nagy embereket a Magyar Idők is: akkor már inkább mondjunk valami szépet a kormánymédiáról, míg meg nem orrolnak.

A másik lehetőség rosszabb, mármint az, ha tényleg így is gondolja, ahogy mondja.

Belátom, sosem fogok eljutni egy Stefka István vagy egy Pilhál György, esetleg egy Bayer erkölcsi szintjére, már csak azért sem, mert ez lehetetlen volna, ellenkezne a természet megszokott törvényeivel, ugyanis nem fel kéne ehhez nőnöm, hanem le. De azért akkor is, ezt a sztahanovi kultúrbrigádot morális fölénnyel vádolni… jó erős épületben folyhatott a beszélgetés, nem szakadt le a plafon. Még akkor sem, mikor a miniszterelnökséget vezető miniszter elkezdte részletezni.

„Egy-egy erősebb megjegyzés a mi oldalunkról is elhangzik, viszont az a kocsmai stílus, amely az ellenzék részéről általánossá vált, nálunk nem szokás. Még ha valaki nem is feltétlenül híve a kormánypártoknak, de meghallgatja mondjuk a miniszterelnök évértékelő beszédét, nem nehéz belátnia, hogy van egy világos eszmei alapokon nyugvó kormányzás, egyértelmű célokkal, értékrenddel és ennek megfelelően meghozott döntésekkel.”

Nos, kérem: meghallgattam, volt hozzá pechem, és az a nézetem – minden kocsmai modor mellőzésével – hogy őszintén aggódom a kormányfő mentális állapota miatt. Szerintem nem ártana specialistához vinni, ha még nem késő, ugyanis teljesen elszakadt a valóságtól. De ha már az erős megjegyzéseknél tartunk, szabadjon jeleznem, miszerint ezekből és a kötőszavakat kivéve szinte csak ezekből áll Bayer Zsolt terjedelmes életműve, akit a magyar trágárság megújítójaként fog majd ünnepelni a kései utókor, mármint ha el nem felejtik érdemei szerint teljesen és tökéletesen. Nem egy-egy erősebb megjegyzésről van szó, hanem kötetekről.

Nézzük az erkölcsi fölényt

De ne kukacoskodjunk, önöknél ez a fentebb stíl. Hanem hát vegyük szépen elő a kormánymédiát, sosem késő tanulni, nézzük meg a ma reggeli lapokat, tanuljak már egy kis erkölcsi fölényt.

Azt írja például a 888-ban a mértékletességéről és finom, kissé franciás stílusáról ismert Szentesi Zöldi László „A malacbanda végnapjai” címmel, miszerint:

„Elegendő csak X.-re, Y.-ra és Z.-re gondolni, akiknek politikai nanométerrel segítették a világra kerülésüket a sorozatgyártáskor.”

Bocsánat, a politikusok nevét betűkkel helyettesítettem, ugyanis, habár sokra magam sem becsülöm őket, pontosan tudom, hogy a becsületsértés továbbadása híresztelés útján bűnrészesség, és pereskedjen a Szentesi Zöldi, én most kihagyom ezt a mulatságot. A mondat viszont önmagában is megmutatja a morális fölényt. A nanométert még értelmezni kéne, az ugyanis egy fogalom, egy mértékegység, a méter milliárdodrésze, nem egy eszköz, a gyakorlati dolgokban kissé járatlan szerző bizonyára a mikrométercsavarra gondolhatott, ami viszont különös lenne egy szülőszobában, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon, de ne követeljünk lehetetlent: még gondoljon is valamire? Nem elég, ha ír?

Ugyanabból a lapból:

„Sivalkodik egy svéd miniszter, amiért a magyar kormány magyar gyerekeket akar”.

Még szerencse, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt ezzel a stílusművészettel. Hát hogyan nézne ki, ha azt írnám:

„Egy magyar miniszter a kormánysajtó morális fölényéről sivalkodik”?

Jó, vegyünk másik lapot, ezzel nem volt szerencséje. A Magyar Nemzetben az ezer vihart látott Pilhál György mesél 2015 zűrzavaros nyaráról.

„Egy öttagú iraki család nyolc hónapja van bezárva a tompai tranzitzónába – sikong a Magyar Helsinki Bizottság.”

Biztos, hogy sikong az a bizottság? És tessék mondani, ha nem tetszik majd maguknak valamelyik döntésük, az ENSZ Biztonsági Tanácsa is sikongani fog? Vagy inkább sivalkodni, esetleg ajvékolni? Nem bírnak maguk szabadulni ettől a kifejezésrendszertől, uram. De lássuk a tapasztalt mocsári hajós további gondolatait.

„Emlékszem, 2015 nyarán a jogvédők azon háborogtak, hogy Józsefváros polgármestere azzal állt elő: a hívatlan vendégek feldúlták a frissen felújított II. János Pál pápa teret. „Sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak. (…) De meg fogjuk védeni a közvagyont és a józsefvárosiak biztonságát.” Helsinkiék szerint Kocsis Máté kijelentése „felzaklatta a kerületben tábort verő bevándorlókat”, akiknek arcáról ezek után egy csapásra eltűnt a korábbi jókedv. (Ettől kezdve már a megbántottak keserűségével gyújtogattak és késeltek a parkban…)”

Hát, történetesen két saroknyira lakom a helyszíntől, sőt, 2015 nyarán is itt laktam. Sajnálom, baj van: nem volt késelés. Nem volt gyújtogatás sem. Némi felfordulás volt, de nem nagyobb, mint egy rockfesztivál esetében lett volna és össze sem hasonlítanám a kényelmetlenséget azzal, amit a tér rendezése okozott. Természetesen lehet, hogy tévedek, engem akkor halálra késeltek, a bérházat is porig égették és én most a Pokolból írogatok, de ezt a lehetőséget felettébb valószínűtlennek találnám.

A másik lehetőség azonban az, hogy Pilhál hazudik és rágalmaz. De ezt fel sem tételezném arról, aki önmagában morális fölényben van.

Jó, ez most így sikerült neki. Menjünk át az Origóra. Azt írja ott bizonyos Márkos Imre Örs, miszerint:

„A hazai balliberális pártok és az általuk kitartott fake news média után az internacionalista baloldal, illetve a sajtóorgánumaik is frontális támadást indítottak Magyarország és a magyar kormány ellen…”

Ugyan, kérem, hol van még november negyedike, mely dátum – ha nem méltóztatna emlékezni – bizonyos szovjet megszállásról nevezetes? Akárhogyan fülelek itt a Baross téren, sehogy sem hallom a harckocsik motorjának robaját, márpedig testvéri tankok nélkül Magyarország elleni frontális támadás elképzelhetetlen. Pedig mintha mégsem lennénk hadiállapotban… de aki morálisan fölényben van, biztos jobban látja. A piedesztáljáról.

Akkor olvassunk Demokratát! A címlapon aranyos kisgyerek mosolyog, a szalagcím:

„New York államban a szülés pillanatáig lehet abortuszt végezni! Vigyázzunk rájuk, mert a sátán megérkezett!”

És senki sem szólt a Jaggernek? Pedig ő sátánilag érdekelt volna – legalább a Bulgakovot tessék értesíteni… Ja, ő meg meghalt már. De mit mond a cikkajánló?

„Január végén örömünnepet tarthattak New Yorkban a demokraták, feministák és állatvédők. Az ünneplés oka: az állam törvényhozása úgy döntött, az anya a szülés pillanatáig eldöntheti, megtartja, vagy abortálja a gyermekét. A rettenetes törvényváltozás várhatóan új lendületet ad az orvosi kutatásoknak is, az intézeteknek nem kell megküzdeniük az állatkísérletek ellen harcoló állatvédőkkel.”

Nos, kérem: mindebből egy szó sem igaz

Annyi történt, hogy egy új törvény szerint a 24. hét után is sor kerülhet az abortuszra, ha az anya egészsége veszélybe kerül, vagy ha a magzat nem életképes. Illetve még a törvény sem új, már évek óta meghozták, ám az eddigi republikánus többség nem engedte érvénybe léptetni. De ha nekem nem hisz, íme az eredeti szövege:

„Abortions are illegal if they’re performed after the first 24 weeks of pregnancy, unless the fetus isn’t viable or the abortion is necessary to protect the mother’s health.”

Nem jön, hogy elhiggyem, uram, de a Demokrata hazudik, mint a vízfolyás.

Zárszóként: azt elhiszem, hogy ön szerint „ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Tudom, bennem van a hiba.

De valahogy képtelen vagyok lenőni önökhöz.

Szóljon, ha erkölcsi magaslatuk elérte a bolygó középpontját.

Nyelvi készségek – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Nyelvi készségek – Déli kávé Szele Tamással

Pincér, egy habos capuccinót, ma könnyedebb témáról beszélgetünk, az illik hozzá. Tegnap már elkezdtük kivesézni az orbáni családtámogató programot, annyi azért már látszik, hogy olyan az, mint az úszómedence: aki fejest ugrik belé, nézze meg előtte, mi van benne. Ma viszont lássuk a hozzá tartozó nyelvoktatási ötletet, mert az is kiváltképpen hasznosnak tűnik.

A miniszterelnök szó szerint azt mondta:

„Minden középiskolás a 9. és a 11. tanév nyarán kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehet részt a kormány költségén.”

Ez mutat akkora nagylelkűségre, mint amikor Horn Gyula megígérte, hogy minden honi nyugdíjas ingyen utazhat minden magyar állami tulajdonú járművön, és csak reggel jött rá, mikor már kialudta az estét, hogy az akkoriban még létező Malév is állami tulajdonban van. Tehát a nyugdíjasok teljesen ingyen utazgathatnak mondjuk Pekingtől Londonig, ha betartja (nem lett volna ingyen, a reptéri illetéket akkor is ki kell fizetni – de nagyon olcsó lett volna). Gyorsan fájós fejéhez is kapott, és az első adandó alkalommal módosította az ígéretét.

Hát ez is valami olyasmi. Lássuk csak, hány középiskolás van egyáltalán Magyarországon?

A statisztikai adatok szerint a 2018/2019. tanévben gimnáziumokban 187,6 ezren, szakgimnáziumokban 152,7 ezren, szakközépiskolákban 68,9 ezren, szakiskolákban 4,9 ezren, készségfejlesztő iskolában 2,3 ezren tanulnak. Ez potom 416,4 ezer fő.

Négyszáztizenhatezer négyszáz.

Körülbelül ennyi külföldi úttal kell tehát számolnunk, mármint idén nem, de jövőre már mindenképp, mert Orbán Viktor még sohasem hazudott, tehát most is betartja a szavát.

Pöttyet költségesnek tűnik.

Habár Kásler miniszter harmad ennyivel számol, szerinte – mint azt az MTI-nek nyilatkozta – évente 140 ezer diákot érint és 90 milliárd forintba kerülhet a 9. és a 11. évfolyamra járó tanulók kétszer kéthetes külföldi nyelvi kurzusa. Jó, velem lehet beszélni. Ugyan nem értem, miért zárják ki a tanulók kétharmadát ebből a káprázatos szamárságból, mert szerintem mindegyikük élvezné, de legyen 140 ezer. Lássuk a további részleteket, mert a kilencven milliárd sem villamospénz.

„Kásler Miklós azt mondta: a kétszer kéthetes, nyelvi környezetben tanulás reális lehetőséget biztosít a diákoknak arra, hogy használható nyelvtudásra tegyenek szert. A miniszter kitért arra: felmérések szerint 2017-ben Magyarországon az emberek 45 százaléka beszélt egy idegen nyelvet a saját megítélése szerint, míg 10 évvel korábban ez az arány 25 százalék volt. Az elmúlt tíz évben tehát javult a magyar emberek idegennyelv-ismerete, azonban még mindig messze elmarad a környező országokban élőkétől. Megjegyezte: a magyar nyelv egyedülálló, nincsenek rokon nyelvek a környezetünkben, ezért nekünk az idegen nyelvek elsajátítása nagy nehézséget okoz.
A nyelvoktatással foglalkozó szakemberek úgy látják, hogy a nyelvtanulás folyamán a 9. és 11. évfolyamon célszerű nyelvi környezetben gyakorlatot szerezni. Ez alapján született a kormány döntése a kétszer kéthetes kurzusról – tette hozzá Kásler Miklós.
Bódis József, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) oktatásért felelős államtitkára elmondta: a program részleteit még nem dolgozták ki, de pályázati rendszert terveznek, amelyben csoportos iskolai és egyéni pályázásra is lesz majd lehetőség.
Közölte: az iskolai csoportok kiutazásánál szempont, hogy a diákokat családoknál szállásolják el, hogy minél több lehetőségük legyen idegen nyelven kommunikálni.
Az államtitkár beszélt arról is: a program eredményességéhez az is szükséges, hogy „az itthon folyó nyelvi képzéseket tartalmilag, módszertanilag olyan helyzetbe hozzák, hogy a gyerekek kellő felkészültséggel tudják kihasználni a kétszer kéthetes” kurzust.
Mint mondta, a középfokú nyelvvizsga megszerzéséhez nagyjából 900 óra nyelvtanulás szükséges, ezt a diákok a közoktatásban megkapják, „mégis el vagyunk maradva az európai átlagtól”. Az eredmények javításához tehát nem az óraszámot, hanem a tanulás hatékonyságát kell növelni, és ebben óriási felelőssége van az idegen nyelvet tanító tanároknak.

A program, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök vasárnapi évértékelő beszédében jelentett be, a 2020/2021-es tanévtől indul a kiosztott háttéranyag szerint.” (MTI)

Kásler, maga bohém, maga javíthatatlan optimista! Hol vagyunk mi a 45 százalékos idegennyelv-ismerettől, maga kis naiv… Édes úr, Budapest közepén megváltóként ünnepli az embert az angolul beszélő turista, ha elmagyarázzuk neki érthetően, hol a hetes busz megállója és hogyan tud jegyet venni rá, mert az azért nem is olyan egyszerű. Az egy dolog, hogy az iskolában tanítanak idegen nyelveket, és nem is vitatom, hogy a nyelvi környezet sokat lendít az eredményen, elvégre ha nem értik, amit mondunk, addig kell mondjuk, míg nem leszünk érthetőek. És ez nyelvi környezetben az igazi. Ennek a célszerűségét nem is vitatom.

Azonban van egy kis gond. Azt is mondják maguk ott fent a misztériumban – egy ilyen vallásos ember, mint ön, nem minisztériumot, hanem egyenesen misztériumot kell vezessen – hogy a tanulókat családoknál kívánják elszállásolni.

Jó ötlet, ehhez már csak körülbelül 140 ezer családot kell találni, akik erre hajlandóak.

Persze mostanság elég nagy a nyugati magyar emigráció, és egy másik MTI hír szerint:

„Tömeges igény leginkább az angolra, a franciára és a németre alakult ki Magyarországon, de vannak olyanok, akik Máltára mennének vagy Pekingbe, s remélhetőleg a környező országok is kedvelt célállomások lesznek.”

Hát nem tudom. Angliában, Franciaországban és Németországban az őslakosság nem fog kapkodni a mostani, épp maguk által keltett, migrációhisztériás időkben a cserediákokért (ne feledjük: náluk mi is migránsok vagyunk), különben is, ez esetben felvetődik annak a kötelezettsége, hogy mi is fogadjuk az ő gyermekeiket, de nehezen hinném, hogy Nyugaton ennyi srác akarna pont magyarul tanulni. Marad a magyar emigráció kihasználása.

Ők talán – mondom, talán – tudnának pár tanulót fogadni, habár nem mindegyikük körülményei rózsásak, és akkor még finoman fogalmaztam, azonban ennyit biztos nem. Meg aztán… szóval, volt nekem egyszer még a kilencvenes években egy beosztottam, nevét fedje jótékony homály, legyen csak Attila. A Kurír külpolitikai rovata számára gyűjtöttük az angol és német nyelvű híreket, az internet előtti korszakban, tehát a tévéadásokból. Videomagnóra vettük, lefordítottuk, kemény munka volt, de így is frissebbek tudtunk lenni, mint az MTI.

No, egy napon jött hozzánk egy új srác, valakinek volt a valakije. Rágtam a bajszomat rovatvezetőként, de csak nem küldhettem el, meg hát emberhiánnyal is küszködtünk: felvettem. Állítólag angolul tudott volna, egy évet élt Ausztráliában. Az volt az első követelése, hogy mivel ő lelkésznek tanul, attól a pillanattól kezdve tilos a káromkodás az irodában.

Sajtó, káromkodás nélkül!

Azért ez nem volt egyszerű.

– Jó, Attila, nem káromkodunk, de itt ez a hír, én most kimegyek sörözni, egy óra múlva visszajövök, addigra írd meg, nem vészes, elég tíz sorban.

Mikor visszaértem, Attila még mindig az üres papírt bámulta.

– Miért nem írtad meg?
– Nem értem.
– Hogyhogy nem érted, tudsz angolul, egyszerű a szöveg is!
– De akkor sem értem.
– Egy évet töltöttél Ausztráliában!
– Igen, de egy színmagyar vallási gyülekezet vendégeként…

Szóval, ilyen nyelvtudás lesz abból, ha valaki magyar környezetben tölti az idejét külföldön.

A szomszédos országokban tán akadna szállás, ha ennyi nem is, de nem biztos, hogy önöknek szívügye, miszerint a magyar ifjúság románul vagy szlovákul tanuljon nyelvi környezetben. Arról már nem is szólva, hogy mondjuk Gyergyóban vagy Székelyudvarhelyen a román nyelvi környezetet is nagyítóval kéne keresni.

Vegyük azonban az egyéni pályázatokat. Azt mondja, akad, aki Máltára vagy Pekingbe menne. A máltai nyelvet nem beszélem (bár sajátos, az egyetlen sémi nyelv, amit latin betűkkel írunk), viszont a kínaival van némi tapasztalatom.

Hát, Pekingben nem két hét, de két hónap is kevés ahhoz, hogy az ember egyáltalán eligazodjon a négy hangsúly és a négy hangmagasság között, inkább jó egy évbe telik, mire megérti az utcai árus, hogy mit akarunk tőle… és akkor még csak a mandarint tanultuk meg, azt is alig. Szecsuánban, Sanghajban azzal semmire sem megyünk.

Nem beszéltünk még az útiköltségekről, nem beszéltünk még az ellátásról, zsebpénzről.

Nehezen kivitelezhetőnek látom én ezt a programot, van olyan értelmes, mint Horn Gyuláé volt…

Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan fognak kihátrálni belőle?

Mert hogy ki fognak, az halálbiztos.

Orbán Viktor legalább néha meggondolhatná, mit beszél, mielőtt kimondja.

Kölcsön a hazugságra – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Kölcsön a hazugságra – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, ha már kávézunk, beszélgetünk, beszéljünk arról kivételesen, amiről mindenki más is: Orbán Viktor vasárnapi hét pontjáról. A miniszterelnök azért nem katicabogár, mert annak öt pontja van, de hát azt kerék alá teszik, onnan is kiveszik, sós kútba is teszik… A miniszterelnök rovartanilag inkább fülbemászó, ugyanis alaposan beleültette a fülünkbe ezt a programját.

Módszeres ember vagyok, kérem, úgyhogy mielőtt bármit mondanék, megmutatom, méghozzá a kormany.hu oldaláról szedve, hogy szó ne érje a ház elejét, miről is van szó – Orbán Viktor szavaival.

„1. Bevezetik a fiatal házasok gyermekvállalási támogatását. Minden 40 év alatti nő, aki első házasságát köti, 10 millió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első gyermek érkezésekor három évre felfüggesztik, a második gyermek érkezésekor újból három évre felfüggesztik, és a tőketartozás harmadát nem kell visszafizetni. Ha harmadik gyermek is születik, a kölcsön további részét teljes egészében elengedik.

2. Bővítik a csok kedvezményes hitelét. Jelenleg a kétgyermekes családok 10, a három és több gyermeket családok 15 millió forint kamattámogatott kölcsönt vehetnek igénybe új lakás vásárlására. A jövőben a két- és többgyermekes családok a hitelt használt lakások vásárlására is felhasználhatják.

3. Közölte: eddig a harmadik és minden további gyermek születése esetén egymillió forintot vállaltak át a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. Most már a második gyermek születésekor egymillió forintot, a harmadik gyermeknél 4 millió forintot, minden további gyerek születésekor újabb egy-egymillió forintot vállalnak át.

4. Kitért rá: azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek az szja fizetése alól.

5. Azt is mondta: elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. Legalább hétszemélyes új autó vásárlását támogatja a kormány: a legalább három gyermeket nevelő családok 2,5 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak.

6. Orbán Viktor arról is beszélt, megvalósítják a teljes bölcsődei ellátást. Három év alatt 21 ezer új bölcsődei férőhelyet létesítenek. Az év végéig ebből megépítenek 10 ezret, 2020-ban és 2021-ben pedig további 5, illetve 6 ezret. Ez azt jelenti, hogy 2022-re minden szülő, ha akarja, bölcsődébe viheti a gyermekét.

7. Hetedik pontként említette, hogy bevezetik a nagyszülői gyedet, így ha a szülők így döntenek, a nagyszülők is gyeden maradhatnak helyettük.

Bejelentette a középiskolai nyelvoktatás korszerűsítését, közölve: minden középiskolás a 9. és a 11. tanév nyarán kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehet részt a kormány költségén.” (kormany.hu)

Lehet ügyeskedni az autóval

Hát kérem, most valószínűleg sok tízezer magyar család és egyedülálló dolgozik annak optimalizálásán, hogyan is részesülhetne minél nagyobb mértékben a pénzesőből, a dörzsöltebbek már meg is találták a gyenge pontokat, például az autóvásárlási programot – ehhez ugyan kelleni fog ennyi vagy amannyi saját tőke is, de ha figyelembe vesszük, hogy sok nagycsaládos százezer forintért a nevét adná egy ilyen kedvezményes autóvásárláshoz, akkor ugye a valódi vevő pontosan 2,5 millióval olcsóbban kapja meg a kocsit, mint a hivatalos ára: ha az átíratás másnapján meghirdeti az ár alatt félmillióval, azonnal megveszik tőle és így is keresett 1,9 milliót (Lovas Zoltán ötletéből).

Az ingatlanpiac is meg fog bolondulni,

már most magasak az árak, ezek még tovább szaladnak majd felfelé – de kétségtelen, hogy a két leghektikusabb pont a tízmillió forintos kamatmentes kölcsön és a négy gyerekes anyák jövedelemadó-mentessége. Amit senki sem ért, hatalmas a kapkodás az illetékesek körében, feltehetően senki sem szólt nekik erről az intézkedésről, ugyanis összevissza beszélnek. Ez a kormányoldalon minden esetben megfigyelhető, ha Orbán Viktor valami váratlant tesz: csak arra tudok gondolni, hogy soha nem értesít senkit a terveiről, ugyanis sokadjára látom, ahogy görcsösen próbálják megmagyarázni a bizonyítványát, egymásnak, önmaguknak is ellentmondva. Most például jövedelemadó-mentesség ügyében ott tartunk, hogy jövő januártól várható az életbe lépése, a nagyszülői GYED-del együtt, ugyanis, izé, meg kell szavazni.

Világos: az apparátus egyáltalán nincs felkészülve a váratlan fordulatra

A tízmillió forintos kedvezményes kölcsön ügye még érdekesebb és bonyolultabb.

Utolsó adataink szerint, annak, aki nem szüli meg öt éven belül a vállalt gyermeket, kamatostól kell visszafizetni a felvett kölcsönt. Sőt, a korábbi kamattámogatást is vissza kell térítenie. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy:

2019. július 1-jétől három éven keresztül bármikor be lehet majd lépni a programba, és fel lehet venni a hitelt (ehhez házas, 18-40 éves, legalább 3 éves munkaviszonnyal rendelkező nőnek kell lenni), ha valakinek nem születik 5 éven belül gyermeke (akár első, akár sokadik), akkor a kölcsön után már kamatot is kell fizetni, ha viszont születik, akkor a gyermekek születésekor gyermekenként 3 évre felfüggesztik a törlesztési kötelezettséget, a második születendő gyermek esetében a fennálló tőketartozás 30%-át, a harmadiknál pedig az egészét elengedik, vagyis a kölcsön támogatássá alakul.

Kitől kapja a hitelt? Bizonyítani kell a hitelképességet?

Rendben van, értem, ez így már szigorúbban hangzik, azonban… kitől is kapja az ügyfél azt a kölcsönt, kamatosat, kamatmenteset, akármilyent? Bizony, nem a kormánytól, a kormány csak a kamatügyekkel foglalkozik ebben az esetben. Akkor kitől? Valamelyik banktól, kérem. Bizonyítani kell a hitelképességet, ahogy minden más esetben is, az állam egyszerűen kifizeti azt a kamatot, amit az ügyfélnek kéne.

Azonban ez stabil gazdaságot feltételez, úgy Magyarországon, mint az egész világon általában, éspedig jó hosszú ideig kell stabil legyen ez a gazdaság. Mert csak akkor nem emelnek kamatot a bankok (esetünkben az állam kárára) ha nincsenek drámai változások.

Viszont tavaly még maga Orbán is közelgő válságot emlegetett, Matolcsy a minap fejezte ki abbéli reményét, hogy inkább évek múlva jöjjön a krízis, mint hónapok múlva, a világgazdaságnak elég sok hektikus pontja van, a kínai gazdaság növekedése alaposan lelassult, a német ipar sem a legfényesebb formáját hozza… az, aki – nem is könnyen – felveszi ezt a kamatmentes hitelt, egyszer csak azt tapasztalhatja, hogy az állam kihátrál mögüle, és pont ott áll, ahol a devizahitelesek 2008 óta. Mert az egészen bizonyos, hogy a magyar állam nem fogja követni a megugró kamatokat, ha egy törvénymódosítással megszabadulhat a költségektől.

Csak éppen lesz egy jó nagy családja az ügyfélnek, amit el kell tartson, a törlesztések mellett.

Annyi a különbség, hogy 2008-ban a magyar állam a forint árfolyamának stabilitását nem tudta garantálni, most meg a kamatmentességet nem fogja tudni.

És a kamat az olyan.

Az elszabadul.

Különben pedig csak a vak nem látja, hogy a hétpontos családtámogatási programnak egyetlen betűje sem fog megvalósulni. Nem is azért van, hogy megvalósítsák.

Nézzünk már a naptárra!

  • Mikor lesznek az EP-választások? 2019. május 23. és 26. között.
  • Mikor lesznek az önkormányzati választások? Ősszel.
  • Mikortól ígérik a kölcsöntámogatást?
  • Július elsejétől. Az adómentességet meg csak jövő januártól.

Tehát ha valaki hirtelen támadt reménykedő rokonszenvétől vezérelve az EP-választásokon a kormány jelöltjére szavaz, mert hiszen ezek a jó emberek neki támogatásokat, pénzeket fognak adni így vagy úgy, az már csak a voksolás után fogja megtudni, ha véletlenül visszavonják vagy „elhalasztják” a kamatmentes kölcsön lehetőségét. Tartalék reménynek és propagandaeszköznek még ott lesz a jövedelemadó-mentesség, amiről elég jövő januárban bevallani, hogy szó sincs róla, addigra lemennek az önkormányzati választások. De abba még belejátszik a nagyszülői GYED is. Egyszóval: szimpla propagandával van dolgunk, választási trükkel, nem is tervezik a program elindítását.

Afelől vannak tapasztalataik, meddig hajlandó a magyar választó reménykedni: örök időkig, ha elég szépet ígérnek neki. Emlékszem még valami magánnyugdíj-pénztárakra, azoknak a vagyonával mi is lett? Ja, nem tudjuk…

Én a magam részéről akkor hinnék a kormány bármely pénzügyi ígéretének – ideértve a szabad szemmel átlagember számára nem látható rezsicsökkentést is – ha elmesélnék, hová lett az a vagyon. Addig nem.

Hölgyeim és uraim: minket épp újfent átvernek.

Legalább ne tessenek kölcsönt felvenni a hazugságra.

Nagy bukás lehet belőle.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség